Serena Valentino - Herceg vagy Szörnyeteg?

 

„Most úgy érezte, haldoklik. De ahhoz, hogy valaki meghalhasson, előbb élnie kellett. És a Szörnyeteg végre elmondhatta, hogy élt – hiszen szeretett.”

Valamikor régen az őskorban, élt egy fiatal leány, aki rajongott a mesék világáért. Számos kedvenc története volt, de mindig közelebb érezte magához azon világokat, ahol a mágia vagy varázslat állt központi témául. Ennek a lánykának igen nagy volt a fantáziája, sokszor meg is szólták érte, pedig semmi mást nem akart, csak hogy megoszthassa másokkal is, amit ő lát vagy érez. Amikor ezeket a meséket nézte vagy olvasta, a szíve megtelt szeretettel és megfogadta, hogy felnőttként is ugyanolyan rajongással fog rájuk tekinteni. Nos, a viccet félretéve gondolom rájöttél kedves olvasó, hogy magamról meséltem és valóban még mindig ebben az „álomvilágban” lebegek. Számomra a mesék azon gyönyörű helyek egyike, ahol az lehetek, aki akarok és senki sem szólhat meg érte. Felnőttként már nem engedem, hogy bárki véleménye befolyásoljon és pont ezért a mostani regény is, amiről éppen írni szándékozom a szívem csücske lett.

Ki ne ismerné a Szépség és Szörnyeteg című mesét, mely „megszületésétől” kezdve mind a mai napig nagy kedvence a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Számomra is egy olyan történet, amin mindig tudok pityeregni és nem tagadom, hogy Szörnyeteg fan vagyok. Pont ezért, amikor megtudtam, hogy külön könyvet kap, elő is rendeltem, mert újra át akartam élni a régi varázslatos emlékeket.

A könyv a Szörny oldaláról mutatja be –a már jól ismert- történetet, mégis rengeteg újdonságot rejtett. amelyek nagyon vegyes benyomást keltettek bennem. Olyan új karakterek kerültek bele a kötetbe, akikről úgy éreztem, hogy nem illenek oda és hogy őszinte legyek ez elkeserített. Az események sem passzolnak az eredetileg megismertekhez, mégis érdekesek volt a számomra.

A szereplők szempontjából a Szörnyetegre tudtam egyedül koncentrálni és ebből kiindulva még jobban megszerettem. Hiszen bármelyikünk lehetne az ő helyében és egy ekkora terhet cipelni csak nagyon kevesen képesek. Szerettem a gondolatait és azt a jellemfejlődést, amin keresztül ment. Nagyon megöleltem volna, de ez sajnos nem lehetséges. Az ő szemén át látni a szeretett világot cseppet depresszíven csapódott le bennem és ez az érzés nehezen engedett.

Összességében úgy gondolom, hogy jó volt ismét elmerülni ebben a világban, de számomra az eredeti történet marad az örök kedvenc.

Ajánlom ettől függetlenül az ifjúságnak, mert egy estés szórakozásnak remek.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Manó Könyvek oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Fredrik Backman - Amit a fiamnak tudnia kell a világról

 

„(…) nem az a bátor, aki annak ellenére ütni mer, hogy nem tudja, nyer majd, vagy veszít. Az a bátor, aki tudja, hogy győzne, és mégsem tesz semmit.”

Az emberek különböző életválságokon esnek át hosszú létezésük folyamán. Mindenkinek meg van a maga tragédiája és természetesen a saját bajaik súlyossága és megoldása a legfontosabb. Bár sokan ítélkeznek másokról és döntenek felettük úgy, hogy egy percig sem gondoltak abba bele, hogy az adott személynek miért is esik nehezére abszolválni a mások számára oly egyértelmű megoldással bíró „bajokat”. Nekem erről az jut eszembe, amit szeretett nagyapám mondott mindig: „Állj meg és vedd fel az ő cipőjét. Ha belefér a lábad, akkor menj benne pár kilométert, ellenben, ha bele se fér a talpad, engedd el és ne ítélkezz, mert még erre sem vagy méltó!” És, bár elsőre lehet, hogy kicsit egyoldalúnak tűnik ez a jó tanács, számomra nagyon nagy segítséget nyújtott mindig is az életben maradáshoz ebben a világban.

Ezt a könyvet egy csodálatos barátnőmtől kaptam ajándékba, mert tudta, hogy nagyon nagy életválságon megyek keresztül. Nem mondott többet, mint hogy „olvasd el és meglásd, segít”! Ha nem lennék könyvmoly, akkor biztos kételkedtem volna a szavaiban, de mivel könyvimádó ember vagyok, ezért automatikusan nyúltam is a kötet felé.

És milyen igazad volt kedves barátnőm! Ebben a könyvben mindenki megtalálja önmagát, hiszen gyermekei vagyunk valakiknek és bár megoldani nem fogja a gondunkat, mégis megérteti velünk, hogy a felmenőink is csak emberek, esendőek, csetlenek – botlanak, de ettől még érzelmekkel teli élőlények. Természetesen a múlt bűneit nem fogja eltörölni és a ki nem mondott vagy meg nem értett szavak még a fájdalmunk marad, de az írónak köszönhetően megértettem, hogy túl szigorú voltam.

„Szeretném, ha megértenéd, hogy nem akarlak abban a hitben ringatni, hogy nincs gonoszság a világon. Mert van. Ez a világ tele van érthetetlen, felfoghatatlan, kegyetlen, kérlelhetetlen gonoszsággal. Meg erőszakkal, igazságtalansággal, kapzsisággal, vak dühvel. De tele van minden mással is. Apró pillanatokkal. Mint egy barátságos mosoly két idegen között. A szerelem első látásra. A hűség és barátság. Valaki keze a tiedben egy vasárnap délután. Két testvér újraegyesülése. És vannak hősök is benne, akik felállnak, mikor senki más nem mer. Egy ötvenes fickó egy Saaban, aki beenged a sorba a csúcsforgalomban. Nyári éjszakák. Gyereknevetés. Sajttorta.

Az egyetlen, amit eldönthetsz, hogy melyik oldalon akarsz állni. Melyik halomhoz teszed hozzá a magadét.”

Fredrik Backman írónak immáron második kötetét olvastam el, hiszen pár hete fejeztem be a Hétköznapi szorongások című regényét, amit akkor nagyon megszerettem és reméltem, hogy a többi könyvével is szerencsém lesz. Amit a fiamnak tudnia kell a világról tulajdonképpen egy napló az írótól gyermekének, melyben mindenféle szituáción keresztül feszegeti az élet nagy dolgait, de elsődlegesen azt, hogy értse meg, miért hibázik, mint apa..

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen. De azért próbálkozunk.”

Többnyire nevettem a különböző élethelyzeteken, de ugyanakkor sűrűn pislogtam vissza azokat a fránya könnyeimet, amikor pont eltalált az alkotó az adott mondatával egy fájó pontomat, amit nekem még nem sikerült begyógyítanom. Ez a könyv olyan számomra, mint egy mentőöv egy fuldokló számára. És bár én nem fiú vagyok, de mégis úgy érzem, hogy ez a lányos szülőkre is igaz, különösen az apákra.

„Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút.”

Nekem is van egy édesapám, akivel bár sokszor nem értek egyet, mégis nagyon hasonlítok rá a világnézetét tekintve. Ő egy hatalmas nagy szeretetgombóc a szívemnek és pont ezért fáj olyan nagyon, mikor elárulva érzem magam általa. De most megértettem, hogy ő is csak azt adja, amit kapott, se többet se kevesebbet. Hogy ez a felismerés mire elég igazán nem tudom jelen pillanatban, de azt igen, hogy engem elfogadóbbá tettek ezek az oldalak.

A könyv számos társadalmi problémára is felhívja az olvasó figyelmét, de ezt teszi kedvességgel, jó humorral és végtelen bölcsességgel. Úgy gondolom ennél többet nem is kell útravalóul kapnia bárkinek, hiszen az életünket mi határozzuk meg, legalább is nagy szerepünk van abban, hogy kivé válunk majd életünk folyamán.

Bárki is veszi kézbe ezt a csepp kötetet, annak két javaslatom lenne: először is egy csomag zsebkendő, hiszen sírsz, ha nevetsz és akkor is, ha fájó ponton érnek az író szavai. A második pedig egy napló, amit ha befejezted az olvasást, kezdj el vezetni. Nem kell naponta, de minden sértést, minden örömöt, ami ér utána írd le és évek múlva olvasd vissza! Valami ilyesmit érezhetnek a szüleink, mikor felnőttként ránk tekintenek. Minden elrontott és jól elvégzett munkájuk gyümölcse ott van bennünk, akár akarják, akár nem!

Amennyiben elolvasnád, ezt a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó honlapjára felmész.

Írta: NiKy

Gál Szabolcs - Star Sky

 

“A negatív karma a legerősebb kapocs két ember között. Gondolja el, sérelmeket okozunk valakinek, ha a másik nem bocsát meg és nem zárja le, akkor azzal még lesz dolgunk. Így van a világ egyensúlyban.”

Vajon el van-e az ember sorsa rendelve a csillagokban? Elkerülhető-e a végzet, ha már ismert, vagy az ember minden törekvése hiábavaló, mert a kozmikus szabályok mindent felülírnak?

Gál Szabolcs - Star Sky című írása 2020-ban jelent meg és két sors generációkon átívelő egybefonódásáról szól. A kötet ízléses csomagolást kapott, bár a borítón szerintem a fényképező barna doboza túlzottan dominál és nem voltam kibékülve a magasban szálló repülőn a termékmegjelöléssel sem, de ezek csak apróságok. Eleinte tetszett e belső szerkesztés és tagolás, de aztán az olvasás során ezzel meggyűlt a bajom, de erről még később fogok írni.

A történet két idősíkot ölel fel; a viktoriánus Angliában kezdődik egy balsorsú szerelemmel, majd napjaink Magyarországán fejeződik be. Bár eleinte romantikus történetnek indul, de később nagy szerepet kap benne ármány és cselszövés, politika valamint csippetnyi erőszak is.

A legnagyobb problémám a könyv olvasása folyamán az volt, hogy nem tudtam akár egyetlen szereplővel sem szimpatizálni vagy azonosulni, nem éreztem egyiküket se hiteles, hús-vér embernek. Ez leginkább annak köszönhető, hogy szinte alig tudunk meg valamit a jellemükről, érzelmeikről vagy motivációikról. Az egész történet egy légüres térben mozog, ezt leginkább a korabeli angliai események leírásánál éreztem hiányosságnak, az író már sokkal magabiztosabban bánik a jelenkori szereplőkkel, akik közül többen is jóval árnyaltabban lettek kidolgozva.

Az alapvetésnek számító románc rendkívűl elnagyolt, alig kapnak helyet benne az érzelmek, szinte csak annyit tudtam meg a pár kapcsolatáról, hogy irigylésre méltóan gazdag nemi életet élnek. A szex fontos pillér valóban, de egy percig sem éreztem ennek a szerelemnek az enigmatikus jelentőségét.

Valahogy az egész angliai szál sántít, mintha nem tudná eldönteni, hogy krimi legyen vagy romantika. A férfi főszereplő lebukása inkább egy színpadi bohózat csúcsjelenetét juttatta eszembe, semmint valami drámát. A morális iránytű is ide-oda mozog: egy erkölcsi megingás évszázadokra rossz karmát jelenthet, de az emberölés szinte helyeselendő és bátor tett a történet szereplőinek magatartása alapján.

Ezzel szemben kapunk sok információt a XIX. századi London és Cheltenham helytörténetéről, a városrendezési folyamatokról és a vasúthálózatról, továbbá egyes helyszínek utca-házszám pontossággal vannak megjelölve. Kétségtelen, hogy az író tájékozottan mozog ebben a témában, de szerintem ezek az ismeretek ilyen mélységben csak kevés olvasót fognak érdekelni, az olvasás élményéhez pedig szinte semmit nem tesznek hozzá.

A kötet rendkívűl szétaprózodott, sok rövid fejezetre van bontva, ami közül számos alig fél oldal hosszúságú. Ez számomra egy idő után nagyon zavaró lett, állandó az ugrálás a szereplők és a helyszínek között, sok fejezet olyan kurta, hogy szinte nem is tartalmaz érdemi mondanivalót. Sokat segített volna, ha inkább nagyobb, összefüggőbb részekre lett volna tagolva a történet. Így olyan, mintha összeollózott újságkivágásokat vagy egy film forgatókönyvét olvasnánk.

Fontos szerepet kap az asztrológia, ahol megint úgy éreztem, hogy az író lubickol, ezek a részek tényleg érdekesek lettek, de magamban azt kívántam, hogy bárcsak egy kicsit laikusabban lettek volna megírva.

Gondok vannak sajnos a nyelvezettel is. Néhány esetben szavak hiányoznak a mondatokból, ami egy esetben eléggé össze is zavart, de ezeken még könnyen tovább tudtam lépni. Azt viszont már nem tudtam megérteni, hogy a magyar hétköznapi szóhasználatba át nem ültetett angol szavak miért nem lettek lefordítva? Például slum, stakeholder vagy obsessed? Persze ki is lehet keresni a jelentésüket a szótárból, de ezeket nyugodtan le lehetett volna írni magyarul, még akkor is, ha azok angol szereplők szájából hangzanak el. Nem tartottam szerencsésnek a kendőzetlen aktuálpolitikai utalást sem, bár én ilyen szempontból semlegesnek tartom magamat, de ez egyes olvasók számára megintcsak zavaró lehet.

Sokszor éreztem úgy, hogy az író feltételez az olvasó részéről bizonyos “egyértelmű” ismereteket, szinte soha nem találkozunk táj –vagy helyszínleírással, hangulattal, mintha mindenki tudná, hogy hogyan néz ki egy viktoriánus korabeli Edinburgh vagy hogy mit jelent a cerveza.

Súlyos hibának tartom, hogy egy vílághírű együttestől átvett teljes oldalas dalszöveg esetében nincsen megjelölve a forrás, ami akár kellemetlen jövőbeni szituációkat is eredményezhet. Továbbá angolul nem tudó olvasók számára egy esetleges szerzői fordítás itt is sokat segíthetett volna.

Összességében véve kár a könyv első feléért, nagyon vontatottra és elnagyoltra sikerült. Meglátásom szerint sokkal jobb végeredmény születhetett volna, ha az író inkább a jelenre koncentrál, és mondjuk a mai kor emberének szemszögéből mondta volna el a múlt eseményeit, akár úgy, hogy a szereplőkkel együtt ismerjük azokat meg a cselekmény során.

A fent leírtak fényében nem tudom, hogy kinek szól igazán és pont ezért minden kedves olvasó döntse el maga, hogy szerencsét próbál -e az adott kötettel.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz!

Írta: NiKy

Sütő Csaba András - jönnek a házak

 

Őszintén szólva cseppet meg vagyok zavarodva, ugyanis sokféle verseskötettel találkoztam már, de a mostani értékelésem alanya bizony eltér az eddigiektől. Mielőtt részletesen kifejteném ezt, szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak a könyvet. Köszönöm.

 

Mint fent említettem, elmondhatom magamról azt, hogy az utóbbi pár évben abban a szerencsében volt részem, hogy több hazai és külföldi költő munkáját vehettem kézbe. A legtöbb esetben ismeretlen szerzőkről van szó, akikkel akkor találkoztam először és függetlenül attól, hogy milyen vélemény alakult ki bennem alkotásaikról, mégis örömmel tölt el ez a gondolat és tudat, mert minden alkotó után úgy éreztem, hogy több lettem. Rengeteget tanultam tőlük és még mindig szélesíteni kell az ismereteimet, de reméltem, hogy van annyi tudás már a fejemben, amivel bátran szembe nézhetek egy szokatlan verselésnek.

Sütő Csaba András – jönnek a házak című könyve ebbe a kategóriába esik, ugyanis sokszor rímtelen, kaotikus sorok váltják egymást, amelyek egy bizonyos káosz érzését hagyták bennem. A versek és sorok emberi életek alkotta eseményekből tevődnek össze. Csupa olyan tevékenység vagy eset, ami akár velem, veled kedves olvasó, tehát bárkivel megeshet.

„általában együtt nevetünk, de a bánatra inkább előbb, mint utóbb rányitják az ajtót,

tojások, liszt, olaj cserél gazdát, ha bezárt a bolt vagy elfogyott, és vannak a harag, az

irigység mélyen ülő, szemfenéken tenyésző telepei. elkomorítja a homlokot, feszíti

az arc bőrét, sugárzik a tekintetből, a gyűlölet süt, a tepsiben zsírban ázik a meggyes-

mákos rétes vörösfeketéje. régi sérelmek, ki nem forduló tüskék a bőr alatt, az eleven

húsban, fenntartott haragok az örökség felé.”

A kötet erősen naturista vonalat képvisel, ráadásul akár akarja a kíváncsi lélek, akár nem, az alkotó sokszor száraz realitással közli az adott tényeket és bizony nem mindegyik pozitív. Sőt azt, kell, hogy írjam depresszív és erősen devasztáló hatással van az olvasó hangulatára.

„aki a fényben jár

aki a sötéttel blattol

éjjel az ablaknál áll

sárga fekete sakkot játszik

meg kék fehér éjszakait

vöröslő fehért két decit

feketét és fehért törtfehért

átitatja a víz a föld az ég

vízzel rázza a földet az ég”

Laikus meglátásom szerint a költő erősen az avantgárd költészet egyfajta modern újragondolását képviseli azzal, hogy a mondanivalóját a mai épített környezetbe helyezi. Óhatatlanul is olyan érzésem támadt néha, mintha Kassák Lajos egy alkotását olvastam volna.

Többször találkoztam olyan sorokkal, amelyek erősen groteszk hatást keltettek és bizony majdnem minden műről elmondható, hogy vitriolos.

Ugyanakkor meg van az a bizonyos erőssége, hogy a kevesebb néha több érzését kelti. A versek értelme sokszor több ismételt olvasást igényelt, mert minden szónak erős jelentést társított az alkotó.

„évtizedek óta

egy híd körvonalai

kísértenek

itt jött volna át

rakjuk odébb

harminc év

nem nagy idő

várost elkerülő

kinőtte magát

egyszerre megjelenik

és méltósággal várja

míg helyére emelik

aztán uralja a látványt

és medréhez szegezi a folyót„

Összességében úgy gondolom, hogy bár tudom, nem nekem íródott ez a kötet, mégis érdekesnek és helyenként elgondolkodtatónak találtam. Nem feltétlen kell szeresem, de elismerem célját és értékelem őszinteségét.

Hogy kinek ajánlom? Erre a kérdésre kivételesen nem találom a választ, de az biztos minden kötet megtalálja a maga olvasóját.

Amennyiben kíváncsi vagy és kézbe vennéd, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

KÖNYVELVONÓ GALAXIS - ELSŐ FELVONÁS ⚓

 

KEDVES UTAZNI VÁGYÓ KALANDOROK!

Köszönöm, hogy voltatok olyan bátrak és kíváncsiak, hogy bele mertetek vágni ebbe a nagy kalandba.

Az első állomásunk egy igen különleges helyszínt takar, ez ugyanis nem más, mint a Neptunusz, a legtávolabbi óriásbolygó galaxisunkban. Kékes színe miatt Neptunuszról, a tengerek római istenéről nevezték el és jele is egy háromágú szigony.

Viszont van egy jó és egy rossz hírem!

Kezdjük az utóbbival: egy átok sújtotta a bolygót, és aki belép légkörébe számíthat arra, hogy ő maga is áldozatává válik. Sok mendemonda mesél arról, hogy aki mégis veszi a bátorságot és játszani mer, az az illető túlérzékennyé, álmodozóvá, képzelgővé, túlságosan befolyásolhatóvá, kritikátlan rajongóvá válik.

A jó hír viszont az, hogy ezen a bolygón él egy fantasztikus rímekben beszélő író, aki alkotásaival könnyebbé tudja tenni az utazók lelkét. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténhessen mindenkinek egy feladatot kell megoldania. Valamint vár rátok az extra kincsekért egy másik kihívás is. Nézzük is miről van szó:

Az első, hogy lájkolod a Könyvelvonó és az írónő Facebook oldalát, valamint meghívsz egy másik utazót a kalandra! Ezzel automatikusan belekerülsz a játék örvényébe, ahol a nevetek kavarog, míg le nem jár a 10 napos részleges időhatár.

A második feladat, hogy az aktuális alkotó Facebook és moly.hu, valamint a Könyvelvonó blog bejegyzései között kis elrejtett jeleket kell keresni. Aki megtalálja mind a 16 ikont, annak neve pedig bekerül a Nagy Galaxis kalapba. A jel, amit keresnetek kell ezen a bolygón, fontos szerepet játszik a tengerek meghódításában. Minden találatot gyűjtsetek össze úgy, hogy kimásoljátok a szövegből azt a sort vagy azt a részt ahol megtaláltátok. Ha megvagytok a havi kereséssel, akkor a konyvelvono@gmail.com címére várjuk a találatokat!

Ha csak az első pontot teljesíted, akkor a 10 napos határidő lejárta után kisorsolja Fortuna a többi játékos neve közül kettő szerencsés utazó nevét, akik a Neptunusz bolygó alkotójának könyvéből egy – egy dedikált példányt nyerhetnek.

Ha viszont a második pontot is teljesíted, akkor majd a teljes 6 fordulós játék után egy – egy 5000 forintos vásárlási utalvány nyerhetsz, amit a NewLine Kiadó webshopjában lehet elkölteni tetszés szerint. Összesen három szerencsés nyertest sorsolunk ki akkor. Természetesen, ha mind a hat játékban teljesíted a második feladatot, annyiszor kerül bele a Nagy Galaxis Kalapba a neved! Egy utazó értelemszerűen csak egy vásárlási utalványt nyerhet!

Remélem, hogy minél többen lesztek olyan bátrak, hogy belevágtok a nagy kalandba!

Az alkotó nevét és kötetének címét pedig a képen elrejtve találjátok!

Sok sikert kívánunk és reméljük, hogy a játék végén még az átélt izgalmak ellenére is, épségben találkozunk!

Rímekre és kalandokra fel!

Könyvelvonó csapata

Könyvelvonó Galaxis

 

   Könyvelvonó Galaxis

Kedves utazni vágyó Kalandorok!

Egy messzi, távoli galaxisban, ahol a könyves bolygók léteznek, egy űrszonda indul útjára, hogy felfedezze a Könyvelvonó csillagrendszert. Sok legendát lehet hallani erről a veszélyektől nem mentes területről, ahol az elhagyatott bolygókat egy – egy titkos alkotó foglalt el, hogy történeteivel azokat benépesítse. Sokan indultak már neki ennek a sétagaloppnak nem nevezhető, bátorságot és erőt követelő utazásnak, de eddig még senki sem tért vissza.

Ha ezt a szöveget olvasod, akkor úgy gondolom, hogy te is egyike vagy azoknak, akik felvértezték magukat minden veszélyre és még talán arra is felkészültek, hogy sosem térnek vissza ide. Hogy olyan leszel –e, mint a múlt idők egyik nagy felfedezője, azt nem tudhatom, de készülj fel a legnagyobb veszélyekre is és ne hagyd otthon a nagyítódat sem!

A bolygókhoz 6 játék vezet, mindegyik teljesítésére 10 nap áll a rendelkezésedre. Bárhol is tartasz az idő lejárta után, kirepülsz a világűrbe és azt a bolygót már nem fedezheted fel, de egy újabbért még versenybe szállhatsz.

Az utazás holnap délután veszi kezdetét! Ha te is szeretnél a részese lenni, akkor kövesd figyelemmel a Könyvelvonó Facebook oldalát vagy kövess engem a moly.hu-n, hogy ne le maradj a kilövésről!

Könyvelvonó csapata

„Minden vers a lélek szava” - Erberling Judit Interjú

Fotó: Attila Enyedi Photography

Minden egyes interjúmat nagy gonddal készítem el, mivel rendkívül megtisztelőnek gondolom, hogy beszélgető partnereim időt szánnak rám. Viszont amikor egy számomra kiemelkedő személy tisztel meg a figyelmével, még boldogabb vagyok. Éppen ezért kellemes egybeesés volt, amikor nem is olyan régen olvashattam Erberling Judit - Vers a tengerben című verseskötetét, melyet azóta is nagyon kedvelek. Számos kérdésemre volt kedves válaszolni Judit, pedig meggyötörtem rendesen. Kitartásodat ezúton is köszönöm neked! Kérlek, fogadjátok érdeklődéssel és szeretettel! Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet. Kérlek, mutatkozz be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogyan is lettél vers és irodalom szerető alkotó?

Szervusz, Niki! Sziasztok!

Én köszönöm ezt a megtisztelő lehetőséget! Valamikor sok-sok évvel ezelőtt láttam meg a holdvilágot. Művészeteket szerető családba születtem, így azt hiszem, nagyjából borítékolható volt, hogy az irodalmat én is szívembe fogom zárni. De nem csak az irodalmat, hanem a művészeteket úgy általában kedvelem. Alkotó nagyjából akkor lettem – szerintem –, amikor Mamámmal fogtuk a kis papírokat, az ollót, és elkezdtünk terítőket kivágni belőle. Ezt az alkotókedvet sosem hagytam el, mindig itt volt, és van is bennem. Tizenkét évesen fotózni szerettem, ez a mai napig megmaradt, bár már nem olyan intenzitással, mint régebben, de kipróbáltam magam – többek között – az élményfestésben is. Verseket írni tizennégy évesen kezdtem, a versek szeretete pedig azóta is töretlenül munkálkodik bennem, olykor egy-egy újabb vers formájában tör magának utat.

A könyved verseskötetként jelent meg. Hány év munkájából merítkeztél?

Uh, nagyon sok. Igazából úgy tekintek erre a kötetre, mint egy felnőtté válásra. Nem csak azért, mert olyan verseket válogattam össze, amiket már kiforrottabbnak éreztem, vagy mert a verseim nem gyerekeknek szólnak, hanem azért is, mert egészen pontosan tizennyolc évet felölelő költeményeket rejtenek magukba a lapok.

Szeretném megköszönni, hogy kézbe vehettem a könyvedet. Bevallom őszintén, hogy legalább háromszor elolvastam. Elképesztő emocionális hullámvölgybe vittél, sokszor nagyon mély és intenzív érzések kavarogtak bennem, melyek még többnyire most sem múltak el nyomtalanul. Pont ezért is szeretném megkérdezni, hogy mi alapján válogattad össze a verseidet, mi volt az alapvető koncepciód?

A fő koncepcióm az volt, hogy a verselési szabályoknak megfelel-e. Ha igen, akkor érzem-e benne azt, hogy szeretném megosztani másokkal. Ugyan utólag olvasgatva néha felvetődik egy-egy versnél a gondolat, hogy „Tényleg bele kellett ezt raknom?”, de aztán igen hamar tovaröppen az érzés. Egyrészt azért, mert ez vagyok én, egy szelet belőlem, egy darab a lemeztelenített lelkemből, másrészt pedig most már, megjelenés után talán felesleges is ezen rágódni.

Vers a tengerben egy nagyon különleges cím, mely már csak ránézésre is sok jelentéssel bír. Te választottad a köteted címét, és ha igen, miért erre esett a választásod?

Én választottam. Két dolog volt, amiben biztos voltam már akkor, amikor még a kéziratot sem kezdtem el összeállítani: keményfedeles borító, valamint Vers a tengerben cím. A verses blogomnak – ami jelenleg inaktív – adtam ezt a nevet évekkel ezelőtt. Számomra jelentéssel bír, de főleg azt szimbolizálja, hogy mennyire sokszínű a világ, a lélek, a gondolkodás, az érzések, és hogy még ennél is több az ismeretlen oldala az emberi létezésnek.

A verseid többnyire rímekben mesélnek az adott témáról, mégis vannak olyan alkotásaid, amik kilógnak a sorból. Gondolok itt pl. Rabmadár című művedre. Milyen típusú verseléseket alkalmazol, mikor elfog az ihlet? Egyáltalán kell –e, hogy egy költő kövesse az iskolában tanult szabályokat, mit gondolsz erről?

Hosszú éveken keresztül csak és kizárólag félrímekkel alkottam verseket – akkor még csak írtam, ami jött, nem figyeltem a ritmusra; ezeknek a verseknek egy részét később átdolgoztam. Manapság már sok keresztrímes, páros rímes, sőt néhány borokrímes versem is születik. Az ölelkező rímekkel még barátkozási fázisban vagyunk. Van néhány rímtelen, szabadabb versem, ezeket már akkor írtam, amikor Fülöp Zsolt kollégám – aki hatalmas tudással rendelkezik az irodalom berkein belül is –, javasolta, próbáljam ki magam ebben, maximum rájövök, hogy nem kell erőltetni, mert nem az én utam.

A Rabmadár egyébként pont egy félrímes költemény, ami ugyan nincs versszakokra bontva, de valójában minden második sora rímel, vagyis a 2-4, a 6-8 és így tovább. Amikor ezt írtam, már tudatosan alkottam, figyeltem a dallamosságra is.

Verselés szempontjából az ütemhangsúlyos versek közé sorolnám leginkább a verseimet, bár azt nem mondanám, hogy mindig figyelem a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozását, sőt. Arra azonban ügyelek, hogy szabályos szótagszámok legyenek. Az időmértékes verselés egy következő lépcső, egy újabb kihívás lesz. Még nem sikerült összehoznom egy szép hexametert vagy pentametert, de talán majd a jövőben.

Vannak szabadversek, amiket nem kötnek a verselési szabályok. Ezeknek a verseknek is megvan a maga bája, szépsége, de én magam egyelőre nem érzem úgy, hogy ebben a formában szeretnék alkotni. Hogy a tanult szabályokat kell-e követni? Úgy gondolom, hogy van, amikor igen, amikor annak tényleg ott a helye, de van, amikor el lehet engedni bizonyos szabályokat.

Fotó: Attila Enyedi Photography

A kötetben található három haiku is, melyek cseppet kakkuktojásnak számítanak a többi versed között. Milyen szándékkal kerültek bele? És ezek szerint a haiku költészet sem áll távol tőled?

Pár éve részt vettem egy alkotói kihíváson, amelyen minden héten más feladatot kaptunk. Az egyik héten az volt a feladat, hogy írjunk három haikut. Ezek a versek születtek ebből a feladatból, miután sokat olvastam utána ennek a költészeti formának. Izgalmasnak tartom a haikukat, megvan a maguk varázsa, csodásan lehet velük kifejezni a természet szépségét, inkább belső rímekkel dolgozik, mint sorvégivel (eredetileg egy sorba írták őket, nem háromba), vannak szabályok, amikre figyelni kell és igazán kifejező haikut írni önmagában egy fantasztikus feladat, egy erős kihívás.

Azt mondják, hogy a versek és haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedsz erről?

Azt hiszem erre a Költő vagyok csupán versem utolsó sora a legjobb válasz: „minden vers a lélek szava”

A verseid tematika szempontjából nagyon színesek. A szerelemtől kezdve, a hit és életfilozófiáig megtalálható minden. Ebből arra következtetek, hogy nagyon széles érdeklődési körrel rendelkezel. Jól gondolom? Milyen inspirálódási technikáid vannak, vagy bármi ihletet adhat a számodra? Hogyan képzelje el az olvasó azt a folyamatot, ahogy megszületik egy versed?

Igen, elég széles az érdeklődési köröm, szívesen mélyedek el időnként különböző dolgokban, olyanokban is, amikről fél évvel korábban nem is gondoltam, hogy érdekelni fog.

Oh, ihletet bármiből és bárhogyan lehet meríteni, szerintem. Csak annyi kell hozzá, hogy az ember a megfelelő időben, a megfelelő helyen legyen. Kaptam már ihletet könyvtől, egy reggeli fénysugártól, ami kibújt a felhő mögül, felettem elrepülő madaraktól, az új tetoválásomtól, de gyakran a saját lelkemből merítek. Szóval konkrét technikám nincs. Nálam nem működik, hogy leülök és írok egy verset. Ha nincs katalizátorom, akkor nem lesz vers. Ha van, akkor nagyobb valószínűséggel lesz, de még így sem mindig.

Olvastam a könyved végén, hogy mennyire nehezedre esett a köszönetnyilvánítás papírra vetése. Ezért érdekelne, hogy mi a nehezebb: egy vers megálmodása vagy az utószó és köszönet megírása, illetve miért érzel így?

Egyértelműen az utószó és a köszönetnyilvánítás a nehezebb. Konkrétan három hétig a köszönetnyilvánítás ennyiből állt a Vers a tengerben végén: Köszönetnyilvánítás. És néztük egymást... Ehhez is ihlet kell... Szerintem – de ez tényleg csak rám vonatkozik, egyáltalán nem általános érvényű –, azért könnyebb a verseket megalkotni, mert ott egy pillanatnyi impulzust kapok, ami beindítja a gondolataimat és csak úgy megjelenik a fejemben egy vagy két sor. Ezzel szemben a köszönetnyilvánítás egy konkrét célt szolgál, egy adott feladatot lát el. Úgy éreztem, hogy amíg a verseknél a formai követelmények a korlátozók – amiket egyébként nem érzek korlátoknak –, addig a köszönetnyilvánításnál a gondolataim voltak bekorlátozva. Szerintem ezért nehezebb az utóbbit megalkotni. Persze amikor homlokon csókolt a köszönetnyilvánítás múzsája, akkor már hip-hop megszületett ez is.

Nagyon szép a borítója a könyvednek. Te választottad ki a koncepciót vagy a borító készítőjére bíztad magad? Kinek a munkáját dicséri a külső kép?

A borítót Ashley Redwood tervezte. Nagyon szeretem a munkáit. Volt egy kezdetleges elképzelésem, hogy nagyjából milyen borítót szeretnék. Küldtem is Ashleynek pár képet, néhány instrukciót, de ezeken túl rábíztam magam és a borítót Ash fantáziájára, ő pedig nem okozott csalódást. Ennél tökéletesebb borítója nem is lehetne a kötetnek, számomra pontosan jelképezi a beltartalmat.

A legtöbb alkotónak van olyan személy az életében, aki végig „fogja a kezét”, míg meg nem születik az adott könyve. Neked ki volt az a bizonyos személy, akinek akár ha „hisztiztél” is, de elviselt és támogatott? És mennyire fontos a környezet hozzáállása egy ilyen időszakban?

Nagyon fontos a környezet támogatása, hiszen nem csak fizikailag, de lelkileg is hatalmas támaszt tudnak nyújtani. Amikor elhatároztam, hogy összerakom a kéziratot, akkor úgy fél évvel később Anyukám felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja, mert semmit sem haladtam vele. Persze ezt nem fogadtam el, de nagyon jól esett a felajánlás. Velem örült és meghallgatott, amikor nyafognom kellett. Ő az egyik, a másik pedig férjem, aki minden pillanatban velem volt. Először ő olvassa a verseimet is, de mivel végigkövetett velem mindent – a versek ide-odarendezésétől kezdve a javításokig, a várakozáson át, amikor a kiadóknak elküldtem a kéziratot, és természetesen az örömöt is, amikor megkaptam a NewLine Kiadó pozitív visszajelzését, majd az ezután következő munkafolyamatot napjainkig és ezután is –, ezért ő az, aki a legnagyobb támogatóm volt. Barátaim közül sokan voltak, akiknek biztatása rántott ki egy-egy rosszabb pillanatból. Az, hogy tudtam, velem örülnek és mellettem állnak, nagyon sokat jelentett és jelent a mai napig is. Azok a barátaim pedig, akik szintén benne vannak a kiadás világában szakmai tanácsokkal is gazdagítani tudtak, ami első könyvesként felbecsülhetetlen tud lenni.

Ha ki kell emelned két alkotásodat, akkor melyek azok, amikre igazán büszke vagy és/ vagy egy meghatározó időszakról mesélnek? Van-e olyan versed, amit bátran ajánlanál azon olvasóknak, akik „életválságban” szenvednek?

Talán a legbüszkébb az egyik olyan versemre vagyok, ami még nem jelent meg. Van valami, ami gyerekkorom óta foglalkoztat. Vissza-visszatérő gondolat számomra hosszú évek óta, s ez egy olyan dolog, ami misztikus, megfoghatatlan, mégis folyamatosan jelen van. Erről írtam nem olyan régen egy verset, és amikor elkészült egyfajta megelégedést éreztem. Igazából nem ajánlanék konkrét költeményt. Már csak azért sem, mert nem biztos, hogy ami nekem egy bizonyos dolgot ad, az másnak is ugyanazt fogja adni. A versek nem egy jelentéssel bírnak. Van amikor tudod a saját lelkedhez kötni, van amikor nem. Van, hogy majd később újraolvasod, és akkor ad valami megnyugvást. Éppen ezért hibásnak tartom azt a módszert is az irodalomórákról, hogy „mire gondolt a költő”, meg hogy a tanár gondolatait kell visszaadni egy verselemzésnél. A vers mást mond neked, mást a tanárnak, a szomszéd néninek, nekem, és az is lehet persze, hogy a vers hangulata nem állt egyenes arányban a költő hangulatával. Ezért úgy gondolom, hogy a lírai alkotásokat nem feltétlenül ajánlani kell adott dologra, hanem olvasni, megélni, érezni őket. Minden vers meg tud szólítani valakit, csak meg kell találnia egymást költeménynek és olvasónak.

Minden költőnek van egy bizonyos szokása, melynek tükrében megfogalmazódik az a bizonyos kezdetleges pár sora. Gondolok itt elsődlegesen arra, amikor ihletként a műve közepét álmodja meg és köré építi az összes többit. A te esetedben hogyan születik meg egy vers és átlagban miképpen döntöd el, hogy hány versszak legyen stb.?

Szinte mindig az első két sor ugrik be először. Nem is emlékszem olyanra, hogy ne így lett volna. A versszakok száma attól függ, hogy van-e még mondanivalóm, van-e még a versben olyan, amit ki kell hozni belőle. Szeretnék írni több rövidebb, maximum három versszakos, tömör, velős verset, de azt vettem észre, hogy hosszabban tudom átadni a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat. Bízom benne, hogy hamarosan sikerül majd ilyet is írnom.

Mit gondolsz arról, hogy a régmúlt nagy alkotói bánatukban írták az utókornak „világismert” alkotásaikat? Melyik érzelmi mélység adhat igazán ihletet? És vajon szerinted, miért mindig mások nyomorúsága és fájdalma hat igazán a társadalomra? Hiszen a kötelező olvasmányok legtöbbje is inkább drámai, sem mint humorban gazdag alkotás. Mit gondolsz erről?

Talán azért, mert a belső fájdalom, a bánat, a magány, az elhagyatottság olyan mély és erős érzelmek, hogy könnyen megindítanak, könnyen ihletet adnak. Én magam is, első – magam által – jobbnak tartott verseimet lelkifájdalom hatására alkottam. A fájdalmat talán jobban ki lehet fejezni, mint a boldogságot. Utóbbit is ki lehet természetesen, de az örömöket sokkal könnyebben éli meg az ember, míg a bánatot szeretné kiűzni magából, és erre nagyon is alkalmasak a művészetek.

Úgy gondolom, hogy alapból az ember empatikus és érző lény, mások fájdalma benne is egyfajta rossz érzést kelt, ő is megéli. A kötelező tananyag – azt mondják –, az életre készít fel. A kötelező olvasmányok legtöbbje arra mutat rá, hogy az élet rohadt egy dolog tud lenne (már bocsánat a kifejezésért). Ebből a nézőpontból tökéletesek, abból a nézőpontból már kevésbé, hogy a diákok többsége vagy el sem olvassa őket, vagy nagyon hamar elfelejti. Nem hiszem, hogy irodalmi felmenőink az általános iskolás és/vagy középiskolás diákoknak szánták volna műveiket.

Sok kötelező olvasmányt én sem olvastam el akkor, amikor a tananyag előírta, ellenben felnőttként pótoltam. A mostani gondolkodásom azt mondatja velem, hogy gyerekként nem is igazán értettem volna azt a mögöttes tartalmat, ami sok műben megbúvik. Most ellenben én vagyok az a célközönség, akihez beszélnek ezek az alkotások.

Sokszor hallom más emberektől, hogy „felbérelt” alkotókká kényszerülnek válni. Szerinted egy költő, tud –e úgy alkotni ebben az esetben, hogy az ne menjen a minőség rovására? És te képes lennél –e rá?

Volt már olyan, hogy egy-egy kedves ismerősöm kérésére írtam verset, például nyugdíjba vonulás alkalmából, vagy esküvőre szánt ajándék gyanánt. Általában ezeket a műveket nem érzem olyan erősnek, mint azokat, amelyek szívből, lélekből íródnak, de ez talán nem is baj. A lényeg, hogy annak tetszik, aki kérte és annak is, aki kapja.

Pont a minap találkoztam egy oldallal, amelyen versek rendelhetőek igen borsos áron. Az én értékrendem mást diktál, ezért biztosan nem tudnám így eladni a verseimet, vagy rendszeresen megrendelésre írni. És hát ugye feljebb beszélgettünk már az ihletről, ami nem parancsra jön nálam.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Mikor várhatjuk az újabb könyvedet és maradsz-e a költészet világában?

Természetesen készülök egy következő kötettel, aminek a kézirata már erősen folyamatban van. Mindenképpen a verseknél maradok, ez az én utam, az én világom. A mikor még kérdés, de igyekszem minél hamarabb, hogy ne kelljen túl sokat várni. * kacsint * Ezenkívül is rengeteg tervem van természetesen, bár nem mind kapcsolódik a költészethez.

További sok sikert kívánok Judit!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook és Instagram oldalait, ahol további érdekességeket olvashattok!

Vers a tengerben című könyvét pedig, a NewLine Kiadó oldalán tudjátok megrendelni.

Írta: NiKy