Pataki Eszter – Pataki Krisztina - 512 méter

 

„Amíg meg nem tapasztalod, csupán a képzelet játéka az egész.”

Napok óta gondolkodom ezen a regényen, hiszen mind témakörében, mind pedig a történetben használt „szleng” és szövegkörnyezet rátelepedett a lelkemre. De mielőtt ezt bővebben kifejteném, szeretném megköszönni a szerzőpárosnak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!

Ráadásul ismételten egy közös olvasást tartottunk kedves barátommal, aki a Könyv-történet blogján írt a kötetről. Jó szívvel ajánlom, olvassátok el!

Szerintem nem újdonság, hogy mennyire szeretem a hazai szerzők könyveit, különösen akkor, ha ifjúkorát meghazudtolva ragad tollat egy-egy merész álmot megvalósítva, az éppen szárba szökkenő történet megálmodója. Ebbe a kategóriába sorolom a mostani regény íróit is. Igen, jól olvastátok, hiszen jelen esetben egy testvérpár alkotását vehettem kézbe. Pataki Eszter és Pataki Krisztina nem kis fába vágta írói pennáját, ugyanis a témakörök elég nehezek önmagukban is, nemhogy így együttesen csokorba szedve. Olvashatunk drog használatról, függőségről, bántalmazásról, családi drámákról és a gyász feldolgozásáról is egyaránt. Természetesen ezen tematikák csak a jéghegy csúcsai, hiszen sokkalta többet kapunk a regény által.

Az 512 méter című könyv 2022 nyarának egyik újdonságaként kerül a polcokra a Talentum House Kiadó gondozásának köszönhetően. A kötet borítótervét – és a belső illusztrációit Forró Kinga munkájának köszönhetjük. E tekintetben külön is érdemes végiglapozni a kiadványt, hiszen nagyon kellemes élményben lesz része a kíváncsi olvasónak.

De vajon miről is szól ez a regény?

Történetünk középpontjában két csonka család áll.

Anna tizenhét éves, nagy könyv – és természetrajongó. Míg az előbbi megnyugtatja és kirángatja a zord hétköznapokból, addig az utóbbi heves érzelmeket hoz felszínre benne, hiszen szerinte a környezetszennyezés nem játék. És milyen igaza van. Nővérével és író édesapjával egy festői környezetben él, távol a város zajától. Egyik kedvenc helye a vízpart, ahol a hullámok „áriája” megnyugtatja háborgó lelkét. A család a felszínes kommunikáció híve, pedig minden tagjának megvan a maga fájdalma, sérelme. De amíg Anna a „béke” hídja a családtagok között, addig minden marad a régiben.

Gergő tizenhat éves és egy igazi lázadó lélek. Hajdani élsportolóként tudja, hogy mindennek súlyos ára van, amelyet meg kell fizetni. Hogy ez éppen miképpen történik, már nem is érdekes. A jegyei egyre rosszabbak, a „bandával” eltöltött idő egyre hosszabb, de nincs mit tenni, hiszen ki akar egy olyan családhoz hazamenni, ahol csak a múlt fájdalmai csapódnak az ember arcába valahányszor rá kell néznie édesanyára vagy testvérére. Ráadásul „ő” is ott van, aki miatt minden felborult… Ha teheti, a vízparton lődörög és titkon beles minden „normálisnak” hitt idegen család életébe. Hiszen a kíváncsiság nem bűn vagy mégis?

Ennek a két fiatalnak egy nehezebb nap után összeakad a tekintete. Csupán egy pillantás volt az egész, mégis meghatározta a jövőt. Ahogy a napok telnek, úgy lesz egyre nagyobb igényük egymás társaságára, de vajon hogyan is fognak megismerkedni, mikor a tó két ellenkező partján élnek? Vajon miért vágynak egymás társaságára és végül képesek lesznek-e legyőzni a múltjukat és a köztük húzódó 512 métert?

„Az ember sokszor önkéntelenül cselekszik, ám elég egy apróság, ami kizökkenti a megszokásból, és ezek a máskor jelentéktelennek tűnő dolgok rögtön mélyebb értelmet nyernek.”

Ez a történet sok szálon futó, de alapvetően két szemszögből ismerhetjük meg az eseményeket. Az egyik oldalról Anna gondolataival találkozunk, míg a következő fejezetben már Gergő háborgó lelkével küzdünk a kegyetlen valóság ellen. Az egyik szereplő teljes ellentéte a másiknak, mégis vonzzák egymást és pont ezért, egy igazi kis szerelmi kaland keveredik ki a szürke hétköznapokból. Mert a szerelem könnyűvé tesz, mint egy pillangót, ráadásul az akadályok is sokkal könnyebbnek tűnnek. De vajon mennyire elegendő két mély érzésű lélek ragaszkodása ahhoz, hogy a múltban történtek ne törjék össze a pilleszárnyon lebbenő érzelmi szépséget?

„Azt hiszem, ez a felnőtté válás egyik fontos lépcsőfoka: szembenézni a valósággal, még ha fájdalmas is. A valóság szigorú tanító, de a mosolya őszinte, míg az önámítás egy negédesen mosolygó, gyönyörű nő, aki belül romlott, és ártóak a szándékai.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy „hurrá” egy újabb klisés történetet fogok olvasni, ahol minden fiatal fájdalmas múlttal küzd, de majd együtt megoldják, amit eddig nem tudtak megoldani. De végül, szép lassan beláttam, hogy szó sincs erről, bár tény, hogy a fent említett kissékből akadt jószerivel, mégsem egy szokványos történetet vettem kézbe.

Számomra nagyon fontosak a karakteri ábrázolások és a jellemfejlődések is egyaránt. Sokszor azért vagyok bosszús, mert valamelyik fent említett nincs éppen kidolgozva, vagy éppen teljesen el van hanyagolva. Kérem szépen, itt mind a két esetben elégedett lehettem, hiszen még a mellékszereplők is alapos ismertetést kaptak, a jellemfejlődésről már nem is beszélve. Nagyon tetszett Anna és Gergő lassú „násztánca”, tulajdonképpen egy természetesnek mondható folyamat indult el a két fiatal között, ami még számomra is kedvező képet festett és nagyon örültem a bonyodalmak ellenére is.

Anna karaktere kicsit közelebb áll a lelkemhez, hiszen nagy könyvrajongó – akárcsak én –, és a környezettudatos életszemléletével kimondottan komfortos érzést kaptam.

Gergő már nehezebb léleknek bizonyult az állandó dacos és konok nézetei miatt, ráadásul többször önzőnek éreztem cselekedetei okán. Természetesen a végére őt is elfogadtam és szívesen láttam az eseményeket az ő szemszögén keresztül is.

A mellékkarakterek fontossága kiemelkedik a regény által, ugyanis mindenkinek megvan a maga szerepe és „kötelessége”. Egyetlen egy felesleges személyt sem tudnék felsorolni, minden úgy volt jó és kerek egész.

Események tekintetében hullámzónak éreztem a könyvet, hiszen sok lelki drámát kell túlélnünk és megértenünk egyaránt, ugyanakkor, ha ezen átlendültünk, akkor pedig már csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy éppen hol tartunk.

„Talán klisésen hangzik, de azt kívánnám, hogy ne legyen szenvedés a Földön. Sírni tudnék, ha csak ránézek egy fásult, szomorú arcra az utcán. Jó lenne, ha az emberek nem szenvednének a betegségektől, a szerelemtől, a csalódástól, az elmúlástól, a magánytól, a testi fájdalomtól, a megalázottságtól, a fáradtságtól, a gyásztól, a szegénységtől, a munkától.”

Olvasásom folyamán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon éppen aktuálisan melyik szerző tollából merítkezve háborgok éppen? Hogy kinek a gondolatait, álmait ismerhetem meg? Izgalmas kérdések ezek számomra, hiszen egy szerzőpáros esetében egyáltalán nem egyételmű, hogy éppen kinek a gondolatait olvasom. Persze elsődlegesen azért érdekel, mert sokat elmondana az adott lélekről is, hiszen az egyikük lágy, mint egy meleg nyári szellő, míg a másikuk valószínűleg maga a tomboló vihar. És bár ez nem határozta meg a véleményemet, de mégis jó volt elmerülni ezekben a gondolatiságokban.

Valóban kellemes olvasásban volt részem, egyetlen egy tekintetben volt csak kellemetlen élményem. Miért kellett ennyire obszcénra írni? Elhiszem, hogy a mai tinédzserek bizonyos társadalmi rétege ilyen trágár módon fejezi ki magát, de nem ez az átlag. Többször előfordult, hogy értetlenül álltam az aktuális helyzetben használt minősíthetetlen csúnya beszéd felett, amely teljesen felesleges volt éppen. Nem vagyok álszent, pontosan tudom, hogy sok valóságalapja van, de számomra akkor is sok volt, főleg, hogy ifjúsági kötetről van szó.

Ettől függetlenül jól szórakoztam, elgondolkodtam és néha fájt a lelkem nekem is. A könyv súlyos, nagyon mai témákat boncolgat egy szerethető történeten keresztül. Érdemes kézbe venni és legalább egyszer elolvasni.

Ajánlom a könyvet minden nyitott léleknek. Legyél forrongó lelkű fiatal, még éppen tűzben égő felnőtt, vagy a nyugalmas hétköznapokat élő idősebb olvasó, ebben a könyvben megtalálod a magad üzenetét és hidd el, hogy megérinti majd lelkedet. Ez a mondat pedig nagyon igaz: „Mindig könnyebb másvalakit hibáztatni az életkörülményeinkért.” Amíg ezen elgondolkodsz, addig hidd el, hogy a világ is színesebb és élhetőbb lesz.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Book24 weboldalra ellátogatnod.

Írta: NiKy

Győri László - A kis ebihal

 

„Csak az ember változik, lesz jóvá, gonosszá, lesz csecsemőből bankár, munkanélküli, hajléktalan.”

Kicsit úgy érzem, hogy eltévelyegtem, ami eme kötetet illeti, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy valami mesét fogok olvasni. Igen, talán naivságomat azzal is magyarázhatom, hogy a borító megtévesztett, de talán nem lennék teljesen őszinte, ugyanis vágytam valószínű mélyen ott belül erre a formációra. Miután megállapítottam tévedésemet, már felengedett bennem egy bizonyos feszültség, és elmerülhettem egy igen csak szokatlan vallomásban.

Győri László szerző munkássága már ismerős volt a számomra, elvégre még 2020-ban volt szerencsém kézbe venni Éjszakai híd című verseskötetét, amely akkor ámulatba ejtett és nem eresztett azóta sem. Polcom egyik büszke tagja, így mikor felismertem a nevét egy nagy mosollyal az arcomon kezdtem olvasni eme cseppnyi kötetet.

A borítóról még annyit írnék, hogy Buzási Viktória munkáját dicséri, ahogy a könyvben elszórtan található illusztrációk is. Nagyon „családias” érzést keltettek mondanom sem kell, de persze ettől még nem lett volna ilyen hatással rám a történet.

Milyen is a boldog és büszke nagyszülő? Teszem fel rögtön a kérdést. Nos, biztosan nem olyan, aki tollat ragad, és áhítatos szöveget formál az unoka születésétől kezdve egészen a gyermek serdülővé válásáig. No, már most ez történt, hiszen a szerző minden szeretetét, örömét és büszkeségét papírra vetette. Nagyszülőnek lenni sokszor nehéz feladat, hiszen nem elég szeretni és büszkén mutogatni minden érdeklődő és kevésbé figyelő rokonnak, szomszédnak, ismerősnek az unokáról készült fotókat. Bizony el is kell rontani mindazt, amit a szülők a hétköznapokban tanítottak. Mert ugye a szigorúság nem a nagyszülők dolga, az maradjon meg az utódoknak, akik persze rendre morgolódnak, hogy megint kezdhetnek mindent újra. De ez így van rendjén, hiszen ezt tapasztalták anno a felmenők is, és míg világ a világ valószínű ez a bejáratott folyamat fenn is marad.

„(…) először fogtam föl igazán, hogy nagyapának lenni csakugyan öröm, s ha közben egy-egy rettenetes betegség ér, akkor gyógyír, vígasz. Kirügyezett az ágacska ágacskája, amelyet közönségesen unokának hívnak. Szeretnék valami szebb, jobb nevet találni rá, de hát ennyi a nyelv, nem lehet eltérni tőle, különben senki sem érti, az unoka tehát unoka, nem egyéb. Milliószámra teremnek, és milliószámra lesznek az apákból nagyapák. Nekik írom, hogy tudják: nagyapának lenni jó dolog, a csecsemőknek, hogy tudják, unokának lenni szép küldetés. A nagyanyák se térjenek ki előlem, ezek a följegyzések nekik is szólnak. Merengjenek és nevessenek, ha olyan erdei tisztásra lépnek, ahol bugyogni kezd a jókedv. A csecsemő ugyanis csupa móka, a karjai úgy csapdosnak összevissza, mint egy bohócé, a szeme olyan ravaszkás, hogy sosem tudod, mit olvashatsz ki belőle. Csak mókásan érdemes a kis ebihalról írni; jókedvűen, mert minden íze csupa játék, miközben teljes erővel fúrja előre magát az életbe.”

Azt kell, hogy írjam meglepően kellemeset csalódtam, pedig ahogy az elején írtam, nem egészen erre számítottam. A szerző nagyon jó humorral tálalta gondolatait, amelyek néhol ugyan furcsaságokká nőték ki magukat, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek bárkit-e téren! A gyerekről olvasni mosolyogtató volt, de eközben felsejlik a múlt, láthatjuk, ahogy a szerző visszaemlékezik saját életének fonákjára. Amikor még ő maga is ifjú volt és merész, majdan a szerelem perzselő lángja eltalálta szívét és végül elvette kedvesét. Megérkezett az első gyermek is és végül a családba érkeztek sorra az utódok is. Ez az élet valódi forrása, ahol generációk örökítik át egymás szokásait, legyen az jó vagy éppen rossz, de szeretettel és törődéssel nevelve a következő nemzedéket is.

„-Kis ebihal! – szalad ki a számon.
Amire a nagyanyja kellőképpen megsértődik.
-Te meg vén varangy vagy!”

Talán egyetlen kellemetlenség ért a kötet olvasása közben, mégpedig a felfedezés, miszerint nem az első gyermeknek szól ez a kis iromány. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért történhetett ez, vagy csupán éppen most érte el a szerzőt az ihletés szele! Ettől függetlenül jó érzés volt elmerülni és sajnos túl hamar vége ért ez a kis kaland.

Összességében kellemes olvasmányban volt részem, amely az alkotó csalhatatlan és egyedi stílusával egy igazi csemege volt a lelkemnek.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy rövid kikapcsolódás erejéig feltöltekezhetünk és bizony még a humort is szeretettel kapjuk. Ha pedig él még nagyszülőtök, akkor öleljétek jó szorosan magatokhoz, hiszen egy kincs ezen a széles világon.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Angela Murinai - Mikor feltámad a szél

 

„Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy

másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor

az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál

minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetősé-

günk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára

sodródunk, vagy megtanulunk repülni.”

Nehéz bármit is írnom, ami vígasz vagy támogatás lehet egy gyászoló anyának. Az én gondolataim és azon olvasóké, akik ezt a könyvet kézbe fogják venni, csak csendesen, könnyek hullatásával mondhatják el részvétüket és együttérzésüket, de igazán csak azok szavai fognak némi erőt adni, akik átélték ezt a sok fájdalmat, szörnyűséget.

Mit mondhatnék, ami megfelelően kifejezi azon érzéseimet, ahogy megrendülve és sokszor a könnyeimmel küszködve olvastam a sorokat? Talán semmit, én mégis úgy érzem, hogy egy kisebb értékeléssel is emlékezem egy ismeretlen fiúról.

Életünk folyamán annyi minden történik velük, hiszen a létünk tele van buktatókkal, kihívásokkal. Megszületünk, majd gyermekként szárnyainkat próbálgatjuk, tesztelve a határainkat, a világunkat és minket körülvevő személyeket. Sokszor túllépjük a korlátokat, nem figyelve a családra, barátokra vagy önmagunkra. Majdan felnővünk és ki-ki a maga útjára lép, hogy megkezdje azt a hosszú menetelést, amit választott magának. Nemtől függetlenül minden döntésünk elindít egy folyamatot, hogy ez jó vagy éppen rossz, oly sok mindentől és mindenkitől függ, mégis felelősséggel jár. A döntéseink meghatározzák azt, akik vagyunk akkor és azt is, akivé válni fogunk. De az élet nem csak fájdalom és kötelesség, hanem sok apró csoda összessége. Gyermekként a sok újdonság befogadása és megélése, felnőttként pedig a szerelem és családalapítás egyik legfontosabb melegágya. De mi van akkor, ha egy anya többre vágyik és nem csak a hétköznapi robot és kötelesség az életcélja? És mi történik akkor, ha a múltunk sebeiből még szivárog a genny és akaratlanul is ezt örökítjük tovább gyermekeinknek? Nos, ezeket a kérdéseket is boncolgatja a könyv, mégis sokkalta több ennél.

„Innét üzenem minden férfinak: ha az anyát bántjátok, azzal a gyereket is bántjátok! Tudom, akiknek ez szól, azoknak hiába is mondom. Nem érdekli azokat senki élete a magukén kívül.”

Három testvér és egy anya elindul egy hosszabb nyaralásra, hogy kipihenjék az egész éves stresszt. Bár a megelőző körülmények rendre balul sülnek el, egy határozott lélekkel szemben kevés esélye van a sorsnak. A megérkezés és egy pár nap nyugalom után, ismételten sok vészjósló esemény veszi kezdetét, amelyek utólag figyelmeztetési mutatóként is szolgálhattak volna, de akkor csak újabb bosszantó tények és megoldandó problémák. És aztán eljön a szél, amely magával sodor mindent és mindenkit. És mint tudjuk, a természeti elemekkel szemben védtelenek vagyunk. Vajon mit érez egy anya, aki elveszíti az egyik legfontosabb kincsét? És vajon hogyan dolgozza fel egy testvér, aki túl közel járt a bajhoz? Vajon mennyire lehet túlélni a mindennapok kongó ürességét? A szél jön és elsodor mindent, ha hagyod, még a könnyeidet is.

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Először azt gondoltam, hogy a szerzőnek ez a regény egy gyászmunka, amelyben sorra veszi a múlt eseményeit és visszaemlékezik azon történetekre, amelyek elvezettek ahhoz a bizonyos naphoz. De tévedtem.

Ez a történet maga az élet, hiszen egy család által betekintést nyerünk a mindennapokba, megélhetjük a jót és rosszat egyaránt. Néha elmosolyodunk, máskor könnyes lesz a szemünk, de a legfontosabb hatni kezd ránk. Először megkérdőjelezzük önmagunkat, az életünket, a minket körülvevő embereket és eseményeket. Kívülről fogjuk látni magunkat és szinte fizikai fájdalmat fog okozni. De aztán apránként elsodródunk a jelentől és mások fájdalmán keresztül mi magunk is újraéledünk. Az írónő számomra maga a Főnix, hiszen a lelke elhal, hogy aztán újraéledjen és megerősödve, a gyermekeiért és önmagáért egy teljesebb, igazabb és emlékekkel telibb életet élhessen.

„(…) az emberek nagy része a legfontosabb döntéseit soha nem meri később megkérdőjelezni. Vannak kérdések, amikről pedig nagyon korán megtanuljuk, hogy tilos azokat feltenni. Szülnék-e, ha tudom, mivel jár? Mitől fosztott meg az anyaság? Az lett-e a gyerekemből, akit elképzeltem? Bele sem gondolunk talán pont azért, mert félünk attól, hogy mi lenne majd a válasz. Még jobban pedig attól, hogy azzal a válasszal mihez kezdenénk majd.”

A legtöbb esetben karakterekre és eseményekre bontok egy könyvet. De ettől most szeretnék eltekinteni. Túlságosan fáj még a gondolata is, hogy belenyúlkáljak egy különleges léleknyomatba, és pont ezért csak némán emlékezem.

Ezt a könyvet minden anyának, férfinak és nőnek a kezébe nyomnám, hogy kötelező, olvasd el! Mert megtanít élni, emlékezni. És bár ahány lélek annyi nézet van a világban, mégis egy levegőt szívunk, és mindenkinek van legalább egy fontos pont, egy lélek, akiért érdemes mindennap felkelni és tovább lélegezni. Ez az idézet pedig egy méltó zárás: „Az élet most van, itt van, ebben a pillanatban. Most kell élni, most kell boldognak lenni, szeretni, örömöt, bánatot jól használni. Ki kell hozni mindenből a legjobbat itt, ezen a világon.”

Szeretném azt gondolni, hogy rád is hatással lesz ez a könyv, ezért remélem, hogy a Libri Kiadó oldalára ellátogatsz és te is emléket állítasz egy elveszett léleknek.

Írta: NiKy

Fredrik Backman - Életed üzlete

„Egy másodperc mindig egy másodperc, ez az egyetlen valódi érték ezen a világon.”

Azt szokták mondani, hogy az ember a születése első pillanatától fogva a halálra készül. Hiszen megjósolhatatlan, hogy kinek mennyi idő adatik meg, csak azt tudjuk, hogy pontosan egyszer megszűnik a létezésünk. Az életünket sok tényező befolyásolja, hiszen nem mindegy hova születünk, kik a szüleink és milyen egészségi állapotban vagyunk. Elvégre számos olyan személy él körülöttünk, akik számára nem adatott meg minden, – hallás, beszéd képessége, látás, járás – oly  természetes adottság. És pont ezért, akik teljesen egészségesen jönnek a világ és megérik a felnőttkort nagyobb betegségek nélkül, elfelejtik, hogy milyen kiváltságosak valójában. Vannak azon lelkek, akik nagyon korán lesznek betegek, de a belső világuk szárnyal és néha sokkalta érettebbek, mint az őket körülvevő felnőttek. Ezekért az apróságokért és minden más kevésbé szerencsés társunkért kell becsülni az életet, és amit csak lehet kihozni belőle, illetve segítve őket a teljesebb életért! Mert minden élet ajándék és ezt eltékozolni vétek!

Fredrick Backman – Életed üzlete című kötete a fent említett életről is mesél, melyet egy sikeres üzletember szemszögén keresztül ismerhetünk meg. Ez a férfi egy nagyon különleges, teremtő életutat járhatott be nem kis adag szerencsével megfűszerezve, továbbá apaként folyamatosan a fiához intézi szavait, melyek sok olyan életbölcsességet takarnak, amit klisének gondolnánk első körben, de ha jobban belegondolunk, a férfi szavai lyukat ütnek a legkeményebb emberi szíven is, hiszen bármelyikünkről szólhatnak. Főszereplőnk megismerkedik az élet árnyékos oldalával is és felismeri, hogy a valódi értékek hol is lakoznak. Vajon mi köze ehhez egy kis „tündérnek”? És miért is fontos kiszínezni egy széket? Ezekre és más fontosabb kérdésekre is választ lelhetsz, csak vedd kézbe ezt a könyvet!

„(…) megkérdezted, mivel foglalkozom. Azt mondtam, hogy pénzt csinálok. Mire te, hogy mindenki más is. Én pedig: „Nem, a többség csak pénzt keres, a túlélésre játszik. Azt hiszik, hogy a dolgaik értékkel bírnak, pedig dehogyis. A dolgoknak csak ára van, amit az elvárások szabnak meg, én pedig ezekkel a dolgokkal kereskedek. Az egyetlen, ami ezen a világon értékkel bír, az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc, ez sosem lehet alku tárgya.”

Szubjektív meglátásom szerint a történet csodálatos és felemelő, mert megmutatta számomra, hogy minden emberben ott a lélek, csak elő kell csalogatni. Sokszor a könnyeimmel küzdöttem és végül csak sikerrel jártak, mert majd egy tíz darabos papírzsebkendőt elhasználtam. Nagyon sokoldalú, rendkívül színes és fájdalmas volt olvasni ezeket a sorokat. És, igen én is feltettem magamnak azokat a kérdéseket és bizony döbbenetes válaszra leltem. Ebben az idézetben pedig megtaláltam önmagamat, amitől te lehet, hogy lenézel kedves olvasó majd, de én benne vagyok az első szótól az utolsóig. Ez lenne hát:

„ A boldogság gyerekeknek és állatoknak van kitalálva, és nincs biológiai funkciója. A boldog emberek nem alkotnak semmit. Az ő világukban nincs helye művészetnek, zenének és felhőkarcolóknak, felfedezéseknek és újításoknak. Minden vezető, minden hős mániákus. A boldog emberek nem lesznek mániákusak, nem szentelik az életüket betegségek meggyógyításának vagy repülő-készítésnek. A dolgokért élnek, fogyasztóként vannak jelen a világban. Én nem ilyen vagyok.”

És valóban igazat kell, hogy adjak a szerzőnek, a boldog emberek nem törik magukat az újra, csak azt használják, amit mások elértek, felfedeztek és a köz számára elérhetővé tettek. De ez sem rossz, hiszen ezt a funkciót is be kell tölteni, ahogy nekünk is léteznünk kell azért, hogy mások élhessenek egy teljesebb életet. Ez az élet örök körfogása.

Összességében elmondhatom, hogy ismét elvarázsolt az író, immáron harmadszorra. És pont ezért feltett szándékom, hogy minden megjelent könyvét elolvassam akár magyarul, akár másképpen. Hiszem, hogy vannak szerzők, akikkel együtt dobog az olvasói szívünk és két ilyen lélek tánca a fantázia koronázatlan királya.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert olyan fontos értékeket rejt magában ez a kis kötet, melyeket jó tudnia mindenkinek. És egy saját gondolat: valaki egyszer azt mondta, hogy a közös elképzeléssel még a romokon is virág nyílik. Amikor minden romokban hever és minden elveszni látszik, akár úgy is, hogy bizonytalan vagy a világodban…eljön a nap, amikor virágok nyílnak, és újra mosolyogni tudsz, hiszen egy régi ház is áll, mindenféle megpróbáltatások közepette. Az élet és remény egyvelege létezésünk egyik értelme.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó oldalára ellátogatsz!

Írta: NiKy

Fredrik Backman - Amit a fiamnak tudnia kell a világról

 

„(…) nem az a bátor, aki annak ellenére ütni mer, hogy nem tudja, nyer majd, vagy veszít. Az a bátor, aki tudja, hogy győzne, és mégsem tesz semmit.”

Az emberek különböző életválságokon esnek át hosszú létezésük folyamán. Mindenkinek meg van a maga tragédiája és természetesen a saját bajaik súlyossága és megoldása a legfontosabb. Bár sokan ítélkeznek másokról és döntenek felettük úgy, hogy egy percig sem gondoltak abba bele, hogy az adott személynek miért is esik nehezére abszolválni a mások számára oly egyértelmű megoldással bíró „bajokat”. Nekem erről az jut eszembe, amit szeretett nagyapám mondott mindig: „Állj meg és vedd fel az ő cipőjét. Ha belefér a lábad, akkor menj benne pár kilométert, ellenben, ha bele se fér a talpad, engedd el és ne ítélkezz, mert még erre sem vagy méltó!” És, bár elsőre lehet, hogy kicsit egyoldalúnak tűnik ez a jó tanács, számomra nagyon nagy segítséget nyújtott mindig is az életben maradáshoz ebben a világban.

Ezt a könyvet egy csodálatos barátnőmtől kaptam ajándékba, mert tudta, hogy nagyon nagy életválságon megyek keresztül. Nem mondott többet, mint hogy „olvasd el és meglásd, segít”! Ha nem lennék könyvmoly, akkor biztos kételkedtem volna a szavaiban, de mivel könyvimádó ember vagyok, ezért automatikusan nyúltam is a kötet felé.

És milyen igazad volt kedves barátnőm! Ebben a könyvben mindenki megtalálja önmagát, hiszen gyermekei vagyunk valakiknek és bár megoldani nem fogja a gondunkat, mégis megérteti velünk, hogy a felmenőink is csak emberek, esendőek, csetlenek – botlanak, de ettől még érzelmekkel teli élőlények. Természetesen a múlt bűneit nem fogja eltörölni és a ki nem mondott vagy meg nem értett szavak még a fájdalmunk marad, de az írónak köszönhetően megértettem, hogy túl szigorú voltam.

„Szeretném, ha megértenéd, hogy nem akarlak abban a hitben ringatni, hogy nincs gonoszság a világon. Mert van. Ez a világ tele van érthetetlen, felfoghatatlan, kegyetlen, kérlelhetetlen gonoszsággal. Meg erőszakkal, igazságtalansággal, kapzsisággal, vak dühvel. De tele van minden mással is. Apró pillanatokkal. Mint egy barátságos mosoly két idegen között. A szerelem első látásra. A hűség és barátság. Valaki keze a tiedben egy vasárnap délután. Két testvér újraegyesülése. És vannak hősök is benne, akik felállnak, mikor senki más nem mer. Egy ötvenes fickó egy Saaban, aki beenged a sorba a csúcsforgalomban. Nyári éjszakák. Gyereknevetés. Sajttorta.

Az egyetlen, amit eldönthetsz, hogy melyik oldalon akarsz állni. Melyik halomhoz teszed hozzá a magadét.”

Fredrik Backman írónak immáron második kötetét olvastam el, hiszen pár hete fejeztem be a Hétköznapi szorongások című regényét, amit akkor nagyon megszerettem és reméltem, hogy a többi könyvével is szerencsém lesz. Amit a fiamnak tudnia kell a világról tulajdonképpen egy napló az írótól gyermekének, melyben mindenféle szituáción keresztül feszegeti az élet nagy dolgait, de elsődlegesen azt, hogy értse meg, miért hibázik, mint apa..

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen. De azért próbálkozunk.”

Többnyire nevettem a különböző élethelyzeteken, de ugyanakkor sűrűn pislogtam vissza azokat a fránya könnyeimet, amikor pont eltalált az alkotó az adott mondatával egy fájó pontomat, amit nekem még nem sikerült begyógyítanom. Ez a könyv olyan számomra, mint egy mentőöv egy fuldokló számára. És bár én nem fiú vagyok, de mégis úgy érzem, hogy ez a lányos szülőkre is igaz, különösen az apákra.

„Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút.”

Nekem is van egy édesapám, akivel bár sokszor nem értek egyet, mégis nagyon hasonlítok rá a világnézetét tekintve. Ő egy hatalmas nagy szeretetgombóc a szívemnek és pont ezért fáj olyan nagyon, mikor elárulva érzem magam általa. De most megértettem, hogy ő is csak azt adja, amit kapott, se többet se kevesebbet. Hogy ez a felismerés mire elég igazán nem tudom jelen pillanatban, de azt igen, hogy engem elfogadóbbá tettek ezek az oldalak.

A könyv számos társadalmi problémára is felhívja az olvasó figyelmét, de ezt teszi kedvességgel, jó humorral és végtelen bölcsességgel. Úgy gondolom ennél többet nem is kell útravalóul kapnia bárkinek, hiszen az életünket mi határozzuk meg, legalább is nagy szerepünk van abban, hogy kivé válunk majd életünk folyamán.

Bárki is veszi kézbe ezt a csepp kötetet, annak két javaslatom lenne: először is egy csomag zsebkendő, hiszen sírsz, ha nevetsz és akkor is, ha fájó ponton érnek az író szavai. A második pedig egy napló, amit ha befejezted az olvasást, kezdj el vezetni. Nem kell naponta, de minden sértést, minden örömöt, ami ér utána írd le és évek múlva olvasd vissza! Valami ilyesmit érezhetnek a szüleink, mikor felnőttként ránk tekintenek. Minden elrontott és jól elvégzett munkájuk gyümölcse ott van bennünk, akár akarják, akár nem!

Amennyiben elolvasnád, ezt a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó honlapjára felmész.

Írta: NiKy

Jesper Juul - Falkavezérek

 

„Tökéletes szülő nem létezik.”

Az utóbbi időben egyre több olyan könyvet veszek kézbe, ami valamilyen szinten formálja a gondolkozásomat, az érzéseimet és bizony még olvasás után is többször velem van a gondolataimban. A mostani kötet is egyike a fent leírtaknak, mert bizony attól, hogy nem vagyok szülő, még számos téren érintenek a benne leírtak és lényegében teljesen egyet kell, hogy értsek az íróval, de erről később írok még. Szeretném megköszönni a Móra Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen nélkületek nem tudom, hogy mikor olvastam volna el a könyvet. Köszönöm!

Ez a kötet a Móra Családi Iránytű programja keretében jelent meg, mely elsődlegesen a szülők megsegítésére jött létre. Számos olyan önsegítő könyvek közül válogathatnak az érdeklődők, melyek könnyebbé tehetik a családi élet mindennapjait.

Jesper Juul – Falkavezérek könyvét az idei év egyik legizgalmasabb megjelenései között tartom számon, hiszen számos ön-és családsegítő kötetet volt szerencsém olvasni, de talán most először találkoztam olyan alkotóval, aki hitelesen – maga is családterapeuta és tanár – adja át olvasójának mindazt a tudást, melyet az évtizedek alatt tapasztalt és összegyűjtött. A kötet számos formában közelíti meg a család és szülők fogalmát és létét. Elsődlegesen természetesen segítő szándékkal íródott, de meghúzódik a háttérben egy bizonyos dokumentációs tényfeltárás is, hogy mi is folyik valójában a világban, érintve a családok társadalmi létét és helyzetét, valamint a politikai és emocionális hatásokat is.

Az első, ami számomra szokatlan volt, az a borító. Hiszen egy farkas falka látható a képen, mely bár sziluettként nem hivalkodó, de a kötet tematikáját tekintve, a szokatlan kategóriába esik. Ettől függetlenül hűen tükrözi a belső tartalmat. Hiszen az alkotó párhuzamot von a farkasfalkákra oly erősen jellemző hierarchia, az egyedek egymás közötti viszonya és az emberi családok között. Az alkotó meglátása szerint a fő kihívás az, hogy a szülő hogyan tud megfelelő vezetőként jelen lenni gyermeke életében és mennyire fontos annak számára, hogy a jó irányítással gördülékenyen tudjon a társadalomban szocializálódni, valamint a beilleszkedés is könnyebb legyen.

Több fejezeten keresztül és számos formában szólítja meg a szülőket. Külön részeket szán a nők és a férfiak szempontjának megvizsgálására, sőt visszamenőlegesen, a történelmen keresztül szemlélteti a család szerkezeti fejlődését. Rendkívül részletesen mutatja be, és egyben szembeállítja a különböző korszakokban megkövetelt társadalmi nézeteket, valamint hogy milyen hatással voltak az akkori családok felépítésére. Külön foglalkozik a személyes felelősségvállalással, az önbecsülés, az odafigyelés és empátia, valamint a hatalom paradoxon létével és az ezzel való visszaéléssel is. Bemutatja a különböző intézmények és a társadalom oldaláról is a család szerkezetét, valamint a terapeuták szemszögéből is kapunk némi ismeretet a mai problémákról és azok megoldásairól.

Személyes meglátásom a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon gördülékeny stílusban, rendkívül részletesen, de annál érdekesebben hívja fel a figyelmet a két nem közötti különbözőségekre és arra, hogy mégis hogyan tudnak egy egységet alkotni a szülői szerepben.

A világ folyamatosan változik és ehhez az embernek is alkalmazkodnia kell. A régi módszerek már nem állják meg a helyüket és sok esetben többet ártanak, mint segítenek. De ezt a meglátást lebonthatjuk a munkahelyekre is. Erre ez az idézet tökéletes példa:

„Ha a családon belüli, iskolai vagy akár vállalati vezetésről beszélnek, akkor a vezető és a vezetett közötti kapcsolatot hagyományosan alá-fölérendelt viszonyként definiálják, ahol a gyerek vagy az alkalmazott kerül alárendelt szerepbe. Időközben azonban kiderült, hogy a mellérendelt viszonyon alapuló kapcsolatok mindkét fél számára működőképesebbek, mert kölcsönösségen alapulnak, ezért építőek/konstruktívak és eredményesebbek. Egy ilyen viszony hozzájárul a kapcsolat sikeréhez, mert a résztvevők elégedettek, motiváltak és eredményesek. Rájöttem, hogy ez a felismerés ajtót nyit egy új, egyelőre névtelen modell számára. Alapjában véve arról a méltóságról van szó, amely minden embert egyformán megillet. És ez az, ami meghatározó egy kapcsolat minőségének szempontjából. Ezért választottam az „egyenrangú” szót, ami érvényes egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra és egy gyermek és egy felnőtt közötti kapcsolatra is. Egy felnőtt irányítása akkor ideális, ha proaktív, empatikus, rugalmas, gondoskodó ás párbeszéden alapuló.”

A családfő, a „félelem” megtestesülését mindig is az Apa töltötte be, hiszen a férfi képviseli még mindig az erőt és a szigorúságot. Az író rendkívül érdekes és hiteles formában mutatja be ezt a szerepkört, és hogy jelen pillanatban milyen elvárt szerepet is töltenek be a családon belül ezen személyek. Nézzétek csak!

„A fiatal apukák csak mostanában kezdték el újraértelmezni a szerepüket a családban, melyben, mint társak és apák léphetnek fel. Tisztában vannak azzal, hogy rengeteget tanulhatnak a nőktől, de azt is tudják, hogy egy anyukától azt nem lehet megtanulni, hogyan lehet valaki jobb apuka, és hogyan kell apaként egyenrangú és kompetens irányító szerepet vinni a családban. Egymástól és a gyermekeiktől kell ezt megtanulniuk. Országonként hatalmas különbségek lehetnek, de lényegében a legtöbb férfi elsősorban még mindig a családjáról gondoskodó apaszerepben találja meg az indentitását. Ezenkívül sokukat a munkahelyükön még mindig bántalmaznak és megaláznak, igaz, hogy ez napjainkban már sokkal rejtettebben történik. Természetesen számos olyan vállalat is létezik, ahol ilyesmi nem fordul elő.”

A kötet külön foglalkozik a személy különböző jellemzőivel, ide értve a személyes felelősségvállalást, proaktivítást és az értelmi és érzelmi intelligenciát is.

„ A személyes felelősség vállalása abban a felismerésben gyökeredzik, hogy én magam felelek a tetteimért és a döntéseimért – ez magában foglalja azt a döntésemet is, hogy milyen családban akarok élni, hogyan nevelem a gyerekeimet, és hogyan akarok gondoskodni róluk. Valószínűleg a testvérem, az édesanyám, sőt az apósom is megpróbálnak majd beleszólni a döntésembe, és elmagyarázni nekem a jó és a rossz közötti különbséget. De végső soron nem nekik kell majd felelősséget vállalniuk az én döntéseimért, vagy akár csak részt vállalniuk benne. A felelősség az enyém, és ha szerencsém van, akkor a társammal megoszthatom ezt a felelősséget.”

Vagy pedig:

„Proaktív egy felnőtt, ha képes saját céljainak és értékeinek megfelelően cselekedni ahelyett, hogy kizárólag a gyermek szavaira vagy tetteire reagálna. Empátia az a képesség, hogy egy másik ember lelkiállapotába bele tudjuk élni magunkat. A rugalmasság azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk mind a gyermekben, mind a bennünk zajló változásokra – ahelyett, hogy mindig következetesek maradnánk. A gondoskodás és a párbeszéd lehetővé teszi, hogy észrevegyük a gyermek kívánságait, igényeit, ötleteit, érzéseit, és ezek szerint cselekedjünk – még akkor is, ha ezek a saját kívánságainkkal, igényeinkkel, ötleteinkkel és érzéseinkkel ellentétes. Azoknak a felnőtteknek, akik így irányítanak, a személyes tekintélyük a legfontosabb.”

Jómagam is szenvedtem mind gyermekként, mind pedig felnőttként is az úgynevezett kettős mérce lététől. Bár régen sűrűn előfordult, bizony még napjainkban sem ritka ez a jelenség a gyermekek életében. Nézzétek csak!

„Az egyik legártalmasabb szokás, ami egy felnőtt-gyerek kapcsolatban előfordulhat, az az, ha a felnőtt következetesen a gyerekét vagy a tanítványát hibáztatja a saját tévedéseiért. Ennek pedig mindig az volt és még ma is az az üzenete, hogy: ha jó a kapcsolatunk, az az én sikerem, ha nem, az viszont a te hibád. Ez a kettős mérce kétszáz éven keresztül jól működött, és általánosan elfogadott kifogással szolgált a szülők és a tanárok számára, azonban sajnos még ma is gyakori, annak ellenére, hogy az emberi kapcsolatok természetéről szóló tények egészen mást mutatnak.”

A következő két idézet, pedig számomra nagyon fontos gondolatokat indított el bennem, kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ehhez kedves olvasó!

Az első:

„A gyerekek úgy tanulnak, ahogyan a tudósok, nincs szükségük útmutatásra, és pontosan így kellene nekünk is megtanulni velük és tőlük azt, hogy miként tegyünk szert jó és egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatra. A szocializáció mindenhol és mindig jelen van, és alkalmazkodásra tanítja a gyerekeket. Csak a szülők tudják biztosítani annak a lehetőségét, hogy a gyerekben egészséges egyensúly alakuljon ki a személyisége és az alkalmazkodása között, és hogy később ez a fiatal felnőtt egyensúlyban lévő döntéseket tudjon hozni. Az oktatási intézmények hajlamosak arra, hogy általánosítsanak, és azokról a problémákról (és néha veszélyekről is) panaszkodjanak, amelyek azzal járnak, ha minden gyerek személyiségét külön-külön kezeljük. Teljesen félrevezető és sok ember véleményét megmérgező gondolat az, hogy az erős egyéniségű személyek veszélyt jelentenek a csoportra, valamint veszélyeztetik a családban és a társadalomban meglévő szolidaritást.”

És a második:

„Komoly gondot jelent a mai gyerekeknek az, hogy a szüleik megpróbálják a tanárok módszereit átvenni. Még szabad idejükben is, amikor a gyerekeknek játszaniuk és kreatív tevékenységeket kellene folytatniuk, a szülők kívülről érkező ingereket kínálnak fel nekik. A délutánokat és a hétvégéket is folyamatos tévézéssel, filmnézéssel és más, a különböző médiákhoz kapcsolódó tevékenységekkel töltik. Ennek az a következménye, hogy ezeket a lányokat és fiúkat túlpörgetik a kívülről érkező szórakoztató programok. Nem tudják maguktól, és nem is tanulták meg azt, hogy miként találhatják meg az utat a legbensőbb lényegükhöz, ahhoz a helyhez, ahol az igazi kreatívitásuk rejtőzik. Ugyanez igaz sok felnőttre is. És ennek a következménye a szükségtelen stressz, ami pszichoszomatikus problémákat és viselkedészavarokat okoz.”

Rendkívül komoly gondot jelent, hogy társadalmilag olyan erős elvárásokkal találkoznak a fiatal szülők, melyeknek ellenállni vagy átalakítani rengeteg befektetett munkával járna, és sokszor szélmalomharcként élik meg. Komoly gondok vannak az iskolai rendszerekkel mind általános - és középiskolai szinten, de ez elmondható a felnőttoktatásról is.

„Úgy tűnik, az a társadalmilag általánosan elfogadott vélemény, hogy a mentális és pszichoszociális egészségünk viszonylag rendben van, egyáltalán nem állja meg a helyét. (…) Az életmódunkra visszavezethető betegségek száma nő, ahogyan azok a fiatalok is egyre többen vannak, akik munkaképtelenségük miatt rendszeres segélyre szorulnak, valamint a „sajátos nevelési igényű” gyerekek száma is állandóan növekszik. A legális és illegális drogok fogyasztása a „jól működő” felnőttek körében rekordmagasságokat ér el. A krónikus alkoholisták és az öngyilkosságot elkövető gyerekek és fiatalok százalékos aránya is emelkedik. Napról napra egyre több függőséggel találkozunk, folyamatosan többen tartoznak a „munkamániások”, a vásárlás-,szex- vagy szerencsejáték-függők közé. Az orvosi, illetve gyógyszeres kezelésre szoruló gyerekek és fiatalok száma pedig hihetetlen gyorsasággal emelkedik, és ugyanennyire hihetetlenül magas az olyan speciális pszichiátriai kezelésen részt vevő gyerekek aránya, ahol a gyerekkori stresszt kezelik.”

És számomra azért is kiemelkedőek az író meglátásai és javaslatai, mert nem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal sem, valamint a családsegítő munkatársak terápiás módszereit is kritizálja.

„Döntő különbség van aközött, ahogyan ezeknek a szakmáknak a dolgozói a felnőtteknek próbálnak segíteni, és aközött, ahogy a gyerekeknek. A felnőtt pácienseknek a modern pszichoterápiás módszerek (kivételt jelentenek a behaviorista módszerek) és mozgásterápiák is úgy segítenek, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy kapcsolatba lépjenek önmagukkal, a személyes történetükkel, az érzéseikkel, az értékeikkel, a határaikkal, a lehetőségeikkel, a döntéshozó képességükkel. Mindent megtesznek azért, hogy az egyént felszabadítsák, hogy javuljon az önértékelésük, és ez általában sikerül is nekik. A páciensek elemi érdekeit tartják szem előtt.”

Valamint:

Ám ha (…) a terapeuták vagy a kollégáik kisgyerekeknek vagy fiataloknak próbálnak segíteni, nagyon sokszor csak azon fáradoznak, hogy a gyerekek és fiatalok viselkedését a családhoz vagy a számukra nem éppen megfelelő pedagógiai intézményhez igazítsák. Ezeknek a kezeléseknek a sikerét a konkrét tünetek megszűnésével mérik. Ráadásul nem hivatásos szakember nem is foglalkozhat velük! Mikor láttak utoljára olyan terapeutát, aki kézen fogta a gyermeket és elsétált vele az óvodába vagy az iskolába, majd azt javasolta ezeknek az intézményeknek, hogy változtassanak a módszereiken, illetve olyanokat kövessenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekből erős és egészséges felnőtt válhasson? Feltehetőleg soha, vagy talán egyszer-kétszer. A kisgyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembereknek nem az a feladatuk, hogy a páciens életminőségén javítsanak, hanem ehelyett sajnálatos módon a munkaadóiknak és az intézményeknek próbálnak megfelelni. A legtöbb esetben ők ezt nem így látják, de valójában ez az, amit tesznek. Ha a felnőttekkel dolgoznának így, akkor vagy eltűnnének a pácienseik, vagy elveszítenék a munkájukat.”

A könyv utolsó fejezeteinek egyikében pedig felfedezhetjük a „falkavezér” nevelési formákat, azaz a szülői nézetek különböző fajtáit, külön taglalva az előnyeit és természetesen a hátrányokat is.

Összességében elmondhatom, hogy egy rendkívül részletgazdag és hiteles írást olvashattam az író tollából. Nagyon sok szemszögből vizsgálja a családi és szülői létet, valamint rávilágít a szülő-gyermek kapcsolat buktatóira és javaslatot tesz ezek megoldására.

Ajánlom minden szülőnek, pedagógusnak és bizony minden olyan olvasónak, akik szeretnék megérteni önmagukat is.

Hiszen ne feledjétek: „Minden nap valami újat tanulunk.”

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Móra Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Mártonffy Zsuzsa - Akiknek két anyja van

 

„A nagy indián azt mondja a kis indiánnak: te az én fiam vagy, de én nem vagyok az apád. Akkor kije volt neki?”

Valamikor a tavalyi év folyamán kerestem egy olyan kötetet, mely nem az általam kedvelt sémák szerint íródott, tehát nem regény, verseskötet, vagy novella. Bár nagyon szeretem a tudományos könyveket is, lényegesebben kevesebbet olvasok-e területen, mint a fent említetteken. Ez a könyv nem regény, de nem is dokumentum, valahol a kettő között helyezkedik el, de témáját tekintve hiánypótló és minden családot alapító vagy vágyó személy kezébe nyomnám nemtől függetlenül. Ugyanis úgy gondolom, hogy nem csak azok tanulhatnak belőle, akik erre az útra kívánnak lépni, hanem mindenki, aki egy új életet szeretne maga mellett tudni.

Először is szeretném, ha tudnátok, hogy az értékelésem mentes minden bírálattól. Személyes meglátásaimat és a könyvről alkotott véleményemet kívánom megosztani veletek, viszont tény, hogy van kialakult meglátásom a témát tekintve.

Nem tagadom, én azon személyek táborát erősítem, akik tudatosan nem akarnak gyermeket vállalni. Ha ezért elítélsz, te dolgod, de mielőtt nagyon belelendülnél, ne feledd, hogy ez az én testem és én életem. Senkinek sem lehet megmondani, hogy mit kezdjen vele és ítélkezni is csak akkor érdemes bárki felett, ha legalább megvizsgáltad minden oldalról az adott embert. Tehát, mikor kézbe vettem ezt a könyvet, volt egy bizonyos gondolatvilágom a témával kapcsolatban, de nyitottan akartam olvasni a sorokat és úgy érzem sikerült.

A kötet borítójával kezdeném az értékelésemet, hiszen ez fogja meg először a könyvet olvasni vágyó lelkeket. A meseszerű kép először egy idilli érzetett kelt, hiszen a kellemes színek mellett egy őzike tekint ki a fák oltalma mögül. Ha ezt elengedem, már egy egészen más perspektívából szemlélem ugyan azt a felületet. Mivel a könyv súlyos témát ölel fel, tudatosult bennem, hogy a fák biztonságából kitekintő élőlény egy gyermek kivetített lelkét vizualizálja. Nagyjából ilyen képet fest a mai ártatlan lélek, ahogy a felnőttek és szabályok szubvenciójából néz ki a világ felé, vagy éppen ezek „fogságából”, ez nézőpont kérdése. Tehát miután ráébredtem, hogy bizony ez a kettőség mennyire becsapó, már sokkal határozottabban figyeltem a részletekre. Azt el kell, hogy ismerjem ez a borító úgy jó, ahogy van és bárki is veszi kézbe, egy kellemes töltettel kezd neki az olvasásnak.

Mártonffy Zsuzsa újságíró, blogger és ennek a kötetnek a megálmodója, írója. Férjével egy saját és két örökbe fogadott gyermeket nevelnek. 2014-ben indította-e témával kapcsolatos blogját, mely nagyon hamar nagy olvasottságnak örvendett és napjainkban országos szinten megkerülhetetlen (Örökbe.hu).

A könyv az örökbefogadásról és ennek teljeskörű átláthatóságáról szól. Az írónő a kötet első részében saját családján keresztül mutatja be a nézeteit, a gyermekeivel előforduló esetleges problémákat, megoldásokat és számos más érdekességet. A könyv riportokat tartalmaz, melyekben különböző személyek mesélik el saját élményeiket, „kálváriájukat”. Minden oldalról megismerhetjük az örökbefogadás tematikáját, tehát jelen vannak a kötetben azon személyek, akik gyermekre vágytak, vagy örökbe adók, nevelőszülők és szakemberek, valamint olyan felnőtt korú emberek, akik örökbefogadott gyermekként nőttek fel.

A kötet széles körben járja be ezt a témát, külön kiemeli a lelki és egzisztenciális követelményeket. Nagy hangsúlyt fektet a pozitív és negatív oldalak bemutatására, valamint az utolsó részben minden előforduló fogalmat megmagyaráz és tisztáz.  

A saját olvasási élményem nagyon meghatározó lett, ugyanis többször tapasztaltam, hogy nehéz szívvel és gyakori félrerakással tudtam csak végig olvasni a könyvet. Sokszor meghatódtam és sajnos a sírás határán is ingadoztam. Olyan emberekről kaptam információt, akik bár számomra idegenek mégis átéltem szenvedéseiket. Minden örökbefogadó személynél éreztem a vágyak és kínok közti dilemmát, de kitartásukért rendkívül erős tisztelet alakult ki bennem. Máskor mélyszegénységben élő emberekről olvastam, majd örökbefogadott felnőttekről. Csupa idegen lélekről, akik valamilyen úton bekerültek egy bizonyos gépezetbe és sajnos nem tudtak onnan kikerülni.

Országunk bármennyire is kicsi sajnos a mindennapi életünk része az árvaság, a családon belüli erőszak különböző formái, valamint a mélyszegénység. A diszfunkcionális családok száma egyre nagyobb és egyre kisebb arányban található funkcionális, tehát egészséges család. A két fogalom közti határt nem csak az erőszak különböző aspektusai húzzák meg, hanem a család szerkezete is. (Erről itt tudsz bővebb információhoz jutni.)

A két szó közötti különbözőség elsődlegesen abban rejlik, hogy a harmónia a felek között és az egzisztenciális, tehát anyagi töltet milyen arányban van jelen és hogyan kezelik a felek. Hiszen attól, hogy valaki szegényes körülmények között él, még nem jelenti azt, hogy nincs szeretet és megértés, ahogy azt sem, hogy a jobb anyagi körülmények között minden terület működőképes.

Napjainkban még mindig sok nő fiatalon kerül olyan helyzetbe, ahol az első aktus után terhesség „örömei” elé néz, ami kora vagy családi háttere miatt is kilátástalansághoz vezet, és különböző okok miatt nem tudja megtartani gyermekét. Természetesen van, aki tudatosan dönt így, vagy kényszer miatt, de egy biztos egy ártatlan lélek kerül otthon és szeretett szülői gondoskodás nélkül a nagyvilágba. A nem megfelelő egzisztenciális háttér vagy tudatlanság gyerekek millióinak sorsát pecsételik meg. Sokkal kevesebb lenne az árva gyermek, ha az iskolákban több figyelmet fordítanának a felvilágosításra és a védekezési lehetőségek széleskörű bemutatására. Persze így is lenne bőven olyan eset, mikor a fent említett eshetőség valamelyike miatt kénytelen a szülő lemondani gyermekéről, de hiszem, hogy sokkal kevesebb arányban fordulnának elő ilyen nehéz élethelyzetek.

Korunk egyik másik nagy és fájdalmas életválsága: a gyermektelenség, tehát meddőség. Egyre több fiatal pár kényszerül lombik programba és többszöri próbálkozás után sem lesz utóduk természetes úton. A  gyermektelenség és folyamatos kudarcok után sokan szerencsére úgy döntenek, hogy az örökbefogadás a megoldás problémájukra. A két lélek találkozása csodálatos élmény lehet, hiszen egy picinyke lelkecske talál szerető szülők oltalmába.

A mai törvény szerint maximum 45 év korkülönbség lehet a legfiatalabb örökbefogadó fél és a gyermek között. Ez meghatározza azt, hogy a későbbiekben is egészséges és tartós körülmények között nevelkedhessenek azon gyermekek, akik egyszer már családra leltek. A kötet szerint a mai felnőttek átlag életkora 40 és afeletti, tehát újszülött gyermekre az esély egyre kisebb ebben az esetben. Mindenki úgy gondolja, hogy egy kisbabával sokkal könnyebb, hiszen ott „tiszta lappal” lehet kezdeni, formálni a gyermek lelkét és tudatát. A kicsivel idősebb gyermekekkel, már nagyobb gondokat vélnek felfedezni, pedig ha belegondolunk egy kisbaba esetében még sokat kell várni mire kiderülnek az esetleges genetikai örökségek, betegségek, értelmi elmaradottságok. Míg egy nagyobb gyermeknél már ez tudható és megfelelően kezelhető. Viszont sajnos a kötet szerint, az esetek nagyobb százalékában fehér bőrű, egészséges gyermeket szeretnének. Természetesen érthető ez az igény is, ugyanakkor egy gyermek bőrszíntől és nemtől függetlenül lehet különleges és egészséges felnőtt a későbbiekben. Nem a szín határozza meg ki milyen ember, hanem elsődlegesen a neveltetés.

A származás és bőrszín úgy látszik itt is megkerülhetetlen feltétel, pedig nemtől és bőrszíntől függetlenül minden gyermek egyforma, hiszen ártatlanul kezdi meg az életet. Csak azon múlik, milyen emberekké válnak a későbbiek folyamán, hogy „otthon” mit látnak a szülőktől és mennyire törődnek velük.

A másik nagyon fontos kérdés az örökbefogadás fogalma és ténye, melyet a kötet szerint időben és nyitottan vállalva a gyermekben egészséges lelket táplál. Ha titokban van tartva, netán le van tagadva, ott a gyermek érzi, hogy valami nem stimmel, de legtöbbször önmagában keresi a problémát, mely idővel elmélyedhet, és akár örökre beleívódhat a lelkébe. Erre ez a mondat a legjobb:

„Ha egy gyerek hazugságban nő fel, hazudni fog.”

Saját környezettemből kiindulva több esetben is tudok örökbefogadott gyermekről. A kezelési folyamat a nyitottól a zártig terjed. Az előbbi esetében már egész kicsi korától mindkét szülő mesél a gyermeknek arról, hogy más pocakjában nőtt, míg meg nem született, de a szülei ők maguk. Míg az utóbbinál lassan felcseperedik a gyermek és még mindig úgy tudja, hogy a saját biológiai szüleivel él. Mindkét eset előfordul és egyéni, de a károk egy titkolózó családban hatalmasak.

A másik az anya szerepe, kötelessége és léte. Erre is szeretnék egy idézetet mutatni a kötetből. Nézzétek csak!

„E mögött ott van az egész magyar közvélekedés is, ami a gyereknevelést kizárólag az anya dolgának tekinti… Ettől persze, hogy kipurcan az anya.

Meg az is, hogy az a jó anya, aki lemond dolgokról. Áldozatot hoz. Szerintem a legnagyobb áldozat az, ha nem élhetem a saját életemet, ha külső sémákhoz kell igazodnom, ha megmondják, milyen az ideális anya, és úgy kell viselkednem…”

Szülőnek lenni kétségtelenül nagy felelősség, de hatalmas öröm is. Hogy ki hogyan képzeli el a családi szerkezetet, hogy kik vállalhatnak gyermeket egyéni. Mégis úgy gondolom, hogy az elvárások nem egészségesek. A saját esetem sem egyedi, de sokan elítélnek érte. Szerintem nem attól leszek jó ember, hogy gyermeket vállalok, bár tény egy másfajta nézettel megtenném. A kötetben erről is szó van, és nagyon jól megfogalmazza az író. Kérlek, olvassátok figyelmesen!

„Egy társadalom minél jobban nyomja a heteronormatív, házasságban élő, (több) gyermeket szülő anya, család modelljét, annál nehezebb abban a társadalomban a nem sztenderd életekkel előállni, bármilyen legyen az. Mert az nem felel meg az elvártnak. Csak figyeljük meg, hogyan vannak jelen a társadalomban a beteg, sérült emberek, akár gyermekek is. Sokszor őket is szégyellik. Ha valaki kicsit sántít, vagy alacsony növésű, bizonyos dolgokban nem elég ügyes, netán kövér. Vagy a gyermektelenek, akiket szintén durván kirekesztenek.”

Egyetlen oldalt nem vizsgál meg a könyv, még pedig az azonos nemű párok örökbefogadási lehetőségeit. Ezzel is foglalkozni érdemes és nagyon szívesen olvasnék pozitív javaslatokkal párosuló történeteket, esetleg meglátásokat.

Összességében úgy gondolom hiánypótló kötet a témáját tekintve is, nem csak a széleskörűsége miatt, hanem a nyitott szemléletéért is.

Ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, mert ne feledjétek az élet érték és rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Bookline Könyvek oldalán be tudod szerezni. 

Írta: NiKy