Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.”

Hogy őszinte legyek először nem akartam írni az erről a regényről, mert túl sok volt egyszerre, de végül úgy döntöttem, hogy mégis érdemes leírni a gondolataimat róla, hátha mások is észreveszik és elolvassák. Ennek a kötetnek lelke van és kicsit talán gyűjtő is egyben, emberi lelkeket gyűjt, mert aki kézbe veszi, az otthagy magából egy apró szeletet és azt már sosem kapja vissza.

Borbély Szilárd (1963.november 1.- 2014.február 14.)  József Attila –díjas magyar költő, író, egyetemi oktató, irodalomtörténész. Elsődlegesen versei által ismerhette meg a publikum nevét hazánkban. Első regénye, amely először 2013-ban, majd rá pár évre 2021-ben újra nyomással és egy új külsővel került ismét a könyvesboltok polcaira. Ezutóbbi kiadást jelen esetben a Jelenkor Kiadó - Borbély Szilárd-életműsorozatának keretén belül gondozta. A kötet címében az egyszerű, letisztultságot mutatja, hiszen rövid és érhető szót találunk a borítón. Az általam kézbe vett kötet borítóján Rozsda Endre – A tekintet című festménye látható. A címre visszatérve elsőre már sejtheti a kíváncsi olvasó, hogy nagyjából miről is szólhat ez a történet. A Nincstelenek cím ugyanis akaratlanul is egy vagy akár több társadalmilag az alsó kasztba tartozó embercsoportot juttat eszünkbe. Bizonyos szinten talán fel is készít a belső tartalomra, bár én inkább csak a sejtetés szót használnám, mert csak a felszínét kapargatjuk mindannak, amit eme regény magába foglal.

A történet egy rendkívül szegény, szó szerint nincstelen paraszti családot ismertet meg az olvasóval egy öt év körüli kisfiú szemszögén keresztül. Gyakorlatilag a gyermekkorának nehézségeit, lemondásait, némiképpen identitáskeresését és egy határtalan magányosságot mutat be a regény.

Az öttagú család minden napjait láthatjuk, a családi szerkezet romos és sokszor megvetéssel, rengeteg fertővel borított életét, ahol az anya végzi a napi teendőket a ház körül, az apa –jó esetben – a helyi téeszbe jár dolgozni, a legidősebb lány segít vigyázni a legkisebb öcsikére és maga a fent említett kisfiú lézeng a család, „barátok” körül. A család igen csak szerény körülmények között, egyszobás kis házban éli a mindennapjait, ahol bár jut hely majdnem mindennek, még sincs igazán semmijük sem. Megismerjük a teljes famíliát, a faluban élő embereket és az akkori – hatvanas évekbeli – hazai alsó társadalmi rétegek életét, a kor politikai elvárásait, valamint a falusi és családi szokásokat egyaránt.

A kisfiú kilátástalan körülmények között él, ahol mások levetett ruháit hordja, a legegyszerűbb étkeket fogyasztja és bizony az elmagányosodást már nagyon korán megismeri. Ennek tudatában teljesen érthető menekülési vágya, hiszen a felnőttek saját problémájukon kívül nem tudnak/akarnak a gyermek érzéseivel, kívánalmaival foglalkozni.

A regény valósága egy rendkívül kegyetlen világ, ahol farkastörvények uralkodnak, és a gyengék elhullnak. Ebben a közegben felnőni a legnagyobb lecke, amelyet valaha is adhat az élet. Embernek maradni egy embertelen világban.

„A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.”, mondja anyám."

Miután befejeztem a könyvet, három gondolatom támadt. Az első, hogy ez gyomorforgató olvasmány volt. A második, hogy embertelen és a harmadik, hogy köszönöm, hogy így élhetek.

Azt hiszem, hogy a legelső gondolatom szorul csak némi magyarázatra, ugyanis nem attól fordult fel a gyomrom, hogy minden – de szó szerint minden le lett írva, hanem attól, hogy valóban kilátástalan volt a karakterek helyzete és a valóságban ezek mind megtörténtek és ma is jelen vannak bizonyos szinten.

Valóban gyomorszorító volt olvasni a sorokat és sokszor félre is kellett tegyem, pedig egy alig háromszáz oldalas kötetet egy-két óra alatt kivégzek, most viszont kereken egy hónapig olvastam a regényt. Mélységesen felháborított, elszomorított és mégis, nagyon nagy hálát is kiváltott. Hálát, hogy ilyen körülmények között élhetek, hogy van tudásom és erőm dolgozni, tanulni, megteremteni a mostani életemet Párommal karöltve. Bár én se könnyű sorsot húztam, mégsem panaszkodhatom. Ezek a regények mindig visszarántanak a valóságba és komoly pofonok is egyben, de tanító szándékúak.

Nem szeretnék ennél mélyebb elemzésbe kezdeni, mert igazán még most sem tértem magamhoz olvasásom után. Talán pár hónap múlva még visszatérek ide, és kiegészítem a leírtakat, de most csak a figyelmeteket szeretném felhívni erre a kiadványra, mert igen is mindenki kezébe belenyomnám.

Tehát ajánlom nemtől és kortól függetlenül, legalább egyszeri olvasás gyanánt, mert fontos üzenetet oszt meg velünk a szerző és a kötet valós könyörtelensége ellenére hálás érzéssel fogsz majd rá gondolni, hidd el!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Ésik Sándor - Sanyikám, én nem politizálok

„(…) mert politizálni nem csak azt jelenti, hogy állást foglalok egyik vagy másik párt mellett. Amikor a választásokon szavazunk, akkor valóban állást foglalunk, ám két választás között is véleményt kell alkotni a közélet kérdéseiben, környezetünk, közös ügyeink kérdéseiben. És fontos, hogy ez a vélemény a saját véleményünk legyen.”

 

Sokszor hangoztatom, hogy két témakörben nem szívesen olvasok: az egyik a vallás, a másik pedig a politika. Ugyanis ez a kettő sokszor agresszív felhanggal hirdeti az adott hitét, véleményét, meglátásait, és ha valaki eltér az általa kijelentettektől, akkor azt tűzzel - vassal támadják. Sokszor belekérdezek olyan dolgokba, ami nem egyértelmű és teljesen mindegy számomra az is, hogy ezzel pont azt a véleményt alakítom ki magamról, amely az ellentétek érzését kelti. Kérdezni emberi alapjogom, amelyet nagyon fontosnak tartok. Ennek tudatában, hogyan is lehetséges a mostani értékelés? Igen, ez egy fontos kérdés, ugyanakkor a válaszom is igen egyszerű.

Még valamikor 2021-ben jelent meg a könyv a Libri Kiadó gondozásában. Egy rövid, de annál hangosabb hullám, egy bizonyos hype vette körül a kötetet, amelyet bár taszítónak éreztem akkor, de végül mégis úgy gondoltam, hogy érdemes lehet foglalkoznom vele. Aztán egy nagyon kedves molytársam és barátom is olvasásra adta a fejét, így az lett a vége, hogy közös olvasást tartottunk. Ráadásul ez azért is érdekes, mert egy történelemimádó emberrel az én kis „laikus” véleményem fog szemben állni, amely egy izgalmas összehasonlítással kecsegtet, miszerint két egymást kedvelő ember véleménye mennyire lehet e kényes – politikai - tematikában azonos vagy ellentétes. Az Ő véleményét itt tudjátok megtekinteni.

Azt még le kell szögeznem, hogy elsőre egy kissé groteszk vicckötetnek gondoltam a cseppet gúnyos karikatúrákat ábrázoló borító miatt. Ezt ugyan nem egészen úgy kaptam, ahogy vártam, de sokkal kellemesebb élményben volt részem.

Először is tisztába akartam jönni azzal a talánnyal, hogy ki is Ésik Sándor. Mert igen, elolvastam a hátoldalon feltűntetett rövid ismertetőt, de valljuk be, hogy nem vagyok egy nagy Facebook guru és nem követem az általa vezetett csoportot sem. Igaz, ez azóta megváltozott, de ez persze más kérdés.  

Miután kicsit kutakodtam az interneten, megállapítottam, hogy elsőre szimpatikus úriember, aki mer véleményt alkotni, ráadásul a jó öreg humort is társául hívva. Nagyon pozitív számomra minden olyan személy létezése, bátorsága és igaz hite, aki fel meri vállalni ország - világ előtt véleményét és mentes az agresszió bármely formájától. Egyébként, ha valakit érdekel a Diétás Magyar Múzsa Facebook csoportja, annak érdemes hetente legalább egyszer arra látogatnia.

Ez a könyv egy jól érthető, szépen összeszedett és rendszerezett politikai összesítő, amely az eltérő fejezetek alatt humorral fűszerezve rántja le a leplet minden fontos témakörről.  Ilyen pl. a hazai korrupció hálózata, a szegénységben és nyomorban élők eltérő helyzete, a melegellenesség, az EU fogalma és szerkezete, valamint talán az egyik legfontosabb, az országot vezető  inkompetens politikusokból álló csorda „legelése” témakörei, de ezek természetesen csak az általam kiragadott példák, hiszen sokkalta többről szól a könyv.

„Ahhoz, hogy Magyarországon ne legyen korrupció, nagyon kevés, ha az állam csak látványos megtorlásokat rendez. Minőségi különbség nincs a határon zsebre dolgozó közrendőrök lekapcsolása és a milliárdokat lopó politikus elszámoltatása között. Sajnos a korrupció során elveszett pénzre nagyrészt úgy kell tekinteni, hogy az már nem jön vissza. Persze fontos rettegésben tartani a korruptakat, mert ezzel növeljük a korrupció igénybevételének kockázatát. Az illegális és kockázatos dolgok pedig mindig drágák.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy végre valaki megírta ezt a könyvet. És igen, lelkes lettem, sőt mi több, kedvet éreztem a politika mélyebb tanulmányozásához. Ez pedig az esetemben hatalmas nagy szó, hiszen ez állt tőlem eddig a legtávolabb.

Nagyon hálás vagyok a szerzőnek azért, mert különbséget tett jól érthető formában a szegénység és a nyomor között. Nézzétek csak:

„Szegény az, akinek sakkozni kell minden hó végén a vásárlással, aki adósságot görget maga előtt, akinek minden ruhája turkálóból vagy a kínaiból van, aki csak az egyik szobát fűti, és azt is csak 17 fokra, a legolcsóbb parizelt veszi, és így tovább. Ő a társadalom peremén él, de még a peremen innen.

A nyomortelepen ezek a kérdések átalakulnak, hiszen a nyomorra a szegénységgel ellentétben a benne élők nem átmeneti állapotként tekintenek. A szegény ember tervez, álmodozik, keresi a lehetőséget. Adott esetben maradék vagyonát pénzzé teszi, és kivándorol. (…)

A nyomor reménytelen. Fontos tudnunk, hogy akik nyomorognak, nem terveznek, és nem reménykednek. A csodában persze hisznek, ezért szokták a szegénység adójának hívni a mindenféle legális és illegális szerencsejátékokat. A nyomorból tehát az ember nem kilábal, mint a szegénységből, hanem kitör. Nagyon ritkán. A nyomorgó leginkább belenyugszik, hogy ez így is fog maradni. A társadalom perifériáján fogja leélni életét, és a nyomort stigmaként fogja viselni. (…)

A nyomort a társadalom nem sajnálkozással és többé-kevésbé szolidaritással nézi, mint a szegénységet, hanem undorral. „

Külön öröm volt olvasni a „melegellenes” kampányolás témaköréről, hiszen végre valaki közérthetően különbséget tett a pedofília és a melegség fogalma között. Nagyon boldog vagyok, hogy talán ezzel a jól érhető és kiváló stílusú könyvvel egy jó pár olvasó fejében helyére kerülnek a fenti fogalmak és nem keverik össze, vagy akár nem mossák össze őket.

Mélységesen felháborítónak tartom a mai hazai társadalmi agresszivitást, a kizárásokat és megalázásokat egyaránt, legyen szó etnikai, generikus, vallási vagy éppen politikai nézetek tekintetében.  

Külön örömmel olvastam a híres és egyben hírhedt Trianon tematikáját is. A szerző egyértelműen kifejtette – történelmi kitekintésekkel – álláspontját és a valóságot is szépen felvázolta, pozitív és negatív oldalról is körbejárva.

Ami pedig a tanárok, egészségügyi – és rendőrségi dolgozók esetét illeti, teljes mértékben egyet tudok érteni, a következők miatt:

„A magyar társadalom egyik legnagyobb baja, hogy amikor a rendőrök, a tanárok, vagy akárkik felemelik a hangjukat, hogy „hahó, kérem, minket épp tönkretesznek, megaláznak”, akkor nem gondolkodunk el legalább nagy vonalakban azon, hogy ezeknek az embereknek tényleg rossz. Nem kell feltétlenül tisztában lenni a rendőri jelentések és intézkedések világával vagy a tantervkészítés nehézségeivel.

Meg kell becsülni a másikat, a másik munkáját, és tisztelni kell azt. Ha így teszünk, akkor a részletek nélkül is eljut az ember addig a felismerésig, hogy a másik munkája is kemény, becsületes munka, pont olyan kemény és becsületes, mint a mi munkánk. (…)

De az a szegény és keserű országok sajátja, hogy a másik munkájáról, életéről valamiféle keserű irigységgel beszélünk, és talán még kicsit örülünk is, ha őt vették elő. Aztán amikor minket vesznek elő, akkor csodálkozunk, hogy rólunk is keserű irigységgel beszélnek.  (…)

Ameddig ilyen dolgokon össze tudnak minket ugrasztani, ameddig úgy gondoljuk, hogy csendben meghúzódni vagy közömbösnek maradni jobb, mint a másikért kiállni, addig bármit megtehetnek velünk. Gondoljunk erre, amikor a következő szakma, társadalmi réteg vagy csoport kerül sorra!”

Azt hiszem, hogy napestig sorolhatnám a témaköröket és mutathatnék részleteket a könyvből. De úgy gondolom ebből ennyi bőven elegendő lesz. Számomra nagy kedvencé vált és szeretném, ha minél több ember kézbe venné. Sőt azt is megkockáztatom, hogy kötelezővé tenném a középiskolákban, de még a választások előtt is. Hihetetlen felszabadító és egyben nagy teher a tudás, de mindenkinek kötelessége az ország életét irányítani, a maga nézetei és saját véleménye szerint.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ami ebben le van írva, egy humorban megforgatott valóság. Ráadásul minden meggyőzés ellenére hatással lesz az olvasóra. Mert én hiszek abban, hogy a politika mindenkié, ahogy a régi mondás is tartja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Ezért ha teheted, akkor járj ki tüntetésekre, állj ki a másik igazáért, hisz nem tudhatod, hogy legközelebb mikor lesz neked szükséged mások támogatására, megértésére! Ne dugd a fejedet a homokba, a Nap melege arcodat érje!

Amennyiben elolvasnád, a könyvet megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy