Néha úgy érzem, hogy hiába rajongok egy-egy szerzőért,
valamiért rendre kifogom azt az időszakot, amikor nem passzolunk az adott
kötettel, pedig a történet érdekes és alapvetően kedvemre is való lenne, mégsem
sikerül az első találkozás. Ezért aztán, néhány hét elteltével ismételten kézbe
veszem az adott művet, abban a reményben, hogy most már közös úton fogunk járni
és többnyire jó a megérzésem. Így jártam a mostani regénnyel is, amelyet már
hosszú hónapok óta alig vártam, hogy olvashassam, és amikor erre előolvasóként
lehetőséget kaptam, majd kibújtam a bőrömből örömömben, de aztán a fent
leírtakkal találkoztam és elszomorodtam. Nehéz helyzetben vagyok ilyenkor, mert
a megjelenés előtti olvasás nagy megtiszteltetés számomra bárkiről is legyen
szó, hiszen ez egyfajta bizalom jele. Ráadásul ebben az esetben különösen
fontos volt számomra, mert a szerzőt nagyon kedvelem. A második találkozásom a
kiadvánnyal már sokkal gördülékenyebben zajlott és azt is el tudom végre
ismerni, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. De mielőtt ebbe
belemennék, szeretném megköszönni, mind a szerzőnek, mind pedig a Napkút
Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!
Tarja Kauppinen írónő neve talán már ismerős lehet a
számotokra, hiszen a „hard” olvasók, főleg, akik a moly.hu közösségi oldalon is
aktívak, valamilyen formában már találkozhattak az alkotóval. Azt hiszem, hogy
nem árulok zsákbamacskát azzal az információval, ha elárulom, hogy lelkesen
vezeti a Merítés Magazint, amely a fent említett oldal egyik gyöngyszeme,
illetve aktív Merítés–díj gyermekirodalom zsűritag is egyben, aki elképesztő
szeretettel és nagy tudással értékeli a hazai, magyar éves gyermekkönyveket.
Bár az utóbbi tekintetében büszke vagyok arra, hogy én is a zsűri tagjainak
egyikeként dolgozhatom vele, mégis úgy érzem, hogy három gyermekes anyaként
sokszor teljesen másképpen lát egy adott művet, mint én tanárként. Felmerülhet
a kérdés benned is, hogy ha ennyire sokrétű, mégis miért érez késztetést arra,
hogy egy teljesen eltérő irányzatban teljesedjen ki, mint író? Nos, ezt a
kérdést én magam is kerestem a történetben. Hogy megleltem-e a választ? Talán
igen, de majd ezt eldöntöd te magad kedves olvasó!
A rendszer ellensége 2022 nyári újdonságainak egyikeként fog
megjelenni a Napkút Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító képét és a
kötetben szereplő illusztrációkat nagy lelkesen fogadtam elvégre kimondottan
ízlésesek, mégis provokatívak a maguk nemében. Az alkotások Szabó Borka
munkáját dicsérik, amelyeknek van egy sajátos pikkantériájuk is, de ezeket majd
felfedezed magad is.
Először azt gondoltam –és jogosan-, hogy A nép igazsága
című első regénynek a folytatását fogom olvasni, elvégre a helyszín adott itt
is és a karakterek is ismerősként üdvözöltek legnagyobb meglepetésemre. De
szerencsére erről szó sincs, hiszen ez a történet egy önálló regényként
született és így, aki esetleg nem olvasta az írónő első könyvét, annak is üdítő
szórakozást nyújthat a mostani regény.
A kötet elején egy kis magyarázattal indulunk, hogy
mindenkinek komfortos érzés legyen a világ és kényelmesen el tudja helyezni
magát a történetben. Ráadásul a szöveg most már inkább a szépirodalom felé
kacsintgat, így egy új olvasóközönséget is megszólít akaratlanul is. Ettől
függetlenül a „hanyag” szöveg eleganciát a pikáns és egyben bravúros
nyelvezettel vegyítette az alkotó, amely gyönyörűséget okoz bármely olvasó
lelkében, legyen az a szórakoztató – vagy éppen a szépirodalom lelkes követője.
Havasfelföld nem változott semmit, sőt a maga zord világával próbálja "csábítani" az embereket. Ráadásul, hogy csak néhány karaktert említsek: Leiden, Tarja, Rafinesse, Doranna azon szereplők, akiknek gondolatain keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Mondhatni egy emberi természetrajz, egy igazi pszichológiai kalauz, amely a maga fanyar, néhol gúnyos szójátékaival könnyesre áztatja a hideg csípte orcánkat. Mert bizony itt szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol pedig azokon a valós és korhű társadalmi életigazságoktól, amelyek mélyre rántják az olvasó lelkét és bizony egy percre sem eresztik.
Ezek fényében még mindig úgy érzed, hogy nem akarod kézbe
venni a könyvet? Ugye, hogy érdemes eljönni a Könyvhétre vagy éppen a kiadó
weboldalán kutakodni érte!
Szubjektíven azt gondolom, hogy két kedvenc karakterem nélkül nem érne semmit sem ez a történet. Az egyik Tarja, aki a maga különleges világával felemeli a lelket. A másik, pedig Leiden, aki egy erős tükröt tart az olvasó elé. Ráadásul egy párhuzamot is felfedezhetünk a kötetben, amely Leiden képvisel az „átlag” ember életéből merítkezve, ezzel szemben pedig Rafinesse cseppet törtető államférfi, aki végül önbeteljesítő sorsát képtelen elkerülni és végül az alkohol foglyává válik.
Akárhova is tekintek, legyen az cselekmény, vagy karakteri ábrázolás ismételten csak dicsérni tudom a szerzőt, hiszen újra képes volt felemelni, majd a mélybe taszítani ezzel az írásával. Ugyanakkor a könyv végére elfáradt a lelkem, és már csak egy bizonyos véget reméltem. Hogy azt kaptam, amit vártam? Talán igen, de mivel nincs biztos válaszom, ezért abban már bizonyos vagyok, hogy ismét olvasni fogom a regényt.
Nagyon örülök ennek a kötetnek és hiszem, hogy ez a zsáner
remekül áll az írónőnek. Itt megmutathatja egy olyan oldalát is, amely a
mélyben szunnyad, de ha egyszer a felszínre tör az olvasók retteghetnek, vajon
milyen kalandokra csábítja éppen őket.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti az
eredeti nyelvezetű, pikáns, de annál minőségibb humorú történeteket és elég
bátor ahhoz, hogy felmerje fedezni a mélyebb gondolatiságot. Olyan üzeneteket
kapva a regény által, amelyek még hosszú estéken is vele maradnak, és addig nem
eresztik, amíg át nem értékeli mindenki saját környezetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése