Regős Mátyás - Lóri és a kihalt állatok

 

„Mindenki a maga fészkét építi.”

Évek óta olvasok ifjúsági regényeket, legyenek azok a régmúlt időkből – azok a „híres” pöttyös és csíkos könyvek – vagy a mai oly kedvelt kortárs szerzőktől. Ezek a regények többnyire megnyugtatnak, elgondolkodtatnak, néha megnevetettnek. De még egyszer sem fordult elő, hogy szorongással olvastam volna bármelyik fent említett kiadványt. A mostani esetben viszont elmondhatom, hogy többször is összeszorult a gyomrom és nem feltétlenül az izgalom hevében. Minden történet általában üzen valamit az olvasójának, de jelen esetben ez a felfedezésem nem töltött el boldogsággal.

Regős Mátyás elsőkönyves szerző, aki a Regényes természet irodalmi pályázat nyerteseként, a Móra Kiadó gondozásában adta ki regényét 2022-ben. Ez a történet valami egészen eltérő mind témáját, mind hangulatát tekintve az eddig „megszokottaktól”, mégis nagyon fontos tematikákat boncolgat.

A történet főszereplője egy csonka család: az özvegy apa és három eltérő korosztályú gyermeke. Évi már egyetemre jár, irodalmat hallgat és ráhárul a „férfiak” ellátása, valamint a házkörüli teendők nagy része. Pótanyaként nincs könnyű dolga, de igyekszik pótolni az anyai szeretetet. Miki a középiskola nagy kerülője, aki csak a focinak él. Bár nagyon tehetséges, mégis úgy érzi, hogy a suli untatja és Bomon-nal, a legjobb haverjával jobb elütni a napokat. A tizenkét éves Lóri nagy biológiarajongó, aki sokat foglalkozik a környezet pusztulásával. Különleges képessége, hogy álmában szinte jósként „találkozik” különböző kihalt állatokkal – ilyen pl. a Kardforgú vagy az Óriásalka – akik elmesélik történetüket, hogy mit műveltek velük az emberek. Ezek az álmok nagy hatással vannak a fiúra, aki egyébként is érzékeny a természet szenvedéseire. Ráadásul okos fiúként nagy figyelmet fordít a világ dolgai felé, pedig ő maga sem érzi magát jól, főleg mióta édesanyja nincs vele a hétköznapokban. Ráadásul nehéz a figyelmét csak erre összpontosítania, mikor egy bizonyos lány megszólítja. Vajon miért érzi úgy, hogy a világ a pusztulás felé rohan, és mit tehet egy gyermek ennek megakadályozásában?

„Aki nem megy be az iskolába, lemarad, elfelejti a világ, tulajdonképpen nem is létezik.”

Azt hiszem, hogy elsődlegesen azért éreztem ezt a bizonyos gyomorszorító érzést, mert pontosan értettem, hogy miről is álmodik Lóri. Ez a téma nagyon mélyen érint, elvégre való világunk egyik legnagyobb veszedelméről van szó, amelyről sokan sokféleképpen vélekednek, de igazán senki sem tesz ellene semmit sem. Az ilyen típusú köteteknél felmerül a kérdés bennem, hogy vajon egy tizenkét éves gyermek mennyire gondolkodik a korosztályának megfelelően, sem mint koravénként, akinek a túl sok ismeret elveszi a rácsodálkozás lehetőségét. Lóri viselkedése és gondolatai sokszor megdöbbentettek és nem éreztem helyénvalónak, hogy ennyire elmélyül ebben a katasztrófában, ugyanakkor bámulatos volt olvasni a tudásáról, a széles tájékozottságáról és arról, hogyan éli meg ezeket. Nagyon jót mosolyogtam azon a bizonyos levél eseten és bár történhetett volna bármelyikünkkel is, mégis szekunder szégyenérzetem volt nekem is.

„[…] hol rend, ott fegyelem, hol fegyelem, ott figyelem, hol figyelem, ott értelem, hol értelem, ott győzelem […]”

A történet sokkalta többről szól, mint a fent említettek, hiszen megjelennek benne a családban megélt veszteségek, a gyász eltérő formái és a testvéri kapcsolatok szintjei is. Mégis rendkívül szépen illeszkedik a másik fontos tematikához is, hiszen mind a kettő trauma tulajdonképpen, csak az egyik a múlt-jelen, a másik pedig a jelen-jövő színterén mozog. Tulajdonképpen a szerző egy párhuzamot állított az emberiség cselekedetei és a természet szenvedései között egy kisfiú szemszögén keresztül. Ezt olvasni is nehéz volt, nemhogy megérteni és elgondolkodni valódiságán.

A karakterek, bár nincsenek teljesen kidolgozva, mégis kerek egészként jó ismerősként köszöntöttek a lapokról. Lórit nagyon megszerettem, bár nem mindig tudtam azonosulni vele.

Események tekintetében lassú folyású, de mégis ütemesen haladunk a végkifejletekig.

Talán ami kicsit zavarónak találtam, szinte szürreális érzést keltve bennem, azok az álmok, amelyek nagyon komor képet festettek a világról és sokszor fájdalmas volt olvasni a sorokat.

Azt hiszem, hogy ez a történet nagyon jó alapozó, úgy is mondhatnám, hogy érzékenyítő az adott témát tekintve, de mégsem túlzó, hiszen pont annyit kapunk, amennyit még be tud fogadni a lélek.

Bár a könyv a tizenhárom éveseket szólítja meg, én mégis úgy gondolom, hogy inkább a tizenöt és feletti korosztálynak ajánlanám inkább. Természetesen a felnőtteknek is érdemes kézbe venniük, hiszen a szórakoztatás mellett elgondolkodtató és informatív is egyben. Ráadásul ez a gondolat nagyon igaz: „Az marad életben, aki gondolkodik.”

Érdemes a polcra tenni, hiszen nem egyszer olvasós kötetről van szó, amihez csak annyit kell tenned, hogy a Móra Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy