Ljudmila Pavlicsenko - A halál asszonya

 

“Amikor Szevasztopol utcáit jártam, mindig megállítottak a gyerekek, és komoly hangon kérdezték: “Hányat öltél meg tegnap?”

Ilyenkor részletesen beszámoltam nekik mesterlövészi tevékenységemről. Egy napon őszintén be kellett vallanom nekik, hogy napok óta nem lőttem az ellenségre.

“Az baj!”, vágták rá a gyerekek kórusban.

Egyikük, a legkisebb, szigorúan hozzáfűzte: “Nagy baj. A nácikat mindennap ölni kell!””

Viszonylag nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan léptékű globális katasztrófa az írott emberiség történelmében, mint amilyen a második világháború volt. Példátlan mértékű humanitárius és gazdasági összeomlások kísérték végig, ahogy az emberiség csaknem tökélyre fejlesztette a csaknem három évtizeddel korábbi világégés során napvilágított látott iparosított mészárlás módszereit. A technikai fejlődés groteszk tort ült a harcmezőkön, az embereket sokszor csak gépek kezelésére és karbantartására degradálta. Milliós hadseregek és ezernyi gépszörnyeteg csapott össze, a lépték számomra még mindig nehezen felfogható. Nincs hiány olyan művekből, amelyek feldolgozták már a háború egész történetét vagy adott esetben csak egy-egy jelentősebb ütközetre koncentráltak. S bár az angolszász törtenelmi témájú könyvekre hagyományosan jellemzőek a személyes kitekintések, mindig örömmel fogadom a háború mikroverzumát bemutató intimebb, naplószerű írásokat,mert azok mutatják be talán a leghitelesebben, hogy mivel kellett szembenézniük a magunkfajta hétköznapi emberek legtöbbjének.

A halál asszonya című kötet a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A cím számomra kissé hatásvadászra, ponyvásra sikerült egy történelmi munkához képest, de ez ebben az esetben nem a fordítás hibája, ez a mű eredeti címe is.  A kiadvány szép ízléses csomagolást kapott, találunk benne számos érdekes archív felvételt is.

A történet szerzője (és mivel önéletrajzi írásról van szó, ezért egyben főszereplője is) Ljudmila Pavlucsenko, aki a Vörös Hadsereg leghíresebb és legsikeresebb női mesterlövésze volt a Nagy Honvédő Háború során. Az első pár fejezetben olvashatunk a kijevi békeévekről, melyek során a szerző alapos betekintést kapott egy széles társadalmi bázisú önkéntes kiképzőprogram keretében, aminek köszönhetően a konfliktus kirobbanása után gyorsan kitűnik bajtársai közül precíziós lövészeti képességeivel. Részletes leírásokat olvashatunk az ezt követő fejezetekben az Ogyessza és Szevasztopol védelméért folytatott elkeseredett küzdelemről, a mesterlövészek praktikáiról és olykor meglepő módszereiről, valamint a fegyvereikhez fűződő már-már vallásos kapcsolatról. Természetesen a Vörös Hadseregben sem nézi mindenki jó szemmel egy olykor-olykor privilégizált női katona felemelkedését, az előítéletek mindenhol megtalálják, mégha harctéri érdemei önmagukért is beszélnek.

A könyv második felében már nem a lövészárkoké, hanem a politikai csatatereké inkább a főszerep, ahogy az írónő egy szovjet küldöttség tagjaként 1942-ben, többszöri súlyos sérülés után, nyugatra utazik, hogy a msáodik európai front megnyitása érdekében “kampányoljon” a szövetséges hatalmaknál. Egészen elképesztő, ahogy röpke fél év alatt Roosevelt, Churchill, Sztálin és megannyi más korabeli híresség megfordul körülötte. Ezek a fejezetek már sokkal több politikai és ideológiai töltetet kaptak a kor szellemének megfelelően (erre még később visszatérek) és számomra kevésbé élvezetesek is voltak, mint a könyv első része.

“ – Kedves hölgyem, magát minden bizonnyal nagy súllyal nyomasztja az a sok ellenség, akit leterített, nemde?

- A legkevésbé sem! – válaszoltam. - Az ellenség csak ellenség, semmi több. A női mivoltunknak nemcsak az új élet indítása a szerves része, hanem, ha szükséges, a gyermek, a család, a haza védelme is. A mi államunk megadta nekem ezt a lehetőséget.”  

Nagyon részletes technikai leírásokat olvashatunk a hadviselő felek által használt fegyverekről és járművekről, ez mindenképpen a kötet erőssége. A szerző a háború után maga is történészi végzettséget szerzett és ez érződik is az íráson, számomra kicsit hiánypótló volt a krími harcok ilyen részletes leírása és a mesterlövészek “kulisszatitkainak” bemutatása. Nem csak harci események kaptak helyet a lapokon, vannak pillanatfelvételek az író magánéletéből, személyes érzéseiről is, de mindent körbeleng egyfajta rideg precizitás, amit talán jogosan várhatunk el egy mesterlövésztől.

Vannak azonban negatívumok is, amelyeket úgy érzem, hogy mindenképpen ki kell emelni, mielőtt bárkinek is olvasásra ajánlanám a kötetet. A sorokat a szerző 1967 és 1972 között vetette papírra, mely időszakot nem kifejezetten az alkotói szabdság szárnyalása jellemzett. A második világháború keleti frontja már önmagában is egy ideológiailag a végletekig túlhajszolt konfliktus volt, ahol a harcviselő felekbe kíméletlen propagandagépezetek oltották bele a zsigeri győlöletet koholt vagy jogos sérelmek alapján. Ez a világnézeti szembenállás a hidegháborús paranoia hosszú évtizedeiben sem enyhült egy fikarcnyit sem. Mindez rányomta bélyegét a szerző stílusára is, néhol már nyomasztó vagy csak egyszerűen unalmas volt a Szovjetunió kötelességszerű éltetése és felsőbbrendűségének hirdetése. Mintha a nagy testvér végig ott állt volna írás közben a háta mögött, amit az akkori cenzori szigort ismerve talán nem is akkora túlzás feltételezni. Mindenesetre a könyv így is teljesen fogyasztható és hiteles, de egy más korszak szellemi terméke.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli az önéletrajzokat, érdeklődik a háborúk iránt és szívesen olvas, olyan emberek életéről szóló ításokat, akik egy letűnt kor fájdalmas időszakából lépnek elő a lapokról. Hiszen Ljudmila Pavlucsenko kívételes és elismerésre méltó karriert futott be nőként a Vörös Hadseregben. Teljes életútját megismerve azonban tovább erősödött bennem az az érzés, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak túlélők. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kossuth Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: Süni