Kristin M. Furrier - A Társalkodónő

 

„Igaz barát figyelmezteti csak az embert hiányosságaira.”

Ez az értékelés talán eltér majd a „,megszokottaktól”, de éjjeli olvasásom után a mai nap káoszán át is vissza-visszatértem ehhez a történethez és sok értelemben megmozgatott lelkileg. A legtöbb esetben nem foglalkozom a szerző kilétével, elvégre mindig csak az aktuális könyvre koncentrálok. Azt gondolom, hogy ha valakit az életben nem kedvelek, még lehet számomra kiváló alkotó – erre is tudnék példákat írni – és nem is érzem tisztességesnek, hogy keverjem bármilyen szinten a két nézőpontot. A mostani könyv értékelésénél is igyekeztem elvonatkoztatni attól a ténytől, miszerint –ebben az esetben – nagyon is kedvelem az adott alkotót és egyúttal szubjektíven látni regényét. De mielőtt szirmaira bontom ezt az véleményezést, szeretném megköszönni az írónőnek, hogy előolvashattam a könyvét! Hálásan köszönöm.

Kristin M. Furrier szerző neve egyet jelent számomra a kellemes szórakozás ígéretével. Évek óta nagy figyelmet fordítok munkásságára és majdnem minden eddig megjelent regényét olvastam. Ezektől függetlenül nagyon vegyes élményeket kaptam történetei által, mégis elmondhatom róla, hogy folyamatosan fejlődő és rendkívül jó ízlésű alkotó. Szeretem, ha valaki képes a szekvenciális avanzsálásra.

A társalkodónő 2022 egyik újdonságaként a NewLine Kiadó gondozásában kerül a könyvesboltok polcaira. A kisregény már borítójával felhívja a leendő olvasók figyelmét, elvégre egy gyönyörű, viktoriánus kor divatjátnak megfelelő ruházatú hölgy áll háttal, amely elsődlegesen egy finom eleganciát és egy csipetnyi misztikumot kölcsönöz a képnek. Egyszerűen jó ránézni!

Történetünk egészen a 19. századig vezet minket vissza, pontosabban 1881.augusztus 18.-ára, amikor egy elszegényedett nemesi leány, Emma Watton walesi otthonát megunva – nem önszántából- társalkodónőnek szegődik a szomszéd birtok egy szem leánya mellé, hogy a kisasszony unalmát elűzve, megfelelő társaságot biztosítson számára. Emma napi őrlődései szinte felemésztik, hiszen egy részről hűséges leányként félti édesanyját és két húgát, míg irigységtől telve vágyakozik munkaadója családjának életére. Ez a kettősség odáig fajul, hogy már megkérdőjelezi eddigi életét és szép lassan felemészti az örök elégedetlenség.

Egy napon egy nem várt esemény következményei elindítják egy olyan úton, amelynek nincs kitaposva az ösvénye, mégis rajta áll vagy bukik egy egész család jövője. Vajon képes lesz –e helytállni egy olyan korban, amikor a nőknek önálló szava nem lehet és a férfi akarata a döntő? És vajon megleli-e a belső nyugalmat vagy örökké kénytelen az örök kétség és vágyakozás örvényében őrlődni? Nos, kedves olvasó, ha azt hiszed, hogy minden kérdésedre választ lelsz, akkor már most kuncogok magamban, hiszen egy olyan élményre számíthatsz, amelyre álmaidban sem gondolnál! De megéri kézbe venni a könyvet, mert ezt az ösvényt mindenkinek fel kell fedeznie! Mész vagy maradsz? A döntés rajtad áll!

„Hírből értesülni arról, hogy egy szerettünk beteg, egészen más, mint saját szemünkkel látni azt.”

Azt hiszem, hogy ez a regény önmagában egy hatalmas áldás és átok is egyben. Az előbbit elsődlegesen a különleges és korhű társadalomrajzi kitekintések miatt, az utóbbit pedig az a mérhetetlen lelki gyötrelem miatt írtam.

Rendkívül nagy utat jártam be Emmával és sokat fejlődtem általa jómagam is. Egy fiatal hölgy vágyain keresztül és a különböző élet adta gyötrelmeken át mindent megtapasztalhattam, de a végére nem maradt semmim, amiből felemelkedhettem volna. Egy sors lehet bármilyen kilátástalan a kezdetekben, nagyon sokat változhat akár pozitív irányba is, csak nyitottnak és bátornak kell lenni. Emma megadta számomra ezt, mégis néha nehezteltem rá. Egy ideig e kettőséggel tekintettem rá, míg végül megérett bennem a felismerés, miszerint ebben a regényben kicsit mindenki „antihős” a maga nemében. Nincs csak patyolat tiszta lelkű nemes hölgy, ahogy a „gonosz” sem csupán lélektelen személy. Mindenkiben van jó és kevésbé szerethető oldal, ami tulajdonképpen emberivé és hitelessé tette a szememben őket. Ezt a fajta jellemábrázolást nagyon szeretem, mert sokkalta közelebb érzem magamhoz a szereplőket.

Események szempontjából hullámzónak mondanám, hiszen vannak fejezetek, amelyek lassan folydogálnak és akad olyan is, amikor csak kapkodtam a fejem. Azt hiszem ez a fajta váltakozás ad egy bizonyos ébresztőt is az olvasó lelkének, hogy ne lankadjon figyelme.

A regény végére pedig elfáradtam szellemileg, amihez nem vagyok hozzászokva. Ezt elsődlegesen a lázadó lelkemnek tudom be, hogy képtelen voltam elfogadni a történet végét és oly sok kérdésem maradt, amire nem leltem választ. Hogy felháborodtam-e? Igen, nem tagadom, de mit tehettem volna? Ennyi érzelmi tortúra után vágytam a számomra kielégítő magyarázatra, mégis elfogytak a lapok.

Mit tehet az olvasó, ha nincs vigasz a fájdalmára? Talán semmit, vagy talán elfogadja, hogy ez a történet így ért véget.

Összességében egy nagyon kellemes olvasási élményben volt részem, amely cseppet önsegítő is volt a számomra, mert Emma karakterén át megértettem, hogy a vágyaink lehetnek bármekkorák, nem mindig lépünk a helyes ösvényre értük, de ettől még a bűntudat jelzi számunkra, hogy hol húzódnak meg határaink. Hogy valaki átlépi-e ezt a vonalat, azt pedig majd mindenki maga eldönti!

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti a korhű történeteket, szeret kalandozni és hisz abban, hogy az ember vágyain át ítéltetik meg! Egy különleges szerző csodálatos történetét veszi kézbe mindenki és remélem hasonlóan fogtok vélekedni, mint én!

Ez a kötet polcod ékessége lehet, ha a NewLine Kiadó weboldalán megrendeled.

Írta: NiKy

Molnár Lajos – Arcok Csudaballáról

 

„[…] amit eszünk, azzá leszünk.”

Mostanában szerencsés időszakomat élem, mert több olyan szerzőt ismerhettem meg, akik valamilyen formában levettek a lábamról. Többnyire nincs témához kötve, milyen tézisek szerint olvasok, egyszerűen, ami megfogó elsőre, ahhoz nyúlok a polcomon. A mostani kis könyv is hasonlóan került a figyelmem központjába, hiszen felé nyúltam és éreztem, hogy erre a történetre vagyok kíváncsi éppen. Ráadásul pont ideális választásnak bizonyult, hiszen a Napkút Kiadó prózáit többnyire szeretem és ezek között több kedvencemre is ráleltem.

Molnár Lajos – Arcok Csudaballáról című kötete 2018-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Ez a csepp kiadvány már a borítójával bizalmat ébreszt olvasójában, elvége csak rá kell pillantani és egy bizonyos nyugalom szállja meg a kíváncsi lelket.

A terjedelmét tekintve igen csak rövidnek bizonyul, elvégre összesen 88 oldalon élvezhetjük azon apró történeteket, amelyeket a szerző életéből merítkezve vetett papírra.

Tulajdonképpen egy novella csokor búvik meg a lapokon, amelyek Csudaballáról mesélnek, illetve a régmúlt emlékeiből felsejlő emberi életmozaikokból táplálkoznak.

Összesen 22 novella található a könyvben, amelyek mindig kedvesek és olykor misztikusak is a maguk nemében. Itt olvashatunk nagyon idős gyógyszerészről, aki ismeri az élet titkát, komoly hitű pásztorról és természetesen más olyan személyekről, akik emlékül szolgálnak egy kicsiny falu közösségéből.

Szubjektív megjegyzésként ki szeretném emelni azt a csodálatos élményt, amit ezen történetek által kaptam. Minden személy ismerősnek tűnt számomra egy olyan korból, amelyben még ugyan nem éltem, mégis komfortosnak éreztem.

Ahogy haladtam előre olvasásom folyamán, többször is éreztem a friss széna illatát, az üde szellő könnyedségét és láttam azon emberek arcát, akikről éppen olvastam egy- egy emléket.

Nagy kedvencemmé vált a szerző alkotásai közül: a Tódor bácsi művészete és Rózsa Bálint meglátta az Istent című novellák.

Összességében kellemes és szórakoztató élményt kaptam, amelynek köszönhetően felébredt bennem is a múltamban átélt gyermeki évek mozzanatai.

Ajánlom a könyvet a novellák szerelmeseinek és minden olyan léleknek, akik szeretik a régmúlt idők történeteit és bizonyos szinten hisznek a porlepte babonák által küldött üzenetekben. 

Amennyiben elmerülnél ezekben a novellákban, nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Ferger Annamária - Néma ölelés

 

„Elég egy kis papír s egy kis gyufa,

Ezekből egy pici tűz, melynek parazsa

Magasba száll. A szikra életet ad a tűznek,

A tűz pedig fészket készít a meleg reménynek.

Ne félj tüzet rakni, hisz’ álmodni sem fél az ember,

S bár az árnyékok mindig a háttérben lesznek,

Szemedet a lángokra vesd, abból gyűjts erőt:

Így alakíthatod könnyedén a reményteljes jövőt.”

Évek óta nagy figyelmet fordítok a versek és haikuk szerzőire és most ismételten ráléptem erre az ingoványos útra. A mai kortárs szerzők érzelmeit tapasztalataim szerint még nehezebb értelmezni és tulajdonképpen többszöri olvasásukat követően is mindig fedezek fel újdonságot egy adott mű tekintetében. Ez a méltatásom jelen esetben attól is nehezebb a számomra, hogy személyes okokból kiindulva, nem túl pozitívan álltam neki az olvasásnak, de végül elszállt ennek a gondolatiságnak minden negatív mozzanata és csak a döbbenet és öröm maradt meg bennem.

Ferger Annamária – Néma ölelés című verseskötete 2022 újdonságainak egyike, amely a NewLine Kiadó gondozásában jelent meg. Az írónőtől már több alkotást is volt szerencsém kézbe venni, kedve első verseskötetével (Néma utazás), amely a mostani versek „testvére” is, vagy elődje úgymond. Az akkori élményem meghatározó volt a további éveimre, mert nagyon sokat kaptam általa. Annak a borítóját, bár megcsodáltam, de el is feledtem, míg a mostani köteté megfogó, megnyugtató és ad egy bizonyos tisztaság képzetet, hiszen a hattyú többek között ennek a jelképe is egyben. Ami a kép szépségét illeti, már meg sem lepődöm, hiszen nem először csodálom meg Ashley Redwood munkáját és valószínűleg nem is utoljára teszem.

Ebben a kötetben már egy sokkal érettebb személyiség bontja szirmaira életét, gondolatiságát, szerelmét. Míg az elsőben egy szárnyait bontogató költői lélek mutatkozott meg, itt már egy sokat megélt és egyben révbe is ért nő adja át rímekbe foglalva a fent említetteket.

A kötet két részre bontható. Bár ez a duál nincs határozottan elkülönítve egymástól, mégis eltérnek nemcsak műfajilag, de tematikailag is. A vers és haikuk ugyan egy nagy család „gyermekei”, amelyek a költő élményanyagából születnek meg, mégis eltérnek szerkezetileg és tulajdonképpen mondanivaló tekintetében is. Bár az előbbi szerelmese vagyok, mégis a haikuk nagy alkotói közül is többet megszerettem az évek folyamán. Ebben az esetben a szerző nagyon ügyesen vegyíti ezt a két verselést és azt kell, hogy írjam, hogy tulajdonképpen egy csodás érzést és stílust kölcsönöz a kötetnek.

Tematikailag sokrétű szintén, hiszen a veszteségtől kezdve, egy szerelmes asszony révbeéréséig, az élet apró – cseprő pillanatain át mindent megtalál a kedves olvasó. Kinek mi kell ahhoz, hogy igazán belesimuljon egy adott versbe, eltérő, de összeségében hiszem, hogy mindenki megtalálja a maga igényét egy – egy költemény olvasása közben.

Számomra három kiemelkedő is akadt, bár nehéz volt a választás, hiszen több olyan szerzeményt is találtam, amit többször is újra olvastam. Ezek közül mégis ezeket a költeményeket éreztem igazán közel magamhoz és ezért egy kis „ízelítő” gyanánt meg szeretném mutatni nektek!

„Apró cseppek kopognak az aszfalton:
Ezernyi könny a kiszáradt arcokon.
Még a díszes tasak is megsebez,
Mikor kinyitjuk, felfedezve, mit rejteget.

Van, hogy nehéz… más szemébe nézni,
Látni a fájdalmat a mélyén égni.
Mert két izzó tekintet tükröt mutat:
Kényszerít, hogy magunkba nézzünk. Kutat.

Minden, mi történik, lenyomatot képez,
Majd a szívünkben egy új dalra ébred.
Ami néha szomorú, néha meghitten andalog.
Boldog pillanatok azok, mit másoknak adhattok.”

A második:

„Szürke némaság, kopogó cipő az utca kövén,
Halk sóhajként fúj a viharhírnök: a szél.
Zizegnek a levelek, így jelzik, hogy fáznak,
Míg roppanó gallyak állnak háttal a világnak.
Ők meg nem törnek. Majd eltöri őket a dúló vihar,
Gyenge kezecskéjük az utolsó percig is kitart.
A levelek gyengék, mégis harcba szállnak,
Összefogva kavarognak, együtt támadnak.
Bár megtépázva landolnak, de színt hagynak a földön,
Az elmúlást hirdetik. A kép szemkápráztató gyönyör,
Mit esőkönny áztat. A vihar már el is vonul…
Értelme sem volt talán. Arcom elkomorul.
Szenvedő levelek, letört faágak.
Eljöttél, Ősz, de én már vártalak.”

És a harmadik:

„ Nem érdekel már mások ezer gondja,
Mikor a sajátom is kedvemet rontja.
A magad fájdalmát ne vetítsd ki másra,
Keresd, ki alólad a padlót kirántja…

Elég! Az élet sok lehetőséget kínált,
De nem tűröm, hogy életem bíráld!
A szálkát piszkáld csak más szemében,
Nem leszek tovább dallam a zenédben!”

Amit pedig külön ki szeretnék emelni, az a tiszta természet és virágok szeretete. A szerző többször is visszatér a különböző természet adta jelenségekre, élőlényekre. A virágok szeretete szinte kikandikál a lapokból és az általuk megihletett sorok felpezsdítik az olvasói lelkeket. Ebből is hoztam egy személyes kedvencet! Kérlek, hogy olvassátok figyelmesen!

„Egy pitypang egy-egy magja
A szél hátán hordja álmát,
A maga láthatatlan útján halad,
Bevégezni kívánja vágyát.

Kavarog a levegőben, felkapja a szél,
Aztán újra landol – a kurdarc fenekén.
Álmot hordó kis magocska: gyönyörű lebegés,
Ide-oda táncol, s nem ismer feledést.”

Összességében ez a verseskötet egy mély benyomást hagyott bennem, amely pont a megfelelő időben érkezett el hozzám. Ezt a fajta megrázó, de mégis felemelő érzést utoljára Gazi Béla – Pillanatok című versesköteténél éreztem még évekkel ezelőtt. Talán pont jó okkal, hiszen e két szerző valami elképesztő könnyű és tiszta fátylat borított a lelkemre, amelyen át másképpen szemléltem a környezetem és békére leltem egy kis időre.

Ajánlom a versek szerelmeseinek ezt a kötetet is, elvégre egy kortárs szerző kiemelkedő sorait olvashatja mindenki. Ráadásul a témakörök sokszínűségével egy igazán különleges életadta palettát kapnak mindazok, akik nyitott lélekkel olvassák a költőnő sorait. Számomra ismételten nagy kedvenc lett és elismerem költőisége gazdagságát!

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a NewLine Kiadó oldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

F. Várkonyi Zsuzsa - Férfiidők lányregénye

 

„(…) amit nem mondasz, azt sosem bánhatod meg.”

Mostanában egyre több olyan könyvet veszek kézbe, amely kimondottan embersorsokat állít középpontjába. Ez többnyire nem tudatos választás, mégis kezdek komfortosan mozogni a témában, aminek igen csak nagy szükségét érzem most. A korszak is meghatározó, hiszen mindig valamilyen forrásból a háborúkhoz köthető, ezen belül is inkább a II. világháború borzalmait eleveníti fel. Így nem olyan meglepő, hogy immáron sokadszorra is egy hasonló idősíkban mozgó könyvet választottam olvasmányomként.

F. Várkonyi Zsuzsa író és pszichológus. Elsődlegesen pszichológiai témakörökben publikált könyveket, amelyek közül az egyik legismertebb kötete, az először 1999-ben megjelent, majd azóta több utónyomást megélt Tanulom magam című alkotása. Ezen felül számos hasonló témában jelentek meg könyvei és legutóbb pedig egy szépirodalmi alkotással is meglepte olvasóit. Róla itt tudhatsz meg többet.

A Férfiidők lányregénye című könyve először 2004-ben jelent meg, majd szintén több utánnyomást megélve a legutóbbi pedig 2020-ban a Libri kiadó gondozásában került a boltok polcaira. Ennek a kötetnek sajátossága, hogy igaz történet alapján került megírásra, amely hűen bemutatja az adott kor társadalmi szerkezetét és működését egy olyan szeretet díszcsomagolásban, amellyel még nem találkoztam olvasói pályafutásom során, és ezért nagyon különlegessé tette számomra az élményt.

Mielőtt belemerülnék a belső tartalom leírásába és elemzésébe, szeretném kiemelni a szerző saját véleményét erről a kötetről:

„“A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat. 1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett.  Ugyanerről írok pszichológiai könyveimben is. Csak ez most egészen más. Személyes.”

Hogy őszinte legyek ezek a sorok már önmagukért beszélnek, és mielőtt valaki kézbe venné a könyvet, érdemes ezt a pár sort elolvasnia, hogy megértse tulajdonképpen miért is olyan különleges az adott mű.

Ráadásul, ha valaki úgy érzi, hogy nem elegendő a kötet olvasása, akkor már film formájában is élvezheti a képernyők előtt, hiszen a regény alapján készült alkotás, Az Akik maradtak címmel, Tóth Barnabás rendezésében 2019 került a nagyközönség elé. Ennek előzetesét itt tudjátok megtekinteni.

De nézzük is, hogy miről mesél ez a kötet:

Ez a történet egészen 1948 nyaráig viszi vissza az olvasót, ahol is Körner Aladár nőgyógyásznál egy kétségbeesett asszony jelenik meg a rendelésen egy fiatal lány kíséretében. Klára,- aki a háború borzalmai miatt elvesztette szüleit és testvérét - egy lesoványodott, lelkileg traumatikus személyiség zavart mutató leányzó, aki a megélt események következtében úgy tűnik, mintha nem akarna felnőni. Körner Aladár, aki családja tekintetében egyedüli túlélője a vészkorszaknak, igen hamar felismeri a lány szótlansága és kamaszos dühe mögött azt a magányt és elképesztő szeretetvágyat, amellyel neki is nap, mint nap meg kell küzdenie.

A férfi és leány között kialakuló mély barátság, rövid időn belül nagyon szorossá válik, amely igen nehezen értelmezhető és elfogadható az akkori társadalmi nézetek szerint.

Aladár és Klára kapcsolata igen különleges és időtálló, mégis sok küzdelmet és nehézséget kell átvészelni, hogy igazán kiteljesedjen és beérjen. Vajon képes –e túlélni egy ilyen tiszta kapcsolat két idegen ember között a háború szörnyűségei és egy megtépázott társadalom haragjának kereszttűzében? És vajon milyen események veszélyeztethetik még egy olyan elkülönülő etnikumú embert, akinek népét szinte teljesen kiirtotta a történelem legsúlyosabb pokla?

„Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a történet gyönyörű és egyben kegyetlen is. Az előbbit elsősorban azért írom, mert az emberiség egyik legkegyetlenebb és legszörnyűbb időszakát túlélő emberekről, ilyen mély együttérzéssel és szeretettel írva még nem találkoztam. Az utóbbit pedig azért gondolom, mert a háború időszaka után egy újabb borzalmas időszak várt a magyar népre, amely egészen 1956-ig súlyosbította az alapvetően is megtépázott társadalom hétköznapjait. Az egyik rettegésből még ki sem lábalt nép már térhetett át az újabb nézetek szerinti elnyomásba, amely rendkívül leterhelő még az utókor számára akkor is, ha csak a történelemkönyvekből és a még élő felmenőktől ismerheti meg a kirakós darabkáit.

„(…) rövid keresgélés után levett egy könyvet a polcról, és felkucorodott vele a díványra. Szerb Antal, Utas és holdvilág. Nem korai-e, gondolta először a doktor, aztán legyintett magában. Az élet is korai, mégsem cenzúrázza senki…”

Karakterek szempontjából nagyon szép utat járhattam be a két szereplőnek köszönhetően. Ráadásul két eltérő korosztály, különböző nem egyedei, mégis mind a két fél szenvedéseinek alapjai megegyeznek és ezáltal szinte egy szintre emelkedtek. Aladár múlékonysága egy bizonyos szembeállítás Klára lobbanékonyságával. A két személy kezdetleges harcai, majdan az ebből kialakuló mély barátsága egy olyan pszichológiai útra terelt, amely elengedhetetlen volt számomra ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az apró életadta manírokat e két sebzett lélek tekintetében. Csodálatos, de egyben nagyon nehéz olvasmányt kaptam általuk, azonban az ő fejlődésükön keresztül önmagamhoz is kapcsolódhattam részben és több szempontból is magamra ismertem Klára szemszögén keresztül.

Veszteségeink mindig is lesznek, de egy család és nemzet kiirtását túlélni embert próbáló feladat. Ráadásul, akik itt maradnak, már sosem lesznek a régi önmaguk.

„-Nem mondom… Rettenetes, amikor szembesülünk… De egyszer túl kell rajta esni. Nem áltathatom még én is. Ahogy bele sem lökhetem ebbe a felismerésbe… Pedig onnantól könnyebb. Nem jobb, csak könnyebb. Üres lesz minden. De az ember el tud már aludni. És neki talán majd… meg is telik… valami jobbal… az élete.”

Az események szempontjából itt is érezni lehet ennek a kornak a nyomorúságos buktatóit, ráadásul többször is összeszorult a gyomrom, hogy minden rendben legyen a főhősökkel.

Azt hiszem ez a regény egy gyöngyszeme az idei olvasási palettámnak, mert bár alapvetően is jobban elmerülők az igaz történet alapján írt regényekben, de ha ennyire közvetlenül, mégis tisztelettel van megírva, az számomra egy kincs.

„-Mi, férfiak mindig azt gondoljuk, nincs jobb megoldás, mint kibírni.”

A szerzőtől ez volt az első olvasásom, de ezek után biztos vagyok benne, hogy a további alkotásait is kézbe fogom venni.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki örömét leli a történelmi regényekben, de azok is megtalálhatják önmagukat benne, akik átélték ezen korszak borzalmait, mert a szeretettel becsomagolt szöveg, gyógyírként hathat a szomorú lélekre.

Amennyiben úgy érzed, hogy te is elmerülnél ebben a világban, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatni és megrendelni a könyvet. 

Írta: NiKy

Maddie Grand – Gyöngyöm

 

Többnyire nem szokott gondot okozni, ha értékelést kell, hogy írjak egy olvasott könyvről, de vannak olyan történetek, amelyek kissé sokként érintenek és egyszerűen képtelen vagyok rögtön megírni az adott véleményezést. Így jártam ezzel a regénnyel is, amit elsősorban a szerző személye miatt vettem kézbe, hiszen számomra nagyon szimpatikus és másodszor pedig a borító vonzott magához.

Maddie Grand – Gyöngyöm című regénye 2021-ben jelent meg a NewLine Kiadó gondozásában. A fent említett borítót Ashley Redwood munkájának köszönhetünk. Az olvasó talán először hasonlóan fog érezni, mint tettem én is anno, miszerint ez egy habkönnyű romantikus lesz, de ne tévesszen meg senkit a külső kép színvilága, szó sincs ilyesmiről.

Ebben a történetben megtörténik mindaz, amelytől a legtöbb ember fél, mégpedig egy olyan veszteség, amely összetöri a szíveket és a darabkákat nem lehet összeragasztani.

Adott három főhős, akik életútjuk szerint „elválaszthatatlanokká” válnak és adott egy baleset, amelyre senki sincs igazán felkészülve. Pearl, Zack és Angie életfonákja szorosan csomóba kötődik, amikor az érzelmek mezejére lépnek, de hogy igazán ki miért is fontos ebben a történetben? Nos, erről igazán nem mesélhetek. Azt gondolom, hogy a fülszöveg csak annyira lesz elegendő, hogy az olvasó érdeklődését felkeltse, de nem készít fel senkit arra, hogy a lelkünk egy darabjától válunk meg.

Saját olvasási élményemként először nem értettem, hogy miért nem tetszik ez a kötet, ugyanis nem tagadom, hogy kétszer vettem kézbe. Az első alkalommal még valamikor a tavalyi év folyamán próbálkoztam, de nem fogott meg a hangulat és az eseményeken is átsiklottam. Idén ezért újra rávettem magam és most már megértve és beleérezve olvastam a sorokat. A majd egy év alatt számos tapasztalattal lettem gazdagabb, de egyik sem hasonlít mind ahhoz, amelyet a főszereplőknek kellett átélniük.

Ami kimondottan figyelemre méltó, az az ahogy a szerző bánik a szavakkal és ezáltal az emberi érzelmekkel egyaránt. Természetességgel ragadja meg a legfájdalmasabb pillanatokat is, mégis rendkívül hiteles, akár írhatom úgy is, hogy életszagú eseményeknek lehetünk szemtanúi.

Az élet és halál közötti párhuzam szintén kiemelkedő, ahogy érzékeljük a veszteség adta fájdalmon át az életben maradottak gyászmenetét. Nem egyformán gyászolunk, ahogy a lelkünk is ezer színben pompázik, de a folyamat öt fázisán mindenkinek végig kell mennie. Ezen lépések is különlegesek a karakterek szemszögéből és rendkívül nagy utat tesznek meg a kötet elejétől a végéig.

Ami cseppet zavaró lehet, az a múlt és jelen váltakozása, amely nincs külön fejezetekre bontva. Szerencsére én már tudatosan álltam neki az olvasásnak és így csak picit kellett, hogy belerázódjak.

Azt hiszem, hogy összességében ezek a sorok fogják visszaadni az élményemet:

Kedves Írónő!

Bár tudom, hogy mennyi munkád van ebben a kötetben és azt is sejtem milyen mély érzelmekkel vetetted papírra a gondolataidat, de mégis le kell, hogy írjam számomra mennyire megindító volt olvasni másodjára a soraidat. Azt gondolom, hogy minden regényhez kell egy bizonyos hangulat és vannak könyvek, amikhez kell a nyitott szemlélet is egyben. A te könyved ilyen, mégis ezen belül is sokkalta több mint egy átlagos regény, mert nemcsak a karaktereidet kell megérteni, hanem a szavaid mögött meghúzódó üzeneteket is. Sok regényt olvastam már „nehéz” sorsú emberekről, de igen csak kevés olyat, amit meg is sirattam.

Köszönöm, hogy megírtad és azt a mély gondolatiságot is, amelyet átadtál az olvasóidnak!

Írj minél többet és remélem minden regényed egy hasonló utazással ér véget!

Üdvözlettel, egy hű olvasód!

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki képes a lelkét kinyitni egy mély érzelmű történet előtt, aki hisz abban, hogy a szerelem több mint puszta elnagyolt érzelem. És legfőképpen azon lelkeknek ajánlom, akik éltek már meg veszteséget az életükben, mert ez a könyv olyan, mint egy gyógybalzsam a fájó sebeinkre! Gyönyörű és elengedhetetlen!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a NewLine Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy