Christian Jacq - Tutanhamon utolsó titka

 

Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.

A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.

A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.

Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?

Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.

De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”

Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:

 „Mark felemelte és a karjába kapta a lányt.

– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.

– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?

– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?

– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”

Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:

„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.

Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"

Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.

(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)

A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.

Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.

Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.

Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.

Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.

Erre három példát is hozok:

230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.

258. oldal: * II, 13-14.

273 oldal: Neb ankh.

Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.

Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!

Írta: Emilly Palton