Rupi Kaur - a nap és az ő virágai

 

„sokszor
dühösek vagyunk másokra
amiért nem teszik meg
amit nekünk kellett volna megtennünk magunkért

-felelősség"

Ha valaki nekem azt mondja még pár hete, hogy pozitív véleményt fogok írni a szerző munkásságáról, akkor biztosan kinevetem, ugyanis Tej és méz című alkotását egyszerűen felháborítónak találtam, és merem megkockáztatni, hogy jobban utálom, mint A Szürke ötven árnyalata című sorozatot és ez nagy szó az esetemben. Ezekből kiindulva már sejtheti mindenki, hogy nem kis kínban vagyok, hiszen most kezdem felfedezni a szerző lelkét.

Rupi Kaur kanadai költő, író, illusztrátor és fotós. Az indiai Punjabban született, majd nagyon fiatalon Kanadába emigrált családjával. Egy „formális” kultúra tagjaként több útkeresésen esett át, amely végül ahhoz a kreatív személyiséghez vezetett, akit már az olvasóközönség is megismert. 2009-ben kezdett el verseket előadni, később pedig már az Instagramon is feltűnt, míg végül három versgyűjteményével az egyik legnépszerűbb "Instapoet" lett. Róla itt tudsz meg többet, de némi angol tudás szükségeltetik az oldalához.

Rupi Kaur – a nap és az ő virágai című verseskötete hazánkban 2019-ben jelent meg először a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Ezt követően 2021-ben egy újabb nyomtatást is megélt, hiszen nagyon hamar elkapkodták az olvasók. Először jómagam nem értettem ezt a hatalmas rajongást, de, mint már fentebb említettem, egy nagyobb koppanással ért földet az állam, amit bevallom azóta is keresek.

Ebben a kötetében megmaradt a költői lázadó felhang – amit tapasztaltam a Tej és Méz című alkotásánál is – viszont kiegészült a múlt, a család és egy bizonyos női lélek feltárásával is, ami tulajdonképet emberivé tette számomra is az alkotó munkáit.

Ebből csemegéztem kicsit, hogy lássátok, miért is érzem magamhoz közel a verseit. 

„azt kérdezed
lehetünk-e barátok
elmagyarázom a méh
nem azért álmodik
csókról a virág szájával
hogy aztán megelégedjen a leveleivel

-van elég barátom”

A második:

„amikor a világ összetörik a lábad előtt
nem baj ha engeded hogy
mások szedjék össze a szilánkokat
ha ott vagyunk hogy kivegyük a részünket a boldogságodból
amikor minden jól megy neked
akkor arra is képesek vagyunk
hogy osztozzunk a fájdalmadban

-közösség”

És a harmadik:

„talán mind bevándorlók vagyunk
egyik otthont cseréljük a másikra
előbb az anyaméhet hagyjuk el a levegőért
aztán a külvárost a mocskos belvárosért
ahol jobb életet keresünk
néhányan történetesen egész országokat hagynak el”

Azt gondolom, hogy ezek az apró részletek beszélnek helyettem is, így nem fejteném ki őket bővebben. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy minden egyes sorában ott vagyok és hiszem, hogy mindenki megtalálja önmagát benne. Hiszen egy olyan világban élünk, ahol nagyon szerencsés az, aki egy egész életet le tud élni ott ahová született és békében önmagával és környezetével adja tovább utódainak a maga családi történelmét.

És zárásképpen egy személyes kedvencet is megmutatnék:

„a határokat
az ember alkotta
csak fizikailag választanak el
ne hagyjátok hogy
egymás ellen fordítsanak bennünket

-nem vagyunk ellenségek”

Összességében egy határozott igent mondok ezek után a költőnő alkotásaira, mert végre megismerhettem egy szeletét lelkének és nem csak egy dühödten vagdalkozó ember kitörésiről olvashattam.

Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, mert bár elsődlegesen női szemmel mutatja meg az életet, mégis hiszem, hogy tanulhatunk egymástól, hiszen emberek vagyunk és egymásért létezünk. És a szerző sorai pedig tökéletesen leírják a saját gondolataimat is: 

„aznap amikor mindened meglesz
remélem eszedbe jut majd
amikor semmid sem volt”

Amennyiben elmerülnél te is ebben a világban, megteheted, ha a Könyvmolyképző oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy