Angela Murinai - Mikor feltámad a szél

 

„Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy

másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor

az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál

minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetősé-

günk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára

sodródunk, vagy megtanulunk repülni.”

Nehéz bármit is írnom, ami vígasz vagy támogatás lehet egy gyászoló anyának. Az én gondolataim és azon olvasóké, akik ezt a könyvet kézbe fogják venni, csak csendesen, könnyek hullatásával mondhatják el részvétüket és együttérzésüket, de igazán csak azok szavai fognak némi erőt adni, akik átélték ezt a sok fájdalmat, szörnyűséget.

Mit mondhatnék, ami megfelelően kifejezi azon érzéseimet, ahogy megrendülve és sokszor a könnyeimmel küszködve olvastam a sorokat? Talán semmit, én mégis úgy érzem, hogy egy kisebb értékeléssel is emlékezem egy ismeretlen fiúról.

Életünk folyamán annyi minden történik velük, hiszen a létünk tele van buktatókkal, kihívásokkal. Megszületünk, majd gyermekként szárnyainkat próbálgatjuk, tesztelve a határainkat, a világunkat és minket körülvevő személyeket. Sokszor túllépjük a korlátokat, nem figyelve a családra, barátokra vagy önmagunkra. Majdan felnővünk és ki-ki a maga útjára lép, hogy megkezdje azt a hosszú menetelést, amit választott magának. Nemtől függetlenül minden döntésünk elindít egy folyamatot, hogy ez jó vagy éppen rossz, oly sok mindentől és mindenkitől függ, mégis felelősséggel jár. A döntéseink meghatározzák azt, akik vagyunk akkor és azt is, akivé válni fogunk. De az élet nem csak fájdalom és kötelesség, hanem sok apró csoda összessége. Gyermekként a sok újdonság befogadása és megélése, felnőttként pedig a szerelem és családalapítás egyik legfontosabb melegágya. De mi van akkor, ha egy anya többre vágyik és nem csak a hétköznapi robot és kötelesség az életcélja? És mi történik akkor, ha a múltunk sebeiből még szivárog a genny és akaratlanul is ezt örökítjük tovább gyermekeinknek? Nos, ezeket a kérdéseket is boncolgatja a könyv, mégis sokkalta több ennél.

„Innét üzenem minden férfinak: ha az anyát bántjátok, azzal a gyereket is bántjátok! Tudom, akiknek ez szól, azoknak hiába is mondom. Nem érdekli azokat senki élete a magukén kívül.”

Három testvér és egy anya elindul egy hosszabb nyaralásra, hogy kipihenjék az egész éves stresszt. Bár a megelőző körülmények rendre balul sülnek el, egy határozott lélekkel szemben kevés esélye van a sorsnak. A megérkezés és egy pár nap nyugalom után, ismételten sok vészjósló esemény veszi kezdetét, amelyek utólag figyelmeztetési mutatóként is szolgálhattak volna, de akkor csak újabb bosszantó tények és megoldandó problémák. És aztán eljön a szél, amely magával sodor mindent és mindenkit. És mint tudjuk, a természeti elemekkel szemben védtelenek vagyunk. Vajon mit érez egy anya, aki elveszíti az egyik legfontosabb kincsét? És vajon hogyan dolgozza fel egy testvér, aki túl közel járt a bajhoz? Vajon mennyire lehet túlélni a mindennapok kongó ürességét? A szél jön és elsodor mindent, ha hagyod, még a könnyeidet is.

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Először azt gondoltam, hogy a szerzőnek ez a regény egy gyászmunka, amelyben sorra veszi a múlt eseményeit és visszaemlékezik azon történetekre, amelyek elvezettek ahhoz a bizonyos naphoz. De tévedtem.

Ez a történet maga az élet, hiszen egy család által betekintést nyerünk a mindennapokba, megélhetjük a jót és rosszat egyaránt. Néha elmosolyodunk, máskor könnyes lesz a szemünk, de a legfontosabb hatni kezd ránk. Először megkérdőjelezzük önmagunkat, az életünket, a minket körülvevő embereket és eseményeket. Kívülről fogjuk látni magunkat és szinte fizikai fájdalmat fog okozni. De aztán apránként elsodródunk a jelentől és mások fájdalmán keresztül mi magunk is újraéledünk. Az írónő számomra maga a Főnix, hiszen a lelke elhal, hogy aztán újraéledjen és megerősödve, a gyermekeiért és önmagáért egy teljesebb, igazabb és emlékekkel telibb életet élhessen.

„(…) az emberek nagy része a legfontosabb döntéseit soha nem meri később megkérdőjelezni. Vannak kérdések, amikről pedig nagyon korán megtanuljuk, hogy tilos azokat feltenni. Szülnék-e, ha tudom, mivel jár? Mitől fosztott meg az anyaság? Az lett-e a gyerekemből, akit elképzeltem? Bele sem gondolunk talán pont azért, mert félünk attól, hogy mi lenne majd a válasz. Még jobban pedig attól, hogy azzal a válasszal mihez kezdenénk majd.”

A legtöbb esetben karakterekre és eseményekre bontok egy könyvet. De ettől most szeretnék eltekinteni. Túlságosan fáj még a gondolata is, hogy belenyúlkáljak egy különleges léleknyomatba, és pont ezért csak némán emlékezem.

Ezt a könyvet minden anyának, férfinak és nőnek a kezébe nyomnám, hogy kötelező, olvasd el! Mert megtanít élni, emlékezni. És bár ahány lélek annyi nézet van a világban, mégis egy levegőt szívunk, és mindenkinek van legalább egy fontos pont, egy lélek, akiért érdemes mindennap felkelni és tovább lélegezni. Ez az idézet pedig egy méltó zárás: „Az élet most van, itt van, ebben a pillanatban. Most kell élni, most kell boldognak lenni, szeretni, örömöt, bánatot jól használni. Ki kell hozni mindenből a legjobbat itt, ezen a világon.”

Szeretném azt gondolni, hogy rád is hatással lesz ez a könyv, ezért remélem, hogy a Libri Kiadó oldalára ellátogatsz és te is emléket állítasz egy elveszett léleknek.

Írta: NiKy

Kőszegi-Arbeiter Anita - A fények ünnepe

 

Nagyon szeretem az interaktív könyveket, mert ilyenkor én magam is gyermekké válhatok és kiélhetem kalandozásra éhes vágyaimat.

Kőszegi-Arbeiter Anita írónő nevével már sokadszorra találkozom, hiszen, - hogy csak párat említsek munkái közül: Fülöp, a strucc savariai kalandjai, Abigél és Andris születésnapi nyomozása vagy Lillen, a tünde című mesekönyveit már olvastam. Az szerző összetéveszthetetlen stílusa egy remek alapot ad az élménynek, de jelen esetben Tarr Andrea elképesztő cuki illusztrációi is hozzásegítik az olvasót a felhőtlen szórakozáshoz.

 A fények ünnepe című mese 2021-ben jelent meg a MeseRóka Könyvkiadó gondozásában.

Manófalvi vígaszságok alcím alatt egy emberlány abban a megtiszteltetésben részesül, hogy apróra varázsolódva megismerheti a manók otthonait. Legnagyobb boldogságára rögtön egy segítőt is kap. Piszke egy nagyon kedves manó, akivel egy élmény a kalandozás, amíg el nem kezdődik a Fények ünnepe. Hogy ezek a kalandok éppen mik lehetnek? Nos, ezt neked kell eldöntened, hiszen amihez éppen kedved van, arra kalauzol el a mesekötet.

Számomra ez a mesekönyv varázslatos volt, elvégre a különböző döntéseim alapján jutottam egyik csodától a másikig. Imádtam segíteni, nagyon izgalmas volt építeni és még a hasam sem maradt üresen. De a legszebb élményemet egy bizonyos Kívánságvásárnál kaptam, amitől a lelkem ezer színben pompázott és nagyon boldog lettem.

Játszunk egy játékot! Egymás után hangosan olvasd fel a két versikét, az egyiktől lehet, hogy pöttöm leszel, a másiktól pedig beállhatsz egy bizonyos csoportba, de többet igazán nem árulhatok el. Na, elég bátor vagy?

„Legyek pici, picike

pont egy manó mérete!

Manófalvára így juthatok,

várnak rám a kalandok!”

És a másik:

„Itt a fények ünnepe,

a levelek éneke.

Az emlékek fénnyé válnak,

szívünk mélyére szállnak,

együtt örül minden manó,

itt a téli napforduló.”

Ugyan még csak az év eleje van, de már tudom, hogy ez a mesekönyv az egyik kedvencem idénre.

Szeretném, ha minél többen kézbe vennétek, hiszen a játszva olvasás igazán remek kaland lesz kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És valld csak be, te is szeretsz felfedezni, főleg ha ilyen varázslatos helyekre juthatsz el! Kalandra fel!

Remélem kellően felkeltettem az érdeklődésed, így a mesekönyvet beszerezheted a Book24 weboldaláról.

Írta: NiKy

Kate Pankhurst - A szellemmalac esete

 

Ki gondolta volna, hogy felnőtt fejjel szerelembe esem egy gyerekeknek szóló könyvbe. Mostanában sűrűn előfordul, hogy ifjúsági vagy gyermekirodalmi regényeket veszek kézbe, de ritkán mondhatom el magamról, hogy egy történet az első mondatától fogva leköt és tulajdonképpen az utolsó szóig fenntartja a figyelmemet.

Nagyon sokra tartom a jó fordításokat, de manapság több olyan kötettel találkoztam, ami pont azért volt rossz élmény, mert magyartalannak éreztem a szöveget, ezzel szemben jelen esetben, Palásthy Ágnes munkáját dicséri ez a történet. A hölgy munkásságát régóta figyelemmel kísérem, hiszen nagyon szeretem a meséit is és más fordítását is olvastam már.

Kate Pankhurst – Fürkész Fanni kideríti gyerekeknek szóló sorozata egy nyomozó lányklub kisebb-nagyobb kalandjait meséli el. Ebből ezúttal A szellemmalac esete című első részt vettem kézbe, amely 2021-ben jelent meg a Könyvmolyképző gondozásában.

Mint sejthetitek, a történet középpontjában Fürkész Fanni áll, aki 9 és fél éves, de már megoldott több kisebb különös rejtélyt. Két detektívtársával mindenre készek, hogy ha szükség van, rögtön nyomozni kezdhessenek. Az egyetlen kellemetlennek mondható akadály, Fanni öccse, Artúr, aki „minden lében kanál” viselkedésével sokszor borsot tör nővére és barátai orra alá.

A mostani eset igen csak kísérteties, hiszen egy különösen világító lényt kell leleplezni. Ehhez minden szükséges eszköz a rendelkezésre áll, kivéve, hogy túl nagy a város, hamarosan fel kell lépni a helyi tehetségkutatón és még senki sem gyakorolt eleget. Ráadásul a bosszantó testvér is mindig kitalál valami őrültséget. Vajon sikerül-e megoldani ezt a kissé ijesztő rejtélyt? És mi köze van egy állatkereskedésnek mindehhez? Nos, a kérdésekre sokféle választ fogsz találni, csak rajtad áll, hogy mit hiszel és mit nem.

„Ha létrehozol egy saját főhadiszállást, lesz egy bázisod a rejtélyek megoldásához. Ez bárhol lehet: a szobád sarkában, sőt, még a kerti fészerben is. Bármilyen hely megfelel, feltéve, hogy ott biztonságosan tárolhatod a szupertitkos információkat, és senki nem zavar a létfontosságú, rejtélyeket megoldó munkádban.”

Számomra ez a kötet nagyon szórakoztatóan hatott, hiszen volt részem kalandban, nem kevés humorban és még nyomozhattam is a lányokkal.

Sokszor úgy éreztem, hogy anno fiatalabb koromban, nagyon élveztem volna ezt a könyvet és biztos másoknak is a kezébe nyomtam volna.

Fanni és Artúr vitte nálam a kedvenc karakterek zászlaját. Minden kis csínytevéssel közelebb kerültek a megoldáshoz, mégis képesek voltak egy igazi testvéri kapcsolatot produkálni. A történet igazán kreatív ötleteket sorakoztatott fel és még felnőtt fejjel is meglepődtem egy –egy megoldáson.

Ajánlom azon fiataloknak, akik szeretnek kalandozni, nem vetik meg a jó humort és szívesen nyomoznak. Hiszen egy igazán jó történet nem csak a rekeszizmokat mozgatja meg, de az olvasói szürkeállományokat és szíveket is. Kalandra fel!

Amennyiben megismerkednél Fannival és barátaival, nem kell mást tenned, mint a Könyvmolyképző weboldalára ellátogatni.

Írta: NiKy

"Minden ember a halállal szemben éli az életét. És mindenki ad ezekre a kérdésekre egy saját választ." - Interjú Kereder Márk szerzővel

 

Sokszor hangoztatom, hogy mennyire fontosnak tartom a hazai szerzők színes palettájából való olvasást, hiszen számos esetet fel tudok csak jómagam sorolni, amikor „egykönyves” szerző munkásságát ismertem és szerettem meg. Hogy ne menjek messzire a mostani beszélgető partnerem is ebbe a kategóriába esik. Kereder Márk - Mike Overton, a Rendszerenkivüli című kötetét tavaly ősszel olvastam és nagyon jó benyomást tett rám. A könyvről, életről és számos érdekes témáról kérdeztem. Tartsatok velünk!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mesélj magadról! Hogyan született meg az ötlet, hogy könyvet írjál?

Én köszönöm a lehetőséget. Amatőrként azt hiszem nekem kell megköszönni bármilyen alkalmat, amikor szélesebb körökhöz eljuthatok. Nem biztos, hogy ez a legjobb szitu arra, hogy elmondjam: nagyon tisztelem és becsülöm, amit csinálsz. A dolgaiddal sok embernek teszel jót. Szóval tényleg köszönöm. 

Akkor először az olvasásról. Merthogy szerintem az írás-olvasás igen organikusan összefügg. Erről a viszonyról szeretnék majd később mondani pár dolgot, de a kérdés kapcsán maradjunk picit az olvasásnál. Az irodalommal – ezen belül a fikciókkal is – gyakorlatilag együtt nőttem fel. Nem szülői noszogatásra, hanem egyszerűen amióta az eszemet tudom, szeretek olvasni. Ezt én nem „igényességnek”, vagy valami fennkölt, magasabb rendű póznak tartom, hanem csupán egy tulajdonságomnak tudom be. Más biciklizett, focizgatott gyermekkorában – persze én is valamennyit –, de én imádtam olvasni! Szinte bármit. Emlékszem, talán az első Sci-fi az életemben az Arthur C. Clarke „Gyermekkor vége” volt. Ezt 11 évesen olvashattam azt hiszem, előtte pedig a szülők polcairól, vagy amit a kezembe nyomtak. Említett mű pedig megpecsételte a sorsom. Onnantól kezdve az olvasmányélményekben is tudatosan a fantáziát kerestem. Persze az ember sokszor olvas klasszikus szépirodalmat is. Egyébként ott is megtalálni a fikciót és a fantasztikumot. Ezt talán nem kell részleteznem. És azt is gondolom, hogy közülünk, könyvszeretők közül bárki tudna mondani szépirodalmi kategóriába illő fantasztikus írást. Ezért nem szeretem, ha külön pozícionáljuk a SFF irodalmat és a szépirodalmat. Az én fejemben nincsenek külön kategóriában. Egy dolog van csak gyakorlatilag: az emberi természet. És annak különböző lepárlásai. A kategorizálásunk tehát önkényes? Persze, hogy nem; de nem fekete-fehér ez sem, mint ahogy semmi sem. Ahogy van létjogosultsága a természetet fizikára, kémiára, stb… szétosztani, de lényegében a teremtés egy koherens egész, szükségszerűen. Ilyen értelemben annak a kifejezésnek, hogy „természetfeletti” szerintem nem sok értelme van. Minden a teremtés és a természet része. A szellemszféra is – amennyiben létezik – és teológiai értelemben a Gonosz is a természet, a teremtés szerves része. De elkanyarodtam, elnézést, nagyon hajlamos vagyok erre.

Visszakanyarodva: továbbá az olvasás szeretete az, ami utat tör a képzelt fogalomkörök között. Vannak igényes és számomra kevésbé jelentős írások mindenhol. „Még a magasztos szépirodalomban is van felejthető?!” – kérdezhetik kerek szemekkel. Most provokatív leszek: szerintem van. Példát tudnék mondani, de nem akarok.

Eszembe jut a mondás, miszerint „attól még, hogy nem értenek meg, nem vagy művész”. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a művészet attól művészet, hogy célba talál. A művészet nem öncélú. Nem önimádó. Nem pozőr. A művészet keresi az Embert; a jó mű pedig meg is találja. Ha az író ezt nem produkálja, a műve nem ér fabatkát sem. Ha nem érinti meg az Embert, kb. annyit ér, mint a papír fűtőértéke, amire nyomtatták. És lehet, hogy az interjú apropójaként szolgáló írásom is ilyen! Komolyan, lehet! Viszont ezt csak az Olvasó döntheti el olvasás után. Én nem tudom eldönteni, mivel én „benne vagyok” az írásban, én nem tudok kívül kerülni, hogy rálássak. Nem tudom, jó-e az írásom. Hogy kiadták, az azt jelenti, hogy a kiadó Vezetőjének tetszett és kockáztatott. Örökké hálás leszek neki ezért.

Vissza a kérdéshez: hogyan kezdtem el írni. Szóval az olvasás volt előbb. És cirka 37 évig kellett taposnom a Föld nevű bolygó talaját, hogy valamiképp olyan kósza gondolatom támadjon, hogy leírjak valami, egy fejben (talán) spontán összeálló történet-félét. Körül-belül 5 éve, 2016 táján mentettem el egy Word dokumentumot más néven, mint „valami munkaszám és Építész Műszaki Leírás”. Ez egy kis SF novella volt, „Kegyelem” címmel, egy mienktől gyökeresen eltérő, de organikus létforma – kvázi értelmes medúzák – világa, akik kollektíven gondolkodnak, tudnak egymás gondolatáról, emlékük is bizonyos fokig közös, s ezek a lények kollektív öngyilkosságot követnek el. Hogy miért? Akit érdekel, elolvasható neten, a nevemmel könnyű rákeresni. Fogalmam sincs, miért írtam le. Semmi célom nem volt vele. Na, de! Innentől kezdve rengeteget írok! Valahogy rákaptam az ízére. Olyankor nem ott, a billentyűzet előtt vagyok, hanem valóban – és ezt egy bizonyos értelemben érthetjük szó szerint is – ott vagyok, én vagyok, akivel megtörténnek a dolgok. Ez valószínű tudatzavar. A szó „jó” értelmében, mint ahogy egy mély meditáció megélése is a valóságból kivonja az elmét. Azt hiszem ez ilyenkor nem a mindennapok alap-elmeállapota. Menekülés a valóságból? Talán igen. Ahogy az olvasás is az.

Tehát mondhatni későn kezdtem az írást, de azóta nem értem a kérdést, ha megkérdezi valaki: „Most írsz valamit?” Mindig írok. Sokszor többet párhuzamosan. Nem értem, miért kell kérdezgetni!? Persze ez vicc volt, de valóban idegenül hat már számomra a nemírás gondolata. Hát így van ez nálam.

Azt viszont kikérem magamnak, hogy „írónak” nevezzen bárki. Én nem az vagyok, nem abból élek. Szeretek írni, ennyi. Ez nem álszerénység. Borges például író, vagy Krasznahorkai. Én nem. A hideg kiráz a gondolatra, hogy egylapon emlegetnének említett Íróistenekkel. Én nem abban a ligában focizok. Képzeljük el, mi lenne, ha mondjuk én lelkes amatőrként hétvégente focizok és valaki együtt emlegetne Messi-vel! Nem! Annak a szónak, hogy „író”, kultusza és magasztos értelme van. Nem akarom a – ha talán nem is dilettantizmusommal, de mindenképpen – amatőrségemmel beszennyezni. Ismét provokatív leszek: nekem nem lesz „írói oldalam” sem a facén. Nagyon nem lenne elegáns. Elnézést a véleményemért azoktól, akik máshogy gondolják ezt a témát. Én az íróság és a magam relációját taglaltam fentebb, nem másét. 

A könyved témakör tekintetében igen sokrétű, gondolok itt az evolúciós történelemi kitekintésekre, egy bizonyos transzcendens keresésére vagy az emberiség létezésének okaira. Hogyan született meg a történeted alapötlete? És milyen szándékkal gyúrtad egy történetté ezeket az amúgy sem könnyű témaköröket?

Ezek a kérdések – a létezés mibenléte, stb… – alapkérdések az ember számára. Szerintem ettől Ember az ember. Az önreflexiótól. Ennek a megléte sorol bennünket ebbe a kategóriába. Nem a tudás, nem az eszközhasználat pl. Sok állat tud a környezetéről sok mindent, sok állat használ egyszerű eszközöket is és itt sem kizárólag a majmokra lehet gondolni. De a saját maga létezésének attribútumait csak az ember kutatja.

Minden ember a halállal szemben éli az életét. És mindenki ad ezekre a kérdésekre egy saját választ. Én ebben a könyvben egyfajta opciót adtam. Pusztán a szórakoztatás volt a szándékom. Én sem a leírt opcióban hiszek. Csak játszottam. A következő még furcsa is lehet annak, aki olvasta tárgyi írást: én agnosztikus vagyok, tehát én nem tudom megmondani, létezik-e isten. Egyszerűen nem tudom. Szerintem ebben a létsíkban nem lehet „kitalálni”, mi van ezen túl, maximum fel lehet állítani opciókat és azokat lehet versenyeztetni egymással, de biztosat senki sem tud. Ez így lett megalkotva (tudom, hogy ez a szó ide önellentmondás). De az alkotó juszt sem fedi fel magát, hiába és bármilyen szépen kérjük. És ha már nem tudhatunk semmit, legalább röhögjünk ennek a nemtudásnak az abszurditásán! Legalább ez a félmosoly legyen a miénk! Ez az írás egy ilyen félmosoly. Ha már úgy kell leélnünk egy életet, hogy nem lehetünk 100%-ig biztosak a lényeges dolgokban, ennyi mosolygás talán jár.

Szoktam mondani, hogy ha már ennyire ki lett velünk cseszve, hogy szuper-szenzitív lényekként le lettünk rakva egy ellenséges környezetbe – mert gondoljunk bele: önmagunkban, ahogy ide jöttünk, ahogy megszülettünk, még egy éjszakát sem bírnánk ki a vadonban, ami a természet alapállapota, sőt, bizonyos szempontból az alapállapot az a mélyűr kietlen sötétsége, vagy egy gázbolygó milliófokos magja, nem egy lényekkel teli, különleges és egyedi életbuborék,  mint a Föld  – szóval ezt az arcpirító disznóságot kötelesek vagyunk a bajtársaink számára – akik ugyanebben a cipőben járnak – ellensúlyozni, hidegvizes borogatásnak lenni a lázas homlokon. Enyhíteni a szenvedést. (Mert akinek nem nyilvánvaló, hogy az élethez igen szervesen a szenvedés is hozzátartozik, az nem ebben a világban él. Az organikus alapzatunk és az egész idegrendszerünk fogékony a szépre is és egyúttal a fájdalomra is. A fájdalom elkerülhetetlen, akármilyen szép és rózsaszín életutunk van. Például fáj egy szerettünk elvesztése. Akinek nem fáj, az pszichopata, de most az ember alapállapotáról beszélek, amikor játszik a dologban egy „léleknek” nevezett, illékony valami is. Ha van Teremtő, akkor úgy teremtett minket, hogy érezzük a fájdalmat és tett is arról, hogy legyen benne részünk. Ugye mennyire furcsa ezt nyíltan kimondani? A következőkben sarkítok az érthetőség kedvéért: furcsa, hogy mondjuk egy csecsemő rákleletét Istennek köszönhetjük? Ugye nem a csecsemőnek?! Ugye egy mindenható, jóságos Isten megakadályozná ezt? Mert egy mindenható és jóságos Isten meg TUDná és meg AKARná akadályozni ezt az ártatlan szenvedést. Ezt hívják egyébként a „rosszból vett” ateista érvnek, ami szerintem a legerősebb ateista érv és megfelelő cáfolatot még nem adott senki – számomra megfelelőt nem, pl. a kifürkészhetetlen hatás sem az számomra, stb... Ahogy Isten létére/nemlétére sem tudunk számomra megfelelő igazolást/cáfolatot. Zárójel be.) Szóval enyhíteni kell a kínt. Ennyit tudunk csak csinálni. Legfőképpen úgy, hogy nem okozunk több szenvedést másnak. (Sem magunknak.) És mondjuk úgy, hogy örömöt okozunk másnak. Én ezzel a könnyvel örömöt szeretnék okozni. És ha már csak egyetlen embernek tetszik, már megérte.

A regényed sci-fi a javából, ahogy a témakör is utal rá. Ebből arra következtetek, hogy nagy érdeklődést mutatsz a jövőkutatás és csillagászat iránt? Esetleg gyermekként is jellemző volt rád ez az érdeklődés? Meghatározta a régi álmaid, vágyaid a történet kialakulását?

Ha már muszáj kategorizálni akkor azt mondanám, hogy a Sci-fi-vel olyan gondolatokat el lehet mondani, amik engem foglalkoztatnak. Egyszerűen adja magát ez a dolog, ha Istent keressük; a Sci-fi az istenkeresés legjobb ruhája. Szóval nem különösebben a csillagászat/jövőkutatás érdekelt, és ennek hatására jött a Sci-fi, hanem fordítva: a Sci-fivel tudom ezeket elmondani. Egy jó Sci-fi-ben az űrhajónak, időugrásnak, stb… csak kellékeknek, díszleteknek szabad lenniük, az igaz mondanivaló az üzenetben kell, hogy lakozzon szerintem. Az üzenet pedig minden esetben – ahogy már mondtam – valamilyen formában az emberi természettel van kapcsolatban.

Úgy tartják, hogy a legtöbb író nagy könyvszerető is egyben és pont ezért érdekelne, hogy rád milyen írók, netalán kutatók és tudósok voltak és vannak hatással? Ki az az egy személy, akitől bármikor szívesen olvasol és miért? 

Ahogy említettem, mindig a fantasztikum vonzott; ezeket fiatalként a könyvtárban azon a polcon találtam, ahol a legszínesebb, puhaborítós könyvek voltak. De természetesen sokat olvastam a konzervatív szemüvegen keresztül szemlélődők számára vállalhatóbb íróktól is: nekem Szerb Antal kifejezetten fantasztikus, vagy misztikus, vagy Karel Capek, vagy Borges. Mindig éppen aki „megfog”. Egy időben pl. PKD-kattant voltam. Régiektől pedig mindenevő vagyok. Az újaknál vannak hiányosságaim, de az éves antológiákat olvasom és próbálok lépést tartani, de azt hiszem sohasem fogom feladni a régiek olvasását a kizárólag újakért.

A legtöbbször azt hallom, hogy a mai fiatalok nem olvasnak eleget, vagy szinte semmit sem. A kötelező olvasmányok inkább untatják őket, sem mint lelkesedést váltanának ki. Szerinted mennyire kellene megreformálni az iskolai kötelezőket és van-e olyan kortárs szerző akár hazai, akár külföldi, akit rátennél a régi klasszikus írók listájára? Egy haladóbb szellemű könyvlista meghozná-e a kedvet az olvasáshoz? Mit gondolsz erről úgy általában?

Mennyire kell megreformálni? Provokatív leszek: szerintem nagyon. Nagyon-nagyon. Három gyerekem van, tudom, hogy nem elég már nekik a féloldalas mikszáthi tájleírás. Változik a világ, ezt tudomásul kell venni. Változik vele együtt az ember is. Azt hiszem a jelenleg kötelező olvasmánylista a fejlődés egyik gátja. Egyáltalán nem azt mondom, hogy ezek a művek nem jók, nagyon is kiválóak, de a mai embernél ezek nem találnak be! Erről a betalálásról az első kérdésnél már volt szó. Ha nem talál be egy írás: semmi értelme ott és azon a helyen. Tudom, hogy ez megosztó vélemény. Miért nem lehet beemelni olyat is, amit a gyerek szívesen olvas és még értéke is van? Aki azt mondja, hogy „de mit?”, az a mai és a közelmúltbeli irodalmat teszi zárójelbe. Voltak/vannak ott is értékek, melyek nevelnek. Ki nem gondolja így? Jelentkezzen, megbeszéljük. 😊 Konkrétan, ha már megtiszteltél a kérdéssel: én például rátenném a listára bármelyik sci-fi antológiát (magyart/külföldit) ebből az évezredből, mondjuk 8. osztályra. Ki tudja? Lehet, hogy még olyan szerencsétlenek is járnak iskolába, mint én voltam, akiknek fiatal fejjel az is tetszik? Lehet, hogy az is megszeretné az olvasást, aki addig nem tudott azonosulni a keménykalapos-vasaltinges világgal? Szándékosan voltam szókimondó…  de tényleg ez a véleményem.

A mostani ismereteink szerint ahány nép annyi vallás és hit létezik. Mit gondolsz a mai hitvilágról úgy általában? Mennyire befolyásolhatja ez a sokszínű nézet az emberiség jövőjét?

Ahogy említettem, agnosztikus vagyok. Szebb napjaimon agnosztikus teista. Tehát olyan szerzet, aki nem tudja van-e Isten, de különböző okokból hajlik rá, hogy lehetséges.

Én úgy fogalmaznám, hogy nem „hiszek” Istenben, hanem erősen reménykedek benne. Én máshogy imádkozom, mint a legtöbb ember. Az én imáim arról szólnak, hogy „kérlek Istenem méltóztass létezni, mert nagy szüksége van ennek a világnak rád! 😊

De nem akarom megkerülni a kérdést, nem csak az én „hitemről” kérdeztél, hanem hogy mit gondolok a mai vallásokról. Sajnos nem túl sok jót, de ebben a témában igazán nem akarok provokatív lenni, inkább csak annyit mondanék, hogy mostanában eléggé sok ember tudja a tutit és feljogosítva érzik magukat a másik ember tutijának a negligálására. Én sajnos nem tudom a tutit. Ebben is különbözök a legtöbb hívőtől. Mert a hívő egész biztosan tudja, hogy az ő istene a valódi isten. Vagy pedig én nem tudom értelmezni a „hit” szót. Ugyanis, ha nem „tudja”, akkor megengedi magának a tévedés lehetőségét? Egy hívő mond ilyet? „Hogy az én istenem, akiben hiszek, nem tudom, biztosan létezik-e?” Mondom, hogy nem értem! Én nem vagyok hívő. Egyedül azt tudom, hogy én nem tudom van-e isten. De megengedő vagyok: attól még hogy én nem tudom, más tudhatja. Elképzelhető. Szóval lehet 2 centiméterről az arcomba ordítani a tutit, ahogy ezt szokták manapság. Gondolom azért akkora erővel, mert minél hangosabban ordítasz, annál jobban igazad lesz. Ugyanis ezt látjuk, ezt csinálják. Mindkét oldal: az is, aki szerint van, és az is, aki szerint nincs Isten. Én meg e két lövészárok között ülök és kapkodom a fejem, s suttogom, hogy „Nem mindegy? Szeretni kell egymást, már csak bajtársiasságból is! Meg azért, mert jobban esik szeretni, mint gyűlölni. Elfogadni jobb. Egyáltalán: miért kell ilyen kézenfekvő dolgokat megmagyarázni?” Szóval nem értem őket. Én maradok az értetlen, ostoba, fura fickó. Vállalom. Hát ilyen ez.

És hogy mennyire befolyásolja az emberiség jövőjét a vallás? Nagyon. Ha ebben a harctéri állapotban maradunk, itt a vége. Ha felismerjük a másik embert is, tovább mehetünk. Mi döntünk. Hajrá.

A könyved a K.u.K. Kiadó gondozásában jelent meg. Hogyan találtál rá a kiadóra és milyen volt a közös munka?

Kérdezte valaki, hogy „És hogy csináltad? Elküldted a kéziratot egy kiadónak?” Nem egy kiadónak küldtem el. Száznak. Csak dicsérni tudom Köves József urat. Örökre lekötelezett.

Úgy láttam, hogy nem is olyan régen belevágtál egy új project-be, mégpedig a hangoskönyv készítésbe. Még egy youtube-csatornát is létrehoztál. Mesélnél erről kicsit bővebben? Milyen célokkal és tervekkel leped meg olvasóidat, követőidet?

De jó, hogy tudod! 😊 Itt is pusztán szórakoztatni szeretnék, hogy örömét lelje más ember is ebben. Akit érdekel: a népszerű videomegosztóban rá kell keresni „Hangoskönnyek” címmel. Fontos, hogy ne „hangoskönyvek” legyen a keresés – az automatizmus átírja, javítsuk vissza „hangoskönnyek”-re, úgy már rá fog találni. Még gyerekcipőben jár, de kéthetente új hangoskönyvet rakok fel az írásaimból válogatva. Több, mint száz írásom van. Sokáig fog tartani. 😉

Család, barátok, hogyan fogadták, hogy könyved jelent meg? Van-e olyan személy, aki motiválni tud, amikor elfáradsz, vagy nem jön az ihlet? Ha igen és nem titok ki lenne és miért?

A fogadtatás olyan volt, mint általában az összes dolgom: én nem nagyon tudok róla, kinek hogyan tetszik. Nem nagyon irányíthatom ezt a dolgot. Amikor kimászik a kezem közül, elszakad tőlem, már nem az enyém. Életre kel. Vagy hosszú, vagy rövid életre. Nem követem nyomon. Az az ő élete!

Motiváció: nincs olyan élő személy, aki motiválni tud, vagy ihletet ad, rajtam kívül. Ha nekem nem sikerül „lázba jönnöm” egy gondolattól, senki sem fog tudni segíteni, sajnos. 

Bár a pandémia időszaka megterhelő volt mindenki számára és a könyves eseményeket is igencsak befolyásolta, mégis az igény egyre nagyobb, hogy találkozzanak az olvasók kedvenc szerzőikkel. Veled hol és mikor lehet legközelebb személyesen is találkozni, beszélgetni?

Ha valaki arra vetemedne, annak csak írnia kell, mondjuk facén, minden ilyenben benne vagyok – észszerű keretek között természetesen. Zalaegerszeg mellett egy kis faluban élek, ez gyakran behatárol. Még nem volt író-olvasó találkozóm… Persze, hiszen ahogy mondtam, nem is vagyok író!

Még annyit el szeretnék mondani zárásként, – és itt most visszakanyarodnék az elejére, az író-olvasó viszonyra – hogy szerintem az olvasás élményét csak mondjuk 50 %-ban az író határozza meg. Legalább a felét az olvasó rakja hozzá, az ő elméjében keletkeznek a párbeszédek, az ő lelki szemei látják a tájat, stb… Az ő szűrőjén megy át az írás, az ő saját szemüvegével látja az átszűrt részeket. És az eredmény vagy tetszik neki, vagy nem. Ez olyan, mit bármi a világon: nem a „dolog” objektív volta az élmény biztosítéka, hanem a felhasználónak a ”dologhoz” való viszonya a kulcs. Ezért szereti valaki a spenótot, míg más nem, ezért élvezzük a gyönyört, ezért utáljuk a fájdalmat – s még ez is, a látszólag kategorikusan elutasítandó „fájdalom” is lehet gyönyör valakinek. Ugye milyen érdekes és milyen jó, hogy mindenki picit más? Miért ne fogadhatnánk el hát más másságát!?

Ezért ezúton szeretném megköszönni annak az Olvasónak, akinek tetszett az írásom, hogy belerakta a felét! Nagyon-nagyon köszönöm, Olvasó!

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebookon vagy kövessétek Youtube  csatornán, ahol további érdekességeket olvashattok, hallhattok!

Mike Overton, a Rendszerenkivüli című regényét pedig, a K.u.K Kiadó weboldaláról megrendelhetitek. 

Írta: NiKy

Ruff Orsolya - Volt egy ház

 

„(…) a gyerekek kérdéseire a felnőttek nem válaszolnak mindig egyenesen. Nem azért, mert rosszat akarnak, egyszerűen csak azt gondolják, hogy az ő problémájukat egy gyerek úgysem értheti meg”

Az első gondolatom, miután becsuktam az utolsó oldalt: Köszönöm! Hálás vagyok azért, hogy a XX.század végén születtem, egy olyan korszakban, ahol nem a mindennapi rettegés határozta meg a gyermekkoromat. Egy olyan ország gyermeke vagyok, ahol bár sok a probléma és igazságtalanság a mai napig is, mégis azt kell, hogy írjam szabad vagyok és dönthetek a sorsomról. Ez egy olyan adomány, amit természetesnek veszünk, ezért a legtöbbünk nem is ad hálát érte, pedig kellene.

Ennek a könyvnek rengeteg üzenete van, pedig az ifjúságnak íródott. Jómagam elmúltam bőven harminc, mégis kincsként tekintek erre a kötetre.

Ruff Orsolya szerző neve nem volt ismeretlen a számomra, elvégre a Zöldmacska mesesorozatából már olvastam egy kötetet. A 2021 – es Merítés-díj Ifjúsági listánkra felkerült ez a regénye, így gondoltam megveszem és milyen jól tettem.

Volt egy ház című regénye 2021 egyik újdonsága, amely a Manó Könyvek gondozásában jelent meg. Már a külsőségeket tekintve is nagyon megfogónak találtam, hiszen a borító gyönyörűsége és a papír kissé érdes tapintása egy csodálatos kombináció volt a számomra. Láng Anna nagyszerű elképzelésének és munkásságának köszönhető ez a színekben és illusztrációkban tökéletesen passzoló kép, amely elsőre felcsigázza a kíváncsiságot és egyben megnyugtatja a lelket is. Rögtön az jutott eszembe, hogy ez bizony rossz nem lehet. Nem is tévedtem.

Ez a történet egy „csonka” család hétköznapjaiba enged betekintést, ahol az elszenvedett veszteségek miatt kezdetben nagyon komor a hangulat és sok a szomorúság. Egy felmenő elvesztése igen nehéz, főleg akkor, ha két nagyon fiatal és egy nagyobb gyermek marad utána. Egy özvegy édesapa és egy nagymama úgy döntenek, hogy visszaköltöznek a család régi nagy házába. Bár a kezdeti nehézségek – felújítás stb – lefoglalják a családot, bizony még egy kellemetlenkedő nagynénit is el kell tűrniük. Ráadásul a ház mély és fájdalmas titkokat rejt, amelyek csak arra várnak, hogy Emma – kis hősnőnk – felfedezze őket. Vajon mi köze van egy rejtélyes baziliszkusznak és egy kalóznak mindehhez? És vajon a múlt szomorú emlékei gyógyír lehetnek –e a jelen fájdalmas pillanataira? Nos, erre és még számos más kérdésre is választ fogsz találni kedves olvasó, de egy biztos, a lelked ezer darabra fog törni és már nem a kérdésekre keresed majd a válaszokat, hanem a lelked lenyomatait szedegeted, hogy újra összeilleszthesd.

„Egy gyereknek sokszor kiszalad a száján olyasmi, aminek nem kellene, és akkor már késő. Nem lehet visszaszívni.”

Úgy gondolom már sejthető, hogy mekkora hatással is volt rám ez a regény. Az én lelkem is összetört és be kell, hogy valljam, hogy a mai napig ragasztgatom össze. Oly sok kérdésem lett hirtelen és bár nem kaptam mindenre választ, megértettem, hogy vannak olyan témakörök, amelyeket sohasem lehet elég mélyen érinteni.

Ez a regény két fő témát ölel fel, az egyik a gyász és annak öt lépésben való feldolgozása, és a másik pedig a Holokauszt áldozataira való megemlékezés szegmense.

Bár fikcióról van szó, mégis jelen esetben egy rendkívül hiteles és részletgazdag „mesét” kaptam, amelyről már oly sok formában olvastam, mégis ismételten szíven ütött és nem eresztett.

A szerző gyönyörűen ábrázolja a múlt és jelen történéseit, néhol ugyan megbolondítja a szálakat, mégis a végére egy teljes egész történetté olvad össze és szem nem marad szárazon.

„ – Azt tudtad, hogy a mesékben a könnycseppekből időnként gyémánt lesz? – kérdezte váratlanul az öreg. – Persze nem nálunk, hanem távoli tájakon… azt mondják… túl az Óperencián.”

Karakterek szempontjából egy kivétellel, szinte mindenki belopta magát a szívembe. Az egyetlen elfogadhatatlan szereplő, egy kedves rokon volt, akinek szándékaitól felfordult a gyomrom és nagyon mérges lettem.

Emma csodálatos kislány, aki nagyon korán meg tudja, hogy milyen elveszíteni egy szeretett személyt és legnagyobb bánatomra hamar fel kell nőnie, hiszen két kisebb testvéréről gondoskodni kell.

Nana karaktere pedig felszínre hozott bennem sok rég elfeledtnek hit emlékeket, amikben az én nagymamám alakja sejlett fel és ismételten elpityeredtem.

„Vannak pillanatok, amikor az idő elszabadul és vágtázni kezd, máskor végtelenül lelassul. Olyankor az ember úgy érzi, mintha százkilós súlyokkal mozogna. Mint egy lassított felvételen. Vagy egy álomban, amely sehogyan sem akar véget érni.„

A szerző gyönyörűen bánik a szavakkal és megeleveníti a történelem egy szörnyű időszakát. Ráadásul, mint a végén az utószó olvasásakor megtudtam, egy valóban létező személy köré épül az alaptörténet és bár elenyésző a jelenléte, mégis meghatározta az események alakulását.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ez a regény mindenkinek ad valamit. Lehet neked egy aktuális, kissé szomorkás történet, de az is előfordulhat, hogy átélted valamilyen formában az eseményeket. Bárhogyan is legyen, sose feledd el: a múltra emlékezni kell, de te döntöd el, hogy a jelen milyen legyen!

Ha úgy érzed, hogy kellően felkeltettem az érdeklődésedet, akkor nincs más dolgod, mint ellátogatni a Manó Könyvek Kiadó oldalára és megrendelni ezt a csodálatos könyvet.

Írta: NiKy