Oldalak

Oldalak

2021. december 11., szombat

Kovács Kornélia - A csillámpónin túl dübörög a dackorszak

„Én, ha mindenképpen meg kellene magyarázni, mi az a nevelés, azt mondanám, példamutatás.”




Manapság szülőnek lenni már nem egyenértékű azzal a fogalommal, mint akár egy generációval ezelőtt. Az évek folyamán számos érték és nézet megváltozott a világban, ami némi szabadságot, mégis annál több kötelességet hozott a gyermeket vállaló felnőttek számára. Számos esetben elmondható, hogy az anyaság puszta gondolata egy hatalmas rózsaszín buborék, amit a valóságban megélt tapasztalatok „bekoszolni” hivatottak. Ugyanis egy gyermekről gondoskodni nem csupa móka és kacagás bármennyire is ezt hirdeti a társadalom és sokszor az anyai szerepkör is sok olyan nehézséggel jár, amire igazán egyik külső segítségforrás –média, könyvek- sem tudja igazán a választ. De mi van akkor, ha a napi 0-24 órában tartó „robot” meghibásodik? Vajon mennyire elítélendő, hogy a gyermeket nevelő személynek is szüksége van egy bizonyos „énidőre”, hogy újult erővel végezhesse feladatát? Nos, erről és még számos fontos kérdésről szól ez a kötet. De mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy élmény volt.

 „A tehetetlenség talán, ami legjobban bántja az embert.”

Kovács Kornélia immáron második alkotását vettem kézbe, hiszen tavaly volt szerencsém olvasni Anyaság ​a csillámpónin túl című kötetét, ahol őszintén és igen csak nyersen taglalja az anyaságot és vele járó árnyékosabb oldalt. Először kissé kaotikusnak éreztem mind a hangulatot, mind pedig a benne leírtakat, de végül kerek egésszé állt össze és könnyesre nevettem magam.

A csillámpónin túl dübörög a dackorszak című könyvében már nagyobbak a gyerekek és bizony a problémák is kifinomultabbak. Mert mi van akkor, ha az adott gyermek a határait próbálgatja? És ha emellé még egy kistesó is társul? Igen, ez így együttesen már sokkal komolyabb a hétköznapokban, és ha azt vesszük, a fele se tréfa. Mert bár minden viccnek a fele igaz, ennek a történetnek minden szava mögött a hiteles valóság adja a táptalajt. Sok olyan könyvet olvashatunk, amelyben a szülőket segítő szándékkal, mindenféle kéretlen tanácsokkal látnak el, de eddig ez az első olyan alkotás, ahol egy anya felmeri vállalni, hogy ő is csak ember, igényekkel és vágyakkal. Ez a kötet erről mesél, beleártva magát a legmélyebbre ásott témákba is, ilyen példásul a „rosszanya” kérdése, a párkapcsolati hogyan tovább és igen, szó esik arról, hogy a gyereknevelés mennyire teljes embert igényel. Bár a mű elsődlegesen a női oldalt mutatja be, ezt én kiegészíteném azon édesapákkal is, akik magukra vállalják a gyermekkel való otthonmaradás minden terhét, legyen az a gyereknevelés, a háztartás vagy az egészség és hivatalos ügyek témaköre. Ha azt gondolod kedves olvasó, hogy hülyeség az egész, akkor javaslom, hogy olvass bele, hiszen lehet, hogy pont magadra ismersz, csak nem tudatosult még benned!

„(…) ne várd, hogy a gyereked kinyit egy könyvet, ha nálad csak telót lát 0-24-ben, ne várd, hogy egészséges ételeket egyen, ha tőled nem ezt látja, ne várd, hogy legyen kedve mozogni, ha a szülei csak punnyadnak stb.”

Tőlem egy ilyen könyv olvasása és értékelése nagy szó. Elsődlegesen azért, mert jómagam nem rendelkezem az anyaság ismeretével, hiszen nincsen utódom. De én magam is gyermeke vagyok valakinek és számos barátnőm most hasonló szituációkon megy keresztül. Elsődlegesen azért vettem kézbe a könyvet, mert szerettem volna megérteni, hogy ők most milyen élményekkel gazdagodnak. Másodszor pedig azért, mert még számomra is tudott meglepetést és örömet okozni. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha feljebb érezném magam az átlag anyáknál, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy olyan szemléletű személyt, mint amilyen én vagyok is tudott hasznos tanácsokkal ellátni, hiszen akár akarok gyermeket akár nem, NŐ vagyok és sok olyan élethelyzetben voltam már, amit a kötet írója is megemlít, vagy amihez tanáccsal szolgál.

„Szerintem minél jobban akarja valaki kierőszakolni ezt a tisztelet dolgot, annál inkább vakvágányra fut. Nyilván a gyereknek megtanítunk alapvető társadalmi normákat a köszönéstől kezdve azon keresztül, hogy az idős embereket óvjuk, védjük, szeretettel és megértéssel forduljunk hozzájuk. Szerintem ezek a szavak sokkal érthetőbbek, mint az elvont tisztelet. Morálisan sokat kell érnie egy gyereknek ahhoz, hogy felfogja, kit miért érdemes, lehet, kell tisztelni.”

Minden tiszteletem a szerzőé és azon asszonyoké, akik teljes „harci” díszben nevelik gyermekeiket, de szükségük van az úgynevezett énidőre és fel is merik vállalni ezt.

A szülői témakör igen kényes ebben a társadalomban és úgy ez érvényes az egész világra is. Felmenőink történetei és tanácsai immáron érvényüket vesztették nagyrészt, már csak azért is, mert ahány édesanya annyi lélek és életút, és ami 20 évvel ezelőtt működött, az a mai világban kevésbé fog. Ráadásul a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok mögött egy halom megszépült és elhalványult emlék van, hiszen a gyermek növekedési ösztöne nem változott ennyi idő alatt meg, csak a világ és annak nyitottsága más. A megértéssel való közeledés, sokkal nagyobb eredményekhez vezethet, mint a kéretlen tanácsok általi.

„Légy pozitív! Légy hálás! Manapság nagyon menő motivációs szlogenek. Az önfejlesztés, motivációs trénerek, pozitív gondolkodás virágkorát éljük. Persze, az ember fejlődni akar, és kell néha a lélektuning. Azonban a pozitív szemléletű gondolkodás erőltetése mindig, minden helyzetben nemhogy nem fogja megoldani a problémát, de részben a „nepanaszkodjteakartálgyereket” egy szép, színes cukormázzal leöntött változata. Még tűzijáték is van hozzá.
Ráadásul elhiteti azt, hogy jobb lesz neked, hanem nem panaszkodsz. (…) Pláne, ha nem azt mondják a végén, hogy másnak is nehéz vagy nehezebb mégsem panaszkodik, hanem azt, hogy MEGÉRTELEK. Ítélkezés nélkül megérteni és belehelyezkedni a másik lelkivilágába. Néha már ez is rengeteget jelent.”

Nagyon élveztem a kötet olvasását, mert őszinte és szókimondó, ugyanakkor nagyon esendő. Minden hiba felvállalással és több szempontból való megvizsgálással van leírva, amitől úgy éreztem, mintha a szerző egy barátnőm lenne és csak egy kellemes beszélgetést folytatnék vele. Felemelő volt olvasni, hogy jutott el a kétségbeeséstől a felvállalt, határozott igényeket kommunikáló nővé.

Viszont lenne itt két dolog, amit sajnálattal tapasztaltam. Az egyik ilyen, hogy a kötet hemzseg az elütésektől és több helyen is a nyelvhelyességi hibáktól. Már többször is leírtam, hogy mennyire zavaró és olvasási élményromboló. A másik pedig a trágárság. Lehet jólesik kimondani, de attól még lehet egy kötet lezser, hogy közben nem használjuk ezen szóvirágokat. Persze a véleményem szubjektív és előfordulhat, hogy mást ez tesz boldoggá.

Összességében ismételten egy hiánypótló és szórakoztató könyvet olvashattam az írónő tollából.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen az anyaság kérdését mindenkinek jó ismerni, akár pozitív, akár negatív oldaláról, és ha ezt humorba forgatva kapjuk meg, még jobb. És a szerző tanácsával élnék jómagam is: „Azt szokták mondani, annyi szeretetet tudunk adni, amennyire magunkat szeretjük. Mennyire szereti az magát, aki minden mást maga elé helyez, és nem enged meg olyan „luxust” magának, mint az énidő?”

Amennyiben elmerülnél te is a kötetben, megteheted, ha az Aposztróf Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése