Végre egy könyv, ami nem az én stílusom, semmiképpen sem,
mégis elolvastam. Kezdetben megismertük a főszereplőt, aki férjnél van ugyan,
de gyászol, és nagyon szenved. Jóformán észre sem veszi a mostani párját, kizárólag
a volt férjét gyászolja. Ez a történetnek az a része, amiért tetszett. Csodálatosan
írja le az egészet, ahogyan összetörik a lélek, és ahogyan megbénít a
veszteség.
Ahogyan Faye kiszabadul a burokból egy munka által, akkor
kezdődik el valójában a cselekmény és itt kapcsolódik be a többi főszereplőnk,
Pat atya, Carrick és Dolly. Mind a három karakter nagyon szerethető, főleg
Carrick. Igazán illik a korhoz ez a szigorú szabályok szerinti létforma, bár a
könyv vége felé pont ennek a lazulása miatt érzem hiteltelennek is, mintha
teljesen feleslegesen épített volna fel az írónő egy ilyen szereplőt.
Faye viselkedésváltozása is rettentő gyors nekem. Egyik
pillanatban menekül a saját életébe, aztán pár nap alatt hirtelen otthonának
tekint valamit, ami nem is lehetne idegenebb. Nekem kifejezetten undorító volt,
ahogy Carrick-hez viszonyult, és ahogy vele viselkedett. Ez a része is érthetetlen
volt a számomra.
Nagyon könnyű volt vizualizálni, egészen könnyen elevenedtek
meg a sorok. Csodaszépen mesél az írónő világítótornyokról, örültem a sok háttérinformációnak,
amit azért egy romantikus könyvben nehéz úgy előadni, hogy ne legyen elképesztően
unalmas.
Ezeken az "apróságokon" kívül viszont fontos
mondandója van a könyvnek a továbblépésről és ezt a részét imádtam. Hogyan fér
el egymás mellett ennyi érzelem és hogyan alakul át a vérző seb gyógyult heggé.
Összességében nem volt rossz egyáltalán, nagyon szép
szerelmes történet egy olyan nőről, aki már elvesztette a fényt.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Művelt Nép Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: Anett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése