Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje

 

„Akárhányszor ütközöl bele valami problémába, föl fogod adni. Nem lesz az úgy jó. A legkönnyebb föladni, és lehajtani a fejed. Meg kell birkózni az élettel, nem pedig menekülni!”

Évről évre egyre több háborúról szóló kötet jelenik meg a hazai könyves piacon. A legtöbb esetben természetesen a II. világháború borzalmait élhetjük át elkövető vagy áldozat szemszögéből, ha nem éppen dokumentációs tényekkel „szórakoztatjuk” magunkat. A történelem borzalmait nehéz tényként kezelni úgy gondolom, és a XX. század végével még nem értek véget az oly felesleges öldöklések sem. Bár a fent említett időszakot jómagam is kiemelt figyelemben részesítem, mégis úgy vélem, hogy más népek és időszakok fájdalmáról is olvasni érdemes. Bár a mostani olvasmányom alapjaiban más okozattal került kezeimbe, mégis úgy éreztem, hogy némiképpen tudatos választásnak is tekinthetem. Jelen esetben 1991-ben jártam, mégpedig Horvátországban, a délszláv háború, pusztító ciklusában.

Ivana Bodrožić író és költő, 1982-ben született Vukováron, ahol egészen 1991 nyaráig élt. Bátyjával még azon a nyáron üdülni mentek, amelynek időtartama azonban meghaladta az előre megbeszélteket és végezetül nem térhettek vissza szülővárosukba. A háború kitörésével számos ismerőssel és ismeretlennel egyetembe Kumrovecbe kényszerül a csonka család, ahol végül az általános iskolát is befejezte. Középiskolát már Zágrábban végezte, később pedig a zágrábi Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karon szerezett mesterdiplomát filozófia és horvát szakon. 2005-ben megjelent első verseskötete Első lépés a sötétségbe címmel, amelyért megkapta a fiatal költőknek járó Goran-díjat és a Matica hrvatska Kvirin-díját is. Ezután számos könyve jelent meg, amelyek meghatározó tematikákban íródtak. Első regénye 2010-ben a Hotel Zagorje címmel került a könyvesboltok polcaira. Próza és versírás mellett a Zágrábi Könyvfesztivál programkoordinátoraként is tevékenykedik. Ha éppen nem aktuális könyvén dolgozik, akkor szabadúszóként rovatokat ír újságoknak és különböző irodalmi portáloknak. Ha kíváncsi vagy a szerzőre és munkásságára, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját is!

Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje című regényes életrajzi kötete 2019-ben jelent meg kis hazánkban a Park Kiadó gondozásában. A könyv borítóját Barbara McKinney készítette, ami elsőre kissé filmes hatást keltő, de pontosan összefoglalja mindazt az érzést, amelyet egy 9 éves kislány szemszögén keresztül tapasztalunk eleinte.

Ahogy fent már említettem egy igaz történet került végül az olvasó szemei elé, elvégre a szerző saját életéből merítkezve mesélte el mindazt a borzalmat és reménytelenséget, amelyet ő sokadmagával kénytelen volt átélni.

9 évesen egy gyermek jó esetben még a saját kis környezetének biztonságában éli életét, játszik társaival, tanul és családja féltő ölelésében tekint a világ felé, de vannak sorsok, amelyek sajnos idejekorán a felnőtté válás szakaszába kénytelenek lépni, hiszen egy nem várt borzalom tépázza meg eddigi megszokott közegüket.

Kép: NiKy m.i.

A délszláv kegyetlenkedések elől menekülve édesanyjával és bátyjával Zágrábban kénytelenek menedéket kérni és itt kezdődik az a végeláthatatlan időszak, amely a bizonytalanság fojtogató légkörébe és egy kis szoba magányába zárja az ifjonti lelkeket. Minden élet ajándék és megismételhetetlen, és pont ezért a mindennapok kilátástalanságában kénytelen felfedezni az élet árnyékos oldalát eme gyermek, ahol a nappalok fénytelenségét, csak az éjszaka kegyes álmai segítik át. Vajon milyen jövő vár azon hontalan emberi lelkekre, kiket megkülönböztetnek menekült és áldozat státusza szerint, de az életnek folytatódnia kell, nem igaz?

„Beleegyezünk abba is, hogy valaki jogot formáljon arra, ami nem az övé, elfogadjuk, amit kínálnak, hiszen mi csupán afféle menekültek vagyunk, akik ingyen kapják a lakást, jó lesz nekik a kisebbik is, belenyugszunk, hogy így működik a világ, mindenbe belemegyünk, csak legyen végre otthonunk.”

A történet rendkívül depresszív minden tekintetben és bár folyamatosan kalandozunk, egy gyermek szemszögén keresztül mégis felsejlik egy olyan időszak, amikor minden morzsa adomány és a hála érzését is beszennyezi mások lesajnáló pillantása. Őrlődünk a tehetetlenségtől, miközben emberek halnak meg mellettünk, reméljük a másnap kegyelmét, hogy az elvesztett szerettünk visszatéréséről kapjunk hírt, és talán eljön a megváltás is, hogy egy saját otthonra is lelhetünk, legyen bármilyen kicsi is.

„Létezik két mondat, melyek valahol az égben lakoznak, varázslatosak, pedig untig ismertek, hiszen magamban mindig mondogatom őket. Mégse tudom, hogy hangzanak igazából, mert sose hallottam őket kimondva, nem mondtam ki őket soha hangosan. Az egyik az Apu él, a másik a Kaptunk lakást.”

Kép: NiKy m.i.

Sokszor úgy éreztem, hogy egy ártatlan lélek szemszögéből még borzalmasabb szembesülni mindazzal, amelyet alapvetően elfogadunk, hiszen ez az emberiség szégyenének egy újabb bizonyítéka. A gyermeki oldalról ábrázolt események mindig nyomasztóbbak, mint ha felnőttekkel „láthatnánk” egy nép pusztulását éppen. Persze ennek a történetnek is megvan a maga „bája”, ha fogalmazhatok így, elvégre a gyermek cseperedik és sok olyan élménnyel gazdagodik, amely által mi is képet kapunk egy emberi roncsokon lépkedő társadalomról vagy éppen a kegyetlen politikai csatározások kerülnek akaratlanul is felszínre.

Őszintén szólva fájt a lelkem, mikor a könyvet olvastam, és nem elsődlegesen a fent leírtak miatt, hanem abból kiindulva, hogy bármely időszakot is nézem, az ember nem változik. Néhány kivételes, beteg lelkű személy miatt szenved több ezer másik társunk csak azért, hogy egy olyan ideált valósíthassanak meg, amely segít nekik, a legjobban megtömi a pénztárcájukat és telhet el bármennyi idő, ez nem változik, itt az élő példa napjainkra kivetítve is.

Összességében a kötet nagyon olvasmányos és magával ragadja az olvasót is. A hangulata komor és nyomasztó, mégis néhol elmosolyodunk akaratlanul is, mert minden rom alatt növekszik egy virág, amelyet a remény öntöz a másnap hajnalán.

„A háború előtt a legtöbben nem tudtuk, mi a nincstelenség, ám amikor mindent elvesztettünk, felfogtuk, mi a különbség aközött, amikor van valamid, meg aközött, amikor nincs semmid.”

Úgy gondolom, hogy egyszer mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a regényt is, hiszen szükségesnek érzem, hogy néha szembesüljünk a háború borzalmaival. A kötet igaz eseményeket mutat be élvezhető stílusban és bár ezután nem fogjuk jobban érezni magunkat, arra mindenképpen megfelelő, hogy megbecsüljük a jelenünket és azt a békét, amelyet a mindennapokban tapasztalhatunk környezetünkben.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Sladana Bukovac - Szellemmajom

 

„A legszorosabban azokhoz az élőlényekhez kötődünk, akiktől a legtöbbet tanulhatjuk. Az elmélet, hogy az ember mindenkinél előrébb tart, nevetséges.”

A közmédia világa hazánkban kissé szigorú szemmel méri azokat a közszereplőket, akiknek munkájuk során a hírek bemondását, közlését köszönhetjük, tehát az átlag állampolgárok információ tudását elégítik ki. Hogy ez a köztévében, rádióban vagy más hírközlési csatornán történik, oly mindegy, a lényegen nem változtat. Egyetérteni a mostani kormány nézőpontjával az egyetlen járható út a hosszútávú közszereplésre. Így felmerül bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy tőlünk nem is olyan messzi országban egy bemondóként dolgozó személy, írásra adja a fejét és egy igencsak ékes szóló, ámbár rendkívül ígéretes könyvet hagy hátra az utókor számára, amely ráadásul fajsúlyosan kritikával illeti a politikai rendszert a világ tekintetében? A mostani kötet szerzőjéről van szó jelen esetben, akinek bátorsága és őszintesége meglepett és egyben nagyon kellemes csalódást is okozott a számomra. Eme regény sok fontos témát boncolgat, amelyekről kell beszélni, ráadásul a kissé szokatlan szemszög is elmélyíti a figyelmet.

Sladana Bukovac horvát származású bemondónő, író, aki első regényével, majd később verseivel számos díjat tudhat magáénak. A Horvát Televízióban dolgozó hölgy rendkívül mélyenszántó és egyben cseppet disszonáns hangulatú regényével tört be a hazai irodalmi életbe. Szellemmajom című második regénye 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásának köszönhetően. A kötet borítója és maga a cím is igen szokatlan, mégis igazi csemegének ígérkező, így elsőre akaratlanul is kíváncsivá teszi a leendő olvasót.

„Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.”

Kép: NiKy m.i.

Nézzük is, hogy miről szól a regény:

A Szellemmajom tulajdonképpen egy pszichiáter viszontagságairól mesél a délszláv háború utáni időkben. Főszereplőnk Pavel, akinek életét a munka és édesanyja látogatásai teszik ki. A mindennapok szürkesége sokszor felőrli az lelkét, hiszen szinte rutinszerűen osztogatja páciensei körében a poszttraumás stressz diagnózist, miközben ő maga is  obszesszív-kompulzív személyiségzavarral küzd, amelynek fő tünete a túlzó tisztaságmánia, ámbár levezetésként is jó szolgálatot tesznek a mániákus takarítások. A kényszeresség sokszor kimeríti, miközben a múltjának és jelenének árnyai fojtogatják. Ráadásul a rendőrség is a nyakára jár egy múltbéli barát miatt, és ha ez még nem lenne elég, a főnökével való konfliktusai sem segítenek a helyzetén. Felmerül a kérdés, hogy vajon ebben az őrületben ki a beteg és ki az orvos, valamint az is megkérdőjeleződik, hogy a háborúk bűnei elfelejthetőek-e, ha az élet visszatér a normális keretek közé? Vajon ki az igazi bűnös és ki az áldozat? Lehet –e normális élete bárkinek, ha a pokolból tér vissza?

„- Az az ember egy háborús veterán volt. Ha belegondolsz abba a pszichológia folyamatba, ami a harcban az emberi agy mélyén működésbe lép, rá kell jönnöd, a háború sikeressége valójában azon múlik, mennyire tudjuk elnyomni az ösztönt, amellyel önmagunkat óvjuk. A háború évei alatt a lakosság körében megszűnik a haláltól való rettegés. Megtanulnak a halál közelében élni, megszokják, hogy az nem egy különleges valami, hanem a mindennapi élet szerves része. Igen, ha nem törődsz a halállal, kivívod a közösség tiszteletét, és nyersz egy jóval szabadabb életritmust is, mivel nem fecséreled az energiádat félelmekre. Igen, ám egy szép napon a háború véget ér. Revolúció helyett ismét divat az evolúció. A fejlődés kerekei újra előrefelé forognak, és a mi öndestruktív életritmusú hős túlélőink nagy szarba kerülnek. Képtelenek megbirkózni azzal az áramlattal, ami a habitusukkal ellentétes irányba sodorja őket. Olyanok, mint az újszülöttek, amikor az anyaméhből kijönnek a fényre. És fellép még két ok, amely (…) öngyilkossághoz vezet: a társadalomtól való elkülönülés és saját haszontalanságuk megérzése. Ilyenkor kellene közbelépnie az államnak.”

Kép: NiKy m.i.

A könyv számos komoly tematikát érint: ilyen például a háborús veteránok visszailleszkedése a normális, civilizált életbe, a halál és gyász feldolgozása, a barátság mivolta és legfőképpen a depresszív, fájdalommal teli lélek gyógyítása. Mint olvasható, igen szép számmal akadnak tabu témák, amelyekről a mai napig kényelmetlen vagy éppen nem ildomos társaságban beszélni. Pedig nagyon aktuális a tematika, hiszen jelen korunkban is egy komoly háború zajlik tőlünk nem is olyan messze, amely kihatással van akaratlanul is a mindennapi életünkre. A harcok alatt átélt kegyetlenségek és szinte már felfoghatatlanságig fokozódó események eltorzítják az emberi lelkeket, ki áldozatként és ki „bűnösként” kerül szembe eme borzalommal, de mégis elmondható, hogy mind a két esetben egy egész életre szóló súlyos trauma keletkezik az emberi lélekben. Feldolgozni a felfoghatatlant segítség nélkül nem lehet, de még ha külső támogatást is kap bárki, akkor is nagyon komoly erőforrás és hit kell a gyógyuláshoz, túléléshez. Talán úgy is mondhatjuk, hogy az igazi harc csak ilyenkor kezdődik, hiszen újra embernek kell maradni és az élethez kell igazán a bátor szemlélet.

„– Becsületesnek lenni ezek szerint annyit jelent: egy adott helyzetben azt tenni, ami a többség szerint elfogadhatatlan.

– Nem csak elfogadhatatlan, hanem eszelős…”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy nem fogok tudni elmerülni sem hangulat, sem pedig témaköri választás tekintetében a regényben, hiszen bár nem tagadom, hogy különösen nagy figyelmet fordítok az emberi pszichológia különböző szegmenseire, mégis azt kell, hogy írjam, nehéz kezdést éltem meg. Mondhatnám úgy is, hogy mostanában túl sok „megterhelő” olvasmányban volt részem és félve vártam, hogy egy bizonyos túlcsordult érzést fogok kapni, de végül észrevétlen csusszantam főhősünk lelkébe és a kötet végéig nem is eresztett.

Karakterek tekintetében Pavel nehéz eset sok szempontból, ám mégis nagyon figyelemreméltó személyiség. Elsőre rögtön a Doktor House főszereplőjével azonosítottam –ráadásul úgy, hogy a fent említett sorozatból jó, ha két részt láttam. Kissé mogorva, nyers modorú, mégis őszinte szavú emberként mutatkozott be, aki nem rejti véka alá véleményét. A múltja és saját bonyolult betegsége mellett helytáll az élet csatamezején is, ahol az elvárások lándzsái döfködik bordáit és bár több sebből is vérzik, mégis tudatosan halad célja felé. Miután túléltem a „minden kezdet nehéz” szakaszát, rá kellett döbbenjek, hogy sokkal könnyebb azonosulni egy olyan szereplővel, aki ennyire komplex személyiség, hiszen jómagam is megérem a pénzem és így szemlélve már elfogadóbbá váltam irányában.

Még egy karakter kötötte le a figyelmemet akaratlanul is, ámbár igen kevés szerep jutott osztályrészéül. A Vén Róka becenevet kivívó főorvos, akinek keze alatt a pszichiátria életre kell tulajdonképpen még komplikáltabb, mint a főszereplőnk. Szintén sajátos betegségben szenved, ami bizony komolyan befolyásolja a többi orvossal való viszonyát. Kicsit keveseltem aktivitását a regényben, szívesen olvastam volna még róla.

„Vén Rókát nem különösebben érdekelte a problémák háttere, a zsarnokság és törvény zavaros frigye, sem az a paradoxon, hogy akik megalkották az államot, ugyanúgy tönkre is teszik.”

Kép: NiKy m.i.

Események tekintetében a kötet egy kellemesen csordogáló patakra emlékeztet, amely ezáltal könnyen befogadható, ámbár a depresszív hangulata miatt igen lehúzó is egyben. Talán mondhatnám úgy is, hogy a szerző stílusa gördülékennyé teszi az olvasást, ugyanakkor többször félre kell tenni és megemészteni az olvasottakat.

Összességében úgy érzem, hogy megküzdöttem a lelkek csatamezején. Elhullattam a magam vérét keverve a sós könnyeimmel és végül sebektől tarkítva nem maradt másom csak a semmi, amely körül ölelt és nem eresztett.

A sok igazság közül kiválogattam azon részeket, amelyek jelen pillanatban is foglalkoztatnak, és még úgy érzem, hogy van velük dolgom bőven. Azon gondolkodtam, hogy újra kézbe fogom-e venni valaha? Talán igen, de nem a közeljövőben. Szükségem van a levegőre, a színtiszta élet elixíremre. De az bizonyos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt a polcom ékes darabja.

Ajánlom a könyvet a háború és emberi pszichológia iránt nyitott szemléletű olvasóknak. Valószínű senkinek sem lesz könnyű olvasásban része, de egy olyan élménnyel gazdagodik, amely nagyban hozzásegíti a mostani világunk csatájának megértéséhez. És egy kis gondolkodni való: „A bántalmazó mindig a nála gyengébbet szemeli ki áldozatul, olyat, aki nem fog visszaütni. Amikor azonban az áldozatra kiszemelt személy felülkerekedik a bántalmazón, az erőszak elveszti varázsát, értelmét, és megszűnik. Ez az egyszerű tautológia a gyakorlatban azonban teljességgel használhatatlan, mert az emberek rendszerint nem választják tudatosan az áldozat szerepét, mint ahogyan sokszor az sem tudatosul bennük, hogy ők az erőszaktevők.” Remélem érted és nem szorul bővebb magyarázatra sem! Sose feledd el, hogy az igazi csata a mindennapokban rejlik, és csak az győzhet, aki bátorságból színjelesre vizsgázik!

A könyvet érdemes kézbe venni, ezért javaslom, hogy a Libri weboldalán nézzetek szét érte.

Írta: NiKy

Fodor Gergő – A​ Tragédia Gyermekei

 

Valószínűleg nem fogok meglepetést okozni senkinek sem azzal a ténnyel, hogy fennen hangoztatom a vallási töltetű regényekkel nagyon óvatosan bánok, de hozzá kell tennem, hogy jó okkal. Szatíra formájában persze olvastam már több kiváló regényt is, de bohózatokat ritkán veszek kézbe. A mostani regény első pár oldalától a hideg rázott, de mielőtt ebbe mélyebben is belemennék, szeretném megköszönni a Morningstar Publishing Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet!

Fodor Gergő –  A ​ Tragédia Gyermekei című kötete 2022 májusi megjelenéseinek egyike lesz, amely egyben debütáló regényként is vonul be a magyar irodalom színes forgatagába. Ugyanis a fent említett kiadó első regényeként egy igen súlyos terhet ró eme regényre, hiszen minden „szem” rászegeződik a következő időszak kereszttüzében. Megítéltetik, mint első kötete a kiadónak, és mint elsőkönyves szerző debütálásaként is. Ráadásul a fülszöveg is egy igencsak jó ajánlót tár a kíváncsi olvasók elé, elvégre ki ne szeretne olvasni történelmi regényt egy nem mindennapi páros útitársaként.

Nos, ha már így vezettem fel ezt az értékelést, akkor nem okozok senkinek sem meglepetést azzal a ténnyel, hogy ez a történet eltér az eddig megszokottaktól. Ha arra számítasz kedves olvasó, hogy a hagyományos alapokon mozgó történelmi tényeket feltáró könyvet veszel kézbe, akkor sürgősen tedd vissza a polcra és menj is tovább. Ellenben, ha nyitott vagy a pikáns szóhasználatra, egy szokatlan páros utazására és mégis történelmi idősíkokon szeretnél mozogni, akkor nem kell mást tenned, mint kényelembe helyezni magad. Most szólok, hogy tedd ki a „ne zavarjanak” táblát, mert ez az utazás nem lesz fáklyás menet és bizony nagyon kellemetlen lenne, ha kizökkentenének. Tehát, egy finom ital, némi étel – ha az utazás folyamán megéheznél – és egy zug, ahol senki sem zavar meg a következő pár órában. Hidd el, hogy megéri ezt a kockázatot vállalni, mert valami olyasmiben lesz részed, amit eddig nem tapasztaltál!

„Az emberi érzések, nem lehetnek velünk születettek. Valami, valaki, múltból, jövőből, fentről, lentről, odaátról, bentről irányítja, vagy csak szimplán befolyásolja, netalán egyszer, még testünk előtt beprogramozta azt.”

Őszinte leszek, az első hat oldal olvasása után félre kellett, hogy tegyem ezt a könyvet. Egyszerűen nem éreztem a vonzást, hogy olvasni akarjam. Igen, ennek komoly oka van, bár azt már most leszögezem, hogy félreértés történt. Első körben meg voltam győződve, hogy valami vallási töltetű történetet fogok olvasni és cseppet nehezményeztem ezt a tényt. Történelem és vallás? Te jó ég, ennek sose volt jó vége! De mivel makacs és kíváncsi ember vagyok, végül visszatértem és bizony addig le se raktam, míg a végére nem értem. Igen, valóban az első pár oldal cseppet félreérthető volt a számomra, de utána sokkal többet kaptam, mint vártam.

A két fő karakterünk nem is lehetne különbözőbb egymástól. Lucifer – igen jól olvastad – minden idők egyik legfurcsább és egyben legravaszabb teremtménye, aki bizony itt sem tagadhatta meg önmagát. Bár fennen hangoztatja, hogy össze ne merjük keverni a Sátánnal – nem is értem miért – mert bizony ő sokkal több az „öregnél”. Mivel ekkora önérzettel „áldotta” meg a sors, így pimaszsága és ravaszsága egy remek alapot adott a történetnek.

És bizony a másik szereplőnk maga a szépség megtestesítője, a buja csábítás, egy lélek, akiért a férfiak a történelem folyamán ölni és képesek voltak. A NŐ,  a szó minden értelmében egy hosszú utazásra indul Luciferrel, hogy felfedezzék az emberi múlt rögös, sokszor vörös színben pompázó eseményeit, nem kímélve az olvasó rekeszizmait, ugyanakkor mégis hiteles komolysággal mennek végig a kortalan úton.

Események szempontjából egy rossz szavam sem lehet, hiszen egy percig sem lankadt a figyelmem, ráadásul bizony még el is gondolkodtatott nem egyszer, hogy mire emlékszem egy adott kor történelmét tekintve. Tizenhárom helyszín és idősík, ahonnan nem biztos, hogy épségben visszatértem volna, itt mégis bejártam Vietnám dzsungelekkel ölelt rizsföldjeit, Szíria kietlen sivatagjában fulladoztam, jártam a délszláv háború áldozatául esett faluban és nem utolsó sorban az első világháború fagyos lövészárkaiban is. Időpontok és helyszínek, ahol az ember a pusztulást hagyta maga után, mégis felmerült bennem a kérdés. Ez a sok halál megérte? És vajon mi az erősebb: a szeretet vagy a gyűlölet? Nehéz kérdések, nem igaz?

Azt hiszem a szerzőt egy felsőbb transzcendens írásra teremtette, mert a szöveg bár könnyen olvasható mégis pikáns. Nagyon szépen csűri-csavarja a szavakat, belopva magát a lélek legrejtettebb zugaiba. Ha a vallási töltetet nézem, akkor még mindig morgok kicsit, de telitalálat volt még így is.

Összességében elmondhatom, hogy Nőként megméretettem és bűnre lettem csábítva, hiszen a történet által felkínált almát elfogadtam és jóízűen megkóstoltam. De tudjátok mit! Nem bánok semmit és ezért örömmel bűnhődőm az idők végtelenjén át.

Ajánlom a könyvet nagy szeretettel és hittel, mert tényleg élvezet volt olvasni. Legyél akár történelemrajongó, vagy csupán egy kalandra éhes olvasó, hiszem, hogy megtalálod ebben a regényben a felhőtlen szórakozás adta örömöt! És ne feledjétek, nem bűn az alma… akarom írni egy jó regény olvasása!

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha Morningstar Publishing Kiadó weboldalán megrendeled!

Írta: NiKy

Andrej Nikolaidis - Kilenc

 

Bevallom töredelmesen hosszú ideig nem volt hangulatom ehhez a regényhez, mert megijesztett a prológus hangulata és nehezen rázódtam bele. Ugyanakkor, ha meg van a megfelelő hangulat, máris érdekessé válnak a sorok és belemerülhettem a történetbe. Bár nem felhőtlen az olvasási élményem, mégis örülök, hogy kézbe vehettem. Szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és recenzióként megismerkedettem egy új alkotóval.

Andrej Nikolaidis: Kilenc című regénye megosztó lesz az olvasók körében, ugyanis nem csak hangulatában, de témáját tekintve sem hétköznapi.

A kötet egy enyhén cinikus újságíróról szól, aki kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nagyanyja, akinek köszönheti neveltetését, nem vér szerinti rokona. Miután lehullik a lepel a sok családi anekdotáról és rájön arra, hogy minden történet hamis ábránd volt a múltjában, széthullott élete morzsáin taposva nyomozásba kezd, hogy megtudja édesanyja titokzatos kilétét és hogy valójában mi történt vele. A múlt kutatása folyamán a férfi útja többek között az egykori jugoszláv titkosszolgálat és a délszláv háború rémtetteinek helyszíneire vezet, ami nem kis bonyodalmakkal jár amúgy sem könnyű életében.

A kötet kezdeti lassú folyása egy idő után felgyorsul, de végig megtartja azt a tempót, melyben még nem alszik be az olvasó, de nem is alél el az izgalmaktól. A könyv erőssége az alkotó remek írástechnikája és egy bizonyos fekete humor, mely végig kíséri a történet alakulását.

Egyetlen gondom volt a regénnyel, mégpedig az, hogy a végére nem állt össze a kép hősünk és az események alakulása között. Nem tartom kizártnak, hogy én vesztettem el a fonalat, de valószínű, hogy emiatt újra fogom egyszer olvasni a könyvet.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a kissé lassú, de annál érdekesebb műveket és a fekete humor sem áll tőle távol.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy