A közmédia világa hazánkban kissé szigorú szemmel méri
azokat a közszereplőket, akiknek munkájuk során a hírek bemondását, közlését
köszönhetjük, tehát az átlag állampolgárok információ tudását elégítik ki. Hogy
ez a köztévében, rádióban vagy más hírközlési csatornán történik, oly mindegy,
a lényegen nem változtat. Egyetérteni a mostani kormány nézőpontjával az
egyetlen járható út a hosszútávú közszereplésre. Így felmerül bennem a kérdés,
hogyan lehetséges, hogy tőlünk nem is olyan messzi országban egy bemondóként
dolgozó személy, írásra adja a fejét és egy igencsak ékes szóló, ámbár
rendkívül ígéretes könyvet hagy hátra az utókor számára, amely ráadásul
fajsúlyosan kritikával illeti a politikai rendszert a világ tekintetében? A
mostani kötet szerzőjéről van szó jelen esetben, akinek bátorsága és
őszintesége meglepett és egyben nagyon kellemes csalódást is okozott a
számomra. Eme regény sok fontos témát boncolgat, amelyekről kell beszélni,
ráadásul a kissé szokatlan szemszög is elmélyíti a figyelmet.
Sladana Bukovac horvát származású bemondónő, író, aki első
regényével, majd később verseivel számos díjat tudhat magáénak. A Horvát
Televízióban dolgozó hölgy rendkívül mélyenszántó és egyben cseppet disszonáns
hangulatú regényével tört be a hazai irodalmi életbe. Szellemmajom című második
regénye 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásának köszönhetően. A
kötet borítója és maga a cím is igen szokatlan, mégis igazi csemegének
ígérkező, így elsőre akaratlanul is kíváncsivá teszi a leendő olvasót.
„Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek
közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.”
A Szellemmajom tulajdonképpen egy pszichiáter
viszontagságairól mesél a délszláv háború utáni időkben. Főszereplőnk Pavel,
akinek életét a munka és édesanyja látogatásai teszik ki. A mindennapok
szürkesége sokszor felőrli az lelkét, hiszen szinte rutinszerűen osztogatja
páciensei körében a poszttraumás stressz diagnózist, miközben ő maga is obszesszív-kompulzív személyiségzavarral
küzd, amelynek fő tünete a túlzó tisztaságmánia, ámbár levezetésként is jó
szolgálatot tesznek a mániákus takarítások. A kényszeresség sokszor kimeríti,
miközben a múltjának és jelenének árnyai fojtogatják. Ráadásul a rendőrség is a
nyakára jár egy múltbéli barát miatt, és ha ez még nem lenne elég, a főnökével
való konfliktusai sem segítenek a helyzetén. Felmerül a kérdés, hogy vajon
ebben az őrületben ki a beteg és ki az orvos, valamint az is megkérdőjeleződik,
hogy a háborúk bűnei elfelejthetőek-e, ha az élet visszatér a normális keretek
közé? Vajon ki az igazi bűnös és ki az áldozat? Lehet –e normális élete
bárkinek, ha a pokolból tér vissza?
A könyv számos komoly tematikát érint: ilyen például a
háborús veteránok visszailleszkedése a normális, civilizált életbe, a halál és
gyász feldolgozása, a barátság mivolta és legfőképpen a depresszív, fájdalommal
teli lélek gyógyítása. Mint olvasható, igen szép számmal akadnak tabu témák,
amelyekről a mai napig kényelmetlen vagy éppen nem ildomos társaságban
beszélni. Pedig nagyon aktuális a tematika, hiszen jelen korunkban is egy
komoly háború zajlik tőlünk nem is olyan messze, amely kihatással van
akaratlanul is a mindennapi életünkre. A harcok alatt átélt kegyetlenségek és
szinte már felfoghatatlanságig fokozódó események eltorzítják az emberi
lelkeket, ki áldozatként és ki „bűnösként” kerül szembe eme borzalommal, de
mégis elmondható, hogy mind a két esetben egy egész életre szóló súlyos trauma
keletkezik az emberi lélekben. Feldolgozni a felfoghatatlant segítség nélkül
nem lehet, de még ha külső támogatást is kap bárki, akkor is nagyon komoly
erőforrás és hit kell a gyógyuláshoz, túléléshez. Talán úgy is mondhatjuk, hogy
az igazi harc csak ilyenkor kezdődik, hiszen újra embernek kell maradni és az
élethez kell igazán a bátor szemlélet.
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy nem fogok tudni
elmerülni sem hangulat, sem pedig témaköri választás tekintetében a regényben,
hiszen bár nem tagadom, hogy különösen nagy figyelmet fordítok az emberi
pszichológia különböző szegmenseire, mégis azt kell, hogy írjam, nehéz kezdést
éltem meg. Mondhatnám úgy is, hogy mostanában túl sok „megterhelő” olvasmányban
volt részem és félve vártam, hogy egy bizonyos túlcsordult érzést fogok kapni,
de végül észrevétlen csusszantam főhősünk lelkébe és a kötet végéig nem is
eresztett.
Karakterek tekintetében Pavel nehéz eset sok szempontból, ám
mégis nagyon figyelemreméltó személyiség. Elsőre rögtön a Doktor House
főszereplőjével azonosítottam –ráadásul úgy, hogy a fent említett sorozatból jó,
ha két részt láttam. Kissé mogorva, nyers modorú, mégis őszinte szavú emberként
mutatkozott be, aki nem rejti véka alá véleményét. A múltja és saját bonyolult
betegsége mellett helytáll az élet csatamezején is, ahol az elvárások lándzsái
döfködik bordáit és bár több sebből is vérzik, mégis tudatosan halad célja
felé. Miután túléltem a „minden kezdet nehéz” szakaszát, rá kellett döbbenjek,
hogy sokkal könnyebb azonosulni egy olyan szereplővel, aki ennyire komplex
személyiség, hiszen jómagam is megérem a pénzem és így szemlélve már
elfogadóbbá váltam irányában.
Még egy karakter kötötte le a figyelmemet akaratlanul is,
ámbár igen kevés szerep jutott osztályrészéül. A Vén Róka becenevet kivívó
főorvos, akinek keze alatt a pszichiátria életre kell tulajdonképpen még
komplikáltabb, mint a főszereplőnk. Szintén sajátos betegségben szenved, ami
bizony komolyan befolyásolja a többi orvossal való viszonyát. Kicsit keveseltem
aktivitását a regényben, szívesen olvastam volna még róla.
„Vén Rókát nem különösebben érdekelte a problémák háttere, a
zsarnokság és törvény zavaros frigye, sem az a paradoxon, hogy akik megalkották
az államot, ugyanúgy tönkre is teszik.”
Események tekintetében a kötet egy kellemesen csordogáló
patakra emlékeztet, amely ezáltal könnyen befogadható, ámbár a depresszív
hangulata miatt igen lehúzó is egyben. Talán mondhatnám úgy is, hogy a szerző stílusa
gördülékennyé teszi az olvasást, ugyanakkor többször félre kell tenni és
megemészteni az olvasottakat.
Összességében úgy érzem, hogy megküzdöttem a lelkek csatamezején.
Elhullattam a magam vérét keverve a sós könnyeimmel és végül sebektől tarkítva nem
maradt másom csak a semmi, amely körül ölelt és nem eresztett.
A sok igazság közül kiválogattam azon részeket, amelyek
jelen pillanatban is foglalkoztatnak, és még úgy érzem, hogy van velük dolgom
bőven. Azon gondolkodtam, hogy újra kézbe fogom-e venni valaha? Talán igen, de
nem a közeljövőben. Szükségem van a levegőre, a színtiszta élet elixíremre. De
az bizonyos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt a polcom ékes darabja.
Ajánlom a könyvet a háború és emberi pszichológia iránt
nyitott szemléletű olvasóknak. Valószínű senkinek sem lesz könnyű olvasásban
része, de egy olyan élménnyel gazdagodik, amely nagyban hozzásegíti a mostani
világunk csatájának megértéséhez. És egy kis gondolkodni való: „A bántalmazó
mindig a nála gyengébbet szemeli ki áldozatul, olyat, aki nem fog visszaütni.
Amikor azonban az áldozatra kiszemelt személy felülkerekedik a bántalmazón, az
erőszak elveszti varázsát, értelmét, és megszűnik. Ez az egyszerű tautológia a
gyakorlatban azonban teljességgel használhatatlan, mert az emberek rendszerint
nem választják tudatosan az áldozat szerepét, mint ahogyan sokszor az sem
tudatosul bennük, hogy ők az erőszaktevők.” Remélem érted és nem szorul bővebb
magyarázatra sem! Sose feledd el, hogy az igazi csata a mindennapokban rejlik,
és csak az győzhet, aki bátorságból színjelesre vizsgázik!
A könyvet érdemes kézbe venni, ezért javaslom, hogy a Libri weboldalán nézzetek szét érte.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése