Kartali Zsuzsanna - Anyacsavar és Kockafej

„Önmagunkat sem érthetjük meg teljesen soha, nemhogy valaki mást, akit csupán saját szubjektivitásunk torzító lencséjén át láthatunk. A képben, amit róla alkotunk, mi magunk is benne vagyunk. A másik ember személyiségéből ráadásul csak annyit láthatunk, amennyit szavai és a cselekedetei megmutatnak, sosem az egészet. Arra pusztán következtetnünk lehet, így máris megduplázódik a torzító hatás.„

Évek óta nagy figyelmet fordítok a mássággal született gyermekekre. Elsődlegesen mióta magántanárként foglalkozni kezdtem velük, majdan pedig családon belüli érintettség miatt is. Bár elsődlegesen tanulási nehézségekkel küzdő fiatalok körül forognak a kutatásaim, az autizmus is fontos részét képezi. Több kötet foglalkozik ezzel a témakörrel, de személyes érintettség tekintetében, most először olvastam ebben a tematikában. Egy anya, aki régóta várt gyermekáldás után egy életre szóló küzdelmekkel, harcokkal teli utat kell, hogy megtegyen fiáért a szeretet és elfogadás védőbástyáján át. Ez az út önmagában is nehéz, tekintve a mai társadalmat vagy az eszközök és tolerancia hiányát. Vajon mire képes egy szeretettel és hittel teli szív, hogy élhető életet teremtsen gyermekének? Nos, ezt a témakört járja körbe ez az alkotás. De szól elfogadásról, egészségügyről, oktatásról és egy család hamvaiból való újjáépüléséről is.

 

Kartali Zsuzsanna számos könyv alkotója, aki elsődlegesen két Kínához köthető útikönyvéről híresült el, de a repertoárjába tartoznak mesekönyvek és a mostani kötet is, amelyben egy személyes hangvételű, velejéig szomorú, de rendkívüli hatással bíró történetet alkotott meg olvasóinak. A szerzőről itt olvashattok további érdekességeket.

Anyacsavar és Kockafej – A fiam autista, de nem zseni című kötete 2016 – ban jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A könyv külső borítója Földi Andrea munkáját dicséri, amely a cseppet agresszív piros szíválasztással alapvetően is feltűnő, ellenben ezt kompenzálja az egyedüli grafika, amely hűen letükrözi a belső tartalmat és ad egy bizonyos alaphangulatot is. Jó rátekinteni erre a képre és a címmel összevetve tudatosan felkészíti az olvasót mindarra, amit a könyv átadni kíván és az esetleges személyes emlékek töredékeire is. Mert akár érintettek vagyunk, akár nem, egy empatikus lélek némiképpen belehal, egy kevésbé fogékony pedig valószínű elszomorodik az olvasottak miatt.

„Azt hiszem, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek szülője maga is autista egy kicsit.”

A történet egy család mindennapjait jeleníti meg, amely több részletre bontva olvasható. Főhősnőnk maga a szerző, aki saját életéből merítkezve meséli el azon eseményeket, amelyeket Zsombor fia nevelése kapcsán tapasztalt vagy átélt. A könyv két fő részre bontható. Az első maga a múltra való vissza-visszatekintés, ahol a fogantatástól kezdve, a csecsemő, majd kisgyermekkor és végül az iskolás évek eseményeiről kapunk képet. A második rész pedig a könyv írásakor megélt jelen, amely az akkori állapotot jeleníti meg.

„Biztos öregszem, de néha frászt kapok a gondolattól: mi lesz, ha azelőtt halok meg, hogy a fiam a saját lábára állhatna?”

Szubjektíven úgy gondolom, hogy nagyon jót tett az írásmódválasztás, ugyanis ezt a témát nagyon nehéz befogadni, akár érintett az olvasó akár nem. A személyes hangvétel közvetlenné, szinte barátivá varázsolta az eseményeket és tulajdonképpen egész végig olyan érzésem volt, mintha egy kellemes kávé vagy tea mellett, egy beszélgetés keretein belül hallanám a történetet. Ritkán érzem ezt, pedig nem egyedi ez az írásforma, mégis kevés alkotó képes elérni, hogy magaménak érezzem írását.

Zsombor élete születésétől fogva meg volt pecsételve, mégis ez a pecsét megrepedni látszott az édesanya gondoskodó, rengeteg figyelmet, energiát nem spóroló törődésének köszönhetően. Számos nehézséggel, akadállyal kellett megküzdeniük, mégis apró sikerekkel gazdagodva egy teljesebb élet felé haladva nevelte gyermekét. Az időközbeni családtagok létszámának változásai, a különböző tragédiák és boldogságok adják az erejét ennek a történetnek és egy anya hihetetlen kitartása.

„-Nézd, a Minimax megy a templomban!

-Hogyhogy?

- Éppen mese van, csak hibásan írták ki.”

Az Autizmus a XXI. századra már felismerhető és több lehetőséggel kezelhető másság. Egyik formája az Asperger - szindróma, amely nem mentális fogyatékosság, sokkal inkább fizikai, agyi, neurobiológiai probléma. Autisztikus tünetekkel jár, az autizmus spektrum zavar egy enyhébb formája. Erről itt tudhatsz meg többet. 

Őszintén szólva egész olvasásom folyamán azt éreztem, hogy fel kell vennem a kapcsolatot a szerzővel, ugyanakkor erről beszélni nagyon megterhelő lehet és nem is biztos, hogy jó feltépni bizonyos sebeket. Ez a személyes megindítás még nem zárult le bennem, de egyelőre meg szeretném emészteni az olvasottakat és remélem, hogy több olvasó kedvet érez ennek a kötetnek a kézbe vételéhez.

Szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam és biztosan tudom, hogy egy példány a saját polcomon is helyet kap.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek nemtől függetlenül, mert erről a tematikáról érdemes tudni, hiszen akár személyes érintettség, vagy csak a témával való ismerkedés okán is fontos a hiteles forrás. És egy záró gondolat: ”Közhelyes, hogy a szeretetre minden lehetőséget ki kell használni, mert nem tudhatjuk, meddig tehetjük meg. Ami velünk történt, bizonyította, hogy ez valóban igaz.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Athenaeum Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Kovács Kornélia - A csillámpónin túl dübörög a dackorszak

„Én, ha mindenképpen meg kellene magyarázni, mi az a nevelés, azt mondanám, példamutatás.”

Manapság szülőnek lenni már nem egyenértékű azzal a fogalommal, mint akár egy generációval ezelőtt. Az évek folyamán számos érték és nézet megváltozott a világban, ami némi szabadságot, mégis annál több kötelességet hozott a gyermeket vállaló felnőttek számára. Számos esetben elmondható, hogy az anyaság puszta gondolata egy hatalmas rózsaszín buborék, amit a valóságban megélt tapasztalatok „bekoszolni” hivatottak. Ugyanis egy gyermekről gondoskodni nem csupa móka és kacagás bármennyire is ezt hirdeti a társadalom és sokszor az anyai szerepkör is sok olyan nehézséggel jár, amire igazán egyik külső segítségforrás –média, könyvek- sem tudja igazán a választ. De mi van akkor, ha a napi 0-24 órában tartó „robot” meghibásodik? Vajon mennyire elítélendő, hogy a gyermeket nevelő személynek is szüksége van egy bizonyos „énidőre”, hogy újult erővel végezhesse feladatát? Nos, erről és még számos fontos kérdésről szól ez a kötet. De mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy élmény volt.

 „A tehetetlenség talán, ami legjobban bántja az embert.”

Kovács Kornélia immáron második alkotását vettem kézbe, hiszen tavaly volt szerencsém olvasni Anyaság ​a csillámpónin túl című kötetét, ahol őszintén és igen csak nyersen taglalja az anyaságot és vele járó árnyékosabb oldalt. Először kissé kaotikusnak éreztem mind a hangulatot, mind pedig a benne leírtakat, de végül kerek egésszé állt össze és könnyesre nevettem magam.

A csillámpónin túl dübörög a dackorszak című könyvében már nagyobbak a gyerekek és bizony a problémák is kifinomultabbak. Mert mi van akkor, ha az adott gyermek a határait próbálgatja? És ha emellé még egy kistesó is társul? Igen, ez így együttesen már sokkal komolyabb a hétköznapokban, és ha azt vesszük, a fele se tréfa. Mert bár minden viccnek a fele igaz, ennek a történetnek minden szava mögött a hiteles valóság adja a táptalajt. Sok olyan könyvet olvashatunk, amelyben a szülőket segítő szándékkal, mindenféle kéretlen tanácsokkal látnak el, de eddig ez az első olyan alkotás, ahol egy anya felmeri vállalni, hogy ő is csak ember, igényekkel és vágyakkal. Ez a kötet erről mesél, beleártva magát a legmélyebbre ásott témákba is, ilyen példásul a „rosszanya” kérdése, a párkapcsolati hogyan tovább és igen, szó esik arról, hogy a gyereknevelés mennyire teljes embert igényel. Bár a mű elsődlegesen a női oldalt mutatja be, ezt én kiegészíteném azon édesapákkal is, akik magukra vállalják a gyermekkel való otthonmaradás minden terhét, legyen az a gyereknevelés, a háztartás vagy az egészség és hivatalos ügyek témaköre. Ha azt gondolod kedves olvasó, hogy hülyeség az egész, akkor javaslom, hogy olvass bele, hiszen lehet, hogy pont magadra ismersz, csak nem tudatosult még benned!

„(…) ne várd, hogy a gyereked kinyit egy könyvet, ha nálad csak telót lát 0-24-ben, ne várd, hogy egészséges ételeket egyen, ha tőled nem ezt látja, ne várd, hogy legyen kedve mozogni, ha a szülei csak punnyadnak stb.”

Tőlem egy ilyen könyv olvasása és értékelése nagy szó. Elsődlegesen azért, mert jómagam nem rendelkezem az anyaság ismeretével, hiszen nincsen utódom. De én magam is gyermeke vagyok valakinek és számos barátnőm most hasonló szituációkon megy keresztül. Elsődlegesen azért vettem kézbe a könyvet, mert szerettem volna megérteni, hogy ők most milyen élményekkel gazdagodnak. Másodszor pedig azért, mert még számomra is tudott meglepetést és örömet okozni. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha feljebb érezném magam az átlag anyáknál, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy olyan szemléletű személyt, mint amilyen én vagyok is tudott hasznos tanácsokkal ellátni, hiszen akár akarok gyermeket akár nem, NŐ vagyok és sok olyan élethelyzetben voltam már, amit a kötet írója is megemlít, vagy amihez tanáccsal szolgál.

„Szerintem minél jobban akarja valaki kierőszakolni ezt a tisztelet dolgot, annál inkább vakvágányra fut. Nyilván a gyereknek megtanítunk alapvető társadalmi normákat a köszönéstől kezdve azon keresztül, hogy az idős embereket óvjuk, védjük, szeretettel és megértéssel forduljunk hozzájuk. Szerintem ezek a szavak sokkal érthetőbbek, mint az elvont tisztelet. Morálisan sokat kell érnie egy gyereknek ahhoz, hogy felfogja, kit miért érdemes, lehet, kell tisztelni.”

Minden tiszteletem a szerzőé és azon asszonyoké, akik teljes „harci” díszben nevelik gyermekeiket, de szükségük van az úgynevezett énidőre és fel is merik vállalni ezt.

A szülői témakör igen kényes ebben a társadalomban és úgy ez érvényes az egész világra is. Felmenőink történetei és tanácsai immáron érvényüket vesztették nagyrészt, már csak azért is, mert ahány édesanya annyi lélek és életút, és ami 20 évvel ezelőtt működött, az a mai világban kevésbé fog. Ráadásul a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok mögött egy halom megszépült és elhalványult emlék van, hiszen a gyermek növekedési ösztöne nem változott ennyi idő alatt meg, csak a világ és annak nyitottsága más. A megértéssel való közeledés, sokkal nagyobb eredményekhez vezethet, mint a kéretlen tanácsok általi.

„Légy pozitív! Légy hálás! Manapság nagyon menő motivációs szlogenek. Az önfejlesztés, motivációs trénerek, pozitív gondolkodás virágkorát éljük. Persze, az ember fejlődni akar, és kell néha a lélektuning. Azonban a pozitív szemléletű gondolkodás erőltetése mindig, minden helyzetben nemhogy nem fogja megoldani a problémát, de részben a „nepanaszkodjteakartálgyereket” egy szép, színes cukormázzal leöntött változata. Még tűzijáték is van hozzá.

Ráadásul elhiteti azt, hogy jobb lesz neked, hanem nem panaszkodsz. (…) Pláne, ha nem azt mondják a végén, hogy másnak is nehéz vagy nehezebb mégsem panaszkodik, hanem azt, hogy MEGÉRTELEK. Ítélkezés nélkül megérteni és belehelyezkedni a másik lelkivilágába. Néha már ez is rengeteget jelent.”

Nagyon élveztem a kötet olvasását, mert őszinte és szókimondó, ugyanakkor nagyon esendő. Minden hiba felvállalással és több szempontból való megvizsgálással van leírva, amitől úgy éreztem, mintha a szerző egy barátnőm lenne és csak egy kellemes beszélgetést folytatnék vele. Felemelő volt olvasni, hogy jutott el a kétségbeeséstől a felvállalt, határozott igényeket kommunikáló nővé.

Viszont lenne itt két dolog, amit sajnálattal tapasztaltam. Az egyik ilyen, hogy a kötet hemzseg az elütésektől és több helyen is a nyelvhelyességi hibáktól. Már többször is leírtam, hogy mennyire zavaró és olvasási élményromboló. A másik pedig a trágárság. Lehet jólesik kimondani, de attól még lehet egy kötet lezser, hogy közben nem használjuk ezen szóvirágokat. Persze a véleményem szubjektív és előfordulhat, hogy mást ez tesz boldoggá.

Összességében ismételten egy hiánypótló és szórakoztató könyvet olvashattam az írónő tollából.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen az anyaság kérdését mindenkinek jó ismerni, akár pozitív, akár negatív oldaláról, és ha ezt humorba forgatva kapjuk meg, még jobb. És a szerző tanácsával élnék jómagam is: „Azt szokták mondani, annyi szeretetet tudunk adni, amennyire magunkat szeretjük. Mennyire szereti az magát, aki minden mást maga elé helyez, és nem enged meg olyan „luxust” magának, mint az énidő?”

Amennyiben elmerülnél te is a kötetben, megteheted, ha az Aposztróf Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Andrej Nikolaidis - Kilenc

 

Bevallom töredelmesen hosszú ideig nem volt hangulatom ehhez a regényhez, mert megijesztett a prológus hangulata és nehezen rázódtam bele. Ugyanakkor, ha meg van a megfelelő hangulat, máris érdekessé válnak a sorok és belemerülhettem a történetbe. Bár nem felhőtlen az olvasási élményem, mégis örülök, hogy kézbe vehettem. Szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és recenzióként megismerkedettem egy új alkotóval.

Andrej Nikolaidis: Kilenc című regénye megosztó lesz az olvasók körében, ugyanis nem csak hangulatában, de témáját tekintve sem hétköznapi.

A kötet egy enyhén cinikus újságíróról szól, aki kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nagyanyja, akinek köszönheti neveltetését, nem vér szerinti rokona. Miután lehullik a lepel a sok családi anekdotáról és rájön arra, hogy minden történet hamis ábránd volt a múltjában, széthullott élete morzsáin taposva nyomozásba kezd, hogy megtudja édesanyja titokzatos kilétét és hogy valójában mi történt vele. A múlt kutatása folyamán a férfi útja többek között az egykori jugoszláv titkosszolgálat és a délszláv háború rémtetteinek helyszíneire vezet, ami nem kis bonyodalmakkal jár amúgy sem könnyű életében.

A kötet kezdeti lassú folyása egy idő után felgyorsul, de végig megtartja azt a tempót, melyben még nem alszik be az olvasó, de nem is alél el az izgalmaktól. A könyv erőssége az alkotó remek írástechnikája és egy bizonyos fekete humor, mely végig kíséri a történet alakulását.

Egyetlen gondom volt a regénnyel, mégpedig az, hogy a végére nem állt össze a kép hősünk és az események alakulása között. Nem tartom kizártnak, hogy én vesztettem el a fonalat, de valószínű, hogy emiatt újra fogom egyszer olvasni a könyvet.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a kissé lassú, de annál érdekesebb műveket és a fekete humor sem áll tőle távol.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy