Lana Del Rey - Violet a fűben hátrahajol

„Semmi nagy döntés

tó legyek ma vagy tenger

Ennyit kérdezek”

 

A mai kortárs költészet igencsak szerteágazó forma, stílus és önkifejezés tekintetében. Számos költő nyúl a mondatok kavalkádjához, a szabad formaisághoz vagy éppen a képvershez, más néven kalligramhoz. Érdekes módon újabban, vagy éppen visszatérőként, ismét nagy divatját éli a dalszövegek költészetté való formálása is. Mint olvasható, igen sokrétűek és talán nem meglepő, hogy pont ezért igen nehezen értelmezhetőek vagy éppen befogadhatóak sok esetben a mai „kortárs” versek. Természetesen kell az olvasó tájékozottsága a költőt tekintve, illetve egy bizonyos lelki érettség is. Hogy ki mennyire érzi magát felkészülve az irodalom eme sokszínű ágazatára, tulajdonképpen lényegtelen, hiszen egy kötetről alkotott véleményt számos más nézőpont is befolyásolhat.

És ha már a divatirányzatokról írtam fentebb, szintén nagy keletjét élik azon alkotások, amelyeket valamilyen más területen elhíresült, úgyis mondhatjuk, hogy sztárok vetnek papírra. A jelen esetben górcső alá vett kiadvány is, egy igen csak ismert énekesnő tollából származik.

Lana Del Rey amerikai énekesnő-dalszövegíró, aki állítólag a művésznevét a néhai Lana Turner hollywoodi színésznő és a Ford Motor Company brazil gyártású Ford Del Rey típusának nevéből alkotta meg. 1985. június 21-én, New Yorkban született, a milliomos Rob Grant internetes domain-befektető vállalkozó leányaként, majd a New York állambeli Lake Placidben élt hosszabb ideig. Az írás is egészen fiatal korától kezdve meghatározó volt az életében. Számaiban elsődleges egyfajta sötét, az ötvenes és hatvanas évek filmes világa, és kis mértékben a filmes noir-t idéző hangulat jellemző, amelyet gyakran egészíti ki a szövegek hasonló mondanivalósága. Az énekesnőről honlapján olvashatsz többet, de az oldal angol nyelvtudást igényel.

Lana Del Rey - Violet a fűben hátrahajol című könyve 2022 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg.

Kép: NiKy m.i.

A kötet több részletből tevődik össze – dalszövegek, naplórészletek, versek, haikuk -, amelyek egy egységet képeznek és tulajdonképpen egy töredék memoár sejlik fel a lapokból.

A legtöbb alkotása mély, intenzív depressziót hoz felszínre az olvasóban, amely többnyire egy nehéz szerelmet szólít meg. Ez a legbelső, szinte már fájdalmakkal bíró érzelem változó személyekhez szól, ahogy haladunk az idősíkon keresztül, mégis ugyanolyan intenzivitással égeti fel a lelkeket.

„Mi kéne még hogy ne azt érezzem épp elrobog velem a vonat

amihez hozzá vagyok kötözve bánatos hősnő az utolsó

kocsihoz

Mi kéne még hogy ne legyen szükségem rád

és csak szórakozásból lehessek veled

meg aki valójában vagy”

 Ha már a depresszív felhangról írtam fentebb, tulajdonképpen ez a szomorúság az eszenciája is egyben ennek a kötetnek. A bánat és szomorúság sok költőt tartott a felszínen, ráadásul kiváló költeményeket hagytak hátra az utókor számára. Cseppet ezt éreztem a szerző mostani versében is.

Nézzétek csak!

Kép: NiKy m.i.

„Add, hogy szemem a horizont síkján maradjon

add hogy sose emelkedjen tekintetem föl az égig

a miérteket kutatva

Add hogy sose jussanak el oda hol az angyalok lépni is félnek

mert a válaszokat az égből kell kérnem

A miérteket amiket az életben találtam jelentéktelenek

a pillanat varázsához képest. ami a legtöbb kérdés

megoldása

mert nincsenek okok.

És ha mégis lennének – hát tévedek

de legalább nem várakozásra pocsékolom az életem

vagy túlvilági hívásokra fülelve

30 milliárd fényév távolságból

Nem. hagyom hogy mások elmélkedjenek

míg én a pázsiton ülve

olvasok valami lényegtelent

a bekapcsolt tévé mellett

Persze korán kelek majd azért

-de csak hogy kávét készítsek neked

Ezen gondolkodtam ma reggel Joe

ilyenkor amikor a tengeri tejköd felszáll

a vÍzről a kedvenc éttermünk panorámájában

és én imádkozom hogy mindig

a tekinteted magasságában tarthassam a tekintetem

ne süssem le a szemem ne bámuljam az asztalterítőt

Igen Joe

ilyenkor amikor a tengeri tejköd felemelkedik

a vízről a gyertyafényes kikötőben

amikor azt mondogatom magamban

még mindig annyi mindent nem tudsz rólam

hogy néha megijedek a szomorúságom túl nagy

és egy napon segítened kell majd hogy valahogy elviseljem

de addig is

hadd tartsam tekintetem a láthatáron

az új épületek csillogó sziluettjén

Long Beach partjainál

ne emeljem az égig soha se a kísértetekre

Mert hiszek az emberben még ha ez furcsán is hangzik

ezekben az időkben

és nemcsak a barna szemeidben talált melegség miatt

hanem mert hiszek a bennem lévő jóban

ami elég szilárd hozzá hogy beletűzzek egy zászlót

vagy

elültessek egy rózsabimbót

vagy felépíthessek rá egy új életet”

Többször olvashatunk a belső magányról, amely eddig végig követte az életét, hiszen már a kezdetek óta édesanyja meleg ölelése hiányából fakadóan egy bizonyos űr keletkezett a lelkében.

„Tudom hogy rossz vagyok de nincs hová mennem
hazajöhetek végre?
Sosem volt anyám
Megengeded hogy enyém legyen végre a nap    
és a fiam az óceán
neveltetésem dacára egész jól viselem gondját a dolgoknak
Felnevelhetem a hegyeidet?
Megígérem hogy zöldebben tartom őket lányaimmá teszem
beszélek nekik a tüzekről figyelmeztetem őket a vízre

Magányos vagyok LA
hazajöhetek végre?”

És végezetül, de nem utolsó sorban a haiku műfajban íródott költeményeiről is elmondható, hogy a kiragadott pillanatképek egy-egy apró csendéletnek felelnek meg, amelyeket áthat a fojtogató melankólia, mégis gyönyörűek.

„Évekig kértem
hogy vegyél a karodba
de soha. Nem ment.”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven úgy érzem, hogy bár bizonyos szegmensei valóban meghatóak és szépek, mégis túl van értékelve. Ez a bizonyos hype persze szintén szubjektív, mégis úgy érzem, hogy nem attól lesz kiváló egy verseskötet, hogy fittyet hányunk az alapvető szabályoknak. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy túl közköltemény, amelyet sokan magasztalni fognak az énekesi pályán elért sikerek oltárán. Kár, hogy a dicsfény elvakítja a lényeget. A haiku költészetéről mondhatom el egyedül, hogy valóban megfogóak és egyedibbek. Sajnos én nem látom azt a hatalmas értéket és kultuszt, amit alapvetően a nevéhez fűznek, pedig az énekesnő dalait nagyon kedvelem.

Összességében ugyan elmondhatom, hogy megértettem az üzenetet, csak sajnos ebben a formában nem tudom értékelni és pont ezért nehéz bármit is hozzáfűznöm a fent említetteken kívül.

Hogy kinek ajánlom? Őszintén szólva csak azoknak, akik kedvelik az énekesnő munkásságát, hiszen ez egy érdekesség lesz a számukra. A melankólia és drámaiság vörös és fekete posztójával ékesített szövegek azon lelkeket meg fognak érinteni, akik hasonló mélységben szemlélik az életet, azonban akik kevésbé befogadóak – mint jómagam is, annak egy egyszeri olvasmányban lesz része.

Amennyiben kézbe szeretnéd venni a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Sladana Bukovac - Szellemmajom

 

„A legszorosabban azokhoz az élőlényekhez kötődünk, akiktől a legtöbbet tanulhatjuk. Az elmélet, hogy az ember mindenkinél előrébb tart, nevetséges.”

A közmédia világa hazánkban kissé szigorú szemmel méri azokat a közszereplőket, akiknek munkájuk során a hírek bemondását, közlését köszönhetjük, tehát az átlag állampolgárok információ tudását elégítik ki. Hogy ez a köztévében, rádióban vagy más hírközlési csatornán történik, oly mindegy, a lényegen nem változtat. Egyetérteni a mostani kormány nézőpontjával az egyetlen járható út a hosszútávú közszereplésre. Így felmerül bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy tőlünk nem is olyan messzi országban egy bemondóként dolgozó személy, írásra adja a fejét és egy igencsak ékes szóló, ámbár rendkívül ígéretes könyvet hagy hátra az utókor számára, amely ráadásul fajsúlyosan kritikával illeti a politikai rendszert a világ tekintetében? A mostani kötet szerzőjéről van szó jelen esetben, akinek bátorsága és őszintesége meglepett és egyben nagyon kellemes csalódást is okozott a számomra. Eme regény sok fontos témát boncolgat, amelyekről kell beszélni, ráadásul a kissé szokatlan szemszög is elmélyíti a figyelmet.

Sladana Bukovac horvát származású bemondónő, író, aki első regényével, majd később verseivel számos díjat tudhat magáénak. A Horvát Televízióban dolgozó hölgy rendkívül mélyenszántó és egyben cseppet disszonáns hangulatú regényével tört be a hazai irodalmi életbe. Szellemmajom című második regénye 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásának köszönhetően. A kötet borítója és maga a cím is igen szokatlan, mégis igazi csemegének ígérkező, így elsőre akaratlanul is kíváncsivá teszi a leendő olvasót.

„Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.”

Kép: NiKy m.i.

Nézzük is, hogy miről szól a regény:

A Szellemmajom tulajdonképpen egy pszichiáter viszontagságairól mesél a délszláv háború utáni időkben. Főszereplőnk Pavel, akinek életét a munka és édesanyja látogatásai teszik ki. A mindennapok szürkesége sokszor felőrli az lelkét, hiszen szinte rutinszerűen osztogatja páciensei körében a poszttraumás stressz diagnózist, miközben ő maga is  obszesszív-kompulzív személyiségzavarral küzd, amelynek fő tünete a túlzó tisztaságmánia, ámbár levezetésként is jó szolgálatot tesznek a mániákus takarítások. A kényszeresség sokszor kimeríti, miközben a múltjának és jelenének árnyai fojtogatják. Ráadásul a rendőrség is a nyakára jár egy múltbéli barát miatt, és ha ez még nem lenne elég, a főnökével való konfliktusai sem segítenek a helyzetén. Felmerül a kérdés, hogy vajon ebben az őrületben ki a beteg és ki az orvos, valamint az is megkérdőjeleződik, hogy a háborúk bűnei elfelejthetőek-e, ha az élet visszatér a normális keretek közé? Vajon ki az igazi bűnös és ki az áldozat? Lehet –e normális élete bárkinek, ha a pokolból tér vissza?

„- Az az ember egy háborús veterán volt. Ha belegondolsz abba a pszichológia folyamatba, ami a harcban az emberi agy mélyén működésbe lép, rá kell jönnöd, a háború sikeressége valójában azon múlik, mennyire tudjuk elnyomni az ösztönt, amellyel önmagunkat óvjuk. A háború évei alatt a lakosság körében megszűnik a haláltól való rettegés. Megtanulnak a halál közelében élni, megszokják, hogy az nem egy különleges valami, hanem a mindennapi élet szerves része. Igen, ha nem törődsz a halállal, kivívod a közösség tiszteletét, és nyersz egy jóval szabadabb életritmust is, mivel nem fecséreled az energiádat félelmekre. Igen, ám egy szép napon a háború véget ér. Revolúció helyett ismét divat az evolúció. A fejlődés kerekei újra előrefelé forognak, és a mi öndestruktív életritmusú hős túlélőink nagy szarba kerülnek. Képtelenek megbirkózni azzal az áramlattal, ami a habitusukkal ellentétes irányba sodorja őket. Olyanok, mint az újszülöttek, amikor az anyaméhből kijönnek a fényre. És fellép még két ok, amely (…) öngyilkossághoz vezet: a társadalomtól való elkülönülés és saját haszontalanságuk megérzése. Ilyenkor kellene közbelépnie az államnak.”

Kép: NiKy m.i.

A könyv számos komoly tematikát érint: ilyen például a háborús veteránok visszailleszkedése a normális, civilizált életbe, a halál és gyász feldolgozása, a barátság mivolta és legfőképpen a depresszív, fájdalommal teli lélek gyógyítása. Mint olvasható, igen szép számmal akadnak tabu témák, amelyekről a mai napig kényelmetlen vagy éppen nem ildomos társaságban beszélni. Pedig nagyon aktuális a tematika, hiszen jelen korunkban is egy komoly háború zajlik tőlünk nem is olyan messze, amely kihatással van akaratlanul is a mindennapi életünkre. A harcok alatt átélt kegyetlenségek és szinte már felfoghatatlanságig fokozódó események eltorzítják az emberi lelkeket, ki áldozatként és ki „bűnösként” kerül szembe eme borzalommal, de mégis elmondható, hogy mind a két esetben egy egész életre szóló súlyos trauma keletkezik az emberi lélekben. Feldolgozni a felfoghatatlant segítség nélkül nem lehet, de még ha külső támogatást is kap bárki, akkor is nagyon komoly erőforrás és hit kell a gyógyuláshoz, túléléshez. Talán úgy is mondhatjuk, hogy az igazi harc csak ilyenkor kezdődik, hiszen újra embernek kell maradni és az élethez kell igazán a bátor szemlélet.

„– Becsületesnek lenni ezek szerint annyit jelent: egy adott helyzetben azt tenni, ami a többség szerint elfogadhatatlan.

– Nem csak elfogadhatatlan, hanem eszelős…”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy nem fogok tudni elmerülni sem hangulat, sem pedig témaköri választás tekintetében a regényben, hiszen bár nem tagadom, hogy különösen nagy figyelmet fordítok az emberi pszichológia különböző szegmenseire, mégis azt kell, hogy írjam, nehéz kezdést éltem meg. Mondhatnám úgy is, hogy mostanában túl sok „megterhelő” olvasmányban volt részem és félve vártam, hogy egy bizonyos túlcsordult érzést fogok kapni, de végül észrevétlen csusszantam főhősünk lelkébe és a kötet végéig nem is eresztett.

Karakterek tekintetében Pavel nehéz eset sok szempontból, ám mégis nagyon figyelemreméltó személyiség. Elsőre rögtön a Doktor House főszereplőjével azonosítottam –ráadásul úgy, hogy a fent említett sorozatból jó, ha két részt láttam. Kissé mogorva, nyers modorú, mégis őszinte szavú emberként mutatkozott be, aki nem rejti véka alá véleményét. A múltja és saját bonyolult betegsége mellett helytáll az élet csatamezején is, ahol az elvárások lándzsái döfködik bordáit és bár több sebből is vérzik, mégis tudatosan halad célja felé. Miután túléltem a „minden kezdet nehéz” szakaszát, rá kellett döbbenjek, hogy sokkal könnyebb azonosulni egy olyan szereplővel, aki ennyire komplex személyiség, hiszen jómagam is megérem a pénzem és így szemlélve már elfogadóbbá váltam irányában.

Még egy karakter kötötte le a figyelmemet akaratlanul is, ámbár igen kevés szerep jutott osztályrészéül. A Vén Róka becenevet kivívó főorvos, akinek keze alatt a pszichiátria életre kell tulajdonképpen még komplikáltabb, mint a főszereplőnk. Szintén sajátos betegségben szenved, ami bizony komolyan befolyásolja a többi orvossal való viszonyát. Kicsit keveseltem aktivitását a regényben, szívesen olvastam volna még róla.

„Vén Rókát nem különösebben érdekelte a problémák háttere, a zsarnokság és törvény zavaros frigye, sem az a paradoxon, hogy akik megalkották az államot, ugyanúgy tönkre is teszik.”

Kép: NiKy m.i.

Események tekintetében a kötet egy kellemesen csordogáló patakra emlékeztet, amely ezáltal könnyen befogadható, ámbár a depresszív hangulata miatt igen lehúzó is egyben. Talán mondhatnám úgy is, hogy a szerző stílusa gördülékennyé teszi az olvasást, ugyanakkor többször félre kell tenni és megemészteni az olvasottakat.

Összességében úgy érzem, hogy megküzdöttem a lelkek csatamezején. Elhullattam a magam vérét keverve a sós könnyeimmel és végül sebektől tarkítva nem maradt másom csak a semmi, amely körül ölelt és nem eresztett.

A sok igazság közül kiválogattam azon részeket, amelyek jelen pillanatban is foglalkoztatnak, és még úgy érzem, hogy van velük dolgom bőven. Azon gondolkodtam, hogy újra kézbe fogom-e venni valaha? Talán igen, de nem a közeljövőben. Szükségem van a levegőre, a színtiszta élet elixíremre. De az bizonyos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt a polcom ékes darabja.

Ajánlom a könyvet a háború és emberi pszichológia iránt nyitott szemléletű olvasóknak. Valószínű senkinek sem lesz könnyű olvasásban része, de egy olyan élménnyel gazdagodik, amely nagyban hozzásegíti a mostani világunk csatájának megértéséhez. És egy kis gondolkodni való: „A bántalmazó mindig a nála gyengébbet szemeli ki áldozatul, olyat, aki nem fog visszaütni. Amikor azonban az áldozatra kiszemelt személy felülkerekedik a bántalmazón, az erőszak elveszti varázsát, értelmét, és megszűnik. Ez az egyszerű tautológia a gyakorlatban azonban teljességgel használhatatlan, mert az emberek rendszerint nem választják tudatosan az áldozat szerepét, mint ahogyan sokszor az sem tudatosul bennük, hogy ők az erőszaktevők.” Remélem érted és nem szorul bővebb magyarázatra sem! Sose feledd el, hogy az igazi csata a mindennapokban rejlik, és csak az győzhet, aki bátorságból színjelesre vizsgázik!

A könyvet érdemes kézbe venni, ezért javaslom, hogy a Libri weboldalán nézzetek szét érte.

Írta: NiKy