“A földön kívüli élet keresését övező
ellenállás egy része annak a konzervativizmusnak tudható be, amelyet sok tudós
magáévá tesz, hogy minimalizálja a karrierje során elkövetett hibák számát. Ez
a legkisebb ellenállás útja, és eredményes is, hiszen azok a tudósok, akik
megtartják a konzervatív szemléletüket, több kitüntetést, díjat és anyagi
támogatást kapnak. Sajnos ez a buborékhatást is erősíti, mert az anyagi
támogatás miatt mind nagyobb kutatócsoportok jönnek létre, amelyek ugyanazt a
konzervatív gondolatot visszhangozzák. Ez pedig hólabdahatást okozhat, vagyis a
buborékokban felerősödik a konzervativizmus, ami az ifjú kutatókból kiöli a
velük született kíváncsiságot, s a legnagyobb részük úgy érzi, hogy be kell
állnia a sorba. A trend annyira elfajulhat, hogy önbeteljesítő jóslattá
változtatja a tudományos konszenzust.”
2017 végén a hawaii obszervatórium
felfedezett egy különös égitestet, amely a Naprendszerbe történő belépését
követően rövid időre Nap körüli pályára állt, majd arról letérve(!) és gyorsuló(!)
sebességgel távozott. A csillagközi látogató az ‘Oumuamua nevet kapta, ami
magyarul annyi tesz, hogy “távoli hírhozó, aki elsőkét érkezik”. Természetesen
a bejelentés nagy vihart kavart mind a csillagászat, mind a tömegmédia
csatornáin és nem alakult ki egységes álláspont az objektum eredetét illetően.
A legtöbb tudós aszteroidának vagy meteoritnak bélyegezte, kategorikusan és
szemellenzősen tagadva az ennek ellentmondó bizonyítékokat. Kevés szakember
jutott arra a feltételezésre és vette a bátorságot, hogy hangot is adjon annak
az elképzelésének, hogy a jelenség esetleg a földönkívüli élet jele is lehetne.
Avi Loeb, a Harvard vezető csillagásza,
ezen kivételek táborát erősíti és nézeteit a Földönkívüli című könyvében
foglalja össze, amely az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A kötet,
a megszokott magas színvonalat képviseli a csomagolás tekintetében, a leírtak
értelmezését számos belső illusztráció is segíti, melyek mind világosak is jól
kivehetőek.
Nem tisztem megítélni vagy vitába szállni a
szerző álláspontjával, hiszen nem rendelkezem az ehhez szükséges fizikai vagy
matematikai tudás töredékével sem. Laikus vagyok, nem az én szavam fogja
eldönteni, hogy az Oumuamua egy mesterséges földönkívüli objektum vagy “csupán”
egy olyan aszteroida, mely megcáfolja minden eddig felállított elméletünket az
aszteroidákat illetően. Véleményem attól persze még lehet, és bár általában
szkeptikus vagyok az UFO-észlelésekkel kapcsolatosan, ebben az esetben hajlamos
vagyok a szerzőnek igazat adni. Ebben nagy szerepet játszik a könyv élvezetes
és világos stílusa, nem marad egyetlen felvetett szakkifejezés vagy tudományos
elmélet sem magyarázat nélkül.
“A kísérleti bizonyítékok hiánya ellenére a
fősodorbeli elméleti fizikusok vitathatatlannak és evidensnek tartják a
szuperszimmetriát, az extra dimenziók elméletét, a húrelméletet, a
Hawking-sugárzást és a multiverzumok elméletét. Hogy egy kiemelkedő fizikus
egyik konferencián elhangzott szavait idézzem: “Ezeknek az elméleteknek igaznak
kell lenniük akkor is, ha nem támasztják őket alá kísérleti eredmények, mert
több ezer fizikus hisz bennük. Nehéz lenne elképzelni, hogy a matematikai
tehetséggel rendelkező tudósoknak ilyen nagy csoportja tévedne.”
Ahogy az eddig kiemelt idézetek azt
sugallhatták, a csillagközi utazó eredetének boncolgatása mellett a szerző
foglalkozik egy sor másik, talán sokkal égetőbb kérdéssel is: fel vagyunk-e egyáltalán
készülve arra, hogy elfogadjuk a földönkívüli élet létezésének tényét?
Hajlandóak vagyunk-e túllépni az anyagi érdekek előtérbe helyezésén és
erőforrásainkat a csillagközi űrre összpontosítani, mint az egységes emberi faj
és nem egymással versengő országok? A szerző velünk megosztott tapasztalatai
meglehetősen negatívak, olyan érzésünk van, mintha a tudósok mind bezárkóztak
volna elefántcsonttornyaikba és nem a társadalom szolgálatát vagy haladását
tekintenék elsődleges céljuknak, hanem a tudományos előremenetelt. Tekinthető a
könyv tehát egyfajta vitairatnak is, amely igyekszik felrázni a szakmai
közösséget, hogy merjenek kockázatot vállalni, elhagyni a kitaposott ösvényt, mert
az időablak a következő nagy szűrő megakadályozására egyre jobban szűkül. A
következő kihalási eseményt ugyanis nemcsak egy környezeti katasztrófa
okozhatja, hanem az is, hogy kritikusan alábecsüljük vagy elutasítjuk annak
esélyét, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Az emberiségnek több
évszázadig tartott például a geocentrikus világkép elvetése is, de nem biztos,
hogy a következő újraértékelésig újabb több száz év áll még rendelkezésünkre.
“A lakható bolygók bőségét tekintve az
elbizakodottság netovábbja lenne azt feltételezni, hogy egyedülállóak vagyunk.
Szerintem ez az ifjúság hübrisze. Amikor a lányaim kicsik voltak, különlegesnek
képzelték magukat. Miután viszont más gyerekekkel is találkoztak, más
nézőpontból tekintettek a valóságra. Érettebbé váltak. “
Elcsépelt közhely, de tényleg nyugodt
szívvel tudom ajánlani mindenkinek a könyv elolvasását, nem hiszem, hogy sokan
lennének, akiket ne foglalkoztatna az örök kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e
a világűrben.
A szerző többek között egyetemi oktató is, aminek köszönhetően a stílus
rendkívül tiszta és érthető, laikusoknak sem kell félniük a rájuk leselkedő
féloldalas egyenletektől. Véleményem szerint a cél egyértelműen a minél
szélesebb körű tájékoztatás és figyelemfelkeltés (is) volt. Elgondolkodtató
volt számomra az olvasottak ismeretében az is, hogy vajon csak a piaci verseny
eredménye-e az, hogy a könyvet nem egy elsősorban tudományos munkákkal
foglalkozó kiadó adta ki itthon.
Angolul tudó olvasóknak kiegészítésképpen
ajánlom Lex Fridman-nek a szerzővel készített interjúját, amely megtekinthető a
legnépszerűbb közösségi videómegosztón. (Ezt itt megnézhetitek)
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Agave Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése