Meddig képes elmenni az ember önnön
túlélése céljából? Mi az az ár, amit még hajlandóak vagyunk megfizetni az életben
maradásért? Milyen világ marad ránk azután, hogy minden erkölcsi határt
átléptünk egy korábban sohanem látott katasztrófa átvészelése érdekében?
Simon Stålenhag negyedik műve, A Labirintus
az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A rendkívűl impozáns és szemet
gyönyörködtető kiadvány tekinthető inkább művészeti albumnak, mintsem
hagyományos értelemben vett fiktív irodalomnak. Személy szerint rajongok a
vizuális kultúra számos formájáért, örömöm azonban mégsem volt felhőtlen a
nyomdai munka minőségét illetően. Az általam olvasott példánynál számos lapon
enyhén elkenődött tintapor nyomai fedezhetőek fel, illetve több egész oldalas
festményre is számomra érthetetlen vékony fehér margók kerültek. Megkövetem
magam, ha ez utóbbi az eredeti kiadványban is szereplő megoldás, sajnos nem
állt módomban ellenőrizni.
A világhírű svéd alkotóművész apokaliptikus
tárlatra vezet minket, a helyszín pedig az eddig is megszokott vidéki
Svédország lesz. Adott egy természetfeletti esemény, aminek hatására a földi bioszféra
lassú és megállíthatatlan hanyatlásnak indul, mey folyamat végére bolygónk
leginkább egy meteorbecsapódás következtében kialakuló holdbéli tájhoz válik
hasonlóvá. Mindent vastag hamuréteg fed, de az emberi civilizáció már jóval az
ökoszisztéma előtt összeomlik. Mint mindig, most is vannak azonban túlélők, de az
életbenmaradásért a múltban mindenkinek magas árat kellett fizetnie.
A könyv elsősorban a szemünket fogja
elkényeztetni, elképesztően realisztikusan hatnak a festmények, mintha egy film
egy-egy kiragadott jelenetei lennének. Stílusát tekintve retrofuturisztikus,
vagyis mintha a ’80-as évek világa és a távoli jövő technológiája találkoznának
valahol egy alternatív univerzumban. Repülő Trabant tankol egy benzikúton,
valahogy így tessék elképzelni. Valószínűleg a nosztalgiafaktor miatt is olyan
sikeres ez az elegy, megsárgult gyerekkori képek hangulatára rezonálnak sokszor
ez egyes alkotások (már ami az én korosztályomat illeti persze). A művész
korábbi alkotásaihoz képest kicsit irányt váltott, a kötet első fele tele van
szürke, sivatagszerű kopár pusztaságokkal és klausztrofóbb, baljós belső
terekkel. Egyes kompozíciók mintha egyenesen valaemelyik régi
termékkatalógusból kerültek volna elő, ami talán kicsit furcsán hathat, de
ugyanakkor kölcsönöz valami mély személyességet is a festményeknek. Az olvasó
tud kötődni valami megszokotthoz a biztonságos múltból ebben az idegen és
ellenséges új világban. A könyv második felében viszont már újra az általam
jobban kedvelt külső tereké a főszerep, azt hiszem ez a rész nagyon erősre
sikeredett, lehet a korábbi oldalakhoz képest erős kontraszt miatt is.
Nem szabad elmenni a könyv irodalmi taralma
mellett sem, ami ugyan egy rövidebb lélegzetvételű novella terjedelmét teszi
csak ki, de szerintem önmagában is megállja a helyét, sőt. Nem egy könnyed
életigenlő darabról van szó persze, lemerészkedhetünk a dehumanizáló emberi
gyakorlatiasság legsötétebb bugyraiba, ha kedvünk tartja. A látvány és az
olvasnivaló jól kiegészíti egymást, amit az ecset nem tud vászonra vinni, ott a
betűk veszik át a főszerepet. Mondhatnám, hogy a kötet egyfajta magas művészi
fokra emelt képregény szövegbuborékok nélkül. A legvégére bezsúfolt
“cliffhanger” egy kicsit erőltetett lett, nyugodtan kimaradhatott volna
véleményem szerint.
Nyugodt szívvel tudom ajánlani az
apokaliptikus hangvételű művek minden kedvelőjének, illetve a realisztikus
kompozíciók és tájképek rajongói sem fognak csalódni. Bár gyorsan a végére
fogunk érni, egyes jelenetek azt hiszem hosszú időre velünk fognak maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése