Regős Mátyás - Lóri és a kihalt állatok

 

„Mindenki a maga fészkét építi.”

Évek óta olvasok ifjúsági regényeket, legyenek azok a régmúlt időkből – azok a „híres” pöttyös és csíkos könyvek – vagy a mai oly kedvelt kortárs szerzőktől. Ezek a regények többnyire megnyugtatnak, elgondolkodtatnak, néha megnevetettnek. De még egyszer sem fordult elő, hogy szorongással olvastam volna bármelyik fent említett kiadványt. A mostani esetben viszont elmondhatom, hogy többször is összeszorult a gyomrom és nem feltétlenül az izgalom hevében. Minden történet általában üzen valamit az olvasójának, de jelen esetben ez a felfedezésem nem töltött el boldogsággal.

Regős Mátyás elsőkönyves szerző, aki a Regényes természet irodalmi pályázat nyerteseként, a Móra Kiadó gondozásában adta ki regényét 2022-ben. Ez a történet valami egészen eltérő mind témáját, mind hangulatát tekintve az eddig „megszokottaktól”, mégis nagyon fontos tematikákat boncolgat.

A történet főszereplője egy csonka család: az özvegy apa és három eltérő korosztályú gyermeke. Évi már egyetemre jár, irodalmat hallgat és ráhárul a „férfiak” ellátása, valamint a házkörüli teendők nagy része. Pótanyaként nincs könnyű dolga, de igyekszik pótolni az anyai szeretetet. Miki a középiskola nagy kerülője, aki csak a focinak él. Bár nagyon tehetséges, mégis úgy érzi, hogy a suli untatja és Bomon-nal, a legjobb haverjával jobb elütni a napokat. A tizenkét éves Lóri nagy biológiarajongó, aki sokat foglalkozik a környezet pusztulásával. Különleges képessége, hogy álmában szinte jósként „találkozik” különböző kihalt állatokkal – ilyen pl. a Kardforgú vagy az Óriásalka – akik elmesélik történetüket, hogy mit műveltek velük az emberek. Ezek az álmok nagy hatással vannak a fiúra, aki egyébként is érzékeny a természet szenvedéseire. Ráadásul okos fiúként nagy figyelmet fordít a világ dolgai felé, pedig ő maga sem érzi magát jól, főleg mióta édesanyja nincs vele a hétköznapokban. Ráadásul nehéz a figyelmét csak erre összpontosítania, mikor egy bizonyos lány megszólítja. Vajon miért érzi úgy, hogy a világ a pusztulás felé rohan, és mit tehet egy gyermek ennek megakadályozásában?

„Aki nem megy be az iskolába, lemarad, elfelejti a világ, tulajdonképpen nem is létezik.”

Azt hiszem, hogy elsődlegesen azért éreztem ezt a bizonyos gyomorszorító érzést, mert pontosan értettem, hogy miről is álmodik Lóri. Ez a téma nagyon mélyen érint, elvégre való világunk egyik legnagyobb veszedelméről van szó, amelyről sokan sokféleképpen vélekednek, de igazán senki sem tesz ellene semmit sem. Az ilyen típusú köteteknél felmerül a kérdés bennem, hogy vajon egy tizenkét éves gyermek mennyire gondolkodik a korosztályának megfelelően, sem mint koravénként, akinek a túl sok ismeret elveszi a rácsodálkozás lehetőségét. Lóri viselkedése és gondolatai sokszor megdöbbentettek és nem éreztem helyénvalónak, hogy ennyire elmélyül ebben a katasztrófában, ugyanakkor bámulatos volt olvasni a tudásáról, a széles tájékozottságáról és arról, hogyan éli meg ezeket. Nagyon jót mosolyogtam azon a bizonyos levél eseten és bár történhetett volna bármelyikünkkel is, mégis szekunder szégyenérzetem volt nekem is.

„[…] hol rend, ott fegyelem, hol fegyelem, ott figyelem, hol figyelem, ott értelem, hol értelem, ott győzelem […]”

A történet sokkalta többről szól, mint a fent említettek, hiszen megjelennek benne a családban megélt veszteségek, a gyász eltérő formái és a testvéri kapcsolatok szintjei is. Mégis rendkívül szépen illeszkedik a másik fontos tematikához is, hiszen mind a kettő trauma tulajdonképpen, csak az egyik a múlt-jelen, a másik pedig a jelen-jövő színterén mozog. Tulajdonképpen a szerző egy párhuzamot állított az emberiség cselekedetei és a természet szenvedései között egy kisfiú szemszögén keresztül. Ezt olvasni is nehéz volt, nemhogy megérteni és elgondolkodni valódiságán.

A karakterek, bár nincsenek teljesen kidolgozva, mégis kerek egészként jó ismerősként köszöntöttek a lapokról. Lórit nagyon megszerettem, bár nem mindig tudtam azonosulni vele.

Események tekintetében lassú folyású, de mégis ütemesen haladunk a végkifejletekig.

Talán ami kicsit zavarónak találtam, szinte szürreális érzést keltve bennem, azok az álmok, amelyek nagyon komor képet festettek a világról és sokszor fájdalmas volt olvasni a sorokat.

Azt hiszem, hogy ez a történet nagyon jó alapozó, úgy is mondhatnám, hogy érzékenyítő az adott témát tekintve, de mégsem túlzó, hiszen pont annyit kapunk, amennyit még be tud fogadni a lélek.

Bár a könyv a tizenhárom éveseket szólítja meg, én mégis úgy gondolom, hogy inkább a tizenöt és feletti korosztálynak ajánlanám inkább. Természetesen a felnőtteknek is érdemes kézbe venniük, hiszen a szórakoztatás mellett elgondolkodtató és informatív is egyben. Ráadásul ez a gondolat nagyon igaz: „Az marad életben, aki gondolkodik.”

Érdemes a polcra tenni, hiszen nem egyszer olvasós kötetről van szó, amihez csak annyit kell tenned, hogy a Móra Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Adam Kline - Szökés Cilinderből

 

Nem is olyan régen egy kedves barátom lepett meg ezzel a kötettel, amely már címében is megmutatta egyediségét. Ez a történet már csak azért is eltér az átlag ifjúsági regényektől, mert nem az embert helyezi középpontjába, hanem bizony itt az állatok kapták a legfontosabb szerepet. De mitől lesz egy regény különleges? Talán attól, hogy olyan világban játszódik, ahova elvágyunk, vagy éppen ellenkezőleg, sőt meg merem kockáztatni, hogy szürreális érzést kelt a maga nemében. Persze ebben az esetben a fantázia legkülönlegesebb bugyrába csöppenünk két bátor szerencse nyuszi és egy csapat ádáz macsek miatt. Aztán fontos a cselekmény is, hiszen nem szeretünk unatkozni. Hogy itt mi történt, nos, erről kicsit később mesélek.

Adam Kline - Szökés Cilinderből című regénye 2021—ben jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában. A borító két nyuszancsot mutat, akik bizony elég harciasak vagy mégsem? A borító képet és a kötetben megtalálható illusztrációkat is Brian Taylor készítette, aki határozottan terjeszti képei által a „cukiságkórt”, bárki, aki rájuk néz, elkapja. Tehát vigyázat, szemeket becsukni… mondom, hogy ne less!

De miről is szól ez a történet?

Adott egy világ, ahol a nyuszik és cicusok ádáz ellenségek – bár ez a valóságban is így van –, míg az előbbi a szerencse hozója, addig az utóbbi a balszerencse okozója. Bizony-bizony jól olvastátok. Ebben a történetben a macskák nem holmi doromboló kis szőrgombócok, de nem ám. Ebben a világban minden ember mellé rendelnek egy nyuszit és egy macsekot is, hogy az egyensúly fennmaradjon.

Ám, hogy ne csak ennyi legyen a csapásból, akarom írni az egyensúlyból, él egy nagy „bűvész”, akinek a cilindere egy másik dimenzióba vezet. A kalamajka ott kezdődik, mikor szegény hősünk beleesik. Hogy ez véletlen lenne? Ugyan ezt te sem gondolhatod komolyan… A cilinder túloldalán lévő torz dimenzióban a macskák uralkodnak és onnan nincs menekvés. Pedig kis nyuszinknak nagyon vissza kell térnie a való világba, hiszen a rábízott legényke ki van szolgáltatva a macskának. Vajon milyen kalandok várna eme állatkára és sikerül-e a terve vagy a cilinder fogságában marad örökre?

De, hogy ne rágd le a körmöd feleslegesen, annyit még elárulhatok neked, hogy az ember gyermek sem várakozik tétlen. Most sem jobb igaz? Mit is mondhatnék, hogy enyhítsem ezt a feszültséget… talán csak annyit, hogy vedd kézbe a könyvet!

„Ha valaki fáradtnak, gyengének érzi magát, vagy éppen teljesen reménytelennek, jó érzés tudni, hogy van egy erős barát a közelben. Ez kivétel nélkül, mindig javít a helyzeten. Legalább egy kicsit.”

Hogy őszinte legyek nem tudom mire számítottam, de nem erre az biztos. Annyira aranyos és mégis komor történetet olvastam, hogy a kettősség többször megzavart. Ugyanakkor nagyon sok üzenettel is szolgált a regény, amelytől nem mindig éreztem jól magam, mégis sok kedvességgel és igazsággal enyhítette a bennem felgyűlt feszültséget, izgalmat.

„Ám én tudok valamit, amit csak nagyon kevesen tudnak.

– Micsodát?

– Egy igazi mágus – felelte az úriember – sohasem fedi fel a titkait.”

A sok üzenet közül számomra két témakör emelkedett ki: az egyik a barátság, a másik pedig a bátorság tematikája. E kettősség némiképpen összefonódik, de önmagukban is fontos és elgondolkodtató üzenettel szolgálnak. A barátság valami olyan különleges kapcsolat, amely igen kevés embernek adatik meg, ha valaki mégis olyan szerencsés, hogy igaz és hű barátra lelt, akkor meg kell becsülni és nem ereszteni. Ritka kincs világunkban is. A bártorság pedig bennünk rejlik, a szívünk legmélyén, hogy mikor félünk, akkor is merjünk előre menni, legyen bármilyen nehézség is előttünk. Ha ez a kettő a bírtokunkban van, akkor nagyon szerencsések vagyunk.

Karaktereink sokszor csetlenek és botlanak, ráadásul többször elgondolkodtatnak. Minden szereplőnek fontos értéke van a történetben, ráadásul nem mindig azt teszik, amit elvárnánk tőlük. A kalandok során sokat tanulnak önmagukról és egymásról és pont ezért remek karakterfejlődést tapasztalhatunk.

Cselekmények tekintetében egy perc nyugta sincs az olvasónak, hiszen pörögnek az események. Sokszor még fel sem fogtuk igazán, hogy éppen túl lettünk valamin, már jön a következő megoldandó feladat.

Nagyon szerettem egy bizonyos zenész útitársat, talán ő volt számomra a legviccesebb és egyben legkedvesebb is. Sokat tanulhatnánk tőle, bár az éneklés nem feltétlen tartozik ezek közé.

Összességében remekül szórakoztam, hiszen nevettem, izgultam és nem utolsó sorban elgondolkodtam a regényen.

Ajánlom a fiatalságnak, vagy éppen a magukat fiatalnak valló felnőtteknek egyaránt, a kalandhoz nem kell túl sok minden. Elég egy tarisznya, némi élelem és itóka, de legfőképpen egy bátor szív. Kellemes utat kívánok Nektek!

Amennyiben belevágnál ebbe a kalandba, megteheted, ha a Maxim Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Josza Buszon - 120 haiku

 

„Tó és a folyó

egymásba feledkeztek

zápor idején”

Most már biztos vagyok abban, hogy a költészet eme ágazata is hatalmas kedvencemmé vált az évek alatt. Amikor ezeket az apró, de mégis annál nagyobb érzelmeket tükröző sorokat olvasom, mindig úgy érzem, hogy egy kincsre leltem általuk. Megbékélve az adott helyzetemmel, a világgal és önmagammal is egyaránt. Mert ezekben a sorokban benne van a költő lelkének egy pici lenyomata, az én lelkem éppen aktuális árnyalata és a költészet határtalansága, amelynek egyenlete egy visszafordíthatatlan változást idéz elő bennem. Minden haikuköltő egy varázsló is egyben, legyen az a régmúlt vagy a jelen nagy alakja, mindegyik kapott egy varázspálcát és csak rajtuk múlik, hogy mit kezdenek vele. Szerencsére a múltban alkotó nagy varázslók munkássága fentmaradt az utókor számára, hogy minden befogadó lélek rálelhessen a maga kedvencére és vissza-visszatérve elmerülhessen ebben a csodálatos világban.

A Napkút kiadó sajátos sorozatába tartoznak az egy címet viselő 120 haiku alkotások, amelyek mindig egy aktuális szerzőt emelnek ki költeményeik által. Jelen esetben Josza Buszon nevével ismerkedhet meg az olvasó. Ráadásul minden kötet egy sajátos fordítói nyelvezettel dicsekszik, amely még jobban kiemeli a kötet fényét és ezt ismételten Czifra Adrienn munkájának köszönhetjük.

Josza Buszon másnéven Josza no Buszon ( 1716. Szeccu tartomány – 1784. január 17. Kiotó prefektúra, Japán) japán haiku-költő és festő, az Edo-kor egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Róla itt tudhatsz meg többet.

A 120 haiku című könyv 2021-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A borítót Utagava Hirosige (1797-1858) fametszetének felhasználásával Bobek Attila tervezte.  A borítón szereplő tájképet pedig Josza Buszon tanítványa, Macumura Gosun (1752-1811) festette.

Ha van köztetek olyan, aki már kézbe vette az eddig megjelent két könyv bármelyikét, annak nem lesz újdonság a mostani szerkezeti felosztás, hiszen itt is a négy évszakra osztható a könyv. Minden időszak egy-egy érzelmi szintet jelöl, amelyek egy egységként érzékelhetőek. Minden alkotás kimagasló a maga nemében, én mégis négy kedvencet választottam, amely jól mutatja az adott időszak pompáját és árnyoldalát is egyetemben.

Az első, amellyel rögtön megismerkedünk a Tavasz. Az élet újrakezdése, a természet ébredezése. Az állatok „téli álom” utáni ébredése, tulajdonképpen egy új élet csírája serken ebben a szakaszban.

„Szilvavirág hullt,

magányban fagyoskodik

a szomorúfűz”

A Nyár már az önfeledtség és boldogság időszaka. A meleg üdítően hat a lélekre és a természetre egyaránt. Egy kellemes nyári zápor frissítője után, a meleg szellő simogatása által szinte szárnyra kap minden élő és tán holt is, hiszen ilyenkor a teljességé a főszerep.

„Időm múlatom –

ecset helyett fűszállal

festem legyezőm”

Az Ősz már némiképpen a búcsú ideje, de még minden zsizseg, hiszen a természetben élők felkészülnek a fagyos télre, elemózsiát gyűjtenek és meleg fészket készítenek. Míg a növények ezer színben pompáznak, addig az emberi lélek feltöltekezik a látvánnyal, a mennyei illatokkal és elfogadja, hogy lassan itt a csendesség időszaka.

„Ni, egy kis róka

bújócskázik tán velem

őszirózsák közt”

És végül elérkezett a Tél, fehér köpenyt húz magára a világ. A táj kopár, bár selymesen csillogó, hiszen a fehér lepelre hulló napsütés meg-megcsillan a zord idő ellenére is. A világ álmos és lassú, bár a felszín alatt vannak népek, kik most is szorgalmasan élik a hétköznapjaikat. Az emberi szív elfogadja ezt az állapotot és elgondolkodik az eltelt időszak múlandóságán, az életében megélt vagy éppen elkerült pillanatokon, eseményeken. Ahogy a világ lenyugszik, úgy éled a remény az újdonság iránt, de még ki kell „pihenni” az eltelt időszakot.

„Hangtalan kopog,

mohát áztat az eső,

felsejlik a múlt”

Azt hiszem ez a könyv is méltó helye lesz a szívemben, a lelkemben és a polcomon egyaránt. Sokáig olvastam, hagytam ülepedni, megérni egy-egy alkotás üzenetét és mégis úgy éreztem többször is, hogy még sokszor kézbe kell vennem, mert, ahogy idősödöm én magam is, úgy változik majd a költemények jelentése. Ahogy mondani szoktam: „megérik” a lelkemmel együtt.

Ajánlom a könyvet a költészet szerelmeseinek, főleg aki nyitott a haikuk világára, elvégre ezek az apró csodák teszik teljessé egy nehezebb napunkat, mikor a lelkünk szárnyat növeszthet és a gondolatokkal együtt dimenziókon át repülhet. Csodálatos és egyben nagyon igaz ez az alkotás is:

„Ó, bár feledné

vén fejem a szerelmet…

Potyog az eső”

Amennyiben ezek után nyitott vagy a könyv elolvasására, nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod!

Írta: NiKy

Győri László - A kis ebihal

 

„Csak az ember változik, lesz jóvá, gonosszá, lesz csecsemőből bankár, munkanélküli, hajléktalan.”

Kicsit úgy érzem, hogy eltévelyegtem, ami eme kötetet illeti, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy valami mesét fogok olvasni. Igen, talán naivságomat azzal is magyarázhatom, hogy a borító megtévesztett, de talán nem lennék teljesen őszinte, ugyanis vágytam valószínű mélyen ott belül erre a formációra. Miután megállapítottam tévedésemet, már felengedett bennem egy bizonyos feszültség, és elmerülhettem egy igen csak szokatlan vallomásban.

Győri László szerző munkássága már ismerős volt a számomra, elvégre még 2020-ban volt szerencsém kézbe venni Éjszakai híd című verseskötetét, amely akkor ámulatba ejtett és nem eresztett azóta sem. Polcom egyik büszke tagja, így mikor felismertem a nevét egy nagy mosollyal az arcomon kezdtem olvasni eme cseppnyi kötetet.

A borítóról még annyit írnék, hogy Buzási Viktória munkáját dicséri, ahogy a könyvben elszórtan található illusztrációk is. Nagyon „családias” érzést keltettek mondanom sem kell, de persze ettől még nem lett volna ilyen hatással rám a történet.

Milyen is a boldog és büszke nagyszülő? Teszem fel rögtön a kérdést. Nos, biztosan nem olyan, aki tollat ragad, és áhítatos szöveget formál az unoka születésétől kezdve egészen a gyermek serdülővé válásáig. No, már most ez történt, hiszen a szerző minden szeretetét, örömét és büszkeségét papírra vetette. Nagyszülőnek lenni sokszor nehéz feladat, hiszen nem elég szeretni és büszkén mutogatni minden érdeklődő és kevésbé figyelő rokonnak, szomszédnak, ismerősnek az unokáról készült fotókat. Bizony el is kell rontani mindazt, amit a szülők a hétköznapokban tanítottak. Mert ugye a szigorúság nem a nagyszülők dolga, az maradjon meg az utódoknak, akik persze rendre morgolódnak, hogy megint kezdhetnek mindent újra. De ez így van rendjén, hiszen ezt tapasztalták anno a felmenők is, és míg világ a világ valószínű ez a bejáratott folyamat fenn is marad.

„(…) először fogtam föl igazán, hogy nagyapának lenni csakugyan öröm, s ha közben egy-egy rettenetes betegség ér, akkor gyógyír, vígasz. Kirügyezett az ágacska ágacskája, amelyet közönségesen unokának hívnak. Szeretnék valami szebb, jobb nevet találni rá, de hát ennyi a nyelv, nem lehet eltérni tőle, különben senki sem érti, az unoka tehát unoka, nem egyéb. Milliószámra teremnek, és milliószámra lesznek az apákból nagyapák. Nekik írom, hogy tudják: nagyapának lenni jó dolog, a csecsemőknek, hogy tudják, unokának lenni szép küldetés. A nagyanyák se térjenek ki előlem, ezek a följegyzések nekik is szólnak. Merengjenek és nevessenek, ha olyan erdei tisztásra lépnek, ahol bugyogni kezd a jókedv. A csecsemő ugyanis csupa móka, a karjai úgy csapdosnak összevissza, mint egy bohócé, a szeme olyan ravaszkás, hogy sosem tudod, mit olvashatsz ki belőle. Csak mókásan érdemes a kis ebihalról írni; jókedvűen, mert minden íze csupa játék, miközben teljes erővel fúrja előre magát az életbe.”

Azt kell, hogy írjam meglepően kellemeset csalódtam, pedig ahogy az elején írtam, nem egészen erre számítottam. A szerző nagyon jó humorral tálalta gondolatait, amelyek néhol ugyan furcsaságokká nőték ki magukat, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek bárkit-e téren! A gyerekről olvasni mosolyogtató volt, de eközben felsejlik a múlt, láthatjuk, ahogy a szerző visszaemlékezik saját életének fonákjára. Amikor még ő maga is ifjú volt és merész, majdan a szerelem perzselő lángja eltalálta szívét és végül elvette kedvesét. Megérkezett az első gyermek is és végül a családba érkeztek sorra az utódok is. Ez az élet valódi forrása, ahol generációk örökítik át egymás szokásait, legyen az jó vagy éppen rossz, de szeretettel és törődéssel nevelve a következő nemzedéket is.

„-Kis ebihal! – szalad ki a számon.
Amire a nagyanyja kellőképpen megsértődik.
-Te meg vén varangy vagy!”

Talán egyetlen kellemetlenség ért a kötet olvasása közben, mégpedig a felfedezés, miszerint nem az első gyermeknek szól ez a kis iromány. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért történhetett ez, vagy csupán éppen most érte el a szerzőt az ihletés szele! Ettől függetlenül jó érzés volt elmerülni és sajnos túl hamar vége ért ez a kis kaland.

Összességében kellemes olvasmányban volt részem, amely az alkotó csalhatatlan és egyedi stílusával egy igazi csemege volt a lelkemnek.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy rövid kikapcsolódás erejéig feltöltekezhetünk és bizony még a humort is szeretettel kapjuk. Ha pedig él még nagyszülőtök, akkor öleljétek jó szorosan magatokhoz, hiszen egy kincs ezen a széles világon.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy