Adam Kay - Mert szülni karácsonykor kell

 

„Miféle orvos az, aki gyáva a feladata ellátáshoz?”

Hogy őszinte legyek, már nem is tudom milyen régóta figyelem Adam Kay munkásságát, de valahogy mindig úgy éreztem, még ráér a könyveinek olvasása. Elsőre hazánkban az Ez fájni fog alkotása jelent meg, melyet még frissen be is szereztem, de mint fentebb említettem még nem került a kezeimbe. A mostani kötetét viszont utazókönyvként „kaptam”, amit itt is szeretnék megköszönni.

A borító egy kissé viccesen fedi le a szakma árnyoldalát, mert, ahogy látható egy fehér kesztyűs kéz csipesszel fog közre egy karácsonyfadíszt. Az üzenet egyértelmű, miszerint az egészségügyben dolgozóknak a karácsony is munkanap, tehát valakinek mindig ügyeletben kell lennie. Persze más szakmában is előfordul az ilyesmi, mégis úgy gondolom, hogy az egészségügyi dolgozók vannak a legjobban leterhelve ilyenkor. Hiszen a balesetek száma ilyenkor is csak nő, a betegségeknek és rohamoknak nincsenek piros betűs ünnepnapok. Sőt, talán ilyenkor jobban megszaporodnak a sürgős esetek.

Ennek tudatában már előre némi együttérzéssel vettem kézbe a könyvet és végül is azt kaptam, amit vártam.

Az író, mint orvos személyes élményeit ossza meg az olvasóval, annyit árnyalva, hogy a neveket és személyes adatokat megváltoztatta, valamint mérhetetlen sok humort és szarkazmust adott hozzá.

Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy sokszor sírva nevettem és bizony félre is kellett tegyem a könyvet, mert féltem, hogy felkeltem az egész házat az éjszakai olvasásom folyamán.

Tulajdonképpen egy naplót követhettem oldalról oldalra végig, mely hét esztendőt ölel fel és ezen belül is az év utolsó két hetéről mesél. Persze, mint várható az író „nyeri” meg magának ezen időszakban az ügyeletes szerepét, mondván neki nincs gyermeke, dolgozzon hát ő. Itt egy pillanatra megállnék, ugyanis bár a családosok valóban előnyben vannak a közös, szabad pihenés terén, mégis úgy gondolom, hogy nagyon nem tisztességes visszaélni azokkal az emberekkel, akiket nem vár otthon gyermek. Mindenkinek kijár a szabad ünneplés és pihenés, ezért örülnék, ha ezt figyelembe vennék ilyenkor.

A betegek és esetek száma változó ezekben az években, de azt meg kellett állapítsam, hogy egyesek hajmeresztő hülyeségeket képesek elkövetni a vágy nevében, de át nem gondolt cselekedetükkel elképesztő sérüléseket okoznak maguknak és partnereiknek. Gondolok itt például a mogyoróvajas síkosító esetére, melynél a paciens allergiás tüneteket produkált mindenki legnagyobb döbbenetére. Te érted kedves olvasó? Nem? Hát én se!!

Adam történetei sokszor vajúdó anyákról vagy gyermekvállalásról is szólnak, melyek hol vidámak és kedvesek, hol pedig mély fájdalmakról és lemondásokról mesélnek.

Orvosnak lenni már onnantól nem könnyű, hogy felvesznek az egyetemre. Mindamellett, hogy rengeteget kell tanulni, a hallgatóknak meg kell küzdeniük önmagukkal, a tanáraikkal és sokszor a betegekkel is. Ebben a szakmában is rendkívül nagy a felelősség, sokszor hazárdjátékot játszanak az idővel, barkóba játékot a betegség kimenetelével és legfőképpen fogócskát, hogy a megfelelő stádiumban elkapják a valós betegséget. Sokszor embert próbáló feladat közölni a beteggel a rossz híreket és persze az örömhírt is.

Ezeken kívül embernek maradni és még talán magánéletet is élni, már csak a jéghegy csúcsa.

Ezekről és még sok más érdekes tényről mesél ez a könyv.

Az orvosi szakma egy életpálya, melyet nem tud senki „szögre” akasztani, miután letelt a műszak. Mindig és mindenhol gyógyító vagy, akinek az a dolga, hogy ott segítsen, ahol kell. Senki se ábrándozzon fehér köpenyről, magas beosztásról és sok vidámságról. A felelősség és stressz megtépázza az emberi lelket és nagyon nehéz mindig észnél maradni.

Számomra nagyon tanulságos és rendkívül élvezetes alkotás volt és úgy gondolom, hogy remek útmutató is egyben.

De csak nekem tűnt fel egy kis meglepetés a köszönetnyilvánítás szövegében?

Mert bár nem zavar, valamiért teljesen másképpen képzeltem az írót magánemberként.

Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a szakma iránt vagy csak szereti a jó humorral ellátott, igaz törtétneteket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Athenaeum Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Halmosi Sándor - Napszálkák

 

„Ha kimondod, felhasítja a látszat vékony bársonyát.

Ha nem mondod ki, belülről horzsol”

Különleges verseskötetként tartom számon a mostani értékelésem alanyát, ugyanis valamiért már ahogy kézbe vettem éreztem egy erős vonzást, hogy olvasnom kell. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném itt is megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Igazán érdekes élményt kaptam általatok.

Ha a külsőt nézem, akkor egy koszosfehér háttéren néhány elszórt szót látok, melyek nyilván az elengedhetetlen cím, alkotói név és a kiadó. Számomra kicsit kevésnek tűnt elsőre, de megértettem olvasás után, hogy ez a puritán felfogás az egész kötetre jellemző.

A versek letisztultak, néhol nyersek, viszont rímtelenek. A sorok között sokszor csak újraolvasás után fedeztem fel a lényeget. A költő érzékenysége a világ dolgai felé szépen letükröződik a versek különböző aspektusaiban.

Négy fő részre osztható a könyv, melyekről egységesen elmondható, hogy nagyon mély gondolatokkal és hihetetlen szójátékokkal mesél az alkotó. Sokszor úgy éreztem, hogy a vallás, a történelem és némi politikai keveredés található a művekben. A legtöbbször átírt, mégis kis háttér ismerettel is felismerhetőek ezek a sorok és máris megértjük, hogy a költő mennyire ravasz módon tud játszani a szavakkal és éri el, hogy elgondolkodjunk üzenetein. Számomra mégis öt vers volt igazán kiemelkedő, melyeket veletek is meg szeretnék osztani.

Az első választásom egy olyan műre esett, amit többször átolvastam és mindig más-más értelmet nyert. Kíváncsi vagyok ti, hogy vélekedtek erről. Nézzétek csak!

„Arra gondolok, mit csinálsz éppen.

Hogy fájó derékkal hogy bírod el ezt

a sok semmit. Hogy a minden, ami űz,

hamarabb fullad-e ki, mint hogy kettőt

csuklasz, és eláraszt mindent a bűz.

A mindent úgy értem, hogy sem mi,

sem ti, sem ők. Te, aki lelket leheltél

belém, beléd. Aki azt mondtad,

a szeretet nem kér, de van.

Vagy, aki vagyok.

Karóba húzott csend.”

A második vers egy letisztult alapon működő, de az egyszerű mégis nagyszerű érzését keltette bennem. És itt jöttem rá, hogy sok idén olvasott alkotás, mennyire összefolyt bennem, mégis adtak egy egységet. Hiszen ez az érzés számomra igen felszabadító és megkönnyebbült lettem tőle. Hogyan is értem eme sorokat? Kérlek, figyelmesen olvassátok!

„Mert véletlenek ugye nincsenek. Rend van.

A torokban és a gyomorban lüktető

örök hiány. A gerincsérv. Az utolsó szó utáni

mázsás csend, ami a vers. Haláltusa. A gondolat

teremtő kíméletlensége. A nyelv hiátusa.

És beszélni, beszélni mégis.”

A harmadik alkotás úgy gondolom valószínű mindenkinél mást fog kiváltani, de mégis hiszem, hogy mindannyiunkban ott egy bizonyos vágy önmagunk határainak feszegetése iránt és csak rajtunk múlik élünk is e vele!

„ Megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy le

merjünk mindig ugrani, megszállottnak

és őrültnek. És minél inkább nem mer a test,

annál inkább akar a lélek.”

A negyedik választásom, azért erre a műre esett, mert meg szeretném mutatni nektek is, hogy a szavakkal mennyi mindent ki tudunk fejezni, csak nem mindegy, hogy miképpen használjuk őket. Figyeljétek csak!

„ Mert nem az a dolgunk,

hogy könnyű legyen.

Hanem hogy könnyűek legyünk.

Ha mégoly nehéz is.”

Az ötödik pedig egy olyan mű, ami lehet, hogy csak nekem mond igazságokat, de ha ez így van, akkor nagyon nem erre a világra való vagyok, úgy érzem. Remélem, te is meglátod kedves olvasó a magad igazságát és megérted, hogy miért ezt választottam! Olvasd, figyelmesen kérlek!

„Nem tudod a napot, az órát,

bármelyik pillanatban megtörténhet.

És ha megtörténik, meg fog történni

még egyszer. És sokszor, akárhányszor.

Ami eddig volt, nem számít.

Mész a csontban, derékig.”

Összességében elmondható, hogy ez az apró kötet tele van a költő éles meglátásaival a világ hibái felé, bizonyos erős érzékenységgel ötvözve, melyet a lét igazságtalanságai táplálnak. Különleges, mert letisztult gondolatokkal íródtak a versek, mégis aki olvassa, annak a legbonyolultabb érzelmeket hozza felszínre.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül mindenkinek, aki szereti a költészetet és kíváncsi egy emberi lélek letisztult, mégis gyönyörű gondolataira. És nem utolsó sorban ne feledjétek, anyanyelvünk csodálatos és széles szókinccsel rendelkezik. Minél szélesebb körben ismerkedünk világunkkal, annál többek lehetünk.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

"A kis játék betűkkel alcím reményeim szerint nem csak az olvasásra, hanem az anyanyelvünk adta lehetőségekre is ráirányítja a figyelmet."- Interjú Mirejla Boglaar alkotóval

 

Nem tagadom nagy rajongója vagyok a versek és haikuk világának és nagyon örülök, hogy egyre szélesebb körből olvashatok műveket. A mostani verseskötet számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetéseként tartom számon, ugyanis nem csak külsőleg, de belsőleg is jellemzi egy bizonyos művészi látás és arisztokratikus él. Mirejla Boglaar – Tollászkodás című verseskötete nagy kedvencemmé vált, ezért nagyon köszönöm az alkotónak, hogy elfogadta az interjú felkérésemet! Sok érdekességről és a kötet háttérmunkálatairól fogunk beszélgetni. Vágjunk is bele!

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg a Tollászkodás című versesköteted?

Először is: köszönöm szépen az interjú lehetőségét! Egy kis könyv kis szerzőjeként ez a megkeresés nagy öröm és nem mindennapi meglepetés számomra.

A kötet valószínűleg pont úgy született, mint az írások a grafomán emberek egy részénél: először csak gyűltek, évekig. Némelyik elment olykor egy-egy verspályázatra, mások pedig pihengettek (az egyik legemlékezetesebb pályázaton pl. zempléni szállást lehetett nyerni néhány napra – ide az A trófea (fortepiano) című verset neveztem be). Egyszer a kezembe akadt egy kb. elfelejtett nagyobb íráskupac. Itt-ott elsárgult papírra, olykor kézzel skribáltakra (micsoda nosztalgia az ilyen! ma már kevesen írnak papírra, kézzel..., legfeljebb a kisiskolában vagy áramszünet idején). Szóval elkezdtem olvasgatni és szelektálni is őket. Mondhatnám, hogy a kötet a kiszelektáltakból lett, de sajnos vagy inkább szerencsére nem. Szóval a válogatás során – mert az írásokat is szelektálja az ember lánya időnként, nem csak a ruhatárát – a megmaradt maradéknál előjött az az ötlet, hogy kellene valamilyen elv, egy nézőpont, ami segíti a témák köré rendezésüket. Amúgy egyszer egy Tiziano-ról szóló regényben olvastam, hogy a mester az éppen elkészült festményeit háttal a falnak támasztotta jó pár hétre, és amikor újra elővette azokat, akkor friss szemmel, szinte idegenként nézhetett rájuk és rögtön meglátta, hol kell rajtuk még dolgozni, javítani. Ha egy zseni így tesz, akkor nyilván nekünk, többieknek sem árt ez a módszer, még akkor sem, ha nem festmények az alkotások. És csináljuk is. Lehet, hogy ez a szokás ösztönösen benne van az emberben? Ahogy Fodor Ákos írta, „új szemmel nézni a régi képre”? De visszatérve a kiadós, nagy szelektálásra és témák köré rendeződésre, valahogy hét csoportba kupacolódtak az írások. Az már szinte adta magát, hogy akkor legyen hét fejezet, ami hét variáció a szavakkal való játékra, mint a Scrable társasjátékban. De erről a fülszövegben is lehet olvasni. A kötet címébe mindenképp szerettem volna játékosságot vinni és eszembe jutott a tollászkodás szó, ami egyrészt utal az írásra, az írással való bíbelődésre, szöszölésre, másrészt kicsit csajos is, mert mi mást csinálnánk a tükör előtt nap, mint nap, mint tollászkodnánk (amikor épp ráérünk ilyenre). Az alcím pedig - Kis játék betűkkel - szándék szerint segít helyre tenni, hogy a kötet borítóját látva a tollászkodás melyik jelentésére kellene inkább gondolni. A kis játék betűkkel alcím reményeim szerint nem csak az olvasásra, hanem az anyanyelvünk adta lehetőségekre is ráirányítja a figyelmet. Simone Weil-től idézik sokszor azt, hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Az anyanyelvünkre talán nem is kell megtanulni vágyakozni, hiszen ezen szólaltunk meg életünkben először (tisztelet a kivételnek) és azóta is a miénk, de a hétköznapokban nem feltétlenül mindig nyilvánvaló az, hogy mekkora kincs: telve szépséggel, varázslattal, talányokkal, meglepetéssel, zeneiséggel, játékossággal. Szerintem nagyon érdekes elgondolkodni egy-egy szó valódi jelentésén – sok szavunk, közmondásunk, kifejezésünk archaikus, eredeti jelentésüket szinte nem is értjük már, csak használjuk. A magyar nyelv több ezer évesre becsült léte ellenére szerintem sosem fog megöregedni, mert tele van játékossággal. Szóviccet is könnyű alkotni vele. A szóvicc annyiban hasonló a vershez, hogy sűrítve, tűélesen mutat meg valamit, legtöbbször érzésekkel telítve, meghökkentve, megnevettetve. Amolyan kis katarzissal. De visszatérve a kötet készüléséhez, még talán annyit szeretnék elmondani, hogy nyitó- és záróverset mindenképp szerettem volna - lett is -, e mellett pedig, mint már kiderült, a fejezetcímek rendezték maguk köré az oda passzoló írásokat.

Milyen időszakból merítkeztél írás közben? Hiszen elmondható a költeményeidről, hogy sokszor személyekhez szólnak, vagy bizonyos eseményekről mesélnek. Mennyire a személyes érzelmektől fűtöttség vagy inkább egy általánosabb gondolatiság jellemzi-e az adott műveket?

A valamilyen időszakból merítkezés nem is annyira írás, mint inkább a kötetbe válogatás közben jött elő kicsit, mivel egy-egy vers sok évvel korábban íratta le magát, mint mások. A kötetbe való válogatást inkább a hét fejezetbe rendezés elve jellemezte, a fejezetek címét pedig a bennük lévő valamelyik vers adta. Valóban kb. úgy van, ahogy kérdezted. Vannak a versek közt személyekhez szólók, vannak eseményekhez fűződők és filozofikus, esetleg spirituális, tágabb nézőpontúak is. Kérdések (pl. az első fejezetben) életérzések (szeretet, szerelem, gyász, hála), vágyak, létállapotok, létkérdések vagy épp pillanatnyi hangulatok (pl. Lombozó), emlékek (pl. Capuccino praliné, Átutazóban), de kalligram (Mandala) és játék a betűkkel, szavakkal jellegű is akad (pl. Zönöge) és ott a város (pl. Leporello), napszakok (pl. Illanás), évszakok (pl. Locspocs) és természet is (A trófea).

Az, hogy mi a versek mozgatórugója, nem mindig tudom, mert összességében nálam legtöbbször intuitíven működik az írás. Sokszor valami apró, pici mozzanat, jelenség, látvány, érzés mozdítja be az egész „lendkereket” és azután már megállíthatatlan az egész. De van úgy, hogy valamilyen drámai történés miatt zuhan át a mondandó. Ha a téma jönni akar, akkor jön és “leíratja” magát függetlenül attól, hogy amúgy éppen mi van a mindennapi “táncrendemben”. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az ember transzba esik és semmi egyebet nem képes tenni, hanem azt, hogy a gondolatok, érzések, rímek ott lebzselnek az ember körül és várnak a sorukra, arra, hogy leíródjanak. Akár egy újságszélre, szalvétára, fecnire, telefonba, abba, ami kéznél van és nem tilos írni rá. Először legtöbbször még nyers változatban születik meg, aztán valameddig még tovább formálódik, mielőtt véglegessé válik a szöveg. De előfordul az is, hogy azonnal megszületik, nem kell tovább szöszölni vele. Aztán simán lehet, hogy pár héttel, évvel később átíródik, „kidobnád”, elsüllyesztődik. C’est la vie.

Hogyan született meg a borító? Hiszen egy egyedi művészi képet láthatunk a külső fedőlapon!

A kötet kiadójától (ez a Könyvguru) megkérdezték, tudnék-e borítótervezőt ajánlani, „hozni”? Óriási szerencsémre ismerem Soproni Kiss Sándort, aki egy nagyon sokoldalú festőművész. Tudtam róla, hogy sokféle vizuális műfajjal foglalkozott már a freskókészítéstől kezdve a boroscímke tervezésen át a festészetig és új irányok felé is nyitott. Felhívtam és megkérdeztem, érdekelné-e egy borítótervezés? Ő először el akarta olvasni az írásokat, hogy lássa, elvállalhatja-e, adhatja-e a nevét ehhez, kap-e ötletet (borítókészítői ihletet J) olvasás közben. Éppen nagyon elfoglalt volt, több, egymást követő kiállításra készülődött, de végül nagy-nagy örömömre elvállalta. Eleinte engem is megkérdezett, van-e valamilyen elképzelésem, milyen legyen a borító. Volt ugyan, de ő végül egész mást, sokkal jobbat alkotott. Nekem nagyon tetszik.

A kötet olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseidből árad –az adott témát tekintve- egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Annyiban bizonyára, hogy egy-egy írás befogadása, értelmezése, átélése szubjektív, ha úgy tetszik, akkor az az olvasó alkotói folyamata és ha az ő benyomása egy írásról, könyvről az, hogy naplószerű, akkor az ott és akkor teljesen rendben van, még akkor is, ha az írói szándék esetleg más volt.

A kötet alapötlete, ha úgy tetszik célja az anyanyelvünk szépségéhez, játékosságához, humorához, leleményeihez, zeneiségéhez, drámaiságához és mélységeihez és azon át, annak közvetítő segítségével, végső soron a saját lelkünkhöz, saját eleven érzéseinkhez, belső egyensúlyunkhoz való visszatalálás és elidőzés előidézése, mondjuk egy-egy kávészünetnyi „versidőre” és – mivel az anyanyelv valahol köztünk és az élet közti összeköttetés egyik formája - az élet és a lét onnan való szemlélésére való bíztatás. Ha pedig tetszik az ott levés, akkor szabad a pálya. J

A kötet magánkiadásként jelent meg? Hogyan jutottál el a szerkesztéstől a megjelenésig? Mennyire nehéz ma könyvet kiadni és milyen csapdái, vagy zsákutcái vannak szerinted?

Nem magánkiadásként jelent meg, hanem felvállalt kiadói kiadás: az Ad Librum/ Könyvguru Sztorimondó jóvoltából: https://konyvkiadasa.hu/sztorimondo/  „A Sztorimondó könyvkiadási program elsőkönyveseknek szól, továbbá olyan köteteknek ad lehetőséget, amelyek kritikai – irodalmi, szakmai – sikerre számíthatnak. A könyvkiadók gyakran nem foglalkoznak az ilyen jelentkezésekkel, mert az eladások várható nem tartják el a kötetet.”

Erre a programra jelentkeztem, a kiadó elbírálta és elfogadta a kéziratot, utána pedig elkezdődött egy intenzív egyeztetési folyamat.

Magánkiadást nem választanék, mert abból nem sejteném, hogy „hol a helyem”. Nekem fontos, hogy legyen alapos elbírálás, megítélés, mert ha így fogadják el az írásaimat, akkor azok remélhetően megütnek egy mércét, amit egy könyvkiadó is szívesen felvállal. És fontos az is, hogy egy kiadó vállal-e könyvterjesztést a saját boltján, webboltján kívül is, hiszen alapvetően fontos, hogy egy könyv, ha már megjelent, eljuthasson az olvasókhoz könyvesboltokon, könyvtárakon át is.

Hogyan fogadták a családtagok, barátok, esetleg munkatársak, hogy könyved jelent meg? Támogattak vagy inkább az ellenkezője igaz?

A családom, a barátaim tudták, hogy „grafomán” vagyok, korábban is látták, olvasták az itt-ott újságban, pályázati kötetekben megjelent írásaimat. Ők örültek neki. Ennél a kötetnél a tavalyi könyvhétre szervezett dedikálásra a szűk családom kísért el, amiért végtelenül hálás vagyok nekik. (Az már egy másik életérzés, hogy a dedikálást 15 perc napsütést követően elmosta a felhőszakadás. A természetnek is van humora. J)

A munkahelyemen csak egy-két, engem jobban ismerő embernek szóltam róla. A munkahelyen nincs idő ilyesmiről beszélgetni, de ha volna, akkor sem gondolom, hogy az említett egy-két embert leszámítva különösebben érdekelné másokat az, hogy mivel foglalkozok szabadidőmben, mert mindenkinek be van táblázva a saját élete, megvan a saját érdeklődési köre. Az önreklám pedig végképp távol áll tőlem.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig az olvasóktól? Kaptál-e negatív kritikát, és ha igen, hogyan fogadtad?

Ezidáig kevés visszajelzést kaptam, többet szóban, de akadt írásban is, többek közt a moly.hu-n. Mindegyik nagyon becses.

Milyen érzés volt kézbe venned a könyvedet? Volt-e valami elvárásod vagy az életre bíztad a fogadtatást?

Kézbe venni az általam írt, kiadott könyvet teljesen ismeretlen és különös érzés volt. Megpillantani élőben az addig csak grafikáról ismert, szépségesre sikerült borítót egy új, azelőtt sosem tapasztalt öröm, amibe azért belevegyült néhány csodálkozó, kétségek felhangjaival tarkított kérdőjel is: ez tényleg megtörtént? Most mi lesz, fog-e bárkinek tetszeni a borítón belüli rész is?

A fogadtatást illetően az életre bíztam a kötetet, hiszen a kiadással tulajdonképpen elkezdődött a saját önálló léte J. Azoknak szánom a könyvet, akik megtisztelnek avval, hogy belelapoznak és ha megtetszik benne valami, akkor lapozgatnak még benne egy kicsit, hogy elidőzhessenek mondjuk egy-két kávészünet idejére az anyanyelvünkkel és önmagukkal. Akár tollászkodva, akár nem.

Mennyire kellett a könyvet marketingolni? Ehhez kaptál-e bárkitől segítséget, támogatást? Milyen jövőbeli terveid vannak? Várhatunk-e tőled újabb könyv megjelenését? 

A könyvkiadó eljuttatta a nagyobb könyvesbolt-hálózatokba, kapható a saját webboltjában, e-book változatban is. A kiadói honlapon minden új megjelenésről ismertető olvasható illetve interjú is készült.

Tervek, megvalósult ötletek minden alkotó ember esetében vannak, nálam is. Egy illusztrált mesekönyv-kéziratom van készen és újabb versek is készültek, készülnek, de hogy lesz-e belőlük valaha megjelenés, annak nincs sok esélye. A magyar könyvpiac eleve kicsi, a jelen helyzet pedig úgy tűnik, hogy nem igazán kedvez a könyvkiadásnak és -terjesztésnek. Az is valószínű és egyben érthető is, hogy a könyvkiadók lehetőleg anyagi kockázatok nélkül, biztosra akarnak menni, ezért ismert, népszerű szerzők vagy kirobbanóan tehetségesek könyveit adják ki. Ezek egyikébe sem tartozok. Viszont szeretem a jó könyveket. Olvasni is. J

Köszönöm az interjút az alkotónak és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó kiadói oldalát, hiszen további érdekességeket olvashattok!

Tollászkodás című kötetet, pedig megvásárolhatjátok az Könyv Guru Kiadó weboldalán!

Írta: NiKy

"a halak (csillagjegye) olyan, mint a tenger – bárkivé képesek válni bármikor. Talán emiatt kicsit veszélyes fickó vagyok."- Interjú Martin Kay íróval

 

Az idei évem egyik meghatározó élményét Martin Kay író sorozatának köszönhetem, hiszen az általa megálmodott Eastern eddig megjelent két kötete az év elején, illetve pár hete hatalmas örömöt és néhány vidám, izgalmakkal teli órát okozott. Ezért úgy gondoltam ti is szívesen megismernétek a könyvek háttértörténetét, kialakulásukat és ezen kívül még sok más érdekességről kérdeztem az írót! Kezdjünk is bele!

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan indultál el az írói pálya rögös útján?

Köszönöm a lehetőséget! Gyermekkorom óta holdkóros vagyok. Üveges szemmel, ébren álmodom, így aztán néha kulcs nélkül indulok el a kertvégi kapuhoz, tárca nélkül a boltba. Állandóan történeteken jár az eszem, és szeretném bevonni a környezetemet is az élménybe.

Eleinte az általános iskolai osztályomban járt kézről-kézre a munkám – szigorúan óra közben. Később sok kudarcból kellett felállnom, amíg megmásztam a szamárlétrát, és sikerült olyan színvonalú munkát letennem az asztalra, amely egy kiadónak is megfelelhet. Mint minden hobbit, ezt is tudatosan érdemes művelni, hogy eredménye legyen.

Tudtommal, az Eastern első kötete a Twister Média Kiadó pályázatának megnyerésével indult el. Hogyan zajlott ennek a folyamata és milyen volt a közös munka a kiadóval?

Egészen véletlenül értesültem a lehetőségről, kevéssel a beadási határidő előtt. Úgy döntöttem, nem fogom túlizgulni a dolgot, ezért szinte a semmiből jött, amikor kiderült, hogy felvettek a shortlistre. Ezek után már nagyobb izgalmak közt követtem a pályázat alakulását J

Mivel a történetem magyar szemmel kissé nehezen bekategorizálható, alighanem a kiadó szerkesztője is mást várt, amikor a részlet alapján bizalmat szavazott nekem. Persze utólag azt hiszem, mind elégedettek lehetünk, hogy sikerült az Eastern hóbortos zsánersalátájával becsusszanom a megjelenések közé, hiszen most fogyott el a könyv második nyomása is.   

Beszéljünk kicsit a világ felépítésről. Hogyan született meg ez a két idősíkon játszódó történet? Ez volt az eredeti terved, hogy ennyire bonyolult, több műfajt felölelő alkotást hozol létre kezdetektől fogva vagy írás közben alakul ki?

A regénykoncepcióm alapmotívuma az volt, hogy egy bosszútörténetet fogok írni. Ha pedig bosszú, akkor szolgáltatni kell egy jó indítékot, amely a múltban keresendő. Ennek okán azt a megoldást választottam, hogy először lejegyeztem kronológiai sorrendben a múlt eseményeit, majd ezek tudatában álltam a jelen kalandjainak kibontásához.

Ebből az olvasó a regény közben annyit vesz észre, hogy a kellő dramaturgiai pillanatban jön egy retrospektív jelenetsor, méghozzá oly módon, hogy segítsen megérteni a jelen eseményeit.

Példának okáért az első ilyen visszatekintés a diktátor tárgyalójában időrendi szempontból az egyik legkésőbbi esemény a múltban lezajlottak közül, mégis ennek kellett először következnie, hogy megérthessük, miért tért vissza a hős az országba.

A kevertműfajú témára reagálva: Ezért is szoktam amolyan „light novel”-ként hivatkozni a műre. Mivel itthon korántsem közkeletű eme megjelölés, legalább a közönségem könnyebben elfogadja, hogy nem tartom tiszteletben a zsánerek határvonalait:

Életkor szerinti besorolását tekintve Young - vagy New Adult is lehetne, mégis hiányoznak a regényből az előbbiek kötelező tartalmi elemei. Egy olyan kaland, amely nagyon sokat foglalkozik a hősei érzelmi világával. Van itt lovagregénybe illő családtörténet egy poszt-apokaliptikus kilátástalanságot tükröző világban, egy kis diktatúra, egy kis kocsmai western bunyó… aztán jön a gépsárkány, meg a hidegháborús rakéta, s mindez egyetlen célnak van alárendelve: a hőseim kapcsolatának és az ő nem mindennapi kalandjuknak!  

A karaktereid nemtől függetlenül lelkileg sérültek és bonyolultak. Melyik szereplő a kedvenced? Kivel tudtál igazán azonosulni? És kit volt a legnehezebb megírnod?

Azt szoktam mondani, mindahány karakter én vagyok, olyan arányban, amekkora játékidőt kapnak. Mivel mind belőlem táplálkoznak, könnyű őket ösztönből írnom. A lelkük mélyére látok, tudom, hogy mit fognak felelni. Egyszer egy könyvben azt olvastam; a halak (csillagjegye) olyan, mint a tenger – bárkivé képesek válni bármikor.

Talán emiatt kicsit veszélyes fickó vagyok J

Megírni amúgy mindig azt a legkönnyebb, amiben tapasztaltak vagyunk; a hétköznapibb eseményeket, és amikor két férfi beszélget.

Azt hiszem, az izgalmas, ajtócsapkodásban gazdag kapcsolatoknak, interakcióknak fontos előfeltétele, hogy a szereplőknek elég lelki málha nyomja a vállukat. Yuko egyértelműen a történet drámai középpontja. Az érzelmei irányítják, amely nem csak gyengédségre, de gyakorta gonoszságra, önzésre sarkallja.

Imádom minden egyes rezdülését!

A karaktereid összességében nagyon életszerűeknek találtam. Van-e élő személy az életedben, akiről mintáztad valamelyik szereplődet?

Úgy gondolom, csak úgy alkothat az író hiteles karaktereket, ha kellő számú emberrel akadt már dolga, és közben sikerült is megértenie a viselkedésük mozgatórugóit. Yuko karaktere magán viseli a korai kapcsolataim dinamikáját, amelyen nosztalgikus mosolyra késztet.

Az Eastern mindahány kötete szerepeltet egy-egy olyan karaktert, akit valós ismerősöm inspirált. Példának okáért az első rész lokális főgonosza, a Kákabélű egy nagyon jószívű barátom lenyomata, aki mindig adott a sült krumplijából. Imád zabálni, mégis cérnavékony. Szeret ízesen káromkodva beszélni, az apjának pedig vágóhídja van; szinte adja magát, hogy bizarr történetek hősévé váljon a fejemben!

Kicsit Manga-szerű a könyved formátuma, ebből arra következtetek, hogy szereted a japán képregényeket, illetve erősen érződik a western iránti érdeklődésed. Amennyiben így van, kik a kedvenc alkotóid és mely műveket olvasod vagy nézed szívesen?

Az Eastern első kézirata egy olyan időszakomban született, amikor valósággal faltam az animéket. Már az első letöltött filmem után (Ghost in the Shell) nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezek a rajzolt történetek gyakorta erősen felnőtt témájúak. Legnagyobb klasszikusként a Neon Genesis Evangeliont tartom számon. Egy olyan sorozat, amely az emberi lélek legmélyebb bugyraiig hatol. Igazi mestermű.

A western inkább a tematika miatt van jelen a történetben, hovatovább az egyik kedvenc westernem a Párbaly – mármint én azt a filmet westernnek tartom (többek között).

Mint fent említettem a történeted egyszerre western, fantasy, kaland és sorolhatnám. Valamint a keleti kultúra nagy szerepet kapott az események és a karaktereid sorsának alakulásában. Honnan jött az ötlet, hogy ennyi mindent összemixelj, illetve mennyire nehéz írás közben minden részletre figyelned? Okozott-e gondot az írás folyamán, hogy esetleg túlgondoltál vagy nem illet bele egy-egy fordulat?

Mivel azt szerettem volna, hogy a regényem beilljen egy animének, az egész zsáner mix magától értetődő volt. A mangák animék jellemzően bátran fognak bele több műfaj vegyítésébe. Mindezt azonban olyan formába kellett öntenem, amely az egyszeri olvasó számára előképzettség nélkül is működik.

Van, amikor ráébredek, hogy egy jelenet kíméletlenül félrement. Ilyenkor nem félek vágni J

Talán megáll a túlgondolás vádja, ha azt veszem; a regény több szinten élvezhető. Példának okáért elhintek apró kis nyomokat, mint egy krimiben, amelyekből előre kikövetkeztethető az első kötet végén látható csavar. Vannak, akik elemző módon olvasnak, és összerakják a talányt. Vannak, akiket meg fog lepni a leleplezés. 

Számomra az egyik legkedveltebb karakterem Yuko. Az első könyv olvasása után úgy éreztem túl nagy fába vágtad a fejszédet, hiszen egy nőnemű tinédzsert illetve fiatal felnőttet hitelesen megírni nehéz. A mostani kötetben viszont már azt éreztem, hogy teljesen megváltozott a kezdeti bizonytalanság. Hogyan vélekedsz erről?

Sokan ítélik meg Yukót (és Vajkot) a könyv első kötete nyomán, de be kell látni, hogy ez csak a történet első harmada. Itt még a szereplők bemutatása a cél, de mivel egymás számára is ismeretlenek, a képmutatás, a bizalmatlanság látszólag torzítja a személyiségüket. Persze belátom, hogy így nem fog mindenki eljutni a végére, amikor minden részlet helyére kerül a hőseim lelkével kapcsolatban, de másként nem adhatnám meg a kellő karakterívet a számukra.

Például az elejtett utalások dacára nem gondolhattad még az első rész folyamán, ami a második kötet végére világossá válik; hogy Yuko mennyire önös módon tekint a bosszújára.

Mindazonáltal Yuko egy „felnagyított” személyiség. Nem arra törekedtem, hogy hétköznapi értelemben reálisan mutassam be, hanem, hogy a regény világában érdekes legyen és működjön! Ha azt vesszük, Louis de Funès sem úgy viselkedik a híres szerepeiben, mint egy hétköznapi ember tenné, mégis átélhetőek a motivációi.

Még Yuko karakterénél maradva, cseppet megdöbbentem a vele történtekkel kapcsolatban. Mennyire volt szándékos ez a „durva” él, hogy a leányzó végül ilyen vad lett? Lesz-e ennek még következménye a továbbiakban?

A második könyv végére gondolsz, ahol végigvezetem, hogyan vált gyermekként gyilkossá? Ahogy mondani szokás, mindent el kell kezdeni valahogy. Egy alig húszéves vadorzó törvényszerű, hogy igen fiatalon lépett a bűn útjára.

A vele történtekben és az első gyilkosságában az a fontos, hogy a személyisége elérje a mélységeit. Maga is haramiává válik, és csak a bosszú élteti. Életben maradt, mégis pokol számára a lét. Minden félelmét erőszakká gyúrja, így nem kerülhet közel senkihez. Vajk változást hoz ebben, mert hosszú idő után az első ember, aki nem félelemmel tekint rá, és (saját érdekei nyomán) törődni kezd vele. Ezt a lány képtelen visszautasítani az évek magánya után. Újabb íven indul el a karaktere. Először maga előtt is tagad, majd kicsírázik benne egy önző vágy, amely idővel valódi vonzalommá és törődéssel érhet – mindezt azonban beárnyékolja egy hazugság.

A történetben megtalálható egy bizonyos szerelmi háromszög. Mennyire tartasz attól, hogy az olvasók esetleg már neheztelnek erre a bizonyos „elcsépelt” érzelmi felállásra?

Szerencsére csak olyan témákon vagyok hajlandó aggódni, amelyeket én is lényegesnek érzek. A szerelmi háromszög lehet elcsépelt, azonban számomra nem az, mivel nem fogyasztok sok romantikát. Ennek megvan az az előnye, hogy kevésbé fogok máshol látott sémákhoz nyúlni, hanem véletlenszerűen sikerülhet valami újat alkotni a témában J

Már az értékelésemben is említettem, hogy rendkívül tetszenek a rajzok, melyek mindkét könyvedet ékesítik. Ki készítette és milyen volt a közös munka? Úgy láttad vissza a lapokon a karaktereket, ahogyan azt te elképzelted?

Az illusztrációkat Megyeri „Naka” Manó készítette. Már évekkel a könyv végleges szerkesztése előtt kinéztem magamnak az úriembert, mert habár többen is szépen rajzolnak hazánkban, láttam, hogy ő sokféle stílusban otthon érzi magát – nekem pedig erre volt szükségem! Olyan manga illusztrációkat akartam, amelyek sajátos metszetét képezik a nyugati képregény ábrázolásnak, így minden olvasó el tudja majd fogadni.

Én az a „mikro-menedzselős” fajta megbízó vagyok. Minden karakterről vázlatot vésettem, tucatnyi fényképpel készültem az arcvonásaik tisztázása folytán.

A közös munka egy művésszel mindig tartogat kihívásokat. Azért nem azt mondom, hogy „két művész közt”, mert megbízóként ilyenkor átvedlek céges megrendelővé, és ezzel az attitűddel próbálom szegény rabszolgámat arra sarkallni, hogy teljesítsük a határidőket J

Hány részre tervezed a sorozatot? Esetleg, ha az olvasók igénylik, több részt is írnál-e az eredeti elképzelés helyett?

Yuko és Vajk számára ez még csak az első nagy kaland, amely három köteten át ível. Ennyivel nincs letudva a teljes karakterívük és a világ sorsa sem. Így, ha igény van rá, nem kell töprengenem rajta, miként folytassam a történetüket.

Hogyan fogadta az olvasóközönség a második kötetet? Milyen visszajelzések érkeztek vissza hozzád?

Egyelőre még jobbára az örömöt és az előrendeléseket látom. Mindegyik kötet más valamilyen szempontból. A Titkok Útvesztője mélyebben koncentrálhat a hősök érzelmi életére azok után, hogy ez első részben megismertük őket. Természetesen aggódtam miatta, hogy így kevesebb idő jut a történet eseményeire, de meglepőmód az eddigi olvasóim ennek éppen az ellenkezőjéről számoltak be: jobban lekötötte őket a mű!

Mikor várható a következő rész? Illetve milyen terveid vannak a következő időszakra?

Az Eastern harmadik kötete két év múlva ősszel biztosan megjelenik. Ha ennél hamarabb sikerül, az inkább legyen egy váratlan meglepetés J

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook oldalát, hiszen sok érdekességet olvashattok!

Titkok útvesztője című kötetet, pedig megvásárolhatjátok az Twister Media Kiadó weboldalán!

Írta: NiKy

Kovács Orsolya - Stíluserő

 

„(…) amit hiszel, igazsággá válik. A te saját valóságoddá. A hited szerint gondolkozol, a gondolataid szerint érzel, az érzéseid szerint cselekszel, és a cselekedeteid eredményében élsz.”

Hogy őszinte legyek nem véletlenül került az kezeimbe a kötet, mivel már jó ideje követem a Yurkov szalon munkásságát. Pár héttel ezelőtt részt vettem Orsi egyik oktatásán és akkor úgy döntöttem, hogy az általa létrehozott Akadémia tagja leszek. A könyv utána került birtokomba, amit a postai kézhezvételt követően rögtön olvasni is kezdtem.

Nem nevezném kimondottan kikapcsolódásra szánt könyvnek, hiszen önfejlesztésre és tanulásra ösztönözi olvasóját. Igazából ebből kiindulva két fő részre lehet bontani a belső tartalmat. Az első azon alapszik, ahogy a szerző saját tapasztalatait bemutatva, az ő megélt, hiteles történetén alapulva sok olyan formai, élettani és lelki tanáccsal szolgál, amit már több helyről én magam is visszahallottam vagy olvastam, de így egyben teljesen másként hatott rám. Jómagam is gondban vagyok sokszor, hogy mit vegyek fel, de ez elsősorban alapszik azon, hogy meghíztam az utóbbi években és egy bizonyos testképzavar alakult ki nálam. Nem vagyok hajlandó elfogadni a jelen kinézetemet és ezáltal mindig olyan ruhákat hordok, amelyek méretben nagyobbak nálam, hátha akkor nem tűnik fel senkinek a nemkívánatos hurkák kitüremkedése. Jó ideje a divat a mindennapjaim egyik fő tevékenységi területe, de sose gondoltam arra, hogy pont én leszek az, aki belekerül ebbe a csapdába. Ez a könyv rávilágított arra, hogy a ruhásszekrényem tele van felesleges darabokkal, és bizony a káosz jelensége az életem egyéb területén is megmutatkozik. Fájdalmas mikor szembe kerülünk saját hibáinkkal és hiányosságainkkal, de rengeteget tud segíteni, ha a megfelelő irodalmat olvassuk, netán szakember segítségét kérjük. Az időszakos csapda nem fogja meghatározni azt, aki vagyok, de a jelenemet leterheli és igencsak elvesz a mindennapok energiájából. Tehát mindenképpen ajánlom, hogy mindenki kezdjen el foglalkozni magával és a ruhatára átnézése, - ahogy Orsi is javasolja - egy csodás kezdet ahhoz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból és merjünk önmagunk lenni. Nálam a sport ismételt beengedése a napi rutinba és egy hatalmas gardróbrendezés csodákat fog tenni mind az alakomban, mind a lelkemben. És végre hitelesebben képviselhetem azt, amivel foglalkozom a jövőre nézve.

A második része a könyvnek már sokkal átfogóbb, ugyanis alapszinten bemutatja a négy évszaktípust, és azon belül azt, hogy mely színek állnak jól testalkatonként és milyen jelentéssel bírnak az különböző árnyalatok. Hiszen nem kell lemondanunk kedvenc színeinkről, csak a mélységét és tónusát kell elsődlegesen figyelnünk, hogy a személyiségünkhöz mi illik.

Azt el kell ismernem, hogy a kötet kelthet az olvasóban némi marketing célzatot is, hiszen nem egy „szalon vendég” véleményezése lett bevágva a fejezetek különböző részeibe. Viszont azt tudomásul kell venni, hogy egy stílustanácsadó által írt témában írt alkotásról van szó, amiben az öncélú marketing teljesen természetes és bele kell, hogy férjen.

Ami ékessége ennek a könyvnek, azok az illusztrációként szolgáló rajzok, melyek az író saját keze munkáját dicsérik. Az öltözetek nőiesek, szép vonalakkal és remek színhatással készültek, mint laikus olvasó egyszerűen jó volt rájuk nézni.

Összességében úgy gondolom, hogy egy remek kezdőlökést adó könyvet vettem kézbe. Mert ettől még nem fog megváltozni semmi, de a tanácsok elsajátítása és a folyamatos tanfolyamok és képzések, esetleg, „aki teheti”, szakember felkeresésével már csodákat lehet elérni. Ne feledjétek, csak a folyamatos önmunkától és gyakorlástól lehet eredményeket várni!

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, hiszen a stílus nem csak az enyém, hanem a tiéd és mindenkié!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Yurkov oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Szlukovényi Katalin - Álomkonyha

 „A beteljesült vágyból mi marad?”

Nem jutok szóhoz, pedig nem most olvastam a könyvet. Kellett kis idő, míg leülepedett bennem, hogy tulajdonképpen miről szólt és számomra milyen érzéseket ajándékozott ez a könyvecske. Igen, jól olvasod kedves olvasó, ajándék volt számomra minden sora és végre egy olyan alkotás, amit az első sortól az utolsóig magaménak éreztem. Idén már volt pár ehhez hasonló élményem, és most végre megint kaphattam belőle. Szerelmes vagyok, pedig nálam ez az érzés lassan alakul ki, mint egy kicsinyke patak. Apró mozdulatok és picinyke útvájatok által leszek rajongója bárkinek vagy bárminek. Hogy óvatos lennék? Talán, bár én ezt inkább úgy hívom az idő ajándéka. A hirtelen jött érzelmek hamar elillannak, de a másik végletben kialakult mélységek örökre belém ívódnak. Ez a kötet ezt váltotta ki nálam. Ezért először is szeretném megköszönni a kiadónak, hogy számomra és minden verset szerető léleknek biztosította, hogy kézbe vehessük.

Szlukovényi Katalin – Álomkonyha című verseskötete egy asszony megélt és meg nem élt gondolatain, érzésein és élményein alapszik. A különböző verselések más – más élményt nyújtottak, de mindegyikről leírhatom, hogy a lelkemig hatoltak.

Több alkotását szeretném a figyelmetekben ajánlani, hogy lássátok nem csak üres szavak, amiről beszélek. Az első ilyen, témáját tekintve mindannyiunk hétköznapjairól mesél. Valaki hisz benne, és van, akit nem érdekel, csak elfelejti, pedig ez a jelenség nagyon fontos és sokszor érdekes összefüggéseket mutathat meg. Nézzük, hogy ti mit gondoltok erről! Kérlek, olvassátok figyelmesen!

„Az álom nyelvén az élet
nyűgös pincérnő, aki előre szól,
hogy a nyomtatott menü java blöff,
amit tényleg szeretnél, épp hiánycikk,
egészen mást hoz ki, mint amit kértél,
és mire feltálalja, rég kihűlt,
aztán mielőtt befejezted, zárna,
úgyhogy elmarja előled a tányért,
és a legvégén mégis te fizetsz.”

A második vers nem is szólhatna másról, mint sokunk által utált napról. Persze nem csak erről esik szó, hiszen ez csak töredéke a valódi rejtett utalásoknak. De mégis jó, hogy nem csak én élem meg így ezeket a napokat. Nézzétek csak!

„Arcomba világít a hétfő:
ráncok, a szem alatt táska.
A szobamélyi sötétből
a meghitt test szuszogása.

Tükörarc, ablaknyi város
nem maga szabta keretben.
A reggel hidege átmos.
Nincs már hova sietnem.”

A következő alkotás számomra elsődlegesen azért különleges, mert szembesített az egyik legnagyobb hibámmal. Évek óta küzdök vele, de nagyon nehéz leküzdeni. Mikor olvastam könnybe lábadtak a szemeim, a legszívesebben áthajítottam volna a szobán ezt a kis könyvecskét. És valóban napokig rá sem bírtam nézni, mikor végre megértettem, ezen költemények érnek igazán valamit, hiszen eleven húsomba tapos és nem kér elnézést. De teszi ezt hittel, hogy ébredjek fel. Amely ennyire intenzív érzelmekkel áraszt el, azzal újra és újra szembesítenem kellett magam és bevallom meg is lett az eredménye. Szeretném, ha megértenéd, hogy mit üzen ez a pár sor, mert bár lehet, hogy neked nem kell ez a segítő kéz, de van olyan személy, akit ismersz és bizony nagyon jól fog jönni. Nézzétek csak!

„ A hidegben összegömbölyödik
és téli álomra vonul a lélek,
jobb időkben gyűjtött emlékeit
éli fel, mígnem tavasszal felébred.

Kihűl maga is, mint ott kinn a táj,
alig lélegzik, szíve alig dobban,
nem lát, nem hall, nem örül, mit se fáj,
és csak nagy néha mocorog titokban.

Most nincs mit tenni – vár és meglapul,
bele se bír gondolni, mi van ott túl.
Hagyd békén! Ne ébreszd fel álnokul,
idő előtt, mert abba belepusztul. „

A mostani alkotás szintén egy pofon volt a számomra, melyet többször is újra kellett olvassak. Pedig rám nem jellemző ez a fajta elmélyülés, ami eme témát tekinti, de vannak azon sorok, amikért érdemes kivételt tenni. Nézd csak!

„ Ne ölj, mondja a szentírás,
nem is csak az egyik,
kár, hogy a szép, szent szövegek
egymást kirekesztik.

Kár, hogy minden élő folyton
a gyengébbet falja,
különben magát találná
idő előtt halva.

Mennyi sok hajszálrepedés
fut a valóságban,
a kihez is fohászkodhatnék,
hogy végre ne lássam?”

És az utolsó vers, amit mindenképpen ki szerettem volna emelni a következő pár sor lesz. Ha Nő vagy meg fogod érteni minden sorát, ha Férfi, akkor pedig talán kicsit elgondolkozol, hogy miről is mesél ez a költemény. 

„Fölvenném a lantot, de árva
vagyok, s árva bennem a dal.
Hány asszonyállatöltő kell, míg
aranytorkú leányt fial?

Múlt híján jövőt ki remél?
Oly régen kijelölve a pálya:
a levesbe kell a babér.
Köztetek lettem árva.”

Úgy gondolom pont jókor és megfelelő időben olvastam ezt a könyvet. Sokáig tartott az emésztése, de minden percet, minden órát és napot megérte várni. Kaptam egy csokor életigazságot, némi hamiskás bódító illatot és egy hatalmas pofont. Hogy akkor miért is ajánlom ilyen lelkesen neked? Azért, mert nem csak a vidám történetekkel kell, hogy foglalkozzunk, hanem azon írásokkal is, amik nem szépítenek és az élet árnyalt oldalával is szembesítenek. Bár az értékelésem elején kijelentettem, hogy meghatározó olvasási élményként tartom számon, azt is hozzá kell, hogy tegyem, nem fontos milyen neműként veszed kézbe. Persze egy Női lélek közelebb fogja érezni magát a költőnőhöz, mégis hiszem, hogy nem csak én vagyok ott a lapokon, hanem akár te is és mindenki. Akinek fontos az élete mibenléte, és hogy mitől válhatna teljesebbé, annak fog mesélni, sőt dalolni.

Ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, hiszen maga az élet ez az apró könyvecske és számomra nagy kedvenccé vált. Igazán hálás vagyok és örülök, hogy kézbe vehettem!

Amennyiben te is elmerülnél a könyvbe, megteheted, ha megrendeled a Jelenkor Kiadó weboldalán.

Írta: NiKy

Fábián István - Fölsértett ég

 

Ha azt írom, hogy egyszere szerettem és gyűlöltem ezt a kötetet, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit ez a verseskötet kiváltott bennem. Hogy miért írom ezen sorokat, hamarosan kitérek erre is, de először is szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és megismerkedhettem egy új alkotóval.

Fábián István könyve nem átlagos már méretét tekintve sem, de kivételesen nem az oldalszámok nagysága, mint inkább a kötet méretarányára utalok éppen. Egy A4-es lapnak megfelelő, fehér ceruzarajzzal díszített borítót láthatunk, mely enyhén szólva is groteszk látványt nyújt, mégis számomra nagyon megkapó. És, hogy a rajzoknál maradjak beleszerettem az alkotó ezen művészeti oldalába. Gondolom, hogy ez alapján már sejthetitek, hogy a kötetben elszórt pár kép mind a költő ceruzájából származik és mindegyikre jellemző ez a sajátos ábrázolás forma. Nagyon kevés kontúrt fedeztem fel egy –egy rajzon, de összképileg nagyon kifejező és rendkívül ízléses azt kell, hogy írjam. Bevallom többször átlapoztam, megcsodáltam az illusztrációkat és azon töprengtem vajon mit is akar ábrázolni vagy jól értelmezem-e a látottakat. Igen, tudom, hogy ez egy sajátos „időtöltés”, de aki művész beállítottságú, mint jómagam is vagyok, annak kimondottan szórakoztató.

A belső tartalom viszont számomra sokszor nehezen értelmezhető volt. A rímtelen sorok, a szavak súlyossága ad egy bizonyos mély, intenzív, de komor érzést, mely az egész kötetre jellemző. A könyv négy nagy részre osztható, de összességében minden főcím alatt a hangulat változatlanul mély és deprimált.

A versek többnyire egy – egy témakör véleményezései vagy a költő meglátásai az adott témára vonatkozva. Én hozzá vagyok szokva a ritmusos, szótagoló alkotásokhoz, ezért nehezebben tudtam azonosulni egy – egy költemény üzenetével.

Ugyanakkor szeretnék három verset is kiemelni. Számomra ezen művek azok, melyek igazán elgondolkodtattak olvasásom folyamán és többször is visszatértem hozzájuk.

Az első választásom egy olyan versre esett, melyet úgy érzem az alkotó egy borús időszakában írt, mégis tele van élettel és élni akarással. Egy bizonyos elmúlás érzetét keltette bennem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valamit nem értek meg benne igazán. Kíváncsi vagyok ti, hogyan vélekedtek erről! Nézzétek csak!

„maradok végül múlttalan,

láblógázva a vég fölött.

münchenhause, háry, kisherceg akár.

lézer vagyok, felfalt a köd.

volnék templomban orgona,

apollón kezéből hull a lant:

újranyílnak honvédtemetők,

voltam a holtan-reneszánsz otthona,

ingem szárnyakká feszítem

örvényes mélységnek hanyatt,

szappanbuborék lesz az ég,

mi létemből mégis megmarad:

életem testzsákjaként hullanék,

esnék akár az égig:

mondanám, kibírtam Uram,

veled maradtam végig.”

A második vers pedig picit könnyedebbnek tűnik első olvasásra, de minél többször visszatértem hozzá annál jobban tudatosult ez a hamis érzelmi hullám valósága.  Nézzétek csak!

„élni tudatlan,

talán ahogy az idő jár

a ház falán:

nappal árnyék,

éjben lámpafény.

lenni röpke létű szándék,

törött szárnyával

billenő madár.

hullani szűkülő

kőrökben egyre lejjebb,

s ha végleg kitellett,

akkor dalolni:

földre csapódó

néma holmi.

de akkor egész

világgá holni.”

Az utolsó pedig egy személyes kedvencem, de nem az egész verset fogom megmutatni, csupán azt a pár sort, melyet már kívülről fújok, annyiszor elolvastam.

„A madár élesre fenve fönt kering,

a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,

szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,

szárnya alatt régvolt horizontok égnek.”

A szavak és mondatok egy nyers tangót járnak, hol kicsit manírozva, éppen hogy csak felfedve az olvasó előtt értelmüket. Mivel ebben már megtaláltam a magam ütemét, jobban megértettem, hogy a szerző mit üzen olvasójának.

Összességében elmondhatom, hogy a kiadvány külsőleg határtalan örömmel tölt el, és nagyon szeretem, de belsőleg egy nagy lecke, amit még többször újra kell, hogy olvassak. Egyszer meg fogom fejteni a valódi üzenetét, de addig is: ajánlom mindenkinek, aki szereti az egyedi versesköteteket és nem riadnak vissza attól, hogy gondolkozni is érdemes egy–egy alkotás olvasása után.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Nagy Lea - Kőhullás

 

„Múlhatna ezen is.”

Ezzel a kötettel a kapcsolatom igen érdekes, ugyanis már jó ideje nézegettem a polcomon, de valamiért mindig úgy éreztem, hogy később, még nem érzem azt a bizonyos hívó erőt. Aztán ahogy lenni szokott nálam, pár napja lekaptam a polcomról és elkezdtem olvasni. De mindez nem jöhetett volna létra, ha nem kapom meg recenzióként. Ezt szeretném a Napkút Kiadónak itt is megköszönni, hiszen nélkületek nem tudom mikor került volna kezeimbe ez a kötet.

Az első, ami igen megfogó volt a számomra, az a borító. Rólam köztudott, hogy nagy rajongója vagyok a művészeteknek és kimondottan szeretem a groteszk bármely formáját. A mostani kép egy cseppet erotikus töltettel látható, hiszen egy akt kép mutatkozik meg a borítón. A puritánság, mint forma a későbbiekben is visszatükröződik a lapokról, és mint mindig most is nagyon örültem, hogy a külső harmonizál a belső tartalommal.

A belső részeket krokinak nevezett rajzok díszítik, melyeket, mint olvastam, maga az költőnő készített. Nekem ez nagyon tetszik és örülök, hogy több oldaláról mutatkozik be Nagy Lea.

A kötet három nagy részre bontható. Minden főcímben megmutatkozik egy gyűjtőnév, melyet először nem fog érteni az olvasó, csak ahogy halad oldalról oldalra tárulkoznak fel a költőnő belső vívódásai, gondolatai.

Az egész kötetre jellemző egy bizonyos nyersesség. Bár néhol túl léha és obszcén, mégis kialakít egy érdeklődést olvasójában és ez számomra igen csak meglepő volt, ugyanis távol áll tőlem az ilyesfajta stílus. 

Számomra valamiért folyamatosan egy nyers és élő hús jutott eszembe. És végül rájöttem, hogy azért, mert ez a kitárulkozás és főleg ebben a formában egy mély gondolatokkal átívelt, de mégis fájdalmas és néhol kegyetlen szövegbe rejti gondolatait az alkotó.

Bár biztosan állítom, hogy nem az én világom, mégis szeretnék kiemelni három részletet. Az elsőt azért választottam, mert szinte lírikus töltettel párosul ez a pár sor, és ezekben a szavakban éreztem a legtöbb fájdalmat, és őszinteséget. Figyeljétek csak!

"Már nem találom a szavak között.

Már nem találom a könyvek címein,

nem találom a tenyerem vonalaiban,

és nem találom a plafon repedéseiben.

Nem találom a közhelyekben,

nem találom a könnyekben,

nem találom a sóhajokban,

nem találom az ordításokban,

nem találom a nevetésben,

nem találom a kiáltásban,

nem találom a zenében,

nem találom a csendben,

nem találom a zajban,

nem találom önmagamban,

nem találom a tárgyakban,

és nem találom másban.

nem találom az ökölbe szorított kézben,

és nem találom a legpuhább csókban sem.

Nem találom az érintésben, sem

karnyújtásnyira, sem túl az időn

meg az univerzumon, s horizonton túl.

Nem találom a közös műteremben,

nem találom az elhanyagolt strandokon,

nem találom a beakadt gázpedálban,

nem találom a hangtalan fékben,

nem találom se az éhezésben,

se a zabálásban.

Nem találom.

Istenem, nem találom.

Nem talállak Téged."

Nem gondolom, hogy különösebben magyarázatra szorul, ezért meghagyom számodra kedves olvasó, hogy meglásd mire is utaltam fentebb.

A második verset a szavak és mondatok egyszerűségébe rejtett gyönyörűsége miatt választottam. Különleges mondanivalót hordoznak a sorok, és be kell, hogy valljam ezt megkönnyeztem.  Nézzétek csak!

"Jáspisszerű ma éjjel az ég.

Az újhold épp előbújt.

Halk minden dobbanás.

Elfelejtettük egymást.

Az arcodat megcsípte

egy szúnyog.

Fekete macska tekintete

szegeződik ránk.

A lépcsőkön hallatszik minden

nesz és susorgás.

Melegség fúj be az ablakokon át.

Rettegek mindentől, ami

nem Te vagy.

Valami fekete, nyárvogó

vadállat lesi mozdulataimat.

Jáspisszerű ma éjjel az ég.

Az újhold épp előbújt."

És végezetül a harmadik kiemelkedő alkotás a számomra:

"Fenyőillat – nyitva az ablak.

Fapadlómra zuhannak az apró tobozok.

Nagy fakopáncs a harsanó zöldben.

Te is épp kint valahol."

Egyszerű, de mégis nagyszerű.

Összességében elmondhatom, hogy bár nem az én világom ez a kötet, mégis tudott újat nyújtani a számomra. És el kell, hogy ismerjem egyáltalán nem rossz, csak más, mint amit igazán kedvelek.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a modern, naturalista költészetet és szeret új és érdekes gondolatokkal találkozni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

A cukor bőrre gyakorolt hatása

 

Nem olyan régen volt már szó arról, hogy amit megeszünk az a bőrünkön is látszódni fog előbb vagy utóbb. Most egy kevéssé ismert bőrben zajló folyamatról lesz szó, amelyet az elfogyasztott cukor okozhat. Ez a glikáció folyamata. Tapasztalataim szerint még a leges-legjobban tájékozott kozmetikusok sem mindegyike tudja, hogy pontosan mi is ez.

Mi a glikáció?

A glikáció egy bőröregedési folyamat, amelyet a felesleges cukor molekulák felhalmozódása okoz. A cukor felhalmozódás következtében ún. megnövekedett glikációs végtermékek keletkeznek, ezek angolul röviden AGE-molekulák (Advanced Glycation Endproduct). Az AGE-molekulák a cukor és a bőrben lévő fehérjék - kollagén és elasztin rostok - összetapadásából keletkező oldhatatlan, nemezszerű képződmények, melyek keresztkötésekkel ragadnak egymáshoz.

Hogyan jelenik meg a bőrön?

A glikáció folyamata követi az arcmimikáját, így a ráncok elhelyezkedése megmutatja, hogy hol megy végbe elsősorban a cukor és az irhafehérjék  megnövekedett összekapcsolódása. Erre a folyamatra rásegít az arc izmainak összehúzódása és elernyedése. Minél több cukrot fogyasztasz és mellé sokat is mosolyogsz, annál több mosoly ráncod lesz.

Mit tehetsz ellene?

Ha azt mondom, hogy fogd vissza a cukor fogyasztását, az már "bullshit". Így inkább más megoldást ajánlok. Először is tudnod kell, hogy mivel oldhatod föl ezeket az AGE-molekulákat. Ha azt gondolod, hogy valamilyen enzimes kencével, akkor tévúton jársz, mert ezek a végtermékek nem bonthatóak le enzimatikusan, de van egy nagyon sokoldalú vitamin, amelyért Nobel-díjat is adtak egy magyar orvos-biokémikusnak. Ez pedig nem más, mint a C-vitamin, melynek hatását az E-vitamin növelni fogja. Érdemes, tehát egy vitaminos ápolót - akár krémet, akár szérumot - alkalmaznod. Ezeket a vitaminokat pedig nemcsak kenned, hanem szedned is érdemes. Amit jó ha tudsz, hogy míg a C-vitamin vízben oldódó, így gyorsan kiürül a szervezetből és nem tudod túl adagolni, addig az E-vitamin zsírban és olajokban oldódik, bár túladagolása nem jellemző, ebben eltér a többi zsírban oldódó vitamintól. Mindkettő erős antioxidáns és hatásuk széleskörű a szervezetre.

Írta: Zsuzsi

Darynda Jones - Első sírhant

 

Nagyon vegyes érzéseim vannak a könyvvel. Az elejétől kezdve imádtam, nagyon könnyű volt olvasni. Nekem a krimi a fő műfajom, élek halok érte. Az, hogy ez misztikummal párosult, az még jobb. Ez a misztikus szál is teljesen emészthető volt, sőt, szívet melengető. Azonban a könyv felétől kb. a krimi eltűnt és maradt a másik rejtély, ami nem kevésbé volt izgalmas, de én szívesen elmerültem volna a gyilkossági nyomozásban is, azonban ez valahogy ellaposodott.

Nagyon szerettem a főhősnőt. A kezdetektől tudtam vele azonosulni, a lapokból szinte kiugrott a mosolya, a humora, a merészsége. Nagyon szerethető. Amikor etikátlan pénzszerzésről volt szó, akkor imádtam a legjobban. Ha a valóságban találkoznék vele valószínűleg a legjobb barátaim egyike lenne. A többi karakter szerepe nem volt eltúlzott, nem volt erőltetett, annyi olvasható róluk, amennyire szükség van, se több, se kevesebb és ez számomra egy nagyon fontos egyensúly, minden könyvben.

Ami borzalmasan túl volt tolva, az Reyes Farrow. Már eleve a szituáció, hogy börtönben meg kómában, meg ő gonosz is, meg nem is, vagy akkor most mi van. Na, most ezek után nem nehéz rájönni, hogy a világ egyik legnagyobb, legborzalmasabb teremtményével van dolgunk, aki attól válik mégis jólelkű és szerethető jó "emberré", hogy megismeri és megszereti a főszereplőt. Ütközik a két teljesen különböző világ, angyal és ördög, isten és sátán, menny és pokol. Azért ilyet olvashattunk már párszor. Rengetegszer lerágott csont. És bosszantó, hogy ez nyomta el teljesen a krimit. A végén egy egyszerű, semmiféle végkifejlete lett a gyilkosságoknak, izgalmak nélkül. Sokkal jobban tetszett volna, ha egy kicsit kevésbé válik meseszerűvé a vége és megmarad a mi világunk talaján.

Ettől függetlenül az ötlet jó, a karakterek nagyon jók, a szövege haláli és nem untatott sehol, szóval összességében pozitív a véleményem róla és a többi résznek is helye van a polcomon. 

Amennyiben te is szívesen elolvasnád a könyvet, az Athenaeum Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: Anett

Richard Bach - Jonathan, a sirály

 „(…) az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban. Ha semmit se tanultál, a következő világod pontosan olyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.”

Hogy őszinte legyek a borító miatt választottam először ezt a könyvet. Valahogy nem tudatosult bennem, hogy ez az a bizonyos kötet, mely az írót híressé tette. Valószínű ez annak tudható be, hogy többnyire „A sirály” néven hallottam róla és megzavart a névi előtag. Persze betudható az én figyelmetlenségemnek is, de bárhogy is történt a kötet külseje és belseje is csodálatos. A sötét háttér kontrasztot alkot a szürke madárral és így elképesztő jól mutat, valamint ad egy bizonyos sejtelmességet.

Miután eleget szemléltem a képet bele is vágtam az olvasásba. És bizony nem egyszer kibuggyant szemeimből az a fránya könnycsepp. Mert nem csak gyönyörű, de hatalmas életigazságokat is rejt magában.

A kötet egy madárról szól, akinek szenvedélyévé válik a repülés és minden ehhez kapcsolódó esemény. Nem érti, hogy társai miért elégednek meg a napi szürke, rutinszerű szenvedéssel, hogy életben maradjanak, mikor ott a lehetőség egy sokkalta jobb élethez, igaz tenni kell érte. Bár az elején próbálja meggyőzni a többieket, hamar rá kell, hogy döbbenjen ezzel csak azt érte, el, hogy kirekesszék a társai. Igazából innentől kezdődik Jonathan igazi kálváriája, ahogy megmutatkozik, hogy nem adja fel. Újabb és újabb szintekre fejleszti tudását, míg végül visszatér a kezdetekhez és maga is változásra ingerli környezetét.

Olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy a Sirály sokkalta több mint egy aktuális társadalomkritika. Az alkotó felnyitja az olvasója szemét a világunk hibáira, de nem erőltet rá semmit a másik félre. Meghagyja a lehetőséget a választásra. Tehát a regény elején megfogja a kezedet és elkísér az utolsó sorig, majd ott elengedi és utána érdeklődve „csak rád tekint”! Azaz elolvastad, van véleményed, de mész tovább, vagy hajlandó vagy megállni, gondolkozni és megérteni mi vonatkozik rád!

Csak, hogy példával is szemléltethessem a fent leírtakat.

Számomra a kötet megalapozta azt a hitet, miszerint birkának lenni nem nagy dolog, de fekete báránynak már annál inkább kiváltság. Nem az a lényeg, hogy kiközösítenek, hanem az, hogy miért teszik ezt! Ha jó vagyok valamiben és felmerem vállalni, hogy szorgalomból jutottam egyik pontról a másikba és hogy ezt bárki elérheti, akkor büszkén vagyok kirekesztett, mert vállaltam a kockázatot, mertem lépni egy új ismeretlen, de érdekes ösvény felé. Az újítás, a gyakorlás teszi a mestert, hisz a mondás is így tartja. Ha neked van egy álmod, de a környezeted nem támogat benne, nem kell feladni. Apró lépésekben is lehet változást hozni. Vagy ha türelmetlen vagy, a megfelelő áldozat hozatallal meglépheted a magad útját. Hogy mit veszítesz, és mit nyersz, változó és egyéni. Hogy megérte-e, ezt igazán az utad végén fogod tudni megmondani! Mégis úgy gondolom, hogy a bizonytalan, de fejlődő jövő jobb, mint a megszokott, állandó rossz.

Ez a történet azt is megmutatja, hogy az ember a legnagyobb korlátja saját magának. A technika fejlődik, csak a faji gondolkodás változik túl lassú léptekkel. Ha visszatekintek a történelem alakulására, csak azt látom, hogy nagyra vágytunk, de csak kevesek merészsége miatt tudtunk előre lépni, fejlődni. Hisz egy kitalálja, megvalósítja, a tömeg pedig magáénak tekinti és élvezi annak hasznát.

És a regény még egy fontos üzenetet rejt magában, még pedig azt, hogy egy jó vezetővel fantasztikus változások érhetők el. De, hogy kiből válik alkalmas személy, az függ az adott társadalom nézeteitől és a cselekvés akarásától. Hiszem, hogy minden csoport olyan vezetőt kap, amelyet megérdemel. Egészen addig, míg a megszokott rosszból elég nem lesz és a változás útjára mernek  lépni.

A könyv erőssége és egyben különlegessége is, hogy két nyelven íródott. Míg az első szakaszban magyarul olvasható, a másodikban angolul követhetjük nyomon ezt a történetet.

Mint látható egyedi és gazdag a kötet. Ajánlom minden olvasni szerető léleknek nemtől és kortól függetlenül, mert hiszem, hogy benne mindenki megtalálja a maga igaznak vélt hitét és gondolatait.

Számomra nagy kedvenc lett és biztosan tudom, hogy nem utoljára vettem kézbe a regényt.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Christian Jacq - Tutanhamon utolsó titka

 

Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.

A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.

A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.

Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?

Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.

De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”

Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:

 „Mark felemelte és a karjába kapta a lányt.

– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.

– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?

– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?

– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”

Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:

„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.

Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"

Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.

(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)

A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.

Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.

Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.

Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.

Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.

Erre három példát is hozok:

230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.

258. oldal: * II, 13-14.

273 oldal: Neb ankh.

Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.

Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!

Írta: Emilly Palton