„Más dolog látni, és megint más meglátni valamit.”
Mostanában kezdtem úgy érezni, hogy sajátos elzártságot
teremtettem magam körül a Covid időszaka óta. Ennek a magányosságnak persze
megvan az a speciális előnye, hogy én válogatom meg többnyire a helyet és időt,
amikor kommunikálni akarok új vagy kevésbé ismert emberekkel. Szerencsés
helyzetben élek jelen pillanatban, hiszen a munkáim által ugyan sok az új arc
előttem nap, mint nap, mégis csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy megszüntessek
egy akár kellemetlen szituációt is. Persze adódnak helyzetek, amikor erre nekem
sincs módom, és pont ezért elkezdtem foglalkozni olyan tényezőkkel is, mint
maga a kommunikáció eltérő körülmények között. A mostani értékelésem egy olyan
könyvet vesz górcső alá, amely tényközlő típusával egy érdekes elemzést mutat
be megtörtént élethelyzeteken át, hogyan és miért érdemes ismeretlen emberekkel
– akár pár perces – beszélgetést folytatni.
Kio Stark a Yale Egyetem Amerikanisztika programjában
doktorált, ahol sokat gondolkodott a tudomány és az orvostudomány történetéről,
a várostudományról, a művészetről és a fajról, míg úgy döntött, hogy
tapasztalatait megossza más emberekkel is. Mivel a NYU Interaktív Távközlési
Programjában is tanított végzős kurzusokat, számtalan ember konzultált vele
arról, hogy vissza kellene-e mennie az iskolába. Ezek a beszélgetések
inspirálták a Don't Go Back to School (Ne menj vissza az iskolába) című,
független tanulóknak szóló kézikönyvet.
Az esetek és tanulmányok kiértékelésén, valamint a példákon
jól látható, hogy nem minden ismeretség hoz a kezdeményező félnek pozitív
élményeket, de minden tapasztalat erősíti a lelket és segít a könnyebb, mégis
átgondolt döntések meghozásában.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a döntéseknek az
idegenekkel való kommunikációhoz? Nos, erre nagyon egyszerű a magyarázat. Az
utcán számos emberrel találkozunk akaratlanul is. Kommunikációt folytatunk
megjelenésünkkel, mozdulatainkkal, mimikánkkal, mégis a közvetlen kapcsolatteremtés
a legtöbbünknek nehezére esik. Az idegenekkel való társalgás eldöntendő kérdés,
hiszen elsőre felmérjük, hogy szimpatikus –e az adott személy, hordoz-e
bármiféle veszélyt a számunkra és sorolhatnám. Ezek már eldöntendő kérdések,
amelyek sokszor pár másodperc alatt futnak le bennünk. Az idegen emberekkel
való apró kommunikáció megerősítővé válik, ha tudjuk csak rövid ideig tart, - tehát
nem kell hosszabb időt eltölteni senki társaságában -, valamint pozitív
tapasztalatnak sem utolsóak.
„Miért félünk az idegenektől? Azért, mert nehéz fel- és
kiismerni, hogy kik ők, és mik a szándékaik. Azért, mert az erőszakos
bűncselekményeket néha idegenek vagy idegenek ellen követik el, és ezek azok az
események, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk a sajtóban. Mert vannak olyan
helyzetek, amelyekben a másik kiismerése kihat a pénztárcánkra is, vagy a testi
épségünk múlhat rajta. Hiszen könnyebb félni, mint kockáztatni.”
Saját meglátásom szerint az utcán való bármiféle
kommunikáció hangulat és időjárás függő. Az előbbit nyilván személyes
lelkiállapotunk miatt gondolom, az utóbbit viszont tényként írom. Esőben, nagy
fagyok idején kevésbé van kedve, lehetősége az embernek akár pár perces
kapcsolatot létesíteni bárkivel is, hiszen mindenki rohan, siet, hogy mielőbb
elérjen céljához, vagyis száraz helyre kerülhessen. A kommunikáció lehet tényleges,
és véletlenszerű, elvégre jólneveltségből vagy udvariasságból fakadóan nem
egyszer kerülünk kellemetlen szituációba. Az ilyen esetekben akaratlanul is
elnézést kérünk, vagy éppen felháborodunk, és némi kommunikáció hagyja el a
szánkat. A tényleges változata pedig akaratunkból fakad, hiszen ha például
jegyet akarunk venni, akkor meg kell szólítanunk a pénztárban ülő személyt.
Akadnak olyan szituációk is, amelyek nem kellemesek, sőt
egyenesen kellemetlenek, vagy bántóak a számunkra. Erre ez az idézet nagyon jó
szemléltető:
„Nők millióinak van része utcai zaklatásban nap, mint nap,
de heti vagy havi rendszerességgel, másokkal is előfordul. A felmérések
tanúsága szerint nagyon kevés nő van, aki még nem találkozott ilyesmivel. A nők
számára ez többek között azért csapdahelyzet, mert általános társadalmi
elvárás, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolnunk kell, ha kérnek tőlünk,
akkor valahogy reagálnunk kell (de legalábbis tudomást kell venni róla), ha
bókolnak, akkor pedig meg kell köszönnünk. Ezért bárhogy reagálnak is a nők a
zaklatásra, viselkedésük gorombaságnak minősül – akár figyelmen kívül, hagyják
a zaklatót, akár konfrontálódnak vele, megszegik a kommunikációval kapcsolatos
társadalmi elvárásokat. Nőies viselkedést várnak tőlük: ha figyelmet kapnak,
mosolyogjanak, és vegyék bóknak. Pedig az utcai zaklatás tényét az áldozat
határozza meg. Ha úgy érzi, hogy zaklatás éri, akkor zaklatásról van szó.”
Azt gondolom, hogy a könyv számos kérdésre ad feleletet, de
nem erőlteti rá senkire sem a tényleges élményeket. Tehát minden olvasó eldönti
a kötet olvasása után, hogy akar-e foglalkozni valós szituációkon keresztül az
olvasottakkal, vagy elkönyveli, hogy számára nem megfelelőek a javaslatok és
semmilyen egyéb hatással nem lesz életére.
Én mégis azt javaslom, hogy a következő idézetet olvassátok
el és akár gondolkozzatok el róla:
„Figyelmes odafordulás nélkül félelmeink a jelenlét és a
nyitottság esküdt ellenségeivé válnak, így esélyünk sem lesz arra, hogy az
idegenekkel történő találkozásaink tovább formálják a személyiségünket és a
világot, amelyben élünk. A kategorikus és egyetemes félelem tovább táplálja az
előítéleteket, amelyekből aztán megszületnek a kisebbségeket elnyomó törvények,
a könyörtelen elvek, a társadalmi kontroll és a hétköznapi erőszak jogalapjai.
Nem pusztán az intimitás tehát a tét, amikor úgy döntünk, hogy idegenekkel is
szóba állunk. Gyökeres átalakulást hozhat, ha olyanokkal beszélgetünk, akik
teljesen mások, mint mi. A félelmet csak így lehet legyőzni.”
Összességében úgy érzem, hogy hasznos olvasmányt találtam a
témában, és bár nem kimondottan adta meg a bennem felmerülő kérdésekre a
választ, mégis többet tudok erről a témakörről és talán egyszer hasznomra is
válhat, kit tudja! A könyvet utazókönyvként kaptam, így itt is szeretném
megköszönni a lehetőséget, hogy olvashattam!
Talán azoknak ajánlanám elsődlegesen ezt a könyvet, akik szintén úgy érzik, hogy nehezükre esik az idegen emberekkel való kommunikáció és esetleg meg lenne a szándékuk ennek megváltoztatására. Azoknak is érdekes olvasmányt okozhat, akik csak szívesen olvasnának erről és hiszem, hogy a következő idézet mindannyiunknak szól: „Úgy tűnik, az emberek nem igazán figyelnek egymásra, nem hallgatják meg egymást. És amikor valaki úgy érzi, hogy végre figyelnek rá, akkor csak úgy árad belőle a szó.
Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalán megrendeled.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése