Körtvélyessy Magda - Kettős párhuzam

 

„Minden búcsúzás elmúlás is egyben,

s minden elválás egy kicsinyke halál,

hullócsillag a világegyetemben,

amely új pályára többé már nem állt.”

Azt hiszem most először életemben találkoztam olyan alkotással, amely valamilyen formában hozzám köthető. Ennek a könyvnek a megszületésénél nem voltam ugyan jelen, de ahogy mondani szokták a vér nem válik vízzé és ebben az esetben ez nagyon igaz. Ez az értékelés merőben más lesz, mint átlagban, elvégre inkább egy tiszteletbeli megemlékezés, sem mint kritika. Szeretnék tisztelegni egy számomra fontos személy emléke iránt és csak remélem, hogy mások érdeklődését is felkeltem a kötet iránt.

Körtvélyessy Magda festőművész, költő és egy letűnt kor szabadszellemű gondolkodója. Életét országunk „nagy zöldjén” kezdte meg, mely visszatekint egész munkásságban is. Az Alföld olyan volt számára, mint növénynek a napfény, elengedhetetlen és elfelejthetetlen, hiszen az ember gyökereit nem felejti bármerre is sodorja az élet.

Személye gazdagsága visszatükröződik munkásságában, elvégre festményeit több országban is kiállították. Ezekből a képekből színek és formák kavalkádján át egy bizonyos élet és szabadság szeretete árad, amely végig kísérte egész létezését és az utolsó ecsetvonásai is ezt tükrözték.

1936-ban a Kis Újság jelentette meg első versét, amely a „Csillogó palásot” címet kapta. Azután költészete is virágzásnak indult, ezért végül két szenvedélynek hódolt. Az egyik a festészet, a másik pedig az írás. Ez a kettősség adta meg számára a kifejezést és a megnyugvást.

Élete során számtalan képet alkotott, de végül verseiből csak egy könyv született, amely 1993-ban a Művészbarátok Egyesülete gondozásában jelent meg. Ez a kötet magában foglalja hat évtized munkáját, álmát, vágyait és gondolatait. Ezekből az időkből kerültek ki azon versek, amelyek végül ebben a könyvben kaptak helyet.

Magda munkáit olvasva nagy ajándékot kaptam akaratlanul is, hiszen ismét visszarepülhettem a múltamba és ha nem is közvetetten, de több emléket felidézhetem általa. Azt hiszem ez olyan ajándék, amit kevesen remélhetnek és talán pont ezért is gondolom azt, hogy nagyon szerencsés lettem. Nem tagadom, hogy rokoni szálak fűznek az említett személyhez, de igyekeztem elfogultság nélkül tekinteni erre a munkájára.

A könyv hat fő részre bontható, amelyek külön – külön is megállják a helyüket, de együttesen nagyon megindítóan hatnak, hiszen egy ember lelki eszenciája lakozik bennük. De nézzük is őket részletesebben:

Rögtön az elején a címadóval találjuk magunkat szembe. A Kettős párhuzam Magda két szenvedélyéről mesél. Hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy jól megfér életükben az ecset és a penna is, mégis viharos időkben hol az egyik, hol a másik tesz jó szolgálatot a léleknek. Ha valaki több területért is rajong, kissé nehéz helyzetben találja magát, elvégre minden alkotói időszakban vannak magasságok és mélységek, de nem mindegy melyik formában elevenítjük ezeket meg. Ezt ez az alkotás méltón tükrözi.

„Tűnődöm rajta mostanában,
miért is írok és kinek?
Van-e még ember a világban,
kit érdekelnek a rímek?

Gondolatok vak mélységei
vagy fénylő magas csúcsai
tudnak-e még megérinteni,
s valami újat mondani? –

 Tűnődöm rajta mostanában,
van-e még olyan fajta lény,
ki megáll a vad rohanásban
s szeméhez eljut még a fény,
aki szereti még a szépet,
s élvezni tudja varázsát
csengő verssornak vagy egy képnek
napokig érzi hatását? –

Tűnődöm rajta mostanában –
és ha nem volna senki már?
Felel egy hang az éjszakában:
Ne hidd, hogy akkor nem írnál!
Az írás belső lelki-kényszer,
kagylóba rejtett drága ékszer!
Ha csak te látod, – már megérte!”

Örök tanulmány című fejezet alatt olyan alkotások kaptak helyet, ahol a szabadszellemű gondolkodó, az örök ember és élet kutató, valamint egy nyitott tekintetű asszony képe sejlik fel, aki mindent és mindenkit górcső alá vesz, és erről mer véleményt formálni.

„Szakadék szélén állunk,
mégsem hullunk belé,
mert mi felfelé szállunk,
a csillagok felé.

Hűtlen bolygók voltunk,
eltévedt csillagok,
egyedül kóboroltunk.
szívünk jéggé fagyott.

Add a kezed és ne félj:
csúcsok köszöntenek!
Átrepít a szenvedély
száz szakadék felett!”

A következő szakasz Érintés címmel hirdeti az örök szerelmet vagy a magány utáni vágyat. Egy asszony legyen férjnél vagy hajadon, mindig lesz egy elérni kívánt álma. Néha viszont egy kettőség lép életbe, amikor megadatik a hű, szerető társ, de mégis néha az egyedüllét, a magány vágya emelkedik fel. Hogy kiben mikor és mennyire erősödik meg ez a párhuzam, változó, de a legtöbb versében érződik, hogy folyamatosan küzdőként élt és bár elismerte szerelmét, mindig felsejlett az a bizonyos szürke üresség.

A szerelemről így vélekedik:

„Szavaid csillogó palástjába,
didergő szívem fázva menekül.
Két szemed mélységes varázsába
tévelygő lelkem halkan elmerül.

Karjaid forró ölelésébe
remegve simul karcsú alakom.
A szíved lázas lüktetésére
borzongás fut át hűvös ajkamon.

A lelkem mélyén vágyak ébrednek,
ha a kezedet félve megfogom.
Szívemben fakult lángok élednek,
s a jégpáncélt messzire eldobom.

Szívembe vésem színes szép szavad.
Fönn az égen csillagok nevetnek.
Ó, hát hozzád simulnom még szabad?
S te azt suttogod halkan – szeretlek!”

És ez az alkotás pedig egy kiálltás a másik emocionális ellentétről. Nézzétek csak!

„Egyedül lenni önmagaddal
tudsz-e kedvesem?
Ne üsd el kérlek, szép szavakkal:
fontos ez nekem,
mert súlyod, avagy könnyűséged
ezzel mérem én! –
Vigyázz, hogy megüsd a mértéket
az ész mérlegén!

Aranyad nem érdekel, drágám,
bármennyi legyen! –
Szellemi kincseid hiányán
kétségbeesem,
mert sosem tudnám azt szeretni,
kihez nem lehet
mind magasabbra emelkedni,
s lehúz engemet!

Csak, ha becsülni megtanultam,
tudok szeretni.
Nem szenvedélytől elvakultan
vágyat keresni!
Becsülni viszont nem tudok mást,
csak a szellemet,
csak a fönséges fénylő tudást!
Semmi egyebet!

Inkább maradjak egymagamra
örök-egyedül,
mint valakire ráutalva,
kiben zavar ül!
Amíg súlypontom belül esik
önönmagamon,
az egyedüllét szépségeit
olcsón nem adom!

A boldogság, úgy tűnik nekem,
maga a magány, –
mikor szabadon száll a szellem
s túl száll önmagán!
Szép gondolatok szárnyalása
csúf-rab vágyakon,
egy üres lélek társasága:
kő a szárnyakon!

Egyedül lenni önmagaddal
tudsz-e kedvesem?
Ne üsd el kérlek, szép szavakkal:
fontos ez nekem,
mert súlyod, avagy könnyűséged
ezzel mérem én! –
Vigyázz, hogy megüsd a mértéket
az ész mérlegén!”

Az Alföld vonzásában című szakaszban előkerül a régi szülői ház és táj, az elfeledett emlékek és a megélt vagy meg nem élt érzelmek. A felmenők iránt érzett hűség és szeretet és egy belső gyermeki én fájdalmakkal teli emlékezése.

„Búcsúzó őszi nap haldokló sugára,
reszketve hull reá Anyám ősz hajára.
Viola-szín szeme törtfényű homályán
tétováz a napfény, akár lombok árnyán.

Reszkető kezével a kezem keresi,
érzi, hogy sokáig már ezt sem teheti.
Beteg szíve halkan, elfáradtan dobban,
s tudja, hogy már tudjuk: – nem lesz soha jobban!

Boldogok leszünk-e? Valaha vagy soha?
Mi is lesz a sorsunk, ha Ő elmegy „oda”? –
Ezért aggódik Ő legjobban szegényke!
Ó, mily nehéz is ez, hogy a szív megértse?

Hogyha meggyógyulna: de boldogok lennénk!
Mindig mindent az Ő kedve szerint tennénk!
Jaj, de nincsen remény! Hiába itt minden!
Segíteni ki tud? Talán csak az Isten?”

Utazásaim nevet kapta az a fő rész, ahol megmutatkozik örök vándor életének egy-egy pillanata. Megannyi csodás tájon járthatott és oly sok szépséget ihatott szemével magába. A Nap minden évben máshonnan sütött reá és hol mardosó forrósággal, máskor a legzordabb hideggel küzdött. Több alkotása is szól egy –egy helyszínről, amely elsődlegesen egy tisztelgés és másodsorban pedig emlékezés. Ebből is választottam egyet:

„Itt állok Pompeji kapujában.
A Vezúv most oly csendes és nyugodt,
szelíd lankáin friss-zöld pineák,
és komoran sötétlő ciprusok.

Köszöntelek Te néma temető! – -
Virágzó város voltál egykoron,
a lakóidat élve temette el
a lávafolyam, hamu és korom!

Nagy tragédiák hűs szele szállong,
amely még ma is szíven üt.
Nehéz, szorongó, fájó érzés
kísér utamon mindenütt.

Félbetört oszlopok állnak,
kihalt pusztuló házsorok,
itt-ott kicsorbult kő-víztartók,
s amerre nézek: – csak romok!

Itt hagytak örök mementóként:
elpusztult városa a világnak!
Egy néma felkiáltó jel vagy,
melyre csak kísértetek vigyáznak!”

Az Utakat kerestem pedig már az a szakasza a művésznőnek, amikor idősebb kort megélve vissza-vissza tekint életére. Hol a természet adta csodákról, hol pedig országunk gyöngyszemeiről is mesél.

„Egy Dunaparti kis padon ültem,
csodálva tavaszt s illatot.
A szél a friss-zöld gesztenyefákon
virággyertyákat ringatott.

Jó volt itt egyedül, eltűnődve
megfüröszteni arcomat
a tavaszi napsugár özönben,
míg elpihen a gondolat.”

Bár érzelmileg meghatódott voltam egész olvasásom alatt, azért azt megállapítottam, hogy nem minden alkotással tudok azonosulni vagy éppen igazán átérezni. Talán az is hozzátevődik, hogy egy más kor gyermeke vagyok már és bár a szépségért és rímekért jómagam is tisztelettel rajongok, én már messze se tudom úgy látni és érzékelni a világot, mint a kötet szerzője és azon csodálatos teremtők, akik sokat hagytak hátra az utókornak.

Tudom, hogy ez a kötet eltérően hathat az olvasóra, hiszen részben egy élet gyűjteménye, mégis remélem, hogy sokan kézbe fogják venni, és ha ismeretlenül is, de megemlékeznek a művésznő életéről. Hiszem, hogy a versek által minden költő lelkéből kapunk egy csipetnyit és aki érzékeny a rímek kavalkádjára, annak mámorító érzést kelthetnek a sorok, emlékek. És zárásképpen a kedvenc alkotásomat szeretném megmutatni, amely a szívemig hatolt, nem eresztett és remélem mindenkinek ad egy keveset:

„Itt ahol minden békésen pihen
itt ahol mindig csendes a táj
itt fog nyugalmat találni szívem
itt ahol akkor semmi sem fáj.”

Ha elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán még éppen aktuálisan megrendelheted. 

Írta: NiKy