Ágoston Tamás - A visszaalvás művészete

 

„Szeretem a felhőket. A madarakat. A csillagokat.

Szeretek mindent, ami könnyű. Én nehéz vagyok.

Nem hibáztatok senkit ezért. A könnyűség adomány,

mint a szél, amely a tenyeremből eszik.”

Vannak bizonyos könyvek, amelyek elemi erővel csapódnak az olvasó lelkébe, és nem eresztik még hosszú idő után sem, pedig az idő koptatná az emlékeket. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.

Ágoston Tamás nevével bevallom most találkoztam először, mégis régi ismerősként köszöntöttem olvasásom folyamán. A szerző mondanivalóját olyan erős, mély jelentéssel fűszerezte meg, hogy a legtaglózás erejével hatott rám. Már elve a borító kép is ad egy bizonyos érzést, hiszen a fotón két gyermek ölelkezése látható. Bár a figyelmes szemlélőnek fel fognak tűnni azon sajátos jegyek, amelyek rögtön más érzést keltenek, ha ismét rátekintenek. A két gyermek közti kapcsolat nagyon könnyen leolvasható és bizony az egyik önteltséggel, míg a másik mélységes szomorúsággal tűri a fotó készültét. Ettől a tekintettől kirázott többször is a hideg, de pontosan értettem, hogy nem lesz egy könnyű olvasási élményem.

A visszaalvás művészete című verseskötet 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.

Ha azt mondom, hogy elvesztem a sorokban, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit átéltem olvasásom alatt. A költő különböző élethelyzeteket mesél el költeményei által, amelyek fullasztóan hatnak az olvasóra. Nézzünk is egy – két művet.

Ennek a költeménynek a sajátossága, hogy először egy régies film kockái elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek bizony a maguk bizarrságában az élet horrorává növik ki magukat.

„A faluban nincs törpe, csak nálunk,

a kiszáradt kútban él, magányosan.

Letakartam ponyvával, mert nem szereti a fényt,

főleg nyáron, amikor szalonnát sütünk alkonyatkor.

Mindennap ránézek, néha kétszer is,

apám szerint meghálálja a törődést.

Kenyérhéjat dobok neki, mézes szalonnabőrt,

a férges almát s nagyon szereti.

A pap azt mondta: agyon kell ütni,

mert ráül éjjel az emberre,

de én még csak a macskát láttam apám hasán,

mikor elbóbiskolt. Nem hiszem, hogy gonosz,

bár a szeme villog, s a lábujjai között hártya van.

A múltkor leengedtem egy égő villanykörtét,

mert látni akartam, mit művel,

a pap azt mondta, hogy bombát is barkácsolhat.

Még nem ért le a kábel, mikor visítást hallottam,

olyan hangos volt, hogy apám is kiszaladt a fészerből.

Azóta vajas kenyeret dobálok neki parizerrel,

szeretném kiengesztelni. Nem lenne jó,

ha elmenne, mert akkor én is szedhetem

a sátorfámat. Vagy ami rosszabb:

mászhatok le a kútba, mint a bátyám,

akinek tilos kimondani a nevét a családban.”

A második versben, pedig egy olyan érdekes „élet mozaikjai” térnek vissza, melyek éjszakánként felriasztottak legmélyebb álmomból és nem eresztettek.

„Csendes kastély.

Kavicsos parkjában fehér zongora áll.

A zongorán kitömött róka billeg.

A lehangolt cselédség a rókát bámulja egész nap.

A férfiak kezében piros poroltó,

a nők késeket, lábasokat, repedt poharakat tartanak.

Este hazamennek, asztalhoz ülnek, várják az éjfélt.

Éjfélkor fáklyát gyújtva végigvonulnak a kastélyon,

libasorban, ahogy mindig.

Megállnak szénakazal előtt,

ahol a béna uraság hever nyitott szemmel,

szuszogva. Ráncos arcán megölik a pókokat,

megcsókolják egyenként a homlokát.

Másnap reggel megint a rókát nézik.

A róka szembogara párásan csillog, mintha élne.

Az uraság szerint egyszer megmozdul majd,

akkor a kastély, a park, a zongora

becsukódik, mint egy szomorú könyv,

amelyben büntetlenül öltek már meg valakit.”

És van egy személyes kedvencem is, amit mindenképpen szeretnék megmutatni nektek. A szándékom elsődlegesen az, hogy megértsétek, hogy bizonyos gyermekeknek mennyire pokol a „felhőtlen” életük. Vajon már értitek?

„Két ember járkál az elszenesedett fényben.
Anya kezében légycsapó,
apa kezében húsklopfoló.
Hívogatnak.
A szekrényben lapítok
a színtelen ruhák bűzölgő rétegei alatt.
Néma vagyok, mint a nyolcadik törpe,
akit Hófehérke agyonvert.
Anya mesélt róla, mikor bepisiltem
az óvodában. Azt mondta: a te jeled
a virág, kicsim, de ez még változhat.
Apa bólogatott. Aztán egymásra nevettek,
mint akik értik a tréfát.”

Összességében úgy gondolom, hogy ez a könyv egy mélységes árokba vezeti olvasóját, majd magára hagyja egy –egy költeménnyel. A szerző megmutatja azon rémképeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, mégis reméljük, hogy csak a képzelet szüleménye. Az egész könyvre jellemző egy bizonyos depresszív, groteszkség, ami elsődlegesen a költeményekben megjelenő szubmisszív karakterek tesznek igazán megrázóvá.

Összességében elmondhatom, hogy idei évem egyik legmeghatározóbb verseskötetét volt szerencsém kézbe venni.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek és senkinek, az előbbit azért, mert nagyon fontos elmélyülni az ilyen művekben, az utóbbit pedig azért, mert rendkívül szomorúvá és deprimáltá tesz.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy