Laurie Halse Anderson - Shout – Hadd kiáltsak!

 

„A gondolat szabadsága nélkül

nem létezhet bölcsesség;

ahogy a köz szabadsága sem

létezhet szólásszabadság nélkül.”

(Benjamin Franklin, 1722)

Vannak könyvek, amelyeknek fáj az olvasása akaratlanul is. Persze természetesen nem fizikai értelemben, hiszen egy bizonyos fantomfájdalomról lehet szó csupán, mégis valóságos és nagyon maradandó élményt hozó. A lelkem üvöltözik a gyötrelemtől az elmondott vagy éppen elhallgatott álmoktól, amelyeket látomásként élek át minden egyes sorral, mondattal, pedig nemcsak rólam szólnak. Ezek lehetnek téveszmékből vagy egy erős szekunderszégyenérzetből fakadóak, amelyek nem engednek el, hiába küzdök ellenük. Ezért igyekszem ritkábban kézbe venni olyan alkotásokat, amelyeket a valós élet ihletett, talán kis túlzással írt is, hiszen a tollat tartó kéz a megélés forrása, a gyötrelem melegágya. Bár az ilyen kötetek részben gyógyítanak is, mégis elmondható, hogy minden sorral meggyötörnek is egyben, és senki sem akadályozhatja meg ezt a folyamatot sem. Persze felmerül ilyenkor a kérdés­; nem egy újabb feminista kiadványról van-e szó? Van benne, ez tagadhatatlan, ugyanakkor sokkalta több annál. Egy erős jellemű Nő kiáltása minden olyan erőtlen lélekért, akit bántalmaznak, elnyomnak és megerőszakolnak élete folyamán. Valakinek el kell mondania az elmondhatatlant, valakinek vállalnia kell a „rossz zsaru” szerepet. És ki lenne hitelesebb annál, mint aki maga is az áldozatok soraiból lép ki a porondra! Hogy miért érzem így? Azért, mert Nő vagyok a szó minden jelentésében, és mert ember is a maga esendőségében. Egy vagyok az áldozatok listájáról és egy megtépázott nemhez tartozom, amelyet a világ egy része elfed és meggyaláz, egy másik része felemel és dicsőit, és képviselőit egy harmadik oldalról pedig csak egyszerű futóbolondoknak tartják, akik már az anyatejjel magukba szívták az engedelmesség törvényét, amelyet indokolatlanul életük végéig hordozzák. Nőnek lenni Európában, Amerikában és Ausztráliában felemelő, a világ más tájain elfelejthető. Átok vagy erény, ezt eldönti mindenki, de ez a könyv nem csak rólunk és értünk kiált, hanem minden nemi erőszakot megélt gyermekért, nőért és férfiért egyaránt. Ha túl sok neked a téma, megértem és ne olvasd tovább, de a mostani értékelésem erről fog szólni részletesebben.

„Nemcsak az számít, hogy mit mondasz, hanem

az is, hogyan ugye?”

Hosszú ideje vártam erre a kötetre, pedig bármikor megvehettem volna, de be kell, hogy valljam, féltem tőle. Idén már egy szerző nagy hatást gyakorolt rám, és szinte naponta jut eszembe egy-egy versének részlete. Komikus kissé, hiszen először megvetettem ezt a költőt egy olyan alkotásáért, amit nem tudtam befogadni, de azóta további két könyvét vettem kézbe és minden megváltozott bennem. Rupi Kaur könyvei felemeltek egy elfelejtett sáros múltból, de eme kötet szerzője megtanította, hogy felemelt fejjel nézzek szembe a világgal.

Kép: NiKy m.i.

Laurie Halse Anderson egy amerikai író, aki elsődlegesen gyermek – és ifjúsági regényeiről ismert. Először szabadúszó újságíróként kezdte pályafutását, így első éveiben a The Philadelphia Inquirernél dolgozott. Ez idő alatt gyermek - és fiatal felnőttregényeket kezdett el írni. Annak ellenére, hogy elutasító leveleket kapott számos kiadótól, végül 1996-ban kiadta első gyermekregényét, az Ndito Runs-t, amelynek alapsztorija a kenyai olimpiai maratoni futókon alapul, akik minden nap az iskolába és a versenyeken futottak. Még abban az évben megjelentette a Pulykahimlő című történetét, amelyet lánya, Meredith ihletett, akin hálaadás napján tört ki a bárányhimlő. 1998-ban kiadta végre No Time For Mother's Day című könyvét, amelyben már „ismert” karakterek szerepelnek. A szerző pályafutása alatt számos fikciót is írt, amelyek a világ szemében híressé, a baráti és családi szűk körben pedig elismertté tették. Kis hazánkban először a Hadd mondjam el… ezt követően pedig a Jégviráglányok kerültek a könyvesboltok polcaira. Első szabadverselésben megírt memoárja 2021-ben látott napvilágot, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásának köszönhetően. A szerzőről honlapján olvashatsz többet, amelyhez angol nyelvtudást szükséges.

Laurie Halse Anderson - Shout – Hadd kiáltsak! című szabadverselésben megírt memoárja egy olyan alkotás, amelyet kevesen fognak kézbe venni először. A vers manapság nem a „divatos” műfajokhoz tartozik eleve, így lényegesebben szűkebb réteg nyúl a kötethez. Pedig ebben a kiadványban hatalmas erő lakozik, csak bátornak kell lenni és némi türelemmel szemlélni.

A kötet három fő részre osztható, amelyek szépen elkülönítik az alkotásokat, mégis egy egységet képeznek.

Az első részt a szerző fiatalkora, a család bemutatása, az életviteli nehézségek és az idejekorán megtapasztalt nemi erőszak öleli fel. Ebben a szakaszban megismerjük a 70-es évek Amerikáját, egy olyan időszakból meritkezünk, amit a legtöbben hallomásból ismerünk, mégis újdonságként hat az olvasóra.

„A kép, ahogy apám megüti anyámat,

Picasso-festményként lebegett előttem,

mint a vasárnapi napfény, ami bevág

a templom ablakán, megtöri

és átrendezi a padló igazságát.”

Kép: NiKy m.i.

A szerző Frank A. Halse Jr. tiszteletes és Joyce Holcomb Halse gyermekeként a New York állambeli Potsdamban született. Ott nőtt fel húgával, Lisával. Diákként kezdetben érdeklődést mutatott az írás iránt, különösen a második osztályban. Anderson tinédzserként szeretett olvasni – különösen a sci-fit és a fantasyt –, de soha nem képzelte el, hogy író lesz.

„Akkor tanultam meg, hogy a szavaknak

olyan erejük van,

hogy valamelyiket ki sem lehet mondani,

és ezért sem hangjuk, sem igazságuk

nincsen.”

A kezdeti nehézségek nemcsak a családon belüli bántalmazások által mutatkoztak meg. Alsó osztályban nehezen tudott kiigazodni a betűk rengetegében és csak pár elhivatott (tanár) angyalnak köszönheti, hogy végül eredményes lett.

Kép: NiKy m.i.

„Utáltam olvasni. Gyűlöltem az oldalakon

nyüzsgő hangyákat, elveszítettem

az iskola iránti lelkesedésemet, küszködtem,

egy kirakós lett, csupa hiányzó darabkával.

Ha egyszer belénk égett, a butaság érzete sosem múlik el,

mindegy, hány érmet nyerünk.

(…)

És így, Leslie segítségével és a tanároknak

és könyvtárosoknak álcázott angyalok kórusával

éveken át tartó nagylelkű szeretettel és órákon

át tartó gyakorlással azok a hangyák végre

egyenes sorba masíroztak

szavakat formáltak, mondatok táncát járták, világokat

építettek egy lánynak, aki végre megtanult olvasni,

kinyitottam a kincsesládát

és szándékosan

lenyeltem a kulcsot”

Sokszor költöztek egyik városból a másikba, így a barátságok egyre nehezebben alakultak ki. Az otthon érzése elveszett és tulajdonképpen nem maradt semmi.

„(…) egy lelkész gyerekeként az ember

sokat költözik, nem festi ki a falát,

nem rak ki posztereket; a bútort az egyház veszi,

ők fizetik a jelzálogot, ők hozzák a szabályokat.”

Az erőszak után már semmi sem volt ugyanolyan az életében, mint azelőtt. Számos év telt el az önpusztítással, hogy végül egy kiüresedett héjként újra próbáljon egy kapaszkodót találni, amely végül visszavezeti az élebe. Nagyon kevés ember társ bármilyen formában is a sérült áldozatoknak, talán akaratlanul is érezhető egy megrontott élet fájdalma, ami ugyan nem fertőz, mégis sok erőt és kitartást igényel.

„A legtöbb kapcsolatnak szavatossági ideje van,

mint a tejnek és a kenyérnek. Némelyik

már a kóstolás előtt megsavanyodik.”

Végül igen komoly munkával sikerül visszatérnie az életbe, jó tanulmányi eredményei révén egy éves cserediák program keretén belül elutazhat Dániába, ahonnan végül egy erős fiatalként tér vissza.

Kép: NiKy m.i.

„Dániában, Skandináviában, Európában

a második világháború emléke lüktet, mint egy sebhely,

ha változik az időjárás vagy vihar közeleg

a régi országok hemzsegnek a harci sebektől,

amik felnyílnak, véreznek és új fájdalmat okoznak, ha nem kezelik

épp mint mi

a sebhelyek erősebbnek tűnhetnek, mint a sértetlen bőr,

de nem azok

ha egyszer sérültünk, könnyen sérülünk újra, sőt, rosszabb

elfog minket a kísértés, hogy pajzsok mögé bújjunk,

védekező állást vegyünk fel, belefulladjunk a bánatba

vagy drogokkal kísértett feledésbe merüljünk,

amíg a halál eltörli a reményt

Dán otthonom megtanított, hogy szólaljak meg

ismét, hogyan gondoljam újra a sötétséget és a fényt,

az erőt és a lágyságot

lehetőséget adott, hogy újratájoljam iránytűmet,

újraértelmezzem igaz északomat

és újrakezdjem"

Végül a szerző egyetemet végzett és saját családot alapított, de az igazi munka csak ezután várt rá.

A kötet második fő része már azokból az időkből merítkezik, amikor először szabadúszó újságíróként, később pedig íróként járta a világot és beszédet tartott az iskolán belüli és nemi erőszakról, a családon belüli bántalmazás súlyosságáról, hogy a szégyenérzet mellett van segítség és hogy mindenkinek jár a védelem. Több iskolában nemtetszést váltott ki beszéde a tanárok körében, akik valószínűleg tartottak a vezetőség dühétől, vagy éppen az elkövetők megtorlásától. De ennek ellenére számos helyről felkeresték és egy idő után megállíthatatlan levél dömpinget és megkeresést kapott, olyan személyektől, akik áldozatául estek valamilyen formában az erőszaknak.

„egyes fiúk arról mesélnek, hogyan lettek

férfiak áldozatai, öltözőbeli célpontok

hogy sosem használják az iskolai mosdót

egyszer sem a négy év alatt,

mert az veszélyes hely,

ha nem vagy alfa a megfelelő falkával”

Az utolsó fő szakasza a könyvnek a család egy-egy tagjának életébe enged betekintést, a múlt okozta károk rendbetételéről szól. Mesél a nevek fontosságáról vagy éppen a fák családjáról. Egy kicsike kincsesládát kapunk, elszórt bölcsességekkel, amelyek kincsek az élethez és örök érvényűek.

Kép: NiKy m.i.

„A legerősebb életben maradása

a magány receptje

suttogják a bükkök,

ha tudod, hogyan hallgasd őket.

csak undok, kegyetlen,

rövid életet szül. Ha egy

szenved,

mind elgyengülünk,

de ha mindenki erősödik,

táncra kelünk.”

Ez könyv számomra nagyon fontos üzenettel szolgál, hiszen egy gyermek gyötrelmén át, egy fiatal nő harcán keresztül mutatkozik meg, hogyan legyél nő vagy férfi, mindegy is igazán, hiszen egyek vagyunk az élet idővonalán. A farkastörvények az emberek civilizált életébe is betörnek akaratlanul is és a csendes fájdalom folyója mossa el a vétkesek bűneit. Minden lélek szabadnak születik, a teste saját magáé és senkinek sincs joga vele kereskedni, vagy akaratának gyönyörét lelni benne, ha a másik nem engedélyezi. A nők teste nem közügy, mindenki saját maga dönt sorsáról. Hogy ezt egyesek elfelejtik, az szomorú, de ha egy egész társadalom huny szemet felette, az szégyen.

Pontosan tudom milyen a szégyen érzete és a fájdalom, amely megváltoztatott engem is, de erővel és segítséggel nagy lépéseket lehet tenni, és végül egy élhető életet elérni.

Hiszem, hogy ennek a könyvnek abban van az ereje, hogy kézbe veszed és eldöntöd, hogy hiszel benne. Egyedül egy kiálltás elszáll a szélben, de több lélek hangos sóhaja egy egész égboltot betöltő vihar alapja.

Ajánlom a könyvet minden olyan léleknek, akit egyszer elért a bántalmazás fájdalma, de azoknak is, akiket sosem ért semmi ehhez hasonló erőszak. „Nemcsak az számít, hogy mit mondasz, hanem az is, hogyan ugye?” Amíg küzdünk, és segítő kezet nyújtunk a rászorulóknak, legyen az bántalmazott vagy szegénységből adódó, addig a világnak is van esélye egy elfogadottabb jövő reményére.

Ha szeretnéd elolvasni a könyvet, megteheted, ha a Könyvmolyképző Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Pataki Eszter – Pataki Krisztina - 512 méter

 

„Amíg meg nem tapasztalod, csupán a képzelet játéka az egész.”

Napok óta gondolkodom ezen a regényen, hiszen mind témakörében, mind pedig a történetben használt „szleng” és szövegkörnyezet rátelepedett a lelkemre. De mielőtt ezt bővebben kifejteném, szeretném megköszönni a szerzőpárosnak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!

Ráadásul ismételten egy közös olvasást tartottunk kedves barátommal, aki a Könyv-történet blogján írt a kötetről. Jó szívvel ajánlom, olvassátok el!

Szerintem nem újdonság, hogy mennyire szeretem a hazai szerzők könyveit, különösen akkor, ha ifjúkorát meghazudtolva ragad tollat egy-egy merész álmot megvalósítva, az éppen szárba szökkenő történet megálmodója. Ebbe a kategóriába sorolom a mostani regény íróit is. Igen, jól olvastátok, hiszen jelen esetben egy testvérpár alkotását vehettem kézbe. Pataki Eszter és Pataki Krisztina nem kis fába vágta írói pennáját, ugyanis a témakörök elég nehezek önmagukban is, nemhogy így együttesen csokorba szedve. Olvashatunk drog használatról, függőségről, bántalmazásról, családi drámákról és a gyász feldolgozásáról is egyaránt. Természetesen ezen tematikák csak a jéghegy csúcsai, hiszen sokkalta többet kapunk a regény által.

Az 512 méter című könyv 2022 nyarának egyik újdonságaként kerül a polcokra a Talentum House Kiadó gondozásának köszönhetően. A kötet borítótervét – és a belső illusztrációit Forró Kinga munkájának köszönhetjük. E tekintetben külön is érdemes végiglapozni a kiadványt, hiszen nagyon kellemes élményben lesz része a kíváncsi olvasónak.

De vajon miről is szól ez a regény?

Történetünk középpontjában két csonka család áll.

Anna tizenhét éves, nagy könyv – és természetrajongó. Míg az előbbi megnyugtatja és kirángatja a zord hétköznapokból, addig az utóbbi heves érzelmeket hoz felszínre benne, hiszen szerinte a környezetszennyezés nem játék. És milyen igaza van. Nővérével és író édesapjával egy festői környezetben él, távol a város zajától. Egyik kedvenc helye a vízpart, ahol a hullámok „áriája” megnyugtatja háborgó lelkét. A család a felszínes kommunikáció híve, pedig minden tagjának megvan a maga fájdalma, sérelme. De amíg Anna a „béke” hídja a családtagok között, addig minden marad a régiben.

Gergő tizenhat éves és egy igazi lázadó lélek. Hajdani élsportolóként tudja, hogy mindennek súlyos ára van, amelyet meg kell fizetni. Hogy ez éppen miképpen történik, már nem is érdekes. A jegyei egyre rosszabbak, a „bandával” eltöltött idő egyre hosszabb, de nincs mit tenni, hiszen ki akar egy olyan családhoz hazamenni, ahol csak a múlt fájdalmai csapódnak az ember arcába valahányszor rá kell néznie édesanyára vagy testvérére. Ráadásul „ő” is ott van, aki miatt minden felborult… Ha teheti, a vízparton lődörög és titkon beles minden „normálisnak” hitt idegen család életébe. Hiszen a kíváncsiság nem bűn vagy mégis?

Ennek a két fiatalnak egy nehezebb nap után összeakad a tekintete. Csupán egy pillantás volt az egész, mégis meghatározta a jövőt. Ahogy a napok telnek, úgy lesz egyre nagyobb igényük egymás társaságára, de vajon hogyan is fognak megismerkedni, mikor a tó két ellenkező partján élnek? Vajon miért vágynak egymás társaságára és végül képesek lesznek-e legyőzni a múltjukat és a köztük húzódó 512 métert?

„Az ember sokszor önkéntelenül cselekszik, ám elég egy apróság, ami kizökkenti a megszokásból, és ezek a máskor jelentéktelennek tűnő dolgok rögtön mélyebb értelmet nyernek.”

Ez a történet sok szálon futó, de alapvetően két szemszögből ismerhetjük meg az eseményeket. Az egyik oldalról Anna gondolataival találkozunk, míg a következő fejezetben már Gergő háborgó lelkével küzdünk a kegyetlen valóság ellen. Az egyik szereplő teljes ellentéte a másiknak, mégis vonzzák egymást és pont ezért, egy igazi kis szerelmi kaland keveredik ki a szürke hétköznapokból. Mert a szerelem könnyűvé tesz, mint egy pillangót, ráadásul az akadályok is sokkal könnyebbnek tűnnek. De vajon mennyire elegendő két mély érzésű lélek ragaszkodása ahhoz, hogy a múltban történtek ne törjék össze a pilleszárnyon lebbenő érzelmi szépséget?

„Azt hiszem, ez a felnőtté válás egyik fontos lépcsőfoka: szembenézni a valósággal, még ha fájdalmas is. A valóság szigorú tanító, de a mosolya őszinte, míg az önámítás egy negédesen mosolygó, gyönyörű nő, aki belül romlott, és ártóak a szándékai.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy „hurrá” egy újabb klisés történetet fogok olvasni, ahol minden fiatal fájdalmas múlttal küzd, de majd együtt megoldják, amit eddig nem tudtak megoldani. De végül, szép lassan beláttam, hogy szó sincs erről, bár tény, hogy a fent említett kissékből akadt jószerivel, mégsem egy szokványos történetet vettem kézbe.

Számomra nagyon fontosak a karakteri ábrázolások és a jellemfejlődések is egyaránt. Sokszor azért vagyok bosszús, mert valamelyik fent említett nincs éppen kidolgozva, vagy éppen teljesen el van hanyagolva. Kérem szépen, itt mind a két esetben elégedett lehettem, hiszen még a mellékszereplők is alapos ismertetést kaptak, a jellemfejlődésről már nem is beszélve. Nagyon tetszett Anna és Gergő lassú „násztánca”, tulajdonképpen egy természetesnek mondható folyamat indult el a két fiatal között, ami még számomra is kedvező képet festett és nagyon örültem a bonyodalmak ellenére is.

Anna karaktere kicsit közelebb áll a lelkemhez, hiszen nagy könyvrajongó – akárcsak én –, és a környezettudatos életszemléletével kimondottan komfortos érzést kaptam.

Gergő már nehezebb léleknek bizonyult az állandó dacos és konok nézetei miatt, ráadásul többször önzőnek éreztem cselekedetei okán. Természetesen a végére őt is elfogadtam és szívesen láttam az eseményeket az ő szemszögén keresztül is.

A mellékkarakterek fontossága kiemelkedik a regény által, ugyanis mindenkinek megvan a maga szerepe és „kötelessége”. Egyetlen egy felesleges személyt sem tudnék felsorolni, minden úgy volt jó és kerek egész.

Események tekintetében hullámzónak éreztem a könyvet, hiszen sok lelki drámát kell túlélnünk és megértenünk egyaránt, ugyanakkor, ha ezen átlendültünk, akkor pedig már csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy éppen hol tartunk.

„Talán klisésen hangzik, de azt kívánnám, hogy ne legyen szenvedés a Földön. Sírni tudnék, ha csak ránézek egy fásult, szomorú arcra az utcán. Jó lenne, ha az emberek nem szenvednének a betegségektől, a szerelemtől, a csalódástól, az elmúlástól, a magánytól, a testi fájdalomtól, a megalázottságtól, a fáradtságtól, a gyásztól, a szegénységtől, a munkától.”

Olvasásom folyamán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon éppen aktuálisan melyik szerző tollából merítkezve háborgok éppen? Hogy kinek a gondolatait, álmait ismerhetem meg? Izgalmas kérdések ezek számomra, hiszen egy szerzőpáros esetében egyáltalán nem egyételmű, hogy éppen kinek a gondolatait olvasom. Persze elsődlegesen azért érdekel, mert sokat elmondana az adott lélekről is, hiszen az egyikük lágy, mint egy meleg nyári szellő, míg a másikuk valószínűleg maga a tomboló vihar. És bár ez nem határozta meg a véleményemet, de mégis jó volt elmerülni ezekben a gondolatiságokban.

Valóban kellemes olvasásban volt részem, egyetlen egy tekintetben volt csak kellemetlen élményem. Miért kellett ennyire obszcénra írni? Elhiszem, hogy a mai tinédzserek bizonyos társadalmi rétege ilyen trágár módon fejezi ki magát, de nem ez az átlag. Többször előfordult, hogy értetlenül álltam az aktuális helyzetben használt minősíthetetlen csúnya beszéd felett, amely teljesen felesleges volt éppen. Nem vagyok álszent, pontosan tudom, hogy sok valóságalapja van, de számomra akkor is sok volt, főleg, hogy ifjúsági kötetről van szó.

Ettől függetlenül jól szórakoztam, elgondolkodtam és néha fájt a lelkem nekem is. A könyv súlyos, nagyon mai témákat boncolgat egy szerethető történeten keresztül. Érdemes kézbe venni és legalább egyszer elolvasni.

Ajánlom a könyvet minden nyitott léleknek. Legyél forrongó lelkű fiatal, még éppen tűzben égő felnőtt, vagy a nyugalmas hétköznapokat élő idősebb olvasó, ebben a könyvben megtalálod a magad üzenetét és hidd el, hogy megérinti majd lelkedet. Ez a mondat pedig nagyon igaz: „Mindig könnyebb másvalakit hibáztatni az életkörülményeinkért.” Amíg ezen elgondolkodsz, addig hidd el, hogy a világ is színesebb és élhetőbb lesz.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Book24 weboldalra ellátogatnod.

Írta: NiKy

D. Somogyi Eszter - A kegyelem érintése

 

„– Nem is gondolná az ember, hogy van az a szint, amikor az alkoholelvonásba bele lehet halni […].”

Sokszor hangoztatom, hogy mennyire nem szeretek vallásos témában olvasni, és kimondottan kerülöm átlagban azon könyveket, amelyek a kereszténységet veszik alapul. Mielőtt valaki felháborodna, nem bántok senkit sem a hitéért, de nagyon kétkedve állok neki ilyenkor az olvasáshoz, hiszen több esetben hittérítési szándékot vélek felfedezni és ezt nem szeretem. A mostani kötetre is nehezen vettem rá magam, hogy kézbe vegyem, mert már a fülszövegből is felsejlett a fent említett témakör, de mivel úgy tudtam azért ennél lényegesebb több húzódik meg a hátterében, ezért olvasni kezdtem.

D. Somogyi Eszter írónő neve számomra eddig ismeretlen volt, nem is csoda, hiszen első könyvét kaptam meg utazókönyvként, amit itt is szeretnék megköszönni! Köszönöm, mert ismét tágítottam a komfortzónám határait, bár tény, hogy csak elenyészően.

A kegyelem érintése egy olyan regény, amely egy igen csak tabunak számító témát vesz górcső alá. Ráadásul nem is akármilyen formában, hiszen eddig nem találkoztam olyan kötettel, amely egy szociális munkás szemszögén keresztül mutatja be a drogfüggő hajléktalanokat és életük egy bizonyos szegmensét.

Főhősnőnk, Doroti, aki vidéki életét hátrahagyva Budapestre költözik egy nyitottabb, jobb élet reményében. Doroti maga is egy életválságon megy keresztül, mikor hitében és magánéletében egyaránt őrlődik a különböző nézetek és lehetőségek hálójában, mígnem egy alkalommal Rebeka barátnője rá nem veszi, hogy kísérje el egy gyülekezet előadására. A kezdetben vonakodó lány végül enged barátnője unszolásának és végül ez az alkalom elindítja őt egy olyan úton, amire álmaiban sem gondolt volna.

Doroti szociális munkásként kezdi meg pályafutását egy segítővel, akivel az utcán élő drogfüggő fiatalok tanulmányozásán át a segítésükig mindenféle feladatot el kell látniuk. Ez az alapvetően is embert próbáló feladat számos új eseményt hoz az életébe, ahol végül felismeri, hogy az emberi sorsok kuszasága mögött sokszor ott a jó, csak le kell kaparni a felszínre tapadt rétegeket. Ebben az időszakban felismeri azt a védtelen lelket egy fiatal lány személyében, aki anyai szeretet hiányában az utcán keresi ennek pótlását és végül várandósan végleg elveszíti a talajt a lába alól. És szintén nagy támasza lesz egy olyan középkorú férfinak, aki az alkoholfüggősége miatt elveszíteni kényszerült gyermekeit. Ráadásul ezen az ösvényen haladva megismeri az élet egyik legfontosabb értelmét és a hite is új irányt vesz. Vajon mennyit tehet egy fiatal nő egy ilyen kegyetlen világban? És vajon mennyit ér a hit, ha a remény halvány sugara is tovarebben?

„Az emberek félnek attól, ami ismeretlen számukra, vagy ami nagyban eltér az átlagostól.”

Szubjektíven csak annyit írnék erről a kötetről, hogy a drogfüggőség tekintetében példaértékűnek tartom. A regény sok esetben megrendítő és mélyen elgondolkodtató. Ez a valóság, hiába van köré építve egy kitalált világ, hiszen csak a főváros aluljáróit nézve bárki láthatja ezt a társadalmi réteget. Segítségre szorultakból egyre nagyobb a szám, de a segítséget nyújtókból egyre kevesebb sajnos. A kötet kiemelkedő számomra –e tekintetben és nagyon örülök, hogy megíródott.

A másik hozadéka az értékelésem elején is felhozott vallási irányultság, ami viszont sajnos hittérítési szándékot sugallt felém. Ezt nagyon nehezen tudtam jónéven venni, mert zavarónak éreztem és többször le kellett, hogy tegyem a könyvet. A szerző nézeteit tiszteletben tartom, de saját magam tekintetében fullasztónak éreztem. Ezért azt gondolom, kevesebb kereszténységi útmutatóval egy rendkívül jó történet is íródhatott volna.

„Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. A kérdés az, hogy azt az erőt, amit eddig arra fordítottál, hogy pusztítsd magadat, képes vagy e most arra használni, hogy talpra állj. Tudnod kell, hogy mit akarsz. Ha engeded, hogy bárki önmagad elé kerüljön, akkor elbuktál, már most, mielőtt elindultál volna…”

Összességében nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de csak egyszeri olvasásként tudok rátekinteni.

Ajánlom mindenkinek, aki nyitottan áll a hit és társadalmi kérdésekhez, valamint azoknak is, akik bár nem feltétlenül szeretik a vallási nézeteket, de fontosnak tartják, hogy több szempontból is tájékozódjanak a fent említett tematikákban is.

Amennyiben szeretnél egy példányt a könyvből, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod!

Írta: NiKy

Szanyi Ildikó - Nem ezt ígérték

 

Különös az élet, hiszen mióta megszülettem, szabályokhoz vagyok kötve. Először a családom tanította meg mit lehet és mit nem, majd jöttek a kötelező intézmények – óvoda, iskolák- és végül elérkeztem én is az első munkahelyemre. Azt felváltotta a második, majd a harmadik, bizonyítva mennyire nem találom a helyemet és nem élvezem a társadalmi ketrecet. Ma már felvállalom, hogy szabadnak születtem és semmilyen rácsot nem viselek el. Az alapjátékszabályokat ma is betartom, nem ártok másnak, tisztességesen élek, de szembe megyek a forgalommal. Hogy miért osztom meg veletek az élet szemléletemet? Csupán azért, hogy lássátok, kimerem mondani, amit gondolok, látok és tapasztalok, de teszem ezt őszinte hittel, hogy nem vagyok egyedül. Szanyi Ildikó – Nem ezt ígérték című kötetét recenzióként választottam, melyet ezúton is szeretnék megköszönni a Napkút Kiadónak. Hihetetlen energiákat mozgatott meg bennem ez a pár novella és lentebb látni fogjátok, hogyan is értem a mostani sorokat. Gyertek, tartsatok velem!

Ahogy már írtam, mély érzelmeket hozott felszínre bennem ez a csepp kötet. Hiszen alig 80 oldal, mégis számos élethelyzetet tár olvasója elé. A címadó novella a második a sorban, de egyben a legmegrázóbb is. De nem szaladok ennyire előre, nézzük sorban, hogy mit is tapasztaltam.

Az úton címet viseli a könyv elején induló novella. Ahogy már a címben is olvasható egy utazás élményét tapasztalhatjuk meg egy dolgára induló személy gondolatai által. Az egész út sejtelmes és nem egyértelmű, hogy a valóságról mesél, vagy az életről. Erre ez az idézet a legjobb példa. Nézzétek csak: „Az utazás olyan, mint az élet. Egyszer csak felkerekedünk és haladunk a végtelen felé, miközben életünk benzinkutjain igyekszünk olykor-olykor megnyugvást találni. Utazásunk sebessége, benzinkutjaink száma saját választásunk eredményei. Vajon kamionsofőrök vagy elegáns öltönyben utazó üzletemberek leszünk?”

A második novella, ahogy már fentebb említettem, a címadó is. Egy anya gondolatain át ismerhetjük meg az élete főbb mozzanatait. Ahogy sejtitek egy nagy csattanóval fogtok találkozni, én ezt nem fogom leírni, hiszen pont ezekért vesszük kézbe az adott könyvet. De azt mindenképpen le kell, hogy írjam ez a történet fájdalmasan gyönyörű és egy hatalmas társadalomkritika is egyben.

A harmadik történet a Nagycsütörtök címmel igen egyedi a többi novellához képest. Mert bár mindenhol érezhető valamilyen formában a magány és a köré épülő depresszív hatás, de talán itt a legerősebb mind közül. Adott egy tanár, akinek a szülővárosának különböző épületei adják a hátteret a gondolatainak, a megszokott utcák és emberek sokasága. Ahogy a cím is adja, egy ünnepnap körül folynak az események, mégis ennek elenyésző a jelentősége összességében. Kicsit a múlt és jelen váltakozó, egymással párhuzamot kereső játékát mutatja be a történet, majd egy hirtelen váltásnál a jelen tolakszik előtérbe. Ebből is látszik, hogy a történet szürreális hangulatot kelt. Bár távolra nyúl a valóságtól, mégis csak bizonyos szintekig engedi be az olvasót. Egy jóindulatú tanár mutatkozik be, aki magányában már eljátszik a vég gondolatával is. Szerencsére hamar túljut ezen és már ismételten a városka elemzésével foglalkozunk. Érdekes volt olvasni mindenképpen.

A negyedik alkotás nagyon megrázó volt a számomra, mivel pontosan emlékszem, hogy egy szeretett családtagom miképpen vált az alkohol rabjává, remélve, hogy a mámor elfeledteti a valóságban megélt fájdalmakat. Ennek a műnek maga a címe is beszédes, hiszen Az angyaldíszes kulcstartó nem egészen érthető eleinte, hogyan is kapcsolódik a műhöz. Ebben a történetben egy olyan személy szenvedései mutatkoznak meg, aki nagyon fiatalon elköteleződött; házasság, gyerek és a rossz anyós-meny kapcsolat teszi pokollá a mindennapokat. Mivel sajnos van rossz felmenői példa az események alakulására, felvetődött bennem egy gondolat, miszerint ha a szülők, nagyszülők között van olyan személy, aki alkohollal küzdött, akkor vajon a gyerekek és unokák között legalább egy személy szintén viszi tovább ezt az életet, míg maga sikeresen meg nem tudja változtatni az ismétlődő mintákat.  De ez is természetesen egyéni meglátásom.

A tökéletes család cím első olvasásra lelkesedést válthat ki az olvasóból, de ha belegondolunk nincs tökéletesség. Miután elolvastam a novellát, rá kellett jöjjek, apró szarkazmus csupán, hogy a „tökéletes” szóval jellemezte az írónő a családmodellt. Tulajdonképpen egy frusztrált, önző bár mindenki a maga nézőpontja szerint valamibe menekülő szülő és gyermek viszonyról mesél. Az anya nehéz terhessége kialakít egy elfojtó szeretetet gyermeke iránt, mely kezdetben még kezelhető, de a későbbiek folyamán átcsap egy mániába. Hogy saját frusztrációját levezesse túlórákat vállal, melyek már inkább szólnak egy karrierista nőről, sem mint egy buzgó anyáról. Az apa egy egyszerű életet élő, a mindennapi biztonságot és meleg otthont kereső személy lenne. A felesége gyermek központúsága eleinte csak kicsit zavarja, de később teljesen elkergeti otthonról. Az állandó feszültség egy bizonyos szenvedélybetegséget hoz elő, mely anyagi gondokat is okoz a számára. Lánya iránt bár szeretettel van, mégis érződik a neheztelés, hiszen amióta megszületett a gyermek azóta változott rohamos meg az élete. És adott a kislány nézőpontja, miszerint eleinte nagyon élvezte a figyelmet és a babusgatást. De nagyon fáj neki, hogy igazán egyik szülője sem tud őszintén időt tölteni vele. A tárgyak és ingóságok növekednek körülötte, de nem tud kiteljesedni. A féltő bánásmód kialakít benne egy bizonyos depressziós viselkedési zavart, melyet egy közösségi hálózaton próbál levezetni. A hamis világnézet, miszerint minél többen like-olnak, annál több figyelmet kap, már teljesen kitöltik a gondolatait. És sajnos minden hangulathoz van társ, ahogy mondani szoktam, most egy öngyilkos hajlamú gondolkodó személyében. Tehát, mint láthatjátok, hogy inkább egy diszfunkcionális családi modell mutatkozik meg, az megint más kérdés, ki hajlandó a felszín alá nézni.

Az utolsó előtti történet a legszebb és egyben legmeghatározóbb élményem. A Nagyapa címet olvasva már sejtettem, hogy valami olyasmivel fogok találkozni, ami megindító lesz számomra. És bizony ez a megérzésem is valóra vált, nem csak, hogy mélyen érintett, de be kell, hogy valljam sírva fakadtam. Egy unoka szemszögéből ismerjük meg a nagyszülők történetét. Egy kivételes házaspárról olvashattam, akik a semmiből építették fel a maguk egzisztenciáját, becsülettel és sok nehézséggel megküzdve. Gyermekeik és unokáik már mindezen javakat élvezhetik, de mégis érződik, hogy nem pazarlóan, hanem megbecsülve élik a mindennapjaikat. A gyermeki gondolatok is tele vannak féltéssel, szeretettel és egy bizonyos „kedvenc” birtoklással. Én pontosan értem ezt a nézőpontot, mert szeretet papámnak és mamámnak ezt a szerepet töltöttem be, hiába voltunk mi is többen testvérek. Első szülöttként megadatot ez a parányi külön díj, melyet felnőttként is féltve őrzök szívem rejtekében. Bár sajnos már nem élnek a nagyszüleim, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Végtelen hálás és büszke vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek neveltek és nem lehetnék most szabadgondolkodású, de becsületes és szorgos kis méhecske. Hiszem, hogy a nagyszülök okozta örömök és tanítások az unokákat is formálják, ha szeretettel és figyelemmel vagyunk feléjük nagyon sok régi értéket kapunk, amit a mai rohanó és folyamatosan változó világban nincs előtérben, pedig ugyan úgy megállja a helyét és nem egy nehéz helyzetből átsegít minket. Ezért ez a novella számomra a legcsodálatosabb írás ebben a kicsinyke könyvben.

És elérkeztünk az utolsó íráshoz, melynek címe is adott: Halottak napja. Az esemény előszele egy nagycsalád évenkénti összejövetele, mely hagyományként apáról fiúra szállt és őrződik nagy becsben. Már minden gyermeknek családja van, de az év ezen időszakában egy egységet képezve, hangosan és sokszor vitázva neki indulnak, hogy tiszteletüket tegyék az elhunytaik és a faluban élő rokonok felé. Ez az első olyan írás, ahol nem éreztem azt a lelkes hívó szót, nem tudtam beleélni magam és valahogy hidegen hagyott minden formájában. Mára jómagam elhidegültem a családi fészektől, de még emlékszem a nagy eseményekre, mikor minden rokon egy asztalhoz ült. Régen volt, de akkor gyermekként nagyon szerettem, mert fontosnak és különlegesnek éreztem. Valószínű, ahogy telnek az évek úgy kopnak meg az emlékek is. Belepi őket az idő pora, és ha nem „takarítom” le néha, akkor el fogom feledni.

Összességében elmondhatom, hogy ez a novellás kötet maga az élet. Hiszen múlt és jelen, idős és fiatal, hazugság és őszinteség, az állandó és az elmúlandó váltakozik a lapokon, mégis minden történetre igaz, hogy az idő telik. Egyedül vagy családdal és barátokkal, de élnünk kell a mindennapokat, meg kell látnunk hibáinkat, és ha tehetjük, mindig fejlődjünk. De a legfontosabb az, hogy soha ne feledjünk honnan jöttünk, mert ez határozza meg igazán azt, hogy mit képviselünk jelenleg. Ha még élnek szeretteink és jó a viszonyunk, törődjünk egymással, mert egyszer már mi is csak a sírkövet fogjuk bámulni és akkor már hiába potyogtatjuk a szeretetünk könnyeit.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeret az élet árnyaltabb oldaláról is tudni, és megérti, hogy minden múlandóság mellett az értékeinket is becsülni kell.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy