Évek óta keresem azt az érzéki stílusban íródott könyvet,
amely többről szól a puszta testiség megjelenítésénél. Van tartalma, olyan mondanivalója,
amely tökéletessé teszi számomra az adott olvasási élményt. Sokszor morgok, sőt
mérges is vagyok, hogy az erotika műfaja alá már minden „szemetet” besöpörnek,
hiszen, aki némi túlfűtöttségre vágyik, annak eme kifejezés –még ha tagadja is
a világ előtt – elfogadhatóvá válik. Önnyugtatás csupán, ezt mindenki jól
tudja, ellenben sokfelé visz ez a kissé túlfűtött, de annál sikamlósabb út,
elvégre a szépirodalmi, illetve szórakoztató szférákban számtalan ízléses
kiadvány látott már napvilágot. Sokunk számára a gyönyör egyedinek tűnő, hiszen
számtalan formában elégíthetjük ki testünket és lelkünket egyaránt, ám az
irodalmi közeg nagyon megosztóvá válik, amint a testiség képbe kerül. Azt
gondolom, hogy minden kiadványt helyén kell kezelni és a maga kategóriájában
megítélni, ámbár még így is fennállhat annak veszélye, hogy nem ránt be az
adott felnőtteknek szóló mese. Számomra egyértelmű volt, hogy a mostani olvasmányom
a szórakoztató irodalom kissé buja világába fog kalauzolni, az persze már más
kérdés, hogyan is hatott rám.
K. F. Breene amerikai származású szerző, aki elsődlegesen
túlfűtött fantasy történeteivel hódította meg az olvasók lelkét. Kis hazánkban
a Démonkirály átka című tetralógiáját ismerhetik meg a paranormális romantika
kedvelői. Ha érdekel az írónő munkássága, akkor látogass el honlapjára.
K. F. Breene - A rózsák romjai című erotikus fantasy regénye 2022-ben jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában. Az elsőre gyönyörűnek tűnő borító bevallom őszintén számomra kissé kaotikussá vált, amikor felfedeztem, hogy a kép közepén egy haladó jóga póznak sem utolsó pozícióban lévő alakból egy fénypászma türemkedik kifelé. Őszintén szólva inkább röhejes, sem mint érzékiséget tükröző, de ízlések és pofonok, ahogy mondani szokás.
Történetünk erősen hajaz a már oly jól ismert, és sokunk
által szeretett, Szépség és Szörnyeteg mesére, amely ugyan a felnőttek
szórakoztatását vette céljául, mégis számos formában hozza, a már ismert mese
elemeket. Vegyük mindjárt elsőként figyelembe, hogy a kötetben alakváltók
kapják a főszerepet, ámbár az is igaz, hogy nem a szokványos módon. Kapunk egy
hősnőt, aki szeret olvasni és a növények nagy rajongója, aztán ott a rettegett
„szörnyeteg”, aki idővel „ledobja” formáját (ruháját) és megmutatkozni látszik
emberi oldala is. Aztán szintén felfedezhető egy átokkal súlytott kastély és
annak – kissé eldeformált – személyzete, egy városi bunkó, aki nem ismeri a nem
szó valós jelentését, némi kitekintést kapunk egy igazi fő gonoszra is, akit
csak Démonkirály néven ismerhetünk meg. Ezeken felül az elvárt humor és
rejtélyesség is felüti a fejét, megfűszerezve egy nagy adag erotikus töltettel,
oh és egy csipetnyi varázslattal egyetemben. Itt kérem szépen az orgia olyan,
mint másnak az osztriga, csak úgy cuppantjuk befelé az ízeket, képeket, ámbár
úgy vélem kissé túlcsordult a fűszerezés, ami a szexet illeti éppen.
Talán nem kellene pimaszkodnom, mert alapvetően tetszett,
amit olvastam, mégis lenne pár megjegyzésem, amit nem tudok magamban tartani.
Először is mesélje már el nekem valaki, hogy miért kell egy
történetet ilyen minősíthetetlen, ocsmány beszéddel teletűzdelni. Egy egész
szappan elfogyna, ha minden karakter száját ki kellett volna mosnom és még
lehet keveset is írtam. Azzal, hogy ugyan nem a fallosz szót használják a
koronaékszerek megnevezése kapcsán, még nem azt jelenti, hogy le kell
alacsonyodni a putriba. Számomra sokkal élvezetesebbek azok a regények, ahol –
még ha elhangzik is némi obszcén mondat -, az nem fojtja el az érzékiséget az
éppen izgatott olvasói lélekben.
Hasonló gondom támadt a szex minőségével egyaránt, ámbár a
züllöttség mércéjét megértettem és elfogadtam, de a főszereplőnk tekintetében
már egy idő után untam. Kissé olyan hatást keltett, minthogy a köz emberének
nevezett társadalmi rétegben csak a trágárság járja, és halvány esélye sincs
senkinek sem a kicsit kulturáltabb beszédhez, valamint a „bizsereg az alsó
testrész” érzésének nem egyetemes következménye, hogy akárki nadrágjába
bedugjuk a kezünket – remélem.
„Könyvek sorakoztak a kicsiny helyiség polcain, mely nem
volt sokkal nagyobb, mint egy felmagasztosult szekrény. De én nem bántam.
Számomra ez volt a menedék. A tudás forrása. Egy kemény nap után, egy unalmas
nap után, illetve lényegében bármilyen nap után idejöhettem és elmenekülhettem
egy másik világba, élhettem egy másik életet.”
A fenti idézet volt az első olyan gondolat, amely lényegében
megszeretette velem ezt a történetet. Igen, minden tiltakozásom ellenére, szép
lassan azt vettem észre, hogy hol dühöngök a fent leírtakon, hol izgulok, vagy
éppen hangosan felkacagok. Nagyon változónak éreztem az aktuális megítélésemet
a kötet iránt szinte minden elolvasott oldal után, ámbár végig izgultam (nem
mind a két értelmében) és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen titkokról kapok
éppen információt. Persze több kérdésemre nem leltem választ, de ezen könnyedén
át tudtam lebegni, hiszen egy sorozat első kötetét vettem kézbe.
Finley karakterét egyszerre kedveltem és utáltam, ez
tagadhatatlan, ugyanis a könyvek és növények iránti elköteleződése nagyon
tetszett, szinte rokonlélekként üdvözöltem, de amikor beindultak a nedvei,
valahogy nem tudtam azonosulni vele. Vágyaim nekem is vannak természetesen, de
ezt a fajta, szinte már állatias párosodás érzését nehezményeztem, szinte
mocskosnak éreztem magam tőle. A felelőssége és karakán viselkedése mégis
folyamatosan a pozitív megítélés irányába taszított, így igyekeztem elfogadni
és főleg az értékeire koncentrálni.
Nyfain maga a tökéletes bunkó, bár a sok sérülése által ez
nem is csoda, mégis egy érett, domináns hím, aki rendre megfelel a neki szánt
szerepkörének, talán kicsit sokat szenved a múlt és jelen árnyai miatt, de ezen
nagyon könnyen felül lehet kerekedni. Közte és Finley között szinte tapintható
a feszültség minden téren és ettől is válnak olyan izgalmassá a szócsatáik
jelenetei.
Cselekmény szempontjából az átok másképpen sújtja a
királyságot, mint az eredeti mesében, de pont ezáltal válik igazán érdekessé. A
betegség – amely az átok egyenes ági mellékterméke – csak súlyosbítja az amúgy
sem könnyű életet, elvégre ki szeret démonokkal henteregni akarata ellenére!
Régen imádtam a komornyik, Lumiere karakterét, hiszen mókás
kis fickónak tűnt, aki a maga nézeteivel tette színessé a komor kastély
világát, most ugyanebben a szerepkörben tetszeleg Hadriel, aki nagyon jó
humorral segíti a történet alakulását. Nélküle szerintem semmit nem érne ez a
sztori sem, és pont ezért az egyik kedvencemként tartom számon.
Kimondottan kedveltem, hogy a könyvek szeretete mellett a
növények gondozásáról is kapunk némi betekintést, hiszen számomra is ez a két
világ adja a megnyugvást többek között.
„A növényekkel való munkálkodás (…) mindig megnyugtatott
valami különös módon, amit nemigen tudnék leírni. Élveztem a kifinomult
gondosságot, amit igényelt. Azt is, ahogyan a növény tulajdonságai együtt
változtak a környezetével.”
Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó ez a kötet
még a ponyva kategóriában is, mert bizony ezt máshova nem tudom sorolni sajnos.
A fantasy elemek ugyan adottak és ez a csábító töltet is hozzátesz, de minden
egyéb tekintetben csak a humor és a helyén kezelés terel a pozitív irány felé.
Még számomra sem teljesen egyértelmű, hogy mit is várhatok a sorozat további részeitől,
ámbár az is igaz, hogy hamarosan folytatni fogom a titkok felfedezését, mert
kellően függővéggel záródott a mostani regény, természetesen nagyon morcos
vagyok miatta.
Nem szoktam erotikus műfajú könyveket jószívvel ajánlani, és
talán ez sem éppen annak fog látszani, mégis azt kell, hogy írjam, hogy
„agyatlan” olvasásra tökéletes és ízlésektől függetlenül, a megfelelő
hozzáállással egészen szórakoztatóvá is válhat minden erotika műfajt kedvelők
számára.
Ha úgy döntesz, hogy belevágsz ebbe a kalandba, akkor az Álomgyár Kiadó weboldalán megtalálod a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése