Maszaoka Siki - 120 haiku

 

„Kövön szunnyadó

pillangó, rövid életemet

tovább álmodod?”

Nem tagadom számomra a versek valahogy mindig is közelebb álltak a lelkemhez, mint a haikuk, ugyanakkor nagyjából két éve érzem azt a bizonyos „hívást” és rendre elolvasok egy-egy ilyen kötetet. A mostani értékelésem is egy ilyen gyűjteményről szól, melyet Japán egyik leghíresebb haiku írójának műveit szedte „egy csokorba”. De először is szeretném hálámat kifejezni a Napkút Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Általatok messzi tájakon járhattam, és ha csak lélekben is, de feltöltekezhettem. Köszönöm.

Maszaoka Siki japán költő, író, újságíró és irodalomkritikus. Több forrásból merítkezve, úgy tudom, hogy az 1894–95-ös első kínai–japán háborúban a Nippon című napilap riportere volt. A haiku négy nagy mestere egyikének tartják. Ő a megújítója az addig hokkuként ismert, és általa haikura átkeresztelt versformának. ( Róla itt tudsz bővebben olvasni).

Czifra Adrienn műfordító munkájának köszönhetjük ezt a csodálatos kötetet. Az általa „életre” keltett szavak szárnyán számos emocionális hullámvölgyön mehettem keresztül és bizony sokszor a könnyeimet törölgettem olvasásom közben.

A könyv négy nagy fejezetre bontható, melyeket az évszakok ihlettek és tulajdonképpen egy teljes évet ölelnek fel. Bár az is igaz, hogy egy ötödik rész is megbúvik a lapokon, mellyel tulajdonképpen elkezdődik minden. Nézzünk is egy-egy példát ezekre!

Az első ilyen, melyet fent már említettem, az Újév címet kapta. Az ebben a részben található elszórt alkotások mind nagyon friss érzést keltenek az olvasóban. Hogy csak egy példával éljek:

„Hegyekben álló

több száz régi könyv fölött

új év köszönt be”

A következő fejezet már egy sokat ígérő időszakról mesél, mely nem más, mint a Tavasz. Alapjaiban is a változékony, de újjáéledő természetet keressük, mely a költő írásaiban is fellelhető. Nézzétek csak!

„ Tavaszi parton

derűt csal az arcomra:

minden él, virul.”

És a másik:

„Szárnyát libbentve

szellő hátán tovaszáll

kicsiny pillangó.”

A harmadik nagyobb részben természetesen csak is a Nyár kaphat helyet. A meleg levegő, az illatoktól és színektől dúskáló kert számos ihlet forrása. A költő többször visszatér egy-egy mozzanathoz, mégis számos oldaláról mutatja be. 

„Világnak terhét

vállaimról ledobom:

déli szieszta”

És a második:

„Hűvös holdfényben

zöld békák kuruttyolnak

eget rengetőn”

A negyedik fejezet már az Ősz beköszöntével érkezik el hozzánk, ahol már érezzük az alkotó bágyadtságát és egy bizonyos készülődést, mely valószínűleg elszomorítja majd az olvasót. Erről is hoztam egy kis ízelítőt:

„Tovatűnt a hold:

égbe törő nagy hullám

bekebelezte”

Vagy a másik:

„Micsoda magány –

tűzijáték elillan

s egy csillag lehull”

És az utolsó fejezet, mely mindig az elmúlásról szól, természetesen a Tél beköszöntével kezdődik. Az itteni haikuk már teljesen más élményt nyújtanak az olvasónak, és bár nem feltétlen kellene szomorúságot éreznünk, valahogy mégis ezt hozza felszínre. A mozdulatlannak hitt táj pedig, bár tele van élettel, mégis csak a figyelmes szemlélőnek mutatja meg valódi arcát.

„Hópelyhek mögött

lilában játszik a hegy

ó, bealkonyul”

És a második:

„Kis hegyi falu:
hó alatt láthatatlan
csak patakját hallom”

Személyes élményem a kötettel kapcsolatban, hogy bár valóban rendkívül igényes és sokrétű haikukat olvashattam, mégis számomra egész végig rám telepedett egy bizonyos bú, komorság. Többször úgy éreztem, hogy reménytelen a világ, hiszen igazságtalanságként fogtam fel az alkotó küzdését betegségével. Egy ennyire sokrétű ember, hogy szenvedhet ilyen kórságban? És milyen fiatalon tapasztalta meg az élet árnyékos oldalát. És pont ezért, két írása kimondottan a lelkem mélyéig hatolt és biztosan állíthatom, hogy nem fogom elfelejteni, amíg élek.

„Engem, ki elmegy

és téged, ki itt maradsz:

más-más ősz köszönt”

És egy újabb gyöngyszem:

„Elbúcsúztunk hát

gondolatok peregnek

és a könnyeim”

És még egy pár sort szeretnék kiemelni, melyben igazán éreztem az elmúlás fájdalmát és akárhányszor olvasom, csak potyognak könnyeim.

„Kezem elfagyott

nem mozdul már ecsetem

túl későre jár”

Összességében úgy érzem, hogy egy kimagasló gyűjteményt volt szerencsém olvasni, mert bár érzékenységem számomra is meglepetés volt, mégis határozottan kiállok azon véleményem mellett, hogy minden könyvnek meg van az a különleges esszenciája, hogy jó időben és pont akkor szólítja meg olvasóját, mikor szüksége van rá. Ezért is gyógyír számomra az olvasás!

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, akik szeretnek elmerengeni az élet apró szegmensein, és ha csak pár sor erejéig is, de meglátják a tiszta, natúr valóságot.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy