Néhol szerettem volna görbe tükröt tartani az utazó elé, máshol pedig megdöbbenteni az olvasót. - Interjú Szanyi Ildikó írónővel

 

Sokszor hangoztatom, hogy számomra mennyire fontosak kis hazánk szerzői, különösen azon alkotók, akik olyan oldaláról tudják bemutatni tehetségüket, melyről még nem olvastam, vagy nagyon ritkán. Még tavaly volt szerencsém olvasni a Nem ezt ígérték című novellás kötetét a mostani interjúalanyomnak, mely akkor belopta magát a szívembe. Idén a Három tucat szuvenír című kötetével pedig bebizonyította számomra is, hogy országunk dimbes-dombos vidékein is találhatunk még bőven szép és érdekes felfedezni valókat. Kérlek, fogadjátok sok szeretettel, a Szanyi Ildikó írónővel készített interjút! Kezdjünk is hozzá!

Eltelt kicsivel több, mint egy év, mióta beszéltünk. Hogy vagy mostanában? Hogy telt az elmúlt egy év a pandémia időszakában?    

A bezárkózás alatti időszakban munkával és a családi kapcsolatok erősítésével. A hétfőtől péntekig tartó online munkavégzés annyira leterhelt, hogy jól esett hétvégenként kimozdulni egy kicsit. A barátaimmal kevesebbet találkoztam, mint általában, viszont sokkal többet beszéltünk telefonon. A kapcsolatok, a valakihez-tartozás-érzése felértékelődött bennem. Nagyon sokat beszélgettem olyanokkal, akikkel eddig csak laza ismerősi kapcsolatban álltam. Igen, átgondolva, az elmúlt egy év alatt a két bezárkózás ellenére is sokat gazdagodtam személyes kapcsolatokban.

Van a könyveidnek egy bizonyos megfoghatatlan varázsa, amikor úgy érzi az olvasó, hogy megfogod a kezét és végig vezeted az eseményeken. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Nem szándékos. Lehet, hogy a tanári és idegenvezetői munkámból adódó gondoskodás, pártfogás bújik elő ilyenkor belőlem.

Az értékelésemben is írtam, hogy egy kicsit másra számítottam, amikor kézbe vettem a Három tucat szuvenír könyvedet. Ettől eltekintve rendkívül érdekes és szívmelengető volt olvasni a soraidat. Honnan jött az ötlet, hogy a másik szakmád, az idegenvezetés által átélt történéseket feldolgozzad? Hogyan született meg ez az alkotásod?

Tavaly tavasszal, amikor a vírushelyzet betört az életünkbe, tele voltam tervekkel. A naptáram pedig tele volt idegenvezetői munkával, amiket a pandémia egyszerűen eltörölt. Úgy kezdtem el feldolgozni a helyzetet, hogy elkezdtem leírni az utóbbi évek leginkább emlékezetes útjait. Gondolatban még egyszer bejártam ezeket a helyeket, az írás közben újra átélhettem az ottani élményeket. Ez nagyon jólesett. Nyárra elkészült a 36 történet, a 36 különböző helyről magammal hozott szuvenír.

Számos helyen járhattam a novelláid által és sok embert ismerhettem meg. Mennyire valós vagy éppen fikció, amit megosztottál az olvasóiddal? Minden pontosan úgy történt, ahogy leírtad?

Hihi. Ezt már mások is kérdezték. A történetek az esetek többségében egyáltalán nem úgy történtek, vagy megtörténtek, de nem azon a helyen. Először átgondoltam, hogy melyik helyszínről szeretnék írni, majd megszülettek a helyszínhez kapcsolódó gondolatok. A szereplők egy része kitalált személy, mások viszont megfordultak az életemben, bár nem mindig utasként. A célom az volt, hogy a helyszínek ismertetése mellett bemutassam a különböző utastípusokat, a turizmus szereplőit, és az életüket a kulisszák mögött. Néhol szerettem volna görbe tükröt tartani az utazó elé, máshol pedig megdöbbenteni az olvasót. 

Melyik utad volt a legemlékezetesebb a számodra és melyikre gondolsz nehéz szívvel?

Sok emlékezetes utam volt, nehéz lenne egyet kiválasztani. Szerencsére egyikre sem gondolok nehéz szívvel.

Volt- e olyan csoportod, akikkel a mai napig is tartod a kapcsolatot, vagy személy(ek)? Kialakulhat-e egy-egy ilyen út alkalmával szorosabb barátság, ismeretség?

Igen. Több mint tíz évvel korábban egy pár éven keresztül többet foglalkoztam idegenvezetéssel, mint tanítással, és ebben az időszakban rendszeresen vezettem osztrák és svájci csoportokat is az országban.  Az egyik svájci csoportom, aki egy hetet töltött itt, nagyon emlékezetes maradt a számomra. Valamilyen, számomra érthetetlen dialektust beszéltek. Ekkor ismertem meg a wallis-i németet. Az itt töltött idő alatt olyan sokat meséltek erről a dialektusról, hogy elkezdtem vele foglalkozni, elkezdtem tanulmányozni Svájc Wallis régiójának kortárs irodalmát, és beiratkoztam a Debreceni Egyetem doktori iskolájába. A doktori tanulmányaim alatt rendszeresen jártam hozzájuk Svájcba, sőt ők is meglátogattak engem Magyarországon. A barátságom az akkori csoportvezetővel a mai napig is tart. 

Európa számos országában jártál már. Van-e olyan hely, amit még nem fedeztél fel, de rajta van azon a bizonyos listádon?

Ó, sok ilyen van! Nagyon szeretném élőben látni a Sarki fényt, illetve érdekel még Kelet-Ázsia, azon belül Dél-Koreába vagy Japánba utaznék.

Az elmúlt egy év finoman szólva se kedvezett a turizmusnak sem. Hogyan érinti a szakmát a járvány nyomán kialakult helyzet, a külföldről érkező turizmus több mint 90 százalékos csökkenése?

Sok jóbarátom élete, akik a járvány előtt utazási irodában dolgoztak vagy főállású idegenvezetőként tevékenykedtek, alapvetően megváltozott. Sokan otthagyták a szakmát, és teljesen más munkakörben kezdtek el dolgozni. Sok utazási iroda nem tudta átvészelni a krízishelyzetet, és bezárt. Most velük együtt reménykedem. Remélem, hogy előbb vagy utóbb, de helyreáll a szervezett turizmus. Helyre kell, hogy álljon, hiszen az emberek utazási szükséglete, ami az ismeretlen felfedezéséből, az új kultúrák megismeréséből, a kalandvágyból adódik, az utóbbi évek tapasztalatai alapján szinte alapvetőnek mondható. Egy idegenvezetőt pedig nem lehet gépekre cserélni. Az utasok az információk és adatok mellett, mindig is igényelni fogják a gondoskodást, a törődést, a mosolyt, és ezt csak egy hús-vér idegenvezetőtől kaphatják meg. 

Térjünk vissza a könyveidhez. Számos novellád érzelmileg nagyon megkapó volt a számomra. Mi alapján válogattad össze a történéseket, embereket, életeseményeket?

Részben a saját életemből merítettem, részben pedig azokat a társadalmi-szociális viszonyokat igyekeztem ábrázolni, amik mostanában foglalkoztatnak. 

Milyen terveid vannak a következő időszakban? Mikor várhatunk tőled újabb könyvet?

Jelenleg a Napkút Kiadóval közösen a Svájcban élő szerző, Rolf Hermann novelláskötetének magyar nyelvű megjelenésén dolgozunk. Elkészült egy kisregényem, ami tovább jutott egy irodalmi pályázat utolsó fordulójába, így többet nem árulhatok el róla. A laptopomon pedig újabb és újabb novellák „teremnek”, amik, remélem, hamarosan egy harmadik novelláskötetben látnak napvilágot. És egy kevésbé irodalmi jellegű, mégis szerzői munka is áll előttem: a SzegaBooks Kft. megbízott két, turisztikai témájú tankönyv írásával.   

További sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook oldalát, hiszen sok érdekességet olvashattok!

A Nem ezt ígérték és a Három tucat szuvenír című könyveket pedig, a Napkút Kiadó oldalán tudjátok megrendelni. 

Írta: NiKy

" Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk, mert ez határozza meg azt, hogy merre tartunk.."- Interjú Szanyi Ildikó írónővel

 

A mai interjúalanyom számomra egy nagyon különleges alkotó. Ugyanis nem rég volt szerencsém olvasni a Nem ezt ígérték című novelláskötetét és majdnem minden alkotása hozzám beszélt, „nekem” íródott. Nagyon különleges és szívbe markoló élethelyzetekkel találkoztam olvasásom folyamán és sokszor úgy éreztem, hogy ezt ismerem, vagy tudomásom van róla. Aki ennyire közel tudja hozni múlt és jelen, halál és élet fogalmát műveiben, arról mindenképpen szeretnék több információt megtudni. Remélem ti is így vagytok vele! Erről és még sok érdekességről kérdeztem Szanyi Ildikó írónőt! Tartsatok velem!

Kérlek, mutatkozz be a kedves olvasóknak! Mióta írsz, és milyen érzésekkel állsz neki az alkotásnak?

Az írás és az olvasás fiatal korom óta jelen volt az életemben. Gyerekkoromban verseket és meséket írtam, később naplóbejegyzéseket és novellákat. Miután dolgozni kezdtem, lefoglalt a tanítás, illetve egy új területen kezdtem el tevékenykedni, idegenvezető lettem. Három éve foglalkozom ismét intenzíven az írással. Mivel nem vagyok „főállású” író, csak akkor írok, amikor szükségét érzem, hogy a fejemben felsorakozó gondolatokat szavakba öntsem. Akkor viszont minden szabad percemben az alkotással foglalkozom, és addig teszem, amíg ki nem írok mindent magamból. 

A Nem ezt ígérték című novellás köteted, olyan műveket tartalmaz, amiket tudtommal régebben alkottál. Pontosan mikor készültek ezek az írások? 

Ezek az írásaim két – három évvel ezelőtt készültek, de csak tavaly ősszel, miután az egyik történet egy pályázaton sikert aratott, küldtem el a szövegeket a Napkút Kiadónak. Nagyon hálás vagyok a Kiadónak, hogy közlésre érdemesnek találta. Öröm volt együtt dolgozni velük, remélem, legközelebb is lesz közös munkánk.

Úgy tudom csak egy részét használtad fel a novelláidnak. Ha ez valóban így van, esetleg várhatunk tőled további ilyen tematikájú könyveket is?

Igen, gondolom, de most másfajta témán dolgozom. Ennek a kötetnek a célja egy letűnt korszak és a korszakot követő generáció visszaemlékezéseinek az ábrázolása volt. Nagyon szép elemzést kaptam tőled a blogbejegyzésedben, amit ezúton is köszönök. Azt gondolom, hogy ha tényleg ezt a hatást váltja ki az olvasóból, amit belőled, már megérte leírni ezeket a gondolatokat. Ahogy te is írod, sokszor túl kritikus, sokszor túl drasztikus a hangnem. Ezzel egyfajta kritikát szerettem volna gyakorolni, bemutatni, hogy a sokszor tökéletesnek hitt világunkban bizony sok mindent az asztal alá söprünk, elhallgatunk, miközben kifelé a jobbik oldalunkat mutatjuk. Az egyik barátom szerint az írásaim az állandó útkeresést szimbolizálják, a „ki vagyok én?” - érzést. Lehet, hogy ez tényleg így van, egyvalami azonban biztos, az, hogy soha nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk, mert ez határozza meg azt, hogy merre tartunk. 

Német nyelvtanár és turisztika szakos tanár a végzettséged. Dolgozol –e még ezen területeken? És ha igen, hogyan osztod be az idődet, hogy egységesen jusson az „általános” szakmára és az írásra is?

Szerencsére az időbeosztással soha nem volt gondom. Mindig is több dologgal foglalkoztam párhuzamosan, így most sem jelent számomra gondot a munka – család – alkotás háromszögben megtalálni az alkotásra fordítható időt. Elárulom, hogy egy füzetet tartok a táskámban, amibe rendszeresen jegyzetelek. Megfigyelem az embereket az utcán, az orvosi váróban, a vonaton, bárhol, és rögtön le is jegyzetelem a mozdulataikat, a ruházatukat. Később ezekből a töredékekből rakom össze a novelláim szereplőit. Vannak a füzetben befejezetlen versek is, és olyan novellatöredékek is, amikről tudom, hogy már nem fogom befejezni azokat, mert aktualitását vesztette a téma.

Fordítóként is dolgozol. Melyik terület áll közelebb hozzád? Az írás vagy a fordítás okoz inkább örömöt a számodra?

Amelyikkel éppen foglalkozom. Csak azokat a műveket fordítom le, amik hatással voltak rám. Egyébként nem okozna örömöt, és úgy érzem, nem tudnám hitelesen végezni a munkámat. 

A könyved hátulján pár mondatban kapunk némi képet rólad. Ott olvastam, hogy egy kedvenc kortárs szerző életrajzi művének fordítása kapcsán íródott meg a mostani könyved. Megtudhatjuk, hogy kiről van szó és miért ő a kedvenced?

Igen, ő Rolf Hermann, Svájcban élő kortárs író, költő. A doktori tanulmányaim során a svájci dialektusban íródott irodalommal foglalkoztam, ekkor kerültem kapcsolatba vele és több más szerzővel. Amellett, hogy barátok lettünk, a műveit is megszerettem. 2018 őszén jelent meg az első novelláskötete, ami számomra teljesen meghatóan mutatta be szülőföldje, a Wallis tartományban lévő Leukerbad település és környéke iránt érzett szeretetét, szülei, nagyszülei iránt érzett megbecsülését, miközben bámulatos szófordulatokat, megdöbbentő alkotói eszközöket használ. Mindezt a végletekig pontos, elképesztő hasonlatokkal teletűzdelt tájleírással. 

Az értékelésemben is megemlítettem, hogy számomra a legszebb és legkedvesebb írásod a Nagyapa című novellád. Annyira mély érzéseket hozott felszínre, hogy még számomra is egybemosódott a jelen és a múlt. Saját tapasztalataidról és családtagjaidról formáltad meg a novelláid karaktereit vagy teljesen kitalált személyek? Valamint az események és a háttérben meghúzódó problémákat miképpen válogattad össze? Mennyire fikció és mennyi a valóság alapja?

A novella a saját nagyapámról szól, apám apjáról, akihez, úgy látszik több kötődésem van, mint gondoltam volna. Persze, van benne fikció is, például az alaptörténet, a kiszabadítás, de a háttérben meghúzódó események nagyrészt valóságosak. Igyekeztem minden történetet feleleveníteni, amit gyerekkoromban a nagyszüleimtől vagy az apámtól hallottam, és a mozaikokból megpróbáltam összeállítani nagyapám életét, miközben emléket állítottam egy letűnt korszaknak.  Ezt egyfajta mementónak szántam. Annak éreztem a szükségét, hogy mielőtt a modernizáció végleg bedarálja és eltünteti a múltat, részletesen leírjam ezt a korszakot és átadjam az olvasónak, mint egy fényképet. Egyik kritikusom találóan írja, hogy a szövegeim a „koszlottszürke valóságot” akarják bemutatni. Örülök, hogy ő is így látja.  

Az írás mellett mivel töltöd szívesen a szabadidődet? Esetleg van-e olyan tevékenység, ami inspirál vagy feltölt?

Feltöltenek a családommal és a barátaimmal folytatott programok. A lányommal és a férjemmel szeretjük a természetet, a túrázást, kirándulást, kerékpározást. De feltöltődés számomra az is, amikor a hideg, esős napokon családi mozidélutánokat szervezünk. Nem szeretem a felületes kapcsolatokat, így kevés barátom van, rájuk viszont nagyon büszke vagyok. Vannak, akikkel naponta találkozom, mert egy munkahelyen dolgozunk, másokkal ritkábban, és vannak olyan barátnőim is, akikkel személyesen csak évente, mert az ország más városában vagy külföldön laknak. A lényeg, hogy tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk és ők is rám. 

Család, barátok mennyire támogatnak az írói pályád során? Mit szóltak a mostani alkotásodhoz?

Kezdetben senkinek sem mutattam meg a szövegeimet, nem tartottam közlésre méltónak vagy érdemesnek. A férjem olvasta el először a kész könyvet, ő bátorított arra, hogy küldjem el a kiadónak. A barátaim visszajelzései sokat számítanak, egyelőre inkább pozitív reakciókat kapok, aminek nagyon örülök. 

Hogyan éled meg az idei év nehézségeit, gondolok itt a világjárvány okozta korlátokra és az ezzel járó életváltozásokra? Kihat-e a munkásságodra a mostani helyzet?

A kijárási korlátozások ideje alatt fejeztem be a következő könyvemet, illetve ismét jelentkeztem egy műfordítással egy felhívásra. Mondhatjuk, alkotói szempontból hatékony volt számomra ez az időszak.

Fordítóként van e beleszólásod, hogy mely műveken szeretnél dolgozni, vagy ez fixen a megbízáson múlik?

Eddig magam választottam ki a műveket, mert csak azokat a szövegeket fordítom, amikkel azonosulni tudok. Remélem, ez továbbra is így marad.  

A mostani könyved borítója nagyon beszédes. Én kimondottan sokat foglalkozom egy könyv külsőjével és belsőjével egyaránt. Mennyi beleszólásod volt, hogy milyen képet láthasson az olvasó, mikor kézbe veszi a kötetet?

Örülök, hogy tetszik a borító, mert szerintem is fantasztikusan ízléses lett. A Kiadó és én közösen dolgoztunk rajta. Én választottam ki a képet egy olyan gyűjteményből, amit a Kiadó ajánlott, a színek, árnyalatok, stílus kialakítása viszont már az ő munkájuk.

Szoktál-e részt venni könyves eseményeken, olvasó-író találkozókon? Hol találkozhatnak veled az olvasók?

Ehhez még túl kezdő vagyok, nem voltam még ilyen eseményen, és sajnos, mivel az őszi könyvhét is elmarad, idén már nem is lesz lehetőségem kipróbálni. Szeretnék találkozni az olvasóimmal, és remélem, hogy minél hamarabb sikerülni fog.

Milyen jövőbeni terveid vannak? Legközelebb milyen témakörben olvashatunk tőled?

A következő könyvemet már elküldtem a Kiadónak, remélem, tetszeni fog és közlésre érdemesnek fogják tartani. Teljesen más témájú, mint a mostani. Harminchat rövidebb – hosszabb szöveget tartalmaz, melyek különböző városokban játszódnak. A célom az volt, hogy a város turisztikai attrakciójának megismertetése mellett különböző, általam idegenvezetőként megélt helyzeteket mutassak be. Az olvasóim nem fognak csalódni, mert ebben a kötetben is van néhány meghökkentő, megdöbbentő történet, emellett találunk itt vicces, tragikomikus, drámai vagy szatirikus történeteket is. Aki volt már ezeken a helyszíneken, annak élmény lesz újra ott járni, aki még nem, annak remélem, felkeltem az érdeklődését a látnivaló iránt. A szövegek felnyitják az olvasó szemét, hogy mennyi vonzata van egy átlagos utazásnak. 

A napokban kezdtem el dolgozni egy olyan kisregényen, ami egy fiatal lány útkeresésről, és az eközben átélt élethelyzeteiről szól.

További sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook oldalát, hiszen sok érdekességet olvashattok!

A Nem ezt ígérték című könyvét pedig, a Napkút Kiadó oldalán tudjátok megrendelni. 

Írta: NiKy

Szanyi Ildikó - Nem ezt ígérték

 

Különös az élet, hiszen mióta megszülettem, szabályokhoz vagyok kötve. Először a családom tanította meg mit lehet és mit nem, majd jöttek a kötelező intézmények – óvoda, iskolák- és végül elérkeztem én is az első munkahelyemre. Azt felváltotta a második, majd a harmadik, bizonyítva mennyire nem találom a helyemet és nem élvezem a társadalmi ketrecet. Ma már felvállalom, hogy szabadnak születtem és semmilyen rácsot nem viselek el. Az alapjátékszabályokat ma is betartom, nem ártok másnak, tisztességesen élek, de szembe megyek a forgalommal. Hogy miért osztom meg veletek az élet szemléletemet? Csupán azért, hogy lássátok, kimerem mondani, amit gondolok, látok és tapasztalok, de teszem ezt őszinte hittel, hogy nem vagyok egyedül. Szanyi Ildikó – Nem ezt ígérték című kötetét recenzióként választottam, melyet ezúton is szeretnék megköszönni a Napkút Kiadónak. Hihetetlen energiákat mozgatott meg bennem ez a pár novella és lentebb látni fogjátok, hogyan is értem a mostani sorokat. Gyertek, tartsatok velem!

Ahogy már írtam, mély érzelmeket hozott felszínre bennem ez a csepp kötet. Hiszen alig 80 oldal, mégis számos élethelyzetet tár olvasója elé. A címadó novella a második a sorban, de egyben a legmegrázóbb is. De nem szaladok ennyire előre, nézzük sorban, hogy mit is tapasztaltam.

Az úton címet viseli a könyv elején induló novella. Ahogy már a címben is olvasható egy utazás élményét tapasztalhatjuk meg egy dolgára induló személy gondolatai által. Az egész út sejtelmes és nem egyértelmű, hogy a valóságról mesél, vagy az életről. Erre ez az idézet a legjobb példa. Nézzétek csak: „Az utazás olyan, mint az élet. Egyszer csak felkerekedünk és haladunk a végtelen felé, miközben életünk benzinkutjain igyekszünk olykor-olykor megnyugvást találni. Utazásunk sebessége, benzinkutjaink száma saját választásunk eredményei. Vajon kamionsofőrök vagy elegáns öltönyben utazó üzletemberek leszünk?”

A második novella, ahogy már fentebb említettem, a címadó is. Egy anya gondolatain át ismerhetjük meg az élete főbb mozzanatait. Ahogy sejtitek egy nagy csattanóval fogtok találkozni, én ezt nem fogom leírni, hiszen pont ezekért vesszük kézbe az adott könyvet. De azt mindenképpen le kell, hogy írjam ez a történet fájdalmasan gyönyörű és egy hatalmas társadalomkritika is egyben.

A harmadik történet a Nagycsütörtök címmel igen egyedi a többi novellához képest. Mert bár mindenhol érezhető valamilyen formában a magány és a köré épülő depresszív hatás, de talán itt a legerősebb mind közül. Adott egy tanár, akinek a szülővárosának különböző épületei adják a hátteret a gondolatainak, a megszokott utcák és emberek sokasága. Ahogy a cím is adja, egy ünnepnap körül folynak az események, mégis ennek elenyésző a jelentősége összességében. Kicsit a múlt és jelen váltakozó, egymással párhuzamot kereső játékát mutatja be a történet, majd egy hirtelen váltásnál a jelen tolakszik előtérbe. Ebből is látszik, hogy a történet szürreális hangulatot kelt. Bár távolra nyúl a valóságtól, mégis csak bizonyos szintekig engedi be az olvasót. Egy jóindulatú tanár mutatkozik be, aki magányában már eljátszik a vég gondolatával is. Szerencsére hamar túljut ezen és már ismételten a városka elemzésével foglalkozunk. Érdekes volt olvasni mindenképpen.

A negyedik alkotás nagyon megrázó volt a számomra, mivel pontosan emlékszem, hogy egy szeretett családtagom miképpen vált az alkohol rabjává, remélve, hogy a mámor elfeledteti a valóságban megélt fájdalmakat. Ennek a műnek maga a címe is beszédes, hiszen Az angyaldíszes kulcstartó nem egészen érthető eleinte, hogyan is kapcsolódik a műhöz. Ebben a történetben egy olyan személy szenvedései mutatkoznak meg, aki nagyon fiatalon elköteleződött; házasság, gyerek és a rossz anyós-meny kapcsolat teszi pokollá a mindennapokat. Mivel sajnos van rossz felmenői példa az események alakulására, felvetődött bennem egy gondolat, miszerint ha a szülők, nagyszülők között van olyan személy, aki alkohollal küzdött, akkor vajon a gyerekek és unokák között legalább egy személy szintén viszi tovább ezt az életet, míg maga sikeresen meg nem tudja változtatni az ismétlődő mintákat.  De ez is természetesen egyéni meglátásom.

A tökéletes család cím első olvasásra lelkesedést válthat ki az olvasóból, de ha belegondolunk nincs tökéletesség. Miután elolvastam a novellát, rá kellett jöjjek, apró szarkazmus csupán, hogy a „tökéletes” szóval jellemezte az írónő a családmodellt. Tulajdonképpen egy frusztrált, önző bár mindenki a maga nézőpontja szerint valamibe menekülő szülő és gyermek viszonyról mesél. Az anya nehéz terhessége kialakít egy elfojtó szeretetet gyermeke iránt, mely kezdetben még kezelhető, de a későbbiek folyamán átcsap egy mániába. Hogy saját frusztrációját levezesse túlórákat vállal, melyek már inkább szólnak egy karrierista nőről, sem mint egy buzgó anyáról. Az apa egy egyszerű életet élő, a mindennapi biztonságot és meleg otthont kereső személy lenne. A felesége gyermek központúsága eleinte csak kicsit zavarja, de később teljesen elkergeti otthonról. Az állandó feszültség egy bizonyos szenvedélybetegséget hoz elő, mely anyagi gondokat is okoz a számára. Lánya iránt bár szeretettel van, mégis érződik a neheztelés, hiszen amióta megszületett a gyermek azóta változott rohamos meg az élete. És adott a kislány nézőpontja, miszerint eleinte nagyon élvezte a figyelmet és a babusgatást. De nagyon fáj neki, hogy igazán egyik szülője sem tud őszintén időt tölteni vele. A tárgyak és ingóságok növekednek körülötte, de nem tud kiteljesedni. A féltő bánásmód kialakít benne egy bizonyos depressziós viselkedési zavart, melyet egy közösségi hálózaton próbál levezetni. A hamis világnézet, miszerint minél többen like-olnak, annál több figyelmet kap, már teljesen kitöltik a gondolatait. És sajnos minden hangulathoz van társ, ahogy mondani szoktam, most egy öngyilkos hajlamú gondolkodó személyében. Tehát, mint láthatjátok, hogy inkább egy diszfunkcionális családi modell mutatkozik meg, az megint más kérdés, ki hajlandó a felszín alá nézni.

Az utolsó előtti történet a legszebb és egyben legmeghatározóbb élményem. A Nagyapa címet olvasva már sejtettem, hogy valami olyasmivel fogok találkozni, ami megindító lesz számomra. És bizony ez a megérzésem is valóra vált, nem csak, hogy mélyen érintett, de be kell, hogy valljam sírva fakadtam. Egy unoka szemszögéből ismerjük meg a nagyszülők történetét. Egy kivételes házaspárról olvashattam, akik a semmiből építették fel a maguk egzisztenciáját, becsülettel és sok nehézséggel megküzdve. Gyermekeik és unokáik már mindezen javakat élvezhetik, de mégis érződik, hogy nem pazarlóan, hanem megbecsülve élik a mindennapjaikat. A gyermeki gondolatok is tele vannak féltéssel, szeretettel és egy bizonyos „kedvenc” birtoklással. Én pontosan értem ezt a nézőpontot, mert szeretet papámnak és mamámnak ezt a szerepet töltöttem be, hiába voltunk mi is többen testvérek. Első szülöttként megadatot ez a parányi külön díj, melyet felnőttként is féltve őrzök szívem rejtekében. Bár sajnos már nem élnek a nagyszüleim, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Végtelen hálás és büszke vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek neveltek és nem lehetnék most szabadgondolkodású, de becsületes és szorgos kis méhecske. Hiszem, hogy a nagyszülök okozta örömök és tanítások az unokákat is formálják, ha szeretettel és figyelemmel vagyunk feléjük nagyon sok régi értéket kapunk, amit a mai rohanó és folyamatosan változó világban nincs előtérben, pedig ugyan úgy megállja a helyét és nem egy nehéz helyzetből átsegít minket. Ezért ez a novella számomra a legcsodálatosabb írás ebben a kicsinyke könyvben.

És elérkeztünk az utolsó íráshoz, melynek címe is adott: Halottak napja. Az esemény előszele egy nagycsalád évenkénti összejövetele, mely hagyományként apáról fiúra szállt és őrződik nagy becsben. Már minden gyermeknek családja van, de az év ezen időszakában egy egységet képezve, hangosan és sokszor vitázva neki indulnak, hogy tiszteletüket tegyék az elhunytaik és a faluban élő rokonok felé. Ez az első olyan írás, ahol nem éreztem azt a lelkes hívó szót, nem tudtam beleélni magam és valahogy hidegen hagyott minden formájában. Mára jómagam elhidegültem a családi fészektől, de még emlékszem a nagy eseményekre, mikor minden rokon egy asztalhoz ült. Régen volt, de akkor gyermekként nagyon szerettem, mert fontosnak és különlegesnek éreztem. Valószínű, ahogy telnek az évek úgy kopnak meg az emlékek is. Belepi őket az idő pora, és ha nem „takarítom” le néha, akkor el fogom feledni.

Összességében elmondhatom, hogy ez a novellás kötet maga az élet. Hiszen múlt és jelen, idős és fiatal, hazugság és őszinteség, az állandó és az elmúlandó váltakozik a lapokon, mégis minden történetre igaz, hogy az idő telik. Egyedül vagy családdal és barátokkal, de élnünk kell a mindennapokat, meg kell látnunk hibáinkat, és ha tehetjük, mindig fejlődjünk. De a legfontosabb az, hogy soha ne feledjünk honnan jöttünk, mert ez határozza meg igazán azt, hogy mit képviselünk jelenleg. Ha még élnek szeretteink és jó a viszonyunk, törődjünk egymással, mert egyszer már mi is csak a sírkövet fogjuk bámulni és akkor már hiába potyogtatjuk a szeretetünk könnyeit.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeret az élet árnyaltabb oldaláról is tudni, és megérti, hogy minden múlandóság mellett az értékeinket is becsülni kell.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy