A mostani értékelésem tárgya Joe Hart - Obscura című regénye, amely az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. Ami a
könyvek külső “tálalását” illeti véleményem szerint eddig is eléggé el voltunk
kényeztetve a kiadó részéről, de ez a mostani borító nálam minden eddiginél
magasabbra helyezte a lécet, lehetne akár egy esetleges filmfeldolgozás
moziplakátja is. Emellett az Agave által kiadott sci-fi-k kisebb-nagyobb
kivételekkel szinte mindig beváltották a hozzájuk fűzött előzetes
várakozásaimat, úgyhogy az előjelek rendkívül bíztatóan alakultak.
De nézzük is, hogy mirő szól a mostani
kötet:
Történetünk főhőse dr. Gillian Ryan, aki
magánéleti megpróbáltatásai mellett egy új, az Alzheimer-kórhoz hasonlatos
memóriakárosodással járó betegséggel folytat mindennapos harcot. Amikor férje
után kislánya is az árulkodó tüneteket kezdi produkálni, végső elkeseredésében
elfogadja a NASA kétséges ajánlatát: vegyen részt az ENSZ-űrállomásra induló
expedícióban, melynek célja a legénység körében terjedő emlékezetkiesések
eredetének vizsgálata, cserébe pedig korlátlan támogatást kap kutatásainak
finanszírozására. Vajon elvállalja a felkérést? Erre és még számos más kérdésre
megleled a választ, cask vedd kézbe a könyvet.
Szubjektív véleményem szerint a regény első
80-100 oldala nagyon dinamikus és olvasmányos, egymást követik az események,
feszes a tempó. Sajnos amint hőseink a világűrbe emelkednek, azzal párhuzamosan
elkezd zuhanni a színvonal is. A történet átcsap egy teljesen hétköznapi
thrillerbe, ahol ezúttal egy űrbéli állomáson lesz összezárva a heroina a
kegyetlen gyilkossal egy teszemazt magányos ház helyett az utca végén. A kötet
feléhez érve pedig már előre tisztában voltam a rám leselkedő további
“fordulatokkal”, olyan kiszámíthatóvá válik a forgatókönyv, mint egy kedd esti
B-kategóriás film esetében valamelyik kereskedelmi csatornán. Nagy kár érte,
pedig nagyon érdekesen indul, de sajnos maga az író előadásmódja és
törtenetszövése miatt nem marad semmi meglepetés (na jó, talán az epilógust
leszámítva) az olvasó számára, őszintén szólva az utolsó száz oldalt már csak
le akartam tudni.
Nem segíti az élvezhetőséget az sem, hogy a
szerző meglehetősen nagyvonalúan bánik a technikai háttérrel, rengeteg a következetlenség
illetve logikátlanság a könyvben felvonultatott csúcstechnológia történetbe
ágyazása körül. Nehéz lenne ezt jobban részletezni spoilerezés nélkül, de
például a szupertitkos-szuperfontos űrállomáson nagyjából olyan szigorú
biztonsági protokollok vannak érvényben, mint a Tisza-parti nyári
cserkésztáborban. Vagy említhetném azt is, hogy a rendelkezésre álló fiktív technológia
magát az egész űrutazást teszi számomra értelmetlenné. Kicsit magammal is
ellent mondva, lehet hitelesebb lett volna a történet abban a bizonyos utca
végén álló magányos házban. Persze a végén jön az elmaradhatatlan
“sós-kútba-tették-onnan-is-kivették” finálé, aminek keretében hősnőnk Bruce
Willis-t megszégyenítő körülmények között száll szembe mindennel és
mindenkivel.
A karakterek átlagosak, se nem jók, se nem
rosszak: van itt érző szívű óriástól kezdve a karrierista, de odabent azért
mégis emberi parancsnokon át a háborús pszichózisban szenvedő veterán katonáig
bezárólag minden. Pont sablonosságuk miatt nem tudtam igazán egyikükkel sem
azonosulni vagy együtt izgulni, mert akárcsak a rossz filmeknél, itt is
pontosan előre sejtjük, hogy ki lesz csak a veszteséglistát gyarapító statiszta
és kinek lesz esetleg számottevőbb szerepe is a történetben.
Nyugodt szívvel csak a kiszámíthatóan
sablonos thrillerek kedvelőinek tudnám ajánlani, kíváló kiegészítő lehet
mondjuk strandoláshoz a Blikk helyett, de a hozzám hasonló kérgesszívű sci-fi
rajongók jobban teszik, ha stabilabb kvazárok felé veszik az irányt.
Amennyiben mégis elerülnél a könyvben, megteheted, ha az Agave Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése