Marceline Loridan-Ivens - És te nem jöttél vissza

 

„A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt. Különben belefulladnánk.”

Ritkán veszek kézbe szinte egymás után hasonló témakörben íródott könyveket, ugyanis nem szeretek egy zsánerben megrekedni és a sokszínűség nagyon jót szokott tenni olvasói lelkemnek, most mégis úgy éreztem, hogy ennek a kiadványnak most jött el az ideje. Igen rövid, hiszen a maga százhuszonhat oldalával egy óra alatt kiolvasható, számomra mégis több napig tartott. Nagyon sokszor éreztem azt a bizonyos mély szomorúságot és egy erős szorongást, amely arra kényszerített, hogy félretegyem és megemésszem az olvasottakat. Hogy miről szól a kötet? Erről lentebb részletesebben is mesélek, de előtte egy percig néma csendben tisztelettel fejet hajtok minden áldozat és túlélő előtt, aki megjárta az emberiség egyik legsötétebb poklát. Sem elfelejteni, sem feldolgozni nem lehet, még azok számára sem, akik a túlélők tollaiból született alkotások lapjairól ismerkednek meg eme szörnyűségekkel. Sosem szabad elfelejteni és a sok száraz könny adjon erőt a mai világ emberének a béke, elfogadás és egyenlőség megtalálásához!

Marceline Loridan-Ivens egy francia, zsidó származású írónő és filmrendező, aki túlélte a II. világháború borzalmait. Élve távozott a már „jól ismert” haláltáborok egyikéből, amely megbélyegezte bőrét és lelkét. Az ott elszenvedett megaláztatások, éheztetések és verések olyan mély árkot húztak az írónő lelkében, amelyet igazán sosem volt képes átívelni. Róla itt olvashatsz többet, de angol nyelvtudás szükséges hozzá.

Az És te nem jöttél vissza emlékirat részletesen bemutatja az Auschwitz-Birkenauban töltött időt, és tulajdonképpen egy hosszú el nem küldött levél édesapjának.

„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.” – ezek voltak szeretett édesapja utolsó szavai leánya irányában 1944 tavaszán, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket. Az leány ekkor a 16. életévét töltötte, szinte még gyermeki gondolkodásával, kissé bohókás természetével és hihetetlen rajongással tekintett felmenőjére és a világ irányába. A kötet egy kissé kaotikus érzetet fog kelteni először, hiszen többször vissza-visszatérünk egy-egy múltbéli eseményhez, érzéshez, emlékhez. Mégis ez a fajta csapongás teljesen elfogadható, szinte természetesként ható, elvégre az érzelmektől túlcsordult sorokat nehéz befogadni, hát még milyen súlyos teher lehetett azokat lejegyezni.

A könyv hazánkban 2018-ban jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító egyszerű, letisztult képe egy magányos női alakot ábrázol, amely megadja a kellő hangulatot és némi misztifikációt is kölcsönöz.

Kép: NiKy m.i.

„Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy idegen szájából is azt hallom: papa! Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és annyi fájdalmat okoz, hogy csak lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem bírom kiejteni. Hát még leírni!”

A könyv, mint már fentebb említettem, egy hosszú levél egy halott édesapa irányába, amelyet maga a szerző megélt, vagy éppen remélt életeseményeiből, egy széthullott család maradványaiból és egy romokban heverő világ újra éledezéséből merítkezik. A nyolcvanhat éves idős hölgy számos oldalról meséli el a haláltáborban elszenvedett eseményeket, megaláztatásokat, meggyalázásokat. Emberek saját fajtársaik elárulásával próbáltak nyerészkedni és a halál árnyékában élve egy fej hagyma és paradicsom már kuriózumként marad fent az emlékekben.

„A tárgyak a halottakhoz tartoztak, mi pedig rabszolgák voltunk, nem volt egyebünk, csak a varrásba, zsebbe vagy ruhapántba akasztott kanál, meg egy kötél, a ruhánkból letépett szövetdarab vagy egy földön talált vékony zsineg a derekunk körül, amelyekre a csajkánkat lógattuk.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy túl sokat olvastam mostanában ebben a tematikában, így már szinte belefulladtam a sorok között megbúvó fájdalmas igazságokba, de végül rá kellett, hogy döbbenjek, hogy koránt sem erről van szó. Csupán minden leírt kegyetlenség az eleven húsomba vájt, minden ütés, sikoly, vagy élet elhullása, maga a gyötrelem lelkemnek, hiszen bár semmit sem tehettem a karakterekért, mégis pontosan tudtam, hogy a valóság lett leírva pőreségében. 

Kép: NiKy m.i.

Egy gyermek, akinek megadatott, hogy szeretett édesapjával induljon el az utolsó útra, egy fiatal hölgy, aki már veszteségekkel és lelki hegekkel telve tért vissza. Egy nő, aki kereste és remélte az új kor hajnalán való változásokat és egy idős asszony, aki minden reményt elvesztett és csupán egy hosszú emlékiratot hagyott hátra az utókor számára.

„Most már tudom, hogy az antiszemitizmus állandó, hullámokban tör elő a világ viharaiban, minden korszakban, szavak, szörnyetegek, módszerek sokaságával.„

Elveszteni a szeretteinket nehéz, elhagyni a lélek egy nagyobb darabját tragédia. Az életben maradáshoz nem kell sok állítólag, csak a legkeményebb és legkönyörtelenebb kel fel újra és újra, mégis felmerül a kérdés: vajon megérte túlélni? Milyen ember marad bárkiből is ezek után? Mikor fog elmúlni a rettegés és mikor kapja vissza bárki is a bizalom halvány fonákját?

Sok kérdésre megkaptam a választ, de bevallom őszintén akadtak olyanok is, amelyekre nem. Ezek a megválaszolatlan kérdések még most is keringenek bennem, de tudom, hogy ezekre választ hiába remélek.

Kép: NiKy m.i.

Visszatérni az életbe és hinni újra a szabadságban, elfeledni a ránk kényszerített szörnyűségeket és újra felvenni az élet ütemét, elfogadni, hogy sosem lesz már minden a régi, mégis fel kell kelni minden egyes reggel: vajon bárki képes erre igazán?

Tudom, hogy csak egy ábránd az a téves álmom, hogy ez a szörnyűség elég volt a világnak ahhoz, hogy többé ne kelljen félni sem identitásunk, sem etnikai hovatartozásunk, bőrünk színe vagy nézeteink miatt. Hogy mosolyoghatunk egymásra félelem és gyűlölet nélkül valaha. De amíg álmodok, remélek és az ilyen könyvek adják az erőt, hogy sose féljek!

„Ha túl sokat gondolok rá, az utat enged a hiánynak, sérülékennyé tesz, emlékeket ébreszt, meggyengít és megöl. Az életben, a valóságos életben is felejtünk, hagyjuk elillanni a dolgokat, válogatunk köztük, érzelmeinkre hagyatkozunk. Amott viszont éppen az ellenkezője történik: elsőként a szeretet és az érzékenység veszik ki belőlünk. Az ember bensője megfagy, hogy bele ne haljon. Tudod, mennyire összeszorul ott a lélek, a jövő öt percre szűkül, az ember elveszti az öntudatát.”

Egyetlen apró negatív megjegyzésem lenne, amely inkább a kiadónak szól, sem mint a könyvnek. Mégis miért kellett a következő ajánló szöveget ráhelyezni a borítóra: „Egy lány szerelmes levele az Apjának.” Mégis ki volt az a „jóérzésű” teremtmény, aki ezt a szöveget megfelelőnek, sőt meg merem kockáztatni, hogy ígéretesnek gondolta? Szerintem egy rossz vicc és borzasztóan szomorú vagyok tőle. Nem szerelemes levél, még akkor sem, ha a groteszk kifejezés nem a szó hagyományos értelmében értendő. 

Kép: NiKy m.i.

Összességében egy megrázó történetet olvashattam, amely felkavaró és nagyon fájdalmas minden jóérzésű ember számára. Mégis úgy gondolom, hogy kár lett volna kihagyni és értékes darabja a könyvespolcomon ülő gyűjteményemnek.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, aki nyitott a múlt szörnyűségeire, de képes hinni és remélni, tehát nyitott szívvel látja olyannak az embert, amilyen az a valóságban. Mert ne feledjétek: „Meg kell öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.” Remélem lesz kedved kézbe venni ezt a könyvet és talán te is teszel azért a jövőért, amiért én is küzdök minden egyes nap. A szeretet és elfogadás nem nehéz, ráadásul felemelő és különlegessé tesz!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy