Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

 

“Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek cserebéje.”

Revíziómat egy bibliai méretű főbűn bevallásával fogom kezdeni: a közelmúltig nem olvastam az írótól semmit és nem is igazán érdekelt Márai. Persze rengeteget hallottam róla, Márai így, Márai úgy, hiszen volt ő szamizdat irodalom és az átkosban a kultúrális ellenállás szimbóluma is többek között. Annyira emlegette mindenki egy időben a környezetemben különböző platformokon, hogy teljesen érdeklődését vesztettem iránta, megcsömörlöttem anélkül, hogy egyetlen írását is olvastam volna. A vezeklést nemrégiben az Eszter hagyatékával kezdtem, irodalmi zarándokutam következő stációja pedig egyik talán  legismertebb munkája lett.

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek című alkotása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban jelent meg 2020-ban, sokadik újrakiadásban. Megszokottan ízléses, funkcionális külső, semmi tolakodás, nem alakul ki bennünk hamis tévképzet vagy várakozás a tartalmat illetően.

“S mikor a barát éjjel hazaérkezett Bécsből és a világból, dohány-és kölnivízszagúan, kissé csapzottan és kamaszos-nagyvilágiasan, halkan beszéltek, sokáig, mint a cinkosok, mintha Konrád varázsló lenne, aki otthon ül, az emberek és tünemények értelmén töri fejét, míg famulusa a világban jár és gyűjti az emberi élet titkos híreit. Konrád legszívesebben angol könyveket olvasott, az emberek együttélésének történetéről, a társadalmi fejlődésről. A testőr fia csak lovakról és utazásokról olvasott szívesen. S mert szerették egymást, mindegyik megbocsátotta a másiknak az eredendő bűnt: Konrád a barátnak a vagyont, a testőr Konrádnak a szegénységet.”

A kissé hosszúra nyúlt idézet plasztikusan visszaadja a két főbb szereplő, Konrád és Henrik merően eltérő személyiségét és ezzel némileg ellentmondóan mély barátságát. Eleinte úgy érezhetjük, hogy az utóbbi a fontosabb karakter, hiszen ő egyben a narrátor is, de mire végzünk az olvasással rájövünk, hogy mindketten elengedhetetlen szereplői ennek az emberi drámának. Dráma? Vagy egyszerűen az élet?  Ott van minden a lapokon, ami elngedhetetlen összetevő: barátság, szerelem, árulás és elmúlás.

A stílus rendkívül élvezetes, még akkor is, ha a mű egy jobbára egyetlen hosszúra nyúlt monológ, de egy nagyon érdekes és fájdalmas életet ismerünk meg a tábornok elbeszélésben. Életképek elevenednek fel az Osztrák-Magyar Monarchia életéből, egy távoli és letűnt időszakból, amelynek szereplői azonban nagyon is sok mindenben hasonlítanak ránk, így könnyen tudunk azonosulni velük. A korszakok és a díszletek változnak, az ember azonban örök.

Külön ki kell emelnem, hogy az író milyen magabiztosan formálja meg a halál árnyékában élő aggastyánokat, mindezt úgy, hogy a mű kiadásakor mindössze 42 éves volt. Valahogy árad a lapokról ez a határtalan élettapasztalat és bölcsesség, lenyűgöző természeti képekkel keretezve. Úgy éreztem, hogy nincs egyetlen felesleges szó sem, minden feszes, minden ki van mérve, akárcsak a főszereplő katonatisztek élete. Szívszorító a mindent átható elidegenedés és elmagányosodás, ami az író életének ismeretében nem teljesen meglepő sajnos.

“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”

Nagyon erős sorok ezek, szerintem a mű fő üzenete, ami nagyon rezonál a buddhista filozófiával: a bennünk tomboló szenvedélyek szítják a személyes poklunk tüzét, de ugyanakkor ezek tesznek minket emberré is. Próbálhatjuk csillapítani a lángok hevét úgy, hogy nem harcolunk a sorsunk ellen, de a szenvedély csak akkor szűnik meg teljesen, amikor életünk szikrája kialszik…amikor a gyertyák csonkig égtek.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, mert ezt a művet kézbe kell venni! Ezért kérlek kedves olvasó, hogy velem ellentétben ne vétkezz és olvasd el ezt a könyvet!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Maszaoka Siki - 120 haiku

 

„Kövön szunnyadó

pillangó, rövid életemet

tovább álmodod?”

Nem tagadom számomra a versek valahogy mindig is közelebb álltak a lelkemhez, mint a haikuk, ugyanakkor nagyjából két éve érzem azt a bizonyos „hívást” és rendre elolvasok egy-egy ilyen kötetet. A mostani értékelésem is egy ilyen gyűjteményről szól, melyet Japán egyik leghíresebb haiku írójának műveit szedte „egy csokorba”. De először is szeretném hálámat kifejezni a Napkút Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Általatok messzi tájakon járhattam, és ha csak lélekben is, de feltöltekezhettem. Köszönöm.

Maszaoka Siki japán költő, író, újságíró és irodalomkritikus. Több forrásból merítkezve, úgy tudom, hogy az 1894–95-ös első kínai–japán háborúban a Nippon című napilap riportere volt. A haiku négy nagy mestere egyikének tartják. Ő a megújítója az addig hokkuként ismert, és általa haikura átkeresztelt versformának. ( Róla itt tudsz bővebben olvasni).

Czifra Adrienn műfordító munkájának köszönhetjük ezt a csodálatos kötetet. Az általa „életre” keltett szavak szárnyán számos emocionális hullámvölgyön mehettem keresztül és bizony sokszor a könnyeimet törölgettem olvasásom közben.

A könyv négy nagy fejezetre bontható, melyeket az évszakok ihlettek és tulajdonképpen egy teljes évet ölelnek fel. Bár az is igaz, hogy egy ötödik rész is megbúvik a lapokon, mellyel tulajdonképpen elkezdődik minden. Nézzünk is egy-egy példát ezekre!

Az első ilyen, melyet fent már említettem, az Újév címet kapta. Az ebben a részben található elszórt alkotások mind nagyon friss érzést keltenek az olvasóban. Hogy csak egy példával éljek:

„Hegyekben álló

több száz régi könyv fölött

új év köszönt be”

A következő fejezet már egy sokat ígérő időszakról mesél, mely nem más, mint a Tavasz. Alapjaiban is a változékony, de újjáéledő természetet keressük, mely a költő írásaiban is fellelhető. Nézzétek csak!

„ Tavaszi parton

derűt csal az arcomra:

minden él, virul.”

És a másik:

„Szárnyát libbentve

szellő hátán tovaszáll

kicsiny pillangó.”

A harmadik nagyobb részben természetesen csak is a Nyár kaphat helyet. A meleg levegő, az illatoktól és színektől dúskáló kert számos ihlet forrása. A költő többször visszatér egy-egy mozzanathoz, mégis számos oldaláról mutatja be. 

„Világnak terhét

vállaimról ledobom:

déli szieszta”

És a második:

„Hűvös holdfényben

zöld békák kuruttyolnak

eget rengetőn”

A negyedik fejezet már az Ősz beköszöntével érkezik el hozzánk, ahol már érezzük az alkotó bágyadtságát és egy bizonyos készülődést, mely valószínűleg elszomorítja majd az olvasót. Erről is hoztam egy kis ízelítőt:

„Tovatűnt a hold:

égbe törő nagy hullám

bekebelezte”

Vagy a másik:

„Micsoda magány –

tűzijáték elillan

s egy csillag lehull”

És az utolsó fejezet, mely mindig az elmúlásról szól, természetesen a Tél beköszöntével kezdődik. Az itteni haikuk már teljesen más élményt nyújtanak az olvasónak, és bár nem feltétlen kellene szomorúságot éreznünk, valahogy mégis ezt hozza felszínre. A mozdulatlannak hitt táj pedig, bár tele van élettel, mégis csak a figyelmes szemlélőnek mutatja meg valódi arcát.

„Hópelyhek mögött

lilában játszik a hegy

ó, bealkonyul”

És a második:

„Kis hegyi falu:
hó alatt láthatatlan
csak patakját hallom”

Személyes élményem a kötettel kapcsolatban, hogy bár valóban rendkívül igényes és sokrétű haikukat olvashattam, mégis számomra egész végig rám telepedett egy bizonyos bú, komorság. Többször úgy éreztem, hogy reménytelen a világ, hiszen igazságtalanságként fogtam fel az alkotó küzdését betegségével. Egy ennyire sokrétű ember, hogy szenvedhet ilyen kórságban? És milyen fiatalon tapasztalta meg az élet árnyékos oldalát. És pont ezért, két írása kimondottan a lelkem mélyéig hatolt és biztosan állíthatom, hogy nem fogom elfelejteni, amíg élek.

„Engem, ki elmegy

és téged, ki itt maradsz:

más-más ősz köszönt”

És egy újabb gyöngyszem:

„Elbúcsúztunk hát

gondolatok peregnek

és a könnyeim”

És még egy pár sort szeretnék kiemelni, melyben igazán éreztem az elmúlás fájdalmát és akárhányszor olvasom, csak potyognak könnyeim.

„Kezem elfagyott

nem mozdul már ecsetem

túl későre jár”

Összességében úgy érzem, hogy egy kimagasló gyűjteményt volt szerencsém olvasni, mert bár érzékenységem számomra is meglepetés volt, mégis határozottan kiállok azon véleményem mellett, hogy minden könyvnek meg van az a különleges esszenciája, hogy jó időben és pont akkor szólítja meg olvasóját, mikor szüksége van rá. Ezért is gyógyír számomra az olvasás!

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, akik szeretnek elmerengeni az élet apró szegmensein, és ha csak pár sor erejéig is, de meglátják a tiszta, natúr valóságot.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Szöllősi Bernadett - Kabátzseb-magány

 

„Fürtjét sirató

szőlőszem mazsolává

zokogja magát.”

Amikor egy új szerzővel találkozom, mindig elfog egy bizonyos izgatottság, hogy vajon milyen hatással lesz rám írása. Bár sajnos nem egyszer volt alkalmam csalódni, de szerencsére több olyan esetet is meg tudok említeni, melyben új kedvencre leltem. A mostani értékelésem is egy ilyen könyvről fog szólni, mely először csak meglepett, majd később rabul is ejtett.

Szöllősi Bernadett – Kabátzseb-magány című alkotását utazókönyvként kaptam, amit először itt is szeretnék megköszönni. Hálás vagyok ezért az élményért. Köszönöm.

A költőnő nevével már volt szerencsém találkozni, nagyjából egy éve hívták fel rá a figyelmemet. Az akkori időkben egy „alkotó” társam mesélt róla, de aztán valamiért elkerülte a figyelmemet, amit így utólag nagyon sajnálok.

Ez a verseskötet az idei év egyik gyöngyszeme, hiszen az alig 70 oldalon annyi érzelem és intelem található, melyet átlagban csak nagyobb terjedelmű művekben tapasztaltam eddig. Az alkotó emocionális érettsége kiemelkedő, mely elsődlegesen az édesapához szóló alkotásokban és egy bizonyos életkor felismerésében mutatkozik meg. Ez a két terület önmagában is súlyos, hiszen mikor szembe kerülünk velük, komoly sokkot él át a szerető lélek, de együtt bizony komplentatív az olvasó számára.

Szeretnék három vers részletet a figyelmetekbe ajánlani. Kérlek, olvassátok figyelmesen!

Az első:

„Néha nehéz rímbe szedni, mit is érzek,

van, hogy megbokrosodnak a sorok.

Olyan lesz az egész, mint egy hamis ének,

mikor csak dadog a hang és kiszárad a torok.

Van, hogy messzire fut előlem ihletem múzsája,

és én nem érem utol, bárhogy is rohanok.

Csak leng előttem kigombolt gúnyája,

mint ujjam vége már rongyosra koptatott.

Itt minden noszogatás kósza és hiába,

vajúdni szavakat papírra bárhogy is akarok,

Kezemet béklyóként köti csókod hiánya,

és hallgatásod tollam végére köt lakatot.”

A második:

„Az én apám egy égre hullott csillag,

ő a legfényesebb pont az Orion övén,

meleg nyári éjszakán Tihanyban a visszhang,

mikor a sötét épp csak megpihen az utcák kövén.

Az én apám a mozdulat, ha hátratűröm a hajam,

minden kósza-göndör tincsemből előmosolyog,

gyerekként, ha elestem, ő volt térdemen a maszat,

és nyári égbolton az úszó felhőgomolyok.

Harmincon túl, mögöttem egy félkész-élet,

de előttem még sok vad, ismeretlen táj.

S fentről vajon kérdezed, hogy ó, mivé lett?

s talán a fejedet rázod, hogy te csacska lány.

Mond, apám, büszkén nézel rám,

onnan, hol szelek járnak és hatalmas orkánok?

És fogadod majd ugye, fogadod, majd apám,

hogy fentről, de te kísérsz el az oltárhoz?”

És az utolsó:

„Harminc után az ember lánya,

(főleg, ha égette már párszor a 'lángja')

nem siet, nem kapkod már szeretni –

elúszott hajó után nem fog eredni.

Harminc után az ember lánya,

(nem akar már játékot és nem kell a dráma)

nem áll meg félúton, sőt, vissza se néz,

törött szárnyakkal bár, de bölcs és merész.”

A kötet két részre bontható, míg az első felében a különböző verseket olvashatjuk, addig a második részben – mely ugyan lényegesen kevesebb terjedelmileg – haikuk találhatóak.

Innen hoztam két olyan szösszenetet, melyeket igen kedvemre valónak találok. Nézzétek csak!

Az első:

Ha szereted a

virágot: mező legyél,

ne üvegváza.

És a második:

„ Napjaim legszebb

csendélete: fogkeféd

fogkefém mellett.”

Összeségében elmondhatom, hogy egy nagyon kellemes élményben volt részem-olvasásom folyamán és most már biztosan állíthatom, hamarosan új könyvét veszem kézbe az alkotónak.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, minden olyan olvasónak, aki szereti a friss, de mély gondolatokkal fűszerezett, kortárs verseket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Underground Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy