Nagy sajnálatomra nem emlékszem, mikor, hol és milyen
körülmények között szereztem be ezt a könyvet. Csak annyi biztos, hogy tavaly
októberben került a gyűjteményembe. Ambivalens érzéseim voltak a könyvel kapcsolatban.
Egyfelől nagyon a közelébe sem akartam menni, mert ezt a történetet szinte
mindenki imádja, isteníti. És hát a dac nagy úr. Másfelől pedig épp ezen ok
végett furdalt a kíváncsiság is. Így történt, hogy jó pár év kitartás után
megadtam magam, és megvettem, elolvastam. Eddig egyetlen ilyen könyvel voltam
ugyanígy, ami a végén a kedvencem lett. De ez egy másik téma.
A borító nem igazán jön be. Egyrészt, a lila szín nem az én
világom, másrészt a rajta lévő kép sem az igazi. Legalábbis nekem. Amikor
ránézek, nem fog el semmilyen érzelem, olyan semleges. Azt gondolom, hogy a
régi borító sokkal jobban passzol a történethez, és sokkal, de sokkal
aranyosabb is. Arra kellemes ránézni, ezért sem értem, miért kellett új külsőbe
bújtatni. Hiszen nem minden rossz, ördögtől való dolog, ami nem új, ami nem
mai.
Ez az a könyv, az a történet, amit én nem akartam szeretni.
Sőt, utálni akartam, de nem ment. Nagyon nem. Persze, azt sem állítom, hogy
kiérdemelte az idei év kedvence jelzőt. Igazság szerint, nem is maga a
cselekmény érintett meg, hanem a mögöttes tartalom, a mondanivaló. Az egész kb.
száz oldal, és ebből öt kis részt is bejelöltem magamnak, amiről úgy gondoltam,
hogyha lesz egy kis szabadidőm még elmélkedem róla, mert érzelmileg megfogott.
Ez az a törtrénet, mely nem untat, mert van benne cselekmény, ettől függetlenül
igen sok mondanivalóval, elgondolkodtató témával, és ezek megközelítésével
találkozhattam. Mindezek ellenére mégsem éreztem, hogy az író bármilyen
nézetett, szempontot, hozzáállást is rám szeretne tukmálni. Egyszerűen csak
elém tárt egy mesét, melyben minden korosztály megtalálja azt, amiről úgy
gondolja, hogy az kifejezetten az ő számára íródott.
Úgy érzem, hogy a szerző sok értékes gondolatot oszt meg
velünk ezen a történeten keresztül. Például a barátságról is pár szót:
„Mert a felnőttek imádják a számokat. Amikor egy új
barátunkról beszélünk nekik, soha nem a lényeges dolgokra kíváncsiak. Soha nem
kérdezik meg: „Milyen a hangja? Melyek a kedvenc játékai? Van-e
lepkegyűjteménye?” Ehelyett ilyesmiket kérdeznek: ”Hány éves? Hány testvére
van? Mennyi a súlya? Mennyit keres az apja?” Csak ezek után gondolják úgy, hogy
ismerik az illetőt.”
Azért ne feledkezzünk meg az emberi természetről, a
szeretetről sem. Érdekesen, mégis nagyon szépen ábrázolja az emberi lélek
különbségeit is. És itt nemcsak átvitt, hanem a szó szószoros értelmében is a
virágok nyelvén szólít meg minket a szerző. Amit egyszerre találok egyszerűnek,
és kifejezetten briliánsnak. Arról a részről beszélek, amikor a kis herceg a rózsával
való kapcsolatáról mesél. Egyetlen mondat, mégis nekem utat talált a lelkemhez:
„Meg kellett volna éreznem a szeretetét az olcsó kis
ravaszkodások mögött.”
„Szépek vagytok, de üresek. Senki nem halna meg értetek. Egy
közönséges járókelő persze azt hihetné, hogy az én rózsám is ugyanolyan, mint
ti vagytok. Pedig ő fontosabb számomra, mint ti valamennyien, mert ő az, akit
öntöztem. Mert neki hoztam burát meg szélfogót, hogy megóvjam. (…) Mert az ő
panaszkodását vagy épp dicsekvését hallgattam, és az ő hallgatásától szorult
össze a szívem. Mert ő az én rózsám.”
Mindezek mellett az írónak sikerült még egy csöppnyi humort
is becsempésznie a sorok közé, ami számomra teljesen természetesen hatott, nem
éreztem, hogy kilógna a történetből.
„A róka hirtelen nagyon kíváncsi lett:
– Tehát egy másik bolygón?
– Igen.
– És vannak vadászok azon a bolygón?
– Nincsenek.
– Na, ez már érdekes. És tyúkok?
– Azok sincsenek.
– Semmi sem tökéletes – sóhajtott fel a róka.”
Azt hiszem, az egész könyvről elmondhatom, hogy visszarepített
az ártatlan gyermeki naivitásba. Engem nemcsak az előbbi idézetek fogtak meg,
melengették meg a lelkem egy olyan zugát, amit az ember a felnőtt léttel
valahogy elfelejt vagy elrejt, hanem azzal is, hogy mindezt egy olyan
történetnek köszönhetem, ami nem akar mást csak mesélni, mégis tanít. Emellett
érdekesnek találom a koncepciót is, ahogy kívülről figyelhetjük meg egy felnőtt
és egy gyermek közti barátságot, ami igazából azon múlt, hogy a pilóta képes
volt egy picit elhagyni a realitását. Vissza tudta idézni saját maga ifjonti
próbálkozásait, hogy megértesse magát a felnőttekkel, akiknek egy szemernyi
fantáziájuk sincs. Szóval, hálás szívvel köszönöm ennek a könyvnek, hogy újból
felismerhettem a barátság, a boldogság, az emberi lélek fontosságát. Úgy
gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Legalább egyszer.
Írta: Emilly Palton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése