Különös az élet, hiszen mióta megszülettem, szabályokhoz
vagyok kötve. Először a családom tanította meg mit lehet és mit nem, majd
jöttek a kötelező intézmények – óvoda, iskolák- és végül elérkeztem én is az
első munkahelyemre. Azt felváltotta a második, majd a harmadik, bizonyítva mennyire
nem találom a helyemet és nem élvezem a társadalmi ketrecet. Ma már
felvállalom, hogy szabadnak születtem és semmilyen rácsot nem viselek el. Az
alapjátékszabályokat ma is betartom, nem ártok másnak, tisztességesen élek, de
szembe megyek a forgalommal. Hogy miért osztom meg veletek az élet
szemléletemet? Csupán azért, hogy lássátok, kimerem mondani, amit gondolok,
látok és tapasztalok, de teszem ezt őszinte hittel, hogy nem vagyok egyedül.
Szanyi Ildikó – Nem ezt ígérték című kötetét recenzióként választottam, melyet
ezúton is szeretnék megköszönni a Napkút Kiadónak. Hihetetlen energiákat
mozgatott meg bennem ez a pár novella és lentebb látni fogjátok, hogyan is
értem a mostani sorokat. Gyertek, tartsatok velem!
Ahogy már írtam, mély érzelmeket hozott felszínre bennem ez
a csepp kötet. Hiszen alig 80 oldal, mégis számos élethelyzetet tár olvasója
elé. A címadó novella a második a sorban, de egyben a legmegrázóbb is. De nem
szaladok ennyire előre, nézzük sorban, hogy mit is tapasztaltam.
Az úton címet viseli a könyv elején induló novella. Ahogy
már a címben is olvasható egy utazás élményét tapasztalhatjuk meg egy dolgára
induló személy gondolatai által. Az egész út sejtelmes és nem egyértelmű, hogy
a valóságról mesél, vagy az életről. Erre ez az idézet a legjobb példa.
Nézzétek csak: „Az utazás olyan, mint az élet. Egyszer csak felkerekedünk és
haladunk a végtelen felé, miközben életünk benzinkutjain igyekszünk
olykor-olykor megnyugvást találni. Utazásunk sebessége, benzinkutjaink száma
saját választásunk eredményei. Vajon kamionsofőrök vagy elegáns öltönyben utazó
üzletemberek leszünk?”
A második novella, ahogy már fentebb említettem, a címadó
is. Egy anya gondolatain át ismerhetjük meg az élete főbb mozzanatait. Ahogy
sejtitek egy nagy csattanóval fogtok találkozni, én ezt nem fogom leírni,
hiszen pont ezekért vesszük kézbe az adott könyvet. De azt mindenképpen le
kell, hogy írjam ez a történet fájdalmasan gyönyörű és egy hatalmas
társadalomkritika is egyben.
A harmadik történet a Nagycsütörtök címmel igen egyedi a
többi novellához képest. Mert bár mindenhol érezhető valamilyen formában a
magány és a köré épülő depresszív hatás, de talán itt a legerősebb mind közül.
Adott egy tanár, akinek a szülővárosának különböző épületei adják a hátteret a
gondolatainak, a megszokott utcák és emberek sokasága. Ahogy a cím is adja, egy
ünnepnap körül folynak az események, mégis ennek elenyésző a jelentősége
összességében. Kicsit a múlt és jelen váltakozó, egymással párhuzamot kereső
játékát mutatja be a történet, majd egy hirtelen váltásnál a jelen tolakszik
előtérbe. Ebből is látszik, hogy a történet szürreális hangulatot kelt. Bár
távolra nyúl a valóságtól, mégis csak bizonyos szintekig engedi be az olvasót.
Egy jóindulatú tanár mutatkozik be, aki magányában már eljátszik a vég
gondolatával is. Szerencsére hamar túljut ezen és már ismételten a városka
elemzésével foglalkozunk. Érdekes volt olvasni mindenképpen.
A negyedik alkotás nagyon megrázó volt a számomra, mivel
pontosan emlékszem, hogy egy szeretett családtagom miképpen vált az alkohol rabjává,
remélve, hogy a mámor elfeledteti a valóságban megélt fájdalmakat. Ennek a
műnek maga a címe is beszédes, hiszen Az angyaldíszes kulcstartó nem egészen
érthető eleinte, hogyan is kapcsolódik a műhöz. Ebben a történetben egy olyan
személy szenvedései mutatkoznak meg, aki nagyon fiatalon elköteleződött;
házasság, gyerek és a rossz anyós-meny kapcsolat teszi pokollá a mindennapokat.
Mivel sajnos van rossz felmenői példa az események alakulására, felvetődött
bennem egy gondolat, miszerint ha a szülők, nagyszülők között van olyan
személy, aki alkohollal küzdött, akkor vajon a gyerekek és unokák között
legalább egy személy szintén viszi tovább ezt az életet, míg maga sikeresen meg
nem tudja változtatni az ismétlődő mintákat. De ez is természetesen
egyéni meglátásom.
A tökéletes család cím első olvasásra lelkesedést válthat ki
az olvasóból, de ha belegondolunk nincs tökéletesség. Miután elolvastam a
novellát, rá kellett jöjjek, apró szarkazmus csupán, hogy a „tökéletes” szóval
jellemezte az írónő a családmodellt. Tulajdonképpen egy frusztrált, önző bár
mindenki a maga nézőpontja szerint valamibe menekülő szülő és gyermek
viszonyról mesél. Az anya nehéz terhessége kialakít egy elfojtó szeretetet
gyermeke iránt, mely kezdetben még kezelhető, de a későbbiek folyamán átcsap
egy mániába. Hogy saját frusztrációját levezesse túlórákat vállal, melyek már
inkább szólnak egy karrierista nőről, sem mint egy buzgó anyáról. Az apa egy
egyszerű életet élő, a mindennapi biztonságot és meleg otthont kereső személy
lenne. A felesége gyermek központúsága eleinte csak kicsit zavarja, de később
teljesen elkergeti otthonról. Az állandó feszültség egy bizonyos
szenvedélybetegséget hoz elő, mely anyagi gondokat is okoz a számára. Lánya
iránt bár szeretettel van, mégis érződik a neheztelés, hiszen amióta
megszületett a gyermek azóta változott rohamos meg az élete. És adott a kislány
nézőpontja, miszerint eleinte nagyon élvezte a figyelmet és a babusgatást. De
nagyon fáj neki, hogy igazán egyik szülője sem tud őszintén időt tölteni vele.
A tárgyak és ingóságok növekednek körülötte, de nem tud kiteljesedni. A féltő
bánásmód kialakít benne egy bizonyos depressziós viselkedési zavart, melyet egy
közösségi hálózaton próbál levezetni. A hamis világnézet, miszerint minél
többen like-olnak, annál több figyelmet kap, már teljesen kitöltik a
gondolatait. És sajnos minden hangulathoz van társ, ahogy mondani szoktam, most
egy öngyilkos hajlamú gondolkodó személyében. Tehát, mint láthatjátok, hogy
inkább egy diszfunkcionális családi modell mutatkozik meg, az megint más
kérdés, ki hajlandó a felszín alá nézni.
Az utolsó előtti történet a legszebb és egyben
legmeghatározóbb élményem. A Nagyapa címet olvasva már sejtettem, hogy valami
olyasmivel fogok találkozni, ami megindító lesz számomra. És bizony ez a
megérzésem is valóra vált, nem csak, hogy mélyen érintett, de be kell, hogy
valljam sírva fakadtam. Egy unoka szemszögéből ismerjük meg a nagyszülők
történetét. Egy kivételes házaspárról olvashattam, akik a semmiből építették
fel a maguk egzisztenciáját, becsülettel és sok nehézséggel megküzdve.
Gyermekeik és unokáik már mindezen javakat élvezhetik, de mégis érződik, hogy
nem pazarlóan, hanem megbecsülve élik a mindennapjaikat. A gyermeki gondolatok
is tele vannak féltéssel, szeretettel és egy bizonyos „kedvenc” birtoklással.
Én pontosan értem ezt a nézőpontot, mert szeretet papámnak és mamámnak ezt a
szerepet töltöttem be, hiába voltunk mi is többen testvérek. Első szülöttként
megadatot ez a parányi külön díj, melyet felnőttként is féltve őrzök szívem
rejtekében. Bár sajnos már nem élnek a nagyszüleim, nem telik el úgy nap, hogy
ne gondolnék rájuk. Végtelen hálás és büszke vagyok, hogy ilyen csodálatos
emberek neveltek és nem lehetnék most szabadgondolkodású, de becsületes és
szorgos kis méhecske. Hiszem, hogy a nagyszülök okozta örömök és tanítások az
unokákat is formálják, ha szeretettel és figyelemmel vagyunk feléjük nagyon sok
régi értéket kapunk, amit a mai rohanó és folyamatosan változó világban nincs
előtérben, pedig ugyan úgy megállja a helyét és nem egy nehéz helyzetből
átsegít minket. Ezért ez a novella számomra a legcsodálatosabb írás ebben a
kicsinyke könyvben.
És elérkeztünk az utolsó íráshoz, melynek címe is adott:
Halottak napja. Az esemény előszele egy nagycsalád évenkénti összejövetele,
mely hagyományként apáról fiúra szállt és őrződik nagy becsben. Már minden
gyermeknek családja van, de az év ezen időszakában egy egységet képezve,
hangosan és sokszor vitázva neki indulnak, hogy tiszteletüket tegyék az
elhunytaik és a faluban élő rokonok felé. Ez az első olyan írás, ahol nem
éreztem azt a lelkes hívó szót, nem tudtam beleélni magam és valahogy hidegen
hagyott minden formájában. Mára jómagam elhidegültem a családi fészektől, de
még emlékszem a nagy eseményekre, mikor minden rokon egy asztalhoz ült. Régen
volt, de akkor gyermekként nagyon szerettem, mert fontosnak és különlegesnek
éreztem. Valószínű, ahogy telnek az évek úgy kopnak meg az emlékek is. Belepi
őket az idő pora, és ha nem „takarítom” le néha, akkor el fogom feledni.
Összességében elmondhatom, hogy ez a novellás kötet maga az
élet. Hiszen múlt és jelen, idős és fiatal, hazugság és őszinteség, az állandó
és az elmúlandó váltakozik a lapokon, mégis minden történetre igaz, hogy az idő
telik. Egyedül vagy családdal és barátokkal, de élnünk kell a mindennapokat,
meg kell látnunk hibáinkat, és ha tehetjük, mindig fejlődjünk. De a
legfontosabb az, hogy soha ne feledjünk honnan jöttünk, mert ez határozza meg
igazán azt, hogy mit képviselünk jelenleg. Ha még élnek szeretteink és jó a
viszonyunk, törődjünk egymással, mert egyszer már mi is csak a sírkövet fogjuk
bámulni és akkor már hiába potyogtatjuk a szeretetünk könnyeit.
Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeret az
élet árnyaltabb oldaláról is tudni, és megérti, hogy minden múlandóság mellett
az értékeinket is becsülni kell.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Napkút Kiadó
oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése