Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

 

Nagy sajnálatomra nem emlékszem, mikor, hol és milyen körülmények között szereztem be ezt a könyvet. Csak annyi biztos, hogy tavaly októberben került a gyűjteményembe. Ambivalens érzéseim voltak a könyvel kapcsolatban. Egyfelől nagyon a közelébe sem akartam menni, mert ezt a történetet szinte mindenki imádja, isteníti. És hát a dac nagy úr. Másfelől pedig épp ezen ok végett furdalt a kíváncsiság is. Így történt, hogy jó pár év kitartás után megadtam magam, és megvettem, elolvastam. Eddig egyetlen ilyen könyvel voltam ugyanígy, ami a végén a kedvencem lett. De ez egy másik téma.

A borító nem igazán jön be. Egyrészt, a lila szín nem az én világom, másrészt a rajta lévő kép sem az igazi. Legalábbis nekem. Amikor ránézek, nem fog el semmilyen érzelem, olyan semleges. Azt gondolom, hogy a régi borító sokkal jobban passzol a történethez, és sokkal, de sokkal aranyosabb is. Arra kellemes ránézni, ezért sem értem, miért kellett új külsőbe bújtatni. Hiszen nem minden rossz, ördögtől való dolog, ami nem új, ami nem mai.

Ez az a könyv, az a történet, amit én nem akartam szeretni. Sőt, utálni akartam, de nem ment. Nagyon nem. Persze, azt sem állítom, hogy kiérdemelte az idei év kedvence jelzőt. Igazság szerint, nem is maga a cselekmény érintett meg, hanem a mögöttes tartalom, a mondanivaló. Az egész kb. száz oldal, és ebből öt kis részt is bejelöltem magamnak, amiről úgy gondoltam, hogyha lesz egy kis szabadidőm még elmélkedem róla, mert érzelmileg megfogott. Ez az a törtrénet, mely nem untat, mert van benne cselekmény, ettől függetlenül igen sok mondanivalóval, elgondolkodtató témával, és ezek megközelítésével találkozhattam. Mindezek ellenére mégsem éreztem, hogy az író bármilyen nézetett, szempontot, hozzáállást is rám szeretne tukmálni. Egyszerűen csak elém tárt egy mesét, melyben minden korosztály megtalálja azt, amiről úgy gondolja, hogy az kifejezetten az ő számára íródott.

Úgy érzem, hogy a szerző sok értékes gondolatot oszt meg velünk ezen a történeten keresztül. Például a barátságról is pár szót:

„Mert a felnőttek imádják a számokat. Amikor egy új barátunkról beszélünk nekik, soha nem a lényeges dolgokra kíváncsiak. Soha nem kérdezik meg: „Milyen a hangja? Melyek a kedvenc játékai? Van-e lepkegyűjteménye?” Ehelyett ilyesmiket kérdeznek: ”Hány éves? Hány testvére van? Mennyi a súlya? Mennyit keres az apja?” Csak ezek után gondolják úgy, hogy ismerik az illetőt.”

Azért ne feledkezzünk meg az emberi természetről, a szeretetről sem. Érdekesen, mégis nagyon szépen ábrázolja az emberi lélek különbségeit is. És itt nemcsak átvitt, hanem a szó szószoros értelmében is a virágok nyelvén szólít meg minket a szerző. Amit egyszerre találok egyszerűnek, és kifejezetten briliánsnak. Arról a részről beszélek, amikor a kis herceg a rózsával való kapcsolatáról mesél. Egyetlen mondat, mégis nekem utat talált a lelkemhez:

„Meg kellett volna éreznem a szeretetét az olcsó kis ravaszkodások mögött.”

„Szépek vagytok, de üresek. Senki nem halna meg értetek. Egy közönséges járókelő persze azt hihetné, hogy az én rózsám is ugyanolyan, mint ti vagytok. Pedig ő fontosabb számomra, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntöztem. Mert neki hoztam burát meg szélfogót, hogy megóvjam. (…) Mert az ő panaszkodását vagy épp dicsekvését hallgattam, és az ő hallgatásától szorult össze a szívem. Mert ő az én rózsám.”

Mindezek mellett az írónak sikerült még egy csöppnyi humort is becsempésznie a sorok közé, ami számomra teljesen természetesen hatott, nem éreztem, hogy kilógna a történetből.

„A róka hirtelen nagyon kíváncsi lett:

– Tehát egy másik bolygón?

– Igen.

– És vannak vadászok azon a bolygón?

– Nincsenek.

– Na, ez már érdekes. És tyúkok?

– Azok sincsenek.

– Semmi sem tökéletes – sóhajtott fel a róka.”

 

Azt hiszem, az egész könyvről elmondhatom, hogy visszarepített az ártatlan gyermeki naivitásba. Engem nemcsak az előbbi idézetek fogtak meg, melengették meg a lelkem egy olyan zugát, amit az ember a felnőtt léttel valahogy elfelejt vagy elrejt, hanem azzal is, hogy mindezt egy olyan történetnek köszönhetem, ami nem akar mást csak mesélni, mégis tanít. Emellett érdekesnek találom a koncepciót is, ahogy kívülről figyelhetjük meg egy felnőtt és egy gyermek közti barátságot, ami igazából azon múlt, hogy a pilóta képes volt egy picit elhagyni a realitását. Vissza tudta idézni saját maga ifjonti próbálkozásait, hogy megértesse magát a felnőttekkel, akiknek egy szemernyi fantáziájuk sincs. Szóval, hálás szívvel köszönöm ennek a könyvnek, hogy újból felismerhettem a barátság, a boldogság, az emberi lélek fontosságát. Úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Legalább egyszer.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Emilly Palton