Fabó Kinga - Bebáboz

„Ínséges időkben meghajlik a lélek.

Szép álomutamra enged. Átlendít a transzba.

Gerjed és magába öl. Akár a tükör.

Addig mint élő pillangó

vergődöm egy gombostűre szúrva.

Az emlékemet nincsen kire hagynom.”

Nagyon ritka az az alkotás, melynél nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem első olvasás után, de a mostani értékelésemben szereplő kötet azon kevesek egyike, amelyet közel fél évig „ízlelgettem” és összesen hatszor vettem kézbe. Megküzdöttem vele, de most már úgy érzem, hogy értem és nagyon megrendített. Makacsságom és kitartásom immáron győztesként emelt ki ebből a háborúból, melyet én és a költő tudattalanul vívtunk meg egymással. De erről kicsit később, előbb szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Köszönöm.

Fabó Kinga – Bebáboz kötete már a címével is egy igen különleges érzést kelt leendő olvasójában. A szó önmagában egy természetbeli folyamatot jelent, mely röviden annyi, hogy burokba zár. Biológiai oldalát tekintve a hernyó saját nedvéből készült szálakba burkolja magát, hogy bizonyos ideig tartó mozdulatlan (báb)állapot után lepkévé váljék . Ez a szó számos érzelmet felszínre hozhat, de csak igen kevesen fogják elsőre megérteni, mire is figyelmeztet az alkotó, mielőtt a gyanútlan olvasó kézbe veszi a könyvet.

A borító számomra szerelem első látásra, de még nekem is csak többszöri pillantásra esett le, hogy tulajdonképpen a nehéz csipke mögött, egy gyönyörű női arc sejlik át. Már ettől a mozzanattól elnehezült a lelkem és tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy a kötet értelmezője lehettem. De nézzük is, hogy miről is írtam fentebb.

A könyv három fő részre osztható, melyek a következők:

1. Diszkont báj
2. Tükör, aki belenéz, tükörkép
3. Nem néz vissza

Ez a három elkülönülő fejezet tulajdonképpen az alkotó fő életszakaszait öleli fel. Minden idősíkról elmondható, hogy maró gúnnyal, erős lázadó felhanggal és bizony a múlt különböző aspektusaiból kiragadott érzelmekkel szemléli az életében felmerülő eseményeket és személyeket. Rendre találkozunk az asszonyi lét árnyoldalaival, a férfi, mint domináns fél elnagyolt ábrázolásával. Megkérdőjelez minden kötelességet, elvárást és bátran szembeszáll a múló idővel is.

Diszkont báj egy olyan időszakról mesél, amikor még ifjonti lélekként engedelmeskedünk a kötelességnek, többször kiemelve a nemek közti határokat, mégis egy árnyalatnyi tisztelettel meghintve a szavakat.

„Első férjem kutyás volt.

Jó gazdi.

Szeretett idomítgatni.

Szoros gyeplő, rövid póráz:

mindenhova követett,

gyanakvó volt feltétlen

hűséget várt, követelt.

Aztán jött a macskajaj.

Hóbortos kóborlovag.

A hőn várt külön utak.

Nem zavartuk egymás köreit.

Ám legyek kéznél, ha közelit.

Hüvelyből ki a töltényt!

Döntöttem: nem lesz több férj!”

Tükör, aki belenéz, tükörkép címmel már egy komolyabb életválságon áteső lélek szavait olvashatjuk, ahol a költő tulajdonképpen számot vet az életével, hiszen többször szimbolikusan nyúl a tükörhöz, amely hol egy átjáróként értelmezhető, hol pedig a saját testét és szellemét látja visszatükröződni benne. Mind a két szempont egy komoly vizsgálatot jelent, hiszen az előbbinél a lélek, míg az utóbbinál a test szemlélését vélhetjük felfedezni.

„Nem én akarom, hogy legyek.

Rögtön megjelenek, amint

működésre lép

a tükörrel, átellenben

aki belenéz.

S látszom, amíg látni enged:

működésre kép-

telen rajta a tükrön, míg

akire cserél,

rést üt a lesen.

Jelentés-

vakon, üresen.

Rajtam keresztül

néz, farkasszemet.

Mintha ürügye volnék,

ellenemben, ahol épp

egy őt hív elő,

én-pergető, sík felülete.

Lesben rés e parazita,

rajtam csügg megkaparintva

egy esélyt

észre nem – vesz, részt.

Létezem-e, vagy csak hagyom,

hogy most épp engem mutasson

üresen, jelentésvakon.”

Nem néz vissza című fejezete pedig tulajdonképpen egy bizonyos elmúlási folyamat, melyben a költő önmagát egy pillangóhoz hasonlítja. Többszörösen visszatérve azokhoz az elemekhez, melyek egy test küzdelmeit és egy lélek elengedését szemlélteti olvasójával.

„Csupa kényszer, kötelesség.

alkalmazkodás, önfegyelem.

Folyton rajtakapva mégis.

Bárki bármikor jöhet.

Úgy eutanizálódnék már…!

Kire bízzam magam?

Ki az, akinek elhiszem…?

A halálom az enyém. Nem bízhatom

másra. Nem oszthatom meg.

Nincs ebben semmi különös. Ez a módja.

Könnyebb egyedül.

Ha néznek, túlfegyelmezem magam.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv egy számotvetés az élettel, várva a halált és a feloldozást. Minden vers patetikus, depresszív és vitriolos.

Összességében úgy érzem, hogy megérte kivárni a megvilágosodás időszakát, hiszen egy nagyon érdekes és különleges verseskötetet vehettem kézbe.

Ajánlom a versek szerelmesinek és mindenkinek, aki szereti a különlegesebb, mélyen elgondolkodtató költeményeket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy