Alexander Weinstein - Az Új Világ gyermekei és más történetek

"Néha, amikor előjön az este, és a fény úgy esik az otthonunkra, hogy arra a másik életünkre emlékeztet, beszélgetünk róluk. Arról, hogy milyen volt az arcuk, a testük súlya a karunkban, hogy a legkisebb hogyan mászott fel mindig a hátamra. Amikor azt látom, hogy Mary egyedül üldögél a nappalinkban, miután a nap már lement, csak az alkonyat vöröse rajzolja körbe a fákat, tudom, hogy rájuk gondol. Olyankor odasétálok, átkarolom, vagy letérdelek mellé, az ölébe hajtom a fejemet, és úgy maradunk, egymás fájdalmát ölelve és azon gondolkozva, hogy tényleg szörnyetegek vagyunk-e.  Ők nem voltak valódiak, mondogatjuk, megerősítésre vágyva. Ugye? Nem. Nem voltak. Utána felkelünk, nekilátunk a vacsorának, és folytatjuk gyermektelen életünket.”

 

Többször is hangoztattam már, hogy számomra a novella a science fiction legideálisabb kifejeződési formája: a terjedelmi kötöttség egyszerre korlátozza és szabadíthatja fel a szerzőket. Sokszor tapasztalom hosszabb regények esetében, hogy a kiváló alapötlet nem elég mély több száz oldalnyi terjedelem megtöltéséhez és az izgalmas kiindulópont pár fejezet után teljesen elinflálódik. Egy novella ezzel szemben feszes és érdekfeszítő tud maradni anélkül, hogy az írónak az alapgondolatot regény érvényűvé kellene fejlesztenie. Számos rossz példát mutatott fel ennek igazolására a filmipar is, amikor sikeres novellákat próbál meg egész estés mozik alapjául szolgáló forgatókönyvekre felhízlalni. Az eredmény az esetek többségében minimum kérdéses.

Alexander Weinstein - Az Új Világ Gyermekei és más történetek című novelláskötete az Agave Könyvek Kiadó gondozásában látta meg a napvilágot 2022-ben. Összességében elégedett szoktam lenni a kiadó könyveinek külalakjával, de most ebben az esetben sajnos elég jellegtelenre sikerült a borító, ugyanúgy, mint egy másik korábbi novellagyűjtemény esetében (Elhagyott part).

Kép: NiKy m.i.

A kötet összesen 13 novellát gyűjt egy csokorba, és elmondható róluk, hogy hangulatilag egy rendkívűl erős és koherens ötvözetet alkotnak. Weinstein nem túl távoli jövőjében akvarellszerű, rövid mozaikok formájában nyerünk betekintést hétköznapi emberek életébe. Itt nincsenek szuperhősök, de még a kiemelkedő, az önsorsrontó folyamatoknak véget vetni képes egyéni tulajdonságoknak vagy jellemfejlődésnek is hiányában vagyunk. Egyszerűen a már most is tapaszthalható demográfiai és környezeti folymatokat exponálta túl egy kicsit az író és képzelte el, hogy a kor kisemberei hogyan bírkóznak meg (vagy sem) az addig sosem látott új kihívásokkal. Komor világ ez, ahol a csúcstechnológia önkéntes függőségben tartja a felhasználókat, és legtöbbször már nincs visszaút a régi, offline világba, vagy csak olyan áron, amit kevesen hajlandóak megfizetni. Atomizálódnak és elidegenednek a társadalmak, az egyének virtuális inkognitók és szűrők mögé bújnak, miközben a fizikai világ visszafordíthatatlan pusztulásnak indul. Visszatérő elem a csökkenő népességszám a fejlett világban, ami korunk egyik nagy fenyegető válsága, de a novellák ebben a kérdésben sem fognak számunkra kényelmes válaszokkal szolgálni. Végtelenül elanyagiasodott világ ez olykor, ahol a spirituális megvilágosodás is letölthető élménnyé válik vagy akár halálos veszélybe is keveredhetünk, ha nem futja a legújabb vírusirtóra vagy tűzfalra. Az elektronikus médiumok a dopaminfüggőség folyamatos gerjesztésével és egyidejű kielégítésével a közszellemet az ösztönylény szintjére zülleszti a tartós társadalmi kontroll megteremtése érdekében. A közösségi média kognitív egységet alkot az emberi tudattal a mindennapi kommunikációban, az emberek sokszor már alapszintű verbális önkifejezésre sem hajandóak vagy képesek. A színpadi hattér pedig a télbe forduló ősz, vörösre festett már az ég alja, arcunkat csípi a hideg és kiszökik testünkből a biztonságos otthon melege. Véleményem szerint a kötet valahol a science fiction és a horror határmezsgyéjén mozog: a technológia szint nem túl magas, talán az elövetkező 10-20 évet vételezi előre, a feszültség és az iszony pedig elsősorban érzelmi szinten jelentkezik. A szerző nagyon hihető és logikus jövőt fest le, és ettől lesz talán az egész kötet annyira érdekfeszítő és elgondolkodtató. A stílus olvastatja magát, plasztikus kontrasztot képeznek a meghatóan megfogalmazott természeti képek az online világban fogságba esett és eltévedt ember folyamatos egzisztenciális szorongásával.

Kép: NiKy m.i.

Talán nem is kell külön említenem, hogy rendkívül jól szórakoztam a novellák olvasása során, miután mindenféle előzetes várakozás nélkül kezembe vettem a kötetet. Azonban, hogy teljesen őszinte legyek, a kezdet nem volt zökkenőmentes, ugyanis a legelső írás nem tett túl mély benyomást bennem és kicsit kedvemet is szegte a folytatáshoz, amit viszont így utólag nagyon nagy kár let volna kihagyni.

Nyugodt szívvel tudom ajánlani a kötetet mindenkinek, mert meggyőződésem, hogy a felhozott problémák előbb-utóbb valamennyiünk életében jelentkezni fognak, még ha nem is feltétlenül a leírtaknak megfelelően, de a trendek teljesen egyértelműek. Bár a jövőt elkerülni nem lehet, de talán valamennyire felkészülhetünk ellene. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Agave Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Vámos Miklós - Visz a vonat

 

„Milyen könnyű szeretni azokat, akiket nem ismerünk.”

Visz a vonat, zötykölődünk. Néha úgy érezzük, hogy az elsuhanó táj képei, életünk éveivel mosódnak össze. Ebben a homályos, kissé kaotikus képzelgésben emlékek törnek felszínre, amelyekre már alig emlékezünk. Hosszú sorokba állnak össze képek, amelyekről nem mindről tudjuk, hogy a mi életünkből maradtak –e bennünk vagy csupán egy filmkocka vegyült el a képsorainkban. Az út, amelyre ráléptünk anno akaratlanul is végtelennek tetszett, pedig nagyon hamar elérünk a végére. Ki örömmel, tele emlékekkel, míg mások sok sírással, fáradalmakkal, fájdalmakkal. Minden út szakaszokra van felbontva és elágazásokkal színesített. Ezek azon életszakaszaink, ahol a döntéseink befolyásolják a jövőnket. Dönteni néha nehezebb, mint hinni Istenben, hiszen se ezt nem látjuk, se azt, de menni kell tovább és hinni a jóakaróban, hogy a döntésünk a legjobbakat hozza el számunkra. A vonatozás azért persze könnyebb egy fikarcnyit, hiszen ott nem mi irányítunk, csak az úticélt adtuk meg. Hogy eljutunk-e a végállomásra? Ki tudja? Talán igen és az is lehet, hogy nem. Ezt már más dönti el, de amit mi befolyásolhatunk az az, hogy hogyan töltjük az utazási időt.

A mostani olvasásom is egy hosszú utazás volt a számomra, ahol a szerző betekintést engedett olyan életekbe, amelyekre nem váltottam jegyet, mégis akaratlanul is „élvezője” lettem egy rövid időre. Hogy mit váltott ki nálam ez az élmény? Erről hamarosan mesélek.

Vámos Miklós (1950. január 29. Budapest) József Attila – díjas magyar író, kiadóigazgató, műsorvezető, dramaturg. Sokrétű szerzőként igen gazdag stílusú és szerkezetű könyveket álmodott meg a számunkra. Eddig 35 kötete jelent meg, amelyek közül a legismertebbek: Zeng azének, Anya csak egy van, Apák könyve. Hazánkban négy drámáját mutatták be, többek között a Világszezont. Róla többet közösségi média oldalán olvashatsz.

Vámos Miklós – Visz a vonat című kötete 2023 elején jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A könyv elsődlegesen rövid novellákat, ezen belül is elbeszéléseket tartalmaz, amelyek egy-egy életszakaszról, különleges lelkek találkozásáról vagy éppen a múlt rabláncától való megszabadulásról mesél. Minden történet hozzánk tesz egy picit és el is vesz, hiszen az olvasó emlékeiből akaratlanul is előtörnek az elfojtott vagy éppen meg nem élt érzések. Ki örömmel adózik emlékezése képei iránt, ki menekülne, míg mások csak beletörődötten tűrik, ahogy anno is tették.

„Mindenki azt veszíti el a korral, ami a legszebb rajta.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet két fő részre osztható:

1. Visz a vonat
2. Sínek és utak

A Visz a vonat fejezet tulajdonképpen a kötet címe is egyben, ahol két kisebb történet olvasható. Az első egy ötvenes évei végét taposó férfi, kissé zord kedvű emlékeiből, míg a második egy húszas évei közepén járó fiatal lány vívódásaiból merítkezik. Eme különleges páros egy fülkében kénytelen végig zötykölődni az utat, ahol lopva, néhol kíváncsian merengenek el a másikról, életükről, jövőjükről egyaránt.

„De a férfié a kezdeményezés joga – kötelessége. Bármennyire is fellazultak az ezzel kapcsolatos szabályok és szokások […]”

A második – Sínek és utak – fő cím alatt négy mellékszálra tördeli az alapvetően kilenc lélektöredék emlékeit. Minden lélekeszencia a hazai életbe enged betekintést, hol keserédes, máskor határozottan morózus képeket festve szemeink elé, de mindenképpen jól mutatva a huszadik század végi magyarországi világot, közhangulatot. És ki hitte volna, hogy a vasút, mint központi hologram akaratlanul is újra és újra hidakat képez eme történetek között, hiszen olvashatunk anyai szeretetből kisfiúként kezelt férfiról, egy muzsikus élet apró pillanatairól, vagy éppen a katonaság kitörölhetetlen fegyelméről, amely az évek múltával sem halványult a leszerelt katonában. Vajon tényleg ennyit értünk anno? Néhány emlék, sok – sok elfeledni vélt kép és érzés? Erről sokat mesélni nem tudok, de eme írások mindinkább megfelelnek a válaszadásra.

„Bizonyos mértékig foglyok voltatok ti is, szabadságotokat korlátozta a katonaság fegyelme, bár azért más a börtön, és más a honvédség.”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén bevallom, hogy számos könyvét megvettem már a szerzőnek egy – egy könyvszekeres portyázásom alkalmával – nyilván az ideje korán megjelent műveiből csemegézve -, mégis most először éreztem azt a hívó szót, hogy bizony kézbe is vegyem frissen beszerzett alkotását.

Először nehezen rázódtam bele, hiszen egy általam ismeretlen író stílusát kellett magaménak éreznem, de idővel ez az apró fennakadás eltűnt és már csak arra eszméltem fel, hogy hol mosolygok, hol morcosan fújtatok éppen. Minden történet adott és el is vett tőlem, ahogy egy tapasztalt szerzőtől el is várható, hiszen nem éltem még annyit, hogy ne tudjon újat mutatni, továbbá pedig a szüleim és nagyszüleim időszakából merítkezett főleg, így nehéz lett volna teljesen azonosulni vele.

Nem tagadom, hogy számomra a legkedvesebb írások a kötet elején találhatóak, ahol két társadalmilag teljesen eltérő és korban is egymástól igen távol eső személyek találkozásáról kaptam képet. Szerettem olvasni mind a két szemszögből, mert nagyon valós pillanatképeket kaptam, amelyek bennem is élményeket és érzelmek millió darabkáit keltették életre. Az emberi lélek olyan színes és sokrétű, kár, hogy sokan ezt nem értékelik és pont ezért eltékozolják magukat és azt, ami megadatik számukra.

A könyv második részében már inkább csak szomorkodtam, vagy rácsodálkoztam a pszichológia megbúvó, mégis részletes pillanatképeire, mikor egy anya nem tud továbblépni az idő teltével, vagy a múlt megrázó élményei visszavisznek arra a helyre, amelyet a legszívesebben elfelejtenénk.

Ki hitte volna, hogy ennyire bele tudom majd élni magam a karakterek helyzetébe és pont ezért mikor elfogytak a lapok csak üres szemekkel néztem ki a sötét ablakon kifele, egy nyughatatlan város csendjében, ahol a forgalom zaja az este aláfestő zenéje.

„Kívánom szívből, hogy soha senkit ne kényszerítsenek bárminek a bevallására, abból semmi jó nem származik, még azoknak sem, akik vallatnak. Bárcsak végre rájönnének erre a világ valamennyi részén a pribékek, a kápók, a nyomozók, a hatóságok és a politikusok.”

Összességében úgy gondolom, hogy tartalmas és nagyon érdekes novellákat olvashattam. Kicsit olyan érzést hagyva bennem, hogy de jó volna felülni egy vonatra. Magam alá húzott lábakkal kézbe venni eme könyvet és az út egy szakaszán annyira belefeledkezni, hogy a végén a fülke ringatására aludjak el.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a szerző stílusát és szívesen vesz kézbe rövid életutakról mesélő történeteket. De azok is értékelni fogják az olvasottakat, akik most ismerkednek a szerzővel, hiszen itt vagyok erre élő példaként. Első könyv, de már tudom, hogy nem az utolsó, amit kézbe vettem. És ne feledjétek: „[…] aki időt nyer, életet nyer.”

Mindenki eldönti, hogy jegyet vált-e eme nem is olyan könnyű útra, de az biztos, hogy a végére senki sem lesz már a régi önmaga.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Athenaeum Kiadó weboldalára ellátogat.

Írta: NiKy

Szőke Szabolcs - A bácsi zenél

„Jobb saskeselyűként egy csonttal beérnem,

mint nagy lakomákra senkikhez betérnem;

jobb árpakenyéren, mintsem mocskolva magam,

élősdi gyanánt senkik táljából élnem.”

Omar Khajjám (Halasi Zoltán fordítása)

Hosszú évek óta figyelem, ahogy Budapest szívében, a Nyugati pályaudvar környéke egyre jobban megtelik olyan személyekkel, akik a társadalmi kasztok alsó szintjén lézengenek. Sokuk kéregetéssel vagy éppen ármányos valótlanságokkal ámítják a járókelőket, mások valóban személyes tragédiáik nyomásától fulladozva lépnek eme nehéz sors útjára, bízva abban, hogy az aznapi kenyérre és tejre valót a járókelőkben mélyen rejlő empátia segítségével megkereshetik. Nem tudom, hogy ki miképpen látja ezt a társadalmi réteget, de számomra nagyon nagy bántatot okoznak, hiszen nehezen tudom megkülönböztetni a csalót a valóban rászorulótól és nem egyszer érzem becsapva magam, ha éppen segítséget nyújtok, ámbár az is igaz, hogy mostanra, a sok negatív tapasztalat árnyékában már csak élelmet vagyok hajlandó adni bárkiről is legyen szó.

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik egy szót sem szólnak, sőt a maguk tehetségével kívánnak bevételhez jutni? Az utcazenész vagy más néven szabadúszó művész ugyanolyan gyakran előforduló „látványosság”, mint a koldus, ámbár nyilván nem lehet eme két társadalmi réteghez tartozó személyeket egy lapon említeni, mégis nagyon sokan egy szinten látják őket. A különbség bizony már első pillantásra is szinte „ordít”, mégis sok ember szemében azonossá válnak. A koldusról tudjuk, hogy többnyire fedél és munkanélküli személy, aki mások jóindulatán múló, úgy is mondhatni, hogy könyöradományokból tartja fent magát. Ezen belül is van magán- valamint valamelyik maffia hálózat rosszul fizetett alkalmazottja, de mind a két esetre igazak a fent leírtak.

Az utcazenész egy viszonylag rendezett körülmények között élő személy, aki szabad művészként tartja el magát. Bár a kereseti forrása megegyezik a fent említett személyekkel, mégis teljesen eltérnek lehetőségek és életkörülmények tekintetében. Ezek a művészek átlagban nagy tudású hangszerismerettel, jó hallásérzékkel és többnyire a zenei életben már elért eredményekkel rendelkeznek. Hogy önszántukból vagy éppen a rendszer általi leértékeltség és egyre nagyobb elhanyagoltság miatt döntenek az utca mellett, oly mindegy. A zenészek előadásáért fizetséget illik adni, és ezt a mesterséget az emberiség történelmét tekintve már az igen korai szakmák egyikeként tartjuk számon. A régi korok vásárjaiban is hallhattunk, láthattunk hasonló tevékenységet folytató művészeket, akik a szabadságért cserébe vállalták ezt az igen csak barátságtalan bevételi forrás lehetőséget. Csak Budapestet járva akaratlanul is találkozhatunk eme szakma képviselőivel, és bár nem mindenki mondhatja el magáról, hogy valóban művész, mégis érdemes meghallgatni, értékelni és némi honoráriummal megköszönni az adott előadást. 

Kép: NiKy m.i.

„Aki utcai zenélésre adja a fejét, számolnia kell vele, hogy a tevékenységét egyesek (talán nem is kevesen) koldulásnak fogják tartani, ahogy azzal is, hogy ha megfelelő hely keresése céljából járja a várost, ahol a műfajt űzni tudja, elkerülhetetlenül szembe fog találkozni a koldusokkal. Ezek sem egyformák, és sokról nem lehet tudni, miért is jutott erre a sorsra, és hogy magánzó-e vagy valamilyen koldultató maffia rosszul fizetett alkalmazottja.”

Erről a témáról fogok most mesélni kicsit részletesebben, segítségemül hívva a mostani könyvet, melyet nagyon szépen köszönök a Dr. Kotász Könyvkiadónak itt is. Hálás vagyok, mert egy remek utazásra váltottatok számomra jegyet, ahonnan bizony kelletlenül tértem vissza a valóságba.

Szőke Szabolcs zenész, képzőművész és színházi alkotóművész, aki főleg Budapesten tevékenykedik, ámbár élete folyamán folyamatosan járta a világot és hódította meg zenéjével a különböző kultúrák népeit, külön kiemelve Olaszországot. Zenei tanulmányait klasszikus hegedűn kezdte édesapja legnagyobb döbbenetére, mégis makacs ragaszkodással fordult idővel az egzotikus vonós hangszerek irányába, amely később kiegészült a különleges hangzású, főként keleti vonós hangszerek felé (gadulka, sarangi).  A művész úrról elmondható, hogy szórványosan hallott és kevésbé ismert hangszereket tervezett, melyek közül többet meg is valósított különböző színházi produkciókban és koncerteken is. Elsősorban tradicionális, ámbár mára már alig ismert, szinte a feledés homályába veszett hangszereket kutatott és készített el, amelyek később előadásaiban is fontos dramaturgiai szerepet kaptak. Elmondható a művész úrról, hogy igen sokrétű alkotó, aki képzőművészként is tevékenykedett, hiszen egyéni és csoportos kiállításokon is megmutatta tehetségét, valamint a látványtervezés a színházon belül is igen közel állt lelkéhez. Zenei pályafutása első fontos szakaszában a színház keretein belül kezdett el dolgozni, majd 1971-81 között állandó munkatársa és egyik alapítója volt a nemzetközileg is elismert Stúdió "K" Színháznak. Egy érdekes interjút olvashattok róla ezen a honlapon.

Kép: NiKy m.i.

„A szabadúszó zenésznek gyakran nagyon bizonytalan forrásokból érkezik némi jövedelme. Szinte állandósul a lecsúszás veszélye.”

A bácsi zenél című könyv 2021-ben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A borító rajzát a szerző készítette, amely a maga naturista letisztultságában egy igazán kellemes hangulatot ad az olvasáshoz.

A kötet Szőke Szabolcs művész úr életének bizonyos szegmenseibe enged betekintést kisebb novellák által, amelyek bár az idősíkokon mozogva eltérnek, ráadásul sok – sok név kerül az olvasó elé, mégis egy nagy kerek egész történetté növik ki magukat. Ez a hihetetlen tapasztalatokkal gazdag élet számos komikus és szívszorító történést mesél el, amely arra enged következtetni, hogy a szerző egy sokat tapasztalt, mégis a világra nyitott lélekesszenciával rendelkezik, ráadásul különleges hangszerjátékokkal ismertette meg a világot. Ha valaki kíváncsi milyen műfajról is van szó, annak jószívvel ajánlom ezt a pár perces előadás részletet.

„A víz egyenlő az idővel, és hasonmásával gondoskodik a szépségről. Minthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város (Velence) a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben. Mert a város statikus, mi pedig mozgunk. Mert mi elmegyünk, a szépség marad. ( Joseph Brodsky: Velence vízjele)”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire magával fog ragadni ez a könyv. Ugyan nyitott lélekkel tekintek a világ és más emberek élete irányába, de csak távoli szemlélőként tekintettem eddig a társadalom eme szegmensére. Bár az én életemet is mindig meghatározta a zene, hiszen fiatalként a tánchoz elengedhetetlen volt, majd később pedig a hangszerek iránti rajongásommal egyetemben a mindennapi életemhez szükséges árnytársammá nőtte ki magát. Ám, mint magánember csak csodálója vagyok ennek a világnak, de egy ilyen mély betekintés után szinte részesévé válhattam, még ha csupán az olvasottakon át tehettem ezt meg. Csodálatos volt olvasni azt a gazdag életet, amelyet megélt a szerző. Mind emberileg, mind pedig művészetileg bejárta a világot, olyan helyeken is zenélhetett, amelyek sokunknak csak a képes újságok lapjairól mutatkoznak meg. Sok negatív és még több pozitív élményről számol be eme kötet, ahol a zene érték, legyen szó bármely kultúra tekintetében. 

Kép: NiKy m.i.

A legtöbb feljegyzés illetve novella Olaszországhoz köthető, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a művész úr második otthonaként emlegeti sokszor. Több családdal is örök barátságot kötött, akikkel az évek folyamán együtt zenélt, nevetett vagy éppen viselte el az élet árnyékos oldalát.

„Az utcazenészt, hiába érintkezik helyzete a kolduséval, Olaszországban mégis a kvalitása alapján mérik.”

Kacagtatóan üde a szerző fanyar humora, hiszen sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azért nevetek, mert sírni lett volna kedvem, vagy azért, mert az olvasottak komikumát próbáltam elképzelni.

Többször meghallgattam a fent már említett előadást, hiszen jómagam sem találkoztam még eme különleges hangszerrel. A gadulka keltette fel legjobban az érdeklődésemet, hiszen nagy rajongója vagyok a vonós hangszereknek. Eme kötetnek köszönhetően biztos, hogy keresni fogom az alkalmat, hogy közelebbről is megismerhessem.

Ráadásul kissé panasszal szeretnék élni, ugyanis a sok finom bor és étel leírása következtében rendre éhessé váltam jómagam is. Persze remek recepteket is találtam pont ezért a kiadványban elrejtve, de ezt fedezze fel mindenki maga.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, hiszen minden sorától felpezsdült a lelkem. Ráadásul egy olyan különleges művészti ágat és személyt „ismerhettem” meg, akivel személyesen is nagyon szívesen váltanék egy pár szót. Jó érzés kézbe venni ezt a könyvet és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára tettem.

Ajánlom a könyvet a zene szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott egy csodálatos, élménygazdag lélek életére és szívesen kalandozik a gasztronómia világában is. És egy fontos üzenet: „Az élet olyan gazdag, ha az ember szegény.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Dr. Kotász Könyvkiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Jan Kuntur - Budapest, te újraélesztettél

 „Vár csigaháza

a Holló-kő

a sárga szoknyája aljára

palóc keresztszemessel hímzett

babafalu felett”

Őszintén szólva cseppet zavarban vagyok, ugyanis ezt a kötetet vagy négyszer olvastam szinte egymás után. Ennek a többszöri olvasásnak az az oka, hogy bár hatalmas lelkesedéssel álltam neki az olvasásnak, rendre mindig más értelmet kapott az adott szöveg. Gondoltam először arra, hogy az én hangulatomtól függhet ez a változatosság, de végül arra jutottam, hogy a kötetben kell keresni erre a kérdésre a választ.

Jan Kuntur permi születésű orosz költő, aki ebben a könyvében kis hazánkat vette górcső alá. Hogy mi vesz rá egy más nemzetiségű alkotót arra, hogy hazánkról írjon? Nos, erre a kérdésre mindenkinek magának kell megkeresni a választ, ugyanis ezt kerestem elsődlegesen a többszöri újra olvasások által én is. Hogy megleltem-e a választ? Talán igen, bár azt gondolom, hogy a valóságot csak a szerzőtől tudhatom meg.

Budapest, te újraélesztettél című alkotása 2020-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A borítón Budapest egy pindurka részlete látszik, amely kedvenc villamosom, a 2-es vonalán látható pillanatkép. Számomra azért a szívem csücske, mert a belváros legszebb részein kalandozhat az utazó szeme, hiszen a Parlamenttől kezdve a legérdekesebb épületeink mutatkoznak meg egy-egy rövidebb pillanatra. Bár csak alkalmanként utazom ezen a járművön, mégis oly ritka esetek egyike, hogy nem olvasok, hanem belefeledkezem a látványba. Tehát a lelkesedésem egy töredéke innen ered.

A könyv számos verset és egy – két hosszabb terjedelmű novellát gyűjtött egy csokorba. Az utóbbiakról nehéz véleményt formálni, ugyanis nagyon mély gondolatisággal íródtak. Minden történet egy – egy hangulati pillanata a szerzőnek, amely hol mosolyra készteti az olvasót, hol pedig a borús érzelmeket hozza felszínre.

A versek már sokkal jobban lekövethetők, rendkívül élénkek, mind emocionalitás, mind pedig gondolatiság tekintetében. Koherens képet fest egy útról, amelyet a költő bejár a költeményei által. A különböző épületek, nevezetes helyszínek egy eltérő gondolkodású szerző szemszögén keresztül tárulnak szemeink elé, egy új, vivid szempontból mutatva be a már jólismert helyszíneket.

Szeretnék két alkotást bemutatni nektek, amelyekről egységesen elmondhatom, hogy nagyon stilizáltak, dinamikusak és csodálatosak. Kicsit olyan érzést keltenek, mintha a költő rácsodálkozna kis hazánkra, a helyszínekre, épületekre, emberekre. Történelmi kitekintésekkel ékesíti szavait, amelyek pompájukkal elvakítják az olvasót. Egy igazi tárlatvezetés a „megszokott” környezetünkről, amely új perspektívából mutatja meg magát és úgy érezhetjük, mintha ismeretlen helyszíneken járnánk.

Kérlek, hogy olvassátok figyelmesen a következő sorokat!

„Budapest, te újraélesztettél.
Lázár lettem, ki leplét ledobta.
Szárnyalok, szitálok a Duna fölött.
Erőt érzek, hogy három nap alatt
zöld lankán új templomot emeljek,
amely teli van édes tűzzel.
Budapest, te újraélesztettél.

Pest talpra állított, erőt adott
és testvériesen vállon veregetve
körútjain keringetett az ájulásig,
fehér hidat vetett a Dunán át
önmagához. Mint főorvosomnak
köszönöm: a fájdalom meghátrált.
Pest talpra állított, erőt adott.

Buda… az élet vizével itatott
(rokon ez a tokaji aszúnak),
átadta csúcsait, erdejében
a hold gyengéd fényével táplált.
Kóbor eb szárnytolla lett belőle,
aranygyapjúból font vessző.
Buda az élet vizének forrása.

Budapest, te újraélesztettél.
Lázár lettem, ki leplét ledobta.
Szárnyalok, szitálok a Duna fölött.
Erőt érzek, hogy három nap alatt
zöld lankán új templomot emeljek,
amely teli van édes tűzzel.
Budapest, te újraélesztettél.”

A következő vers pedig egy személyesebb témájú, bensőségesebb hangulatot teremt, amely elgondolkodtatja az olvasót. Íme:

„Lám elértem az életkort
amelyben a szüleimet szoktam magam előtt látni
de önmagamat semmiképp

Csak akkorra sikerült nekik
magabiztosságra szert tenniük
stabilitásra
nyugalomra
és megengedték maguknak
először
hogy a Fekete-tengernél üdüljenek
(életükben egyetlenegyszer)

Senki még csak
elképzelni sem tudta
két-három év múlva mi történik
mikor az év
évtizeddel válik egyenlővé
az élet maga pedig
elhúzódó szürkülettel
a farkasvakság súlyosbodásával
és a hőmérséklet csökkenésével
a nullás jelig”

 Összességében egy érdekes stílusú és szemléletű szerzővel ismerkedtem meg a könyv lapjain, aki megmutatta, hogy a jól ismert látványnak is vannak rejtett oldalai, amelyek bizony még bőven felfedezésre várnak, valamint, hogy az ember mennyire nem ismeri még saját magát sem, nemhogy mást az évek teltével.

Ajánlom a könyvet a versek szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott szívvel képes befogadni egy más nemzetiség gondolatait, szemléleteit és szívesen kalandozik hol hazánk területein, hol pedig az emberi lélek kacifántos ösvényein.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalán megrendeled. 

Írta: NiKy

Basil Bunting – Kamo no Chomei – Yoshishige no Yasutane - A fűkunyhóból

 

„A szavakban meg nem jelenő többletérzés, a formákban észre nem vehető látvány. (…) Ezek lényegi természete magától alakul ki. Hasonlít ez ahhoz például, amikor ősszel az alkonyi égen sem színek, sem hangok nincsenek. És még ha nem is jut eszünkbe semmi, miközben kell lennie valahol kiváltó oknak, egyszer csak kicsordul a könnyünk.”

Azt hiszem, hogy mindannyiunk életében vannak azok az élmények, melyek elemeiben rázzák meg a lelkivilágunkat. A mostani értékelésem egy olyan könyvről szól, mely elsőre unalmasnak tűnhet, vagy akár túl bonyolultnak, de ha figyelmesen olvassuk a sorokat, megértjük, hogy a világ változásai nem külsőleg, hanem belsőleg lassúak, de erről kicsit később. Ezúton is szeretném hálámat kifejezni a Gondolat Kiadónak, hogy recenzióként biztosított számomra egy példányt. Egy nagyon mély és hosszú utazásra indultam általatok, ami valószínűleg még nem ért véget.

Hűen önmagamhoz a borítóval kezdeném. Azon olvasók, akik már követnek egy ideje tudják, hogy nagyon szeretem a különleges külsejű könyveket. Mindenben keresem azt a bizonyos érzést, hogy bármikor örömmel tekinthetek rá és akár hosszú percekig is csodálhatom. Lehet furcsa lesz tőlem, de ez a kép, mely a kötet elejét díszíti, ilyen élményt nyújtott a számomra. A letisztult sorok, a kellemes bézs árnyalat és egy növényi minta a háttérben megnyugtatóan hatott számomra. Kicsit a papirusztekercset juttatta eszembe, hiszen azon szerencsések közé tartozom, akik foghattak egy darabot a kezeikben. Nagyon szeretem a régi korok hagyományait és rajongok Ázsia letűnt és jelenkorban létező népei szokásaiért. Sokat olvasok a témában, nézem sorozataikat, hallgatom zenéiket. Mikor erre a borítóra rátekintek, mindig nyugalmat és békességet érzek.

A könyv belseje három részre bontható. Ez a felosztás három különböző alkotó írását tartalmazza, melyek időben eltérnek, de mondandójuk majdnem tökéletesen megegyezik.

Az első részt Kamo no Chömei, a Japán császári udvar elismert költője meséli el. Feljegyzéseit, amelyben többször is felhívja a figyelmet lelkiállapotára és a környezetére, a világtól elvonultan, remeteként írja. Az alkotó szembeállítja a különböző társadalmi kasztokat egymással. Egy bizonyos hanyatlással szembesíti olvasóját, mely végbemenetele elkerülhetetlen és visszavonhatatlan. Az akkori természeti katasztrófák és az emberek által okozott károk együttesen rombolják a társadalmi morált, mely több esetben éhínséggel vegyes tömeges halálozáshoz vezetnek. A kor szellemében csak azon fontos emberek halála lett lejegyezve, kiknek családja kellő befolyással bírt, vagy életükben olyan tetteket hajtottak végre, melyek fennmaradtak az utókor számára. Hogy a pornépből hány lélek került kínok között a másvilágra, csak azt tudhatja, ki akkor élt vagy talán még ő sem.

A második részben egy hivatalnok, Yoshishige no Yasutane írása található. A hanyatló birodalom életének különböző képeibe enged bepillantást. Ezen sorok szintén fájdalmasak és bár a szavakat kimondottan szépen használva mutatja be az akkori pusztulás különböző aspektusait, sajnos a téma súlyossága változatlan és bánatot hagy maga után.

A harmadik és egyben utolsó fejezet már „szinte a korunkból” származó, Basil Buntig tollából íródott az 1930-as években. Az általa lejegyzet szöveg méltó „folytatása” elődeinek, mégis azt kell, hogy írjam, más arcát is megmutatja az akkori birodalomnak.

Számomra a legnagyobb hatást a második alkotás érte el, mert ott tudatosult igazán bennem, hogy mi történt és milyen borzalmas időszakon esett át a japán nép. Szenvedéseik hiábavalónak bizonyulnak a szemeimben. Mert bár házaink nem fából készülnek jóesetben, mégis tűz esetén egyenlő lesz a semmivel. A felperzselt földön pedig sokáig nem terem meg semmi és csak a fájdalommal feltöltekezett hamut sodorja el a szél. Házaink egymást érik, hiszen szaporodunk, ha kell, ha nem. Sokan vagyunk kevés helyen. Otthont teremtünk, mert családot alapítunk. De ha csak magunk lennénk, sem érnénk már be kevesebbel. Pedig néha a kevesebb több.

A könyv háromnyelvű, hiszen egyik oldalt japán, a másik oldalt a magyar szöveg található. Majd a következő részben ugyan ez ismétlődik, csak az előbbit váltja az angol nyelv. Rendkívül érdekesek a kötet hátuljában található térképek. Többször visszalapoztam olvasásom folyamán, hogy beazonosítsam, kb. hol járok helyszínileg.

Összességében elmondhatom, hogy egy lassú folyású, de rendkívül részletgazdag könyvet olvashattam. Nem bölcseletekkel traktáló, hanem a nyers valóságot elénk táró alkotás.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Molnár T. Eszter - A számozottak

„A futástól szabad lett, a szabadságtól pedig dühös.”

Szabadság? Vajon mit értünk –e szó alatt? Egyáltalán mindenkinek ugyan az a gondolata támad, mikor meghallja vagy meglátja? Vajon tudjuk-e értékelni vagy merünk –e élni vele? Egyáltalán akarjuk –e, hogy részünk lehessen benne? És végezetül megérdemeljük-e? Ezek a kérdések törtek feszínre bennem olvasásom folyamán.

Molnár T. Eszter novellás kis könyve csupán 90 oldal, de benne van minden, amit el akarunk kerülni, amitől éjjelente rettegünk, vagy bele se merünk gondolni. Fullasztó a kötet, komor és nagyon mély érzelmeket rángat felszínre. Megtépáz, szétcincál, de a legnagyobb döbbenetemre mégsem tudtam abbahagyni az olvasását. Ott van a jövőnkben ennek a könyvnek minden sora, hiszen legrosszabb esetben erre tartunk, ezt idézzük elő. Mi? Igen, mert mindaddig, amíg így élünk, önzően, megtagadva társainkat, csak az egyén fontosságával, rohamos léptekkel leszünk ennek a könyvnek a valós kivetülései.

Minden novella egy –egy családot vagy személyt mutat be. Idegen emberek, más-más társadalmi rétegből, egy – egy élethelyzetet megmutatva. Mégis egy egész történetet kapunk a kötet végére és megértjük, hogy mindenkinek megvan és volt a feladata, szerepe.

A kötet a maga egyszerűségében tárja elénk a várható jövő egy lehetőségét, hogy ez 5, 10 vagy 50 év múlva jön el, nem tudom. Nem kívánok ilyen társadalomban élni, rettegni, félni. Ebben a világban nincs magánélet, nincs magántulajdon, az egyén, mint személy nem létezik. Kollektíva van, mindenki egy robotként létezik a társadalom egy-egy szegmensében. A demoralizáló személyeket egységesen eltűntetik, bár számomra tükörképei a vezetőségnek.

Ahogy mondani szokták, ebben a történetben valamilyen formában mindenki Canossát jár, és élő holtként tereli életét egyik naptól a másikig. Az erőszak minden formája megtalálható ebben a kötetben, az általa okozott károk kifolynak a lapokból és egy csepp megbánást sem mutat senki. Túlélni annyi, mint minden reggel meglátni a Dunát, vajon emelkedett –e a vízszintje, és éjszakánként visszatekintve, vajon létezik –e még, vagy csak a képzelet szüleménye! Ahogy egy jó latin mondás tartja: audiatur et altera pars, vagyis a másik felet, az ellenvéleményt is meg kell hallgatni. Itt ennek helye nincs, nem volt és nem is lesz!

Az írónő egy olyan világot alkotott, ahol a megváltás a halál és az élet rosszabb, mint egy fertőzött, üszkösödő hús, mely csak idő kérdése és tovább terjeszkedik elvéve minden jót és szépet, mert annak már nincs létjogosultsága.

Úgy gondolom kellenek az ilyen olvasmányok is az embereknek, hogy elgondolkozhassanak hol vannak, hogyan élnek és merre tartanak. Számomra értékes és érdekes volt ez az élmény, mert bár sokszor félre kellett tegyem, de minden alkalommal mikor visszatértem felkészülten vártam a „csapást”. Nos, ezt nem lehet így várni, mert mindig nyújt valami olyan újdonságot, amivel még én sem akartam szembesülni. De mégis éreztem egy halvány reményt, hogy van még lehetőség a jobbra, egy szebb jövőre. Hogy ez idealista szemlélet-e nem tudom, de sose voltam híve a feladásnak. Remélem ti sem kedves olvasók.

Ajánlom a könyvet minden olyan személynek, akinek van gyomra a nehezebb, mélyebb gondolatokhoz és szembe mer nézni, egy komor, sötét jövőképpel. És ki tudja, lehet, hogy pont te leszel az, akinek segít másképpen látni és cselekedni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Libri oldalán meg tudod venni a könyvet.

Írta: NiKy