Boda Edit - Mint valami szigetek

 

 

Sokszor elgondolkodom, hogyan és miképpen választok magamnak könyvet. Az biztos, hogy az első, amit megnézek az a borító, és ha nem varázsol el rögtön, akkor az alkotóra koncentrálok. Ha olvastam már tőle korábban, akkor egyértelműen tudok dönteni, de amennyiben ismeretlen az író, marad a fülszöveg. Pedig sokszor nem szeretem olvasni, hiszen többször spoileres, ami pedig olvasási élményromboló. Ezt a verseskötetet a Napkút Kiadó recenzióként választhattam, amit szeretnék itt is megköszönni.  Hálás vagyok, hogy egy újabb költővel ismerkedhettem meg, de főleg azért, hogy egy új szemléletmódot fogadhattam magamévá.

Ennek a könyvnek a borítója egyszerű, hiszen ha ránéztek, egy vízfestékkel elkészített kis ábrát láthattok. Mégis a maga nemében vonzza a tekintetett és valamiért többször visszatértem hozzá olvasásom folyamán.

Boda Edit nevét eddig számomra a homály fedte, ami nem csoda, hiszen idén kezdtem újra versesköteteteket olvasni.  A könyv hátulján láttam a felsorolást, miszerint már eddig hat műve jelent meg, tehát egy alapvetően gyakorlott alkotóval volt dolgom. Hogy miért emelem ki ezt a tényt? Csupán azért, mert ez a kötet számomra olyan volt, mint az eleven hús. Naturalista, fájdalmas és végtelenül őszinte. Egy csepp visszafogottság nincs a versekben, mindent, ahogy érez a költő, úgy ossza meg olvasóival és bizony azért nem ez a megszokott, az átlag. Hogy miről beszélek, erre ez egy tökéletes példa.

 

„Anyád ölébe fejed lehajtani tilos,

pedig árnyékod végleg beleégett.

Siket bokrok vágyódnak ég felé,

gyökerük réges-régen véres.”

 

A kötetet öt részre lehet osztani. Minden rész egy-egy életszakasz és tematika kiragadása az alkotó életéből, környezetéből és a világból. Nézzük őket részletesen.

- Feltámadás a városban:

Igazán különleges címet kapott és nem is igazán behatárolható. Olvashattam mély fájdalomról, társadalmi kritikáról vagy csak egy élet pillanat leírásával is. Mégis találtam köztük igazán megfogót:

 

„Ez a magányos ágy a

szívedet akarja,

mozdulatlan,

mint egy téli orgonabokor.

Miként hagyhatnád magára.”

 

 Az egyik verse az alkotónak többször olvasásra került, akárhányszor visszatértem hozzá teljesen más értelmet nyert számomra. Kíváncsi vagyok ti, hogy látjátok ezt.

 

„Sétányon felejtett cipő.

A szél nem kapja fel,

az eső nem esik bele.

A madarak orrára szállnak,

de sebet rajta kis karmuk

nem ejt.

És a bőr sötétje bőrhöz tér,

nem halványul el.”

 

- Ködkód: 

Ez a címmel jön a következő nagyobb rész. Itt már sokkalta szélesebb témát ölel fel a költő. Megmutatkozik a jelen és a múlt párhuzama és az egyik vers annyira magával ragadott, hogy bevallom, kedvencként tartom számon. Nézzétek csak!

 

„Itt fekszel nemsokára, királyom,

megástam sírodat! Láttam tündöklésedet,

hát irigyeltelek, becsvágyam nagy.

És lestem, miféle kór teper majd le.

Nem, ó, nem voltam gonosz, ne hidd,

csak józan, ravasz és számító.

Mit ér már csillogásod, ha sáros

lábammal fölötted trappolok?!

Hallod a tengert, és látod

a csipkézett eget? Ízlelted a

fekete bort, amit neked készítettem?

Valamit löttyintek sírodra is, ne félj!

Nem, ó, nem voltam gonosz, ne hidd,

csak józan, ravasz és számító.

És hogy átkozott leszek? Per pillanat nem aggaszt.

Tervezem, elcsenem kardodat temetés előtt,

és fennen hirdetem,

én vagyok az új hős,

én gyilkoltam sárkányokat, én, én, én!

Kit érdekel, hogy a sárkánynyelvek veled vesznek a sírba?

Egyáltalán: milyen is egy valódi sárkány?

Nem, ó, nem voltam gonosz, ne hidd,

csak józan, ravasz és számító.

Ó, melankólia! Magányom óriási lesz,

s én, törpetollú, kis madár

egy falusi templom ablakában

csipegetem a tűleveleket.

Nem, ó, nem voltam gonosz, ne hidd,

csak józan, ravasz és számító.

Sajnos nevedet nem vehetem el,

s én a magamét nem tudom,

egyszerű sírásó vagyok.

Nem, ó, nem voltam.”

 

- Mind elvágtattak a lovak:

Ezt a különleges címet viseli a harmadik rész. Elsőre azt gondolná a laikus olvasó, hogy a természetről írhat a költőnő. Nos, részben mindenkinek igaza van, aki erre asszociál, mert a test és a lélek párhuzamáról olvashatunk a maga torz és kifordított nézetei szerint. Innen is hoztam egy részletet.

 

„ A fákon apró, átlátszó kések nőnek.

A szívben vaktűz perzseli a vért.

Kenyér és kő lesz minden szóból;

s közös a félsz a lecsukódó szemhéj fölött.”

 

- Ridegen nevelt jószág:

Érdekes címmel találkozhatunk a következő fő részben. Itt olyan művek találhatóak, melyek a rideg világról alkotott vélemény szülte. Semmi kedvesség, csak a torz valóság tükröződik vissza a lapokból.

 

„ Árvák a tárgyak, ha kezünk nem

érinti őket, szétszóratnak, megtöretnek.

A természet nem árva, nem óhajtja közelségünket,

sőt, nélkülünk érzi jól magát csak igazán.

Az ember a legárvább.

A világegyetem magházában rimánkodik,

érinteni akar és

érintés kell neki.”

 

- Tájkép tengerrel:

És végezetül elérkeztünk az utolsó részhez. Ha csak azt nézem, hogy a természetről szólhat, megnyugodnék, de a költőnő eddigi verseit megfigyelve már bennem volt az a pici apró gyanú, hogy nem egy letisztult verselést kapok. És bizony igazam lett. A maga groteszk világát megvilágítva, mérhetetlen apró érzésekkel vegyítve tárja olvasója elé gondolatait az alkotó.

 

„ Halál halál hátán, s mi változatlanul

hisszük, egyik sem sajátunk, holott

minden halál egy és ugyanaz.”

 

Mégis azt kell, hogy írjam bár nem minden verse szólt hozzám, sőt volt, ahol még az én lelkem is fellázadt, hogy ez már túl sok, mégis el kell, hogy ismerjem ennek a natúr valóságnak is megvan a maga szépsége. És amit üzen az olvasónak valódi, létező, csak nem akarjuk meglátni. Számomra ez a költeménye mindent elmond és pont ezért végtelen szomorúság fogott el. Ti mit gondoltok erről?

 

„Füvek, akácok, nyárfakérgek,

a domb mögé hosszú aszfaltút vezet.

Csak körvonalak, színfoszlányok,

miközben a mélyben mind

tisztább lesz az ének,

s a múlt egyetlen pillanat

egy összezárt, átlátszó tenyérben.

Talán kinyílik az ég telhetetlen árka,

s lassan minden belefér,

holnap talán már csönd lesz,

eltompul a vihar ölelte homlok

mögött a penge.

Felizzik a bölcső fémfala.

Hántolt testem csillan a fecskeéjben.

És fut az út a dombok mögé,

csak rohan, egyre beljebb a hajnal

felszakadt ölébe.”

 

Legyen nyers és naturalista vagy érzelgős és szentimentális, teljesen mindegy. Meg kell látni a leírt szavak mögött lélegző lelket. Ez a lélekesszencia hol bátran szemedbe néz és beszél hozzád, hol sírva, őrjöngve rázza a betűk rácsát, hogy értsd és lásd, hogy végre mi vesz körül és merre halad az emberiség. Számomra nehezen emészthető, nem tagadom sokat gondolkodtam, hogyan is tudnám átadni, amit éreztem olvasásom folyamán. Visszaadni a tapasztalatot igazán nem lehet, csak ha kézbe veszed, és elmerülsz benne, értheted meg a saját szemszögedből. Őszintén ajánlom, és kérlek, ne siess vele, hiszen minden résznek megvan a maga mondanivalója. És ha egyszer végig olvastad oszd meg velem gondolataidat, szívesen beszélgetnék erről a kötetről.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Napkút Kiadó oldalán meg tudod venni a könyvet.

Írta: NiKy