Vannak bizonyos könyvek, amelyek elemi erővel csapódnak az
olvasó lelkébe, és nem eresztik még hosszú idő után sem, pedig az idő koptatná
az emlékeket. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni a
Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.
Ágoston Tamás nevével bevallom most találkoztam először,
mégis régi ismerősként köszöntöttem olvasásom folyamán. A szerző mondanivalóját
olyan erős, mély jelentéssel fűszerezte meg, hogy a legtaglózás erejével hatott
rám. Már elve a borító kép is ad egy bizonyos érzést, hiszen a fotón két
gyermek ölelkezése látható. Bár a figyelmes szemlélőnek fel fognak tűnni azon
sajátos jegyek, amelyek rögtön más érzést keltenek, ha ismét rátekintenek. A
két gyermek közti kapcsolat nagyon könnyen leolvasható és bizony az egyik
önteltséggel, míg a másik mélységes szomorúsággal tűri a fotó készültét. Ettől
a tekintettől kirázott többször is a hideg, de pontosan értettem, hogy nem lesz
egy könnyű olvasási élményem.
A visszaalvás művészete című verseskötet 2019-ben jelent meg
a Napkút Kiadó gondozásában.
Ha azt mondom, hogy elvesztem a sorokban, akkor csak a
felszínét kapargatom mindannak, amit átéltem olvasásom alatt. A költő különböző
élethelyzeteket mesél el költeményei által, amelyek fullasztóan hatnak az
olvasóra. Nézzünk is egy – két művet.
Ennek a költeménynek a sajátossága, hogy először egy régies
film kockái elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek bizony a maguk bizarrságában
az élet horrorává növik ki magukat.
A második versben, pedig egy olyan érdekes „élet mozaikjai”
térnek vissza, melyek éjszakánként felriasztottak legmélyebb álmomból és nem
eresztettek.
És van egy személyes kedvencem is, amit mindenképpen
szeretnék megmutatni nektek. A szándékom elsődlegesen az, hogy megértsétek,
hogy bizonyos gyermekeknek mennyire pokol a „felhőtlen” életük. Vajon már
értitek?
Anya kezében légycsapó,
apa kezében húsklopfoló.
Hívogatnak.
A szekrényben lapítok
a színtelen ruhák bűzölgő rétegei alatt.
Néma vagyok, mint a nyolcadik törpe,
akit Hófehérke agyonvert.
Anya mesélt róla, mikor bepisiltem
az óvodában. Azt mondta: a te jeled
a virág, kicsim, de ez még változhat.
Apa bólogatott. Aztán egymásra nevettek,
mint akik értik a tréfát.”
Összességében úgy gondolom, hogy ez a könyv egy mélységes
árokba vezeti olvasóját, majd magára hagyja egy –egy költeménnyel. A szerző
megmutatja azon rémképeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, mégis
reméljük, hogy csak a képzelet szüleménye. Az egész könyvre jellemző egy
bizonyos depresszív, groteszkség, ami elsődlegesen a költeményekben megjelenő
szubmisszív karakterek tesznek igazán megrázóvá.
Összességében elmondhatom, hogy idei évem egyik
legmeghatározóbb verseskötetét volt szerencsém kézbe venni.
Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek és senkinek, az előbbit
azért, mert nagyon fontos elmélyülni az ilyen művekben, az utóbbit pedig azért,
mert rendkívül szomorúvá és deprimáltá tesz.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése