Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás. Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló, világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.
Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt, hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe, igen nehéz kérdésnek gondolom.
Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon, szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának, valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset tudtam, mégis nagyon vártam történetét.
Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak, míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.
„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”
A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél, aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át, és sose szűnt meg szeretni férjét.
Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint sok vért ontottak, de eltérő okokból.
„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”
Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen férje és ismét béke költözzön a falak közé?
A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható, hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.
Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem, különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának, amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.
Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső megfog, a belső megtart.
„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”
Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának. Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis elismerem erejét és különlegességét.
Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.
Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket, amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.
Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk, amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk bírja.
Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami izgatottsággal tölt el.
Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar előtti csend.
„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”
Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is) kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.
Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt, ráadásul szórakozásnak sem utolsó.
Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Ha a mai kor szellemében említésre kerülnek egy társaságban a prostituáltak vagy más néven örömlányok, akkor egy bizonyos zavart csend támad többnyire, amely arra enged következtetni, hogy valami tiltott, úgymond tabu téma került szóba. Pedig a XXI. századra a konzumhölgyek akaratlanul is a hétköznapi élethez kapcsolhatók, elvégre csak Budapest belvárosát kell kicsit tüzetesebben szemlélni és rögtön nem is egy aluljáróban magukat áruba bocsájtó hölgyeményekkel találkozhatunk. Ezek az utca lepkéi, akik a munkás és egyéb kasztok kiszolgálása miatt üzekedhetnek. De mi van azokkal a társadalmi rétegekkel, ahol a pezsgő és eper ugyanolyan hétköznapi, mint az utca „éji” lepkéi?
A mai konzumhölgyek és elit prostituáltak világa ugyanolyan zárt a hétköznapi ember számára, mint a történelem bármely korszakában volt. Vegyük mindjárt azokat az előkelő Pillangókat, akik szépségükkel híresemberek mellett feszítenek egy-egy vacsora vagy est folyamán, beleértve az üzleti utakon „igényelhető” társaságot is. Az ilyen Hölgyek óradíja sokunk egy heti fizetésének felel meg. De mitől is térnek el az utcán üzletelő társaiktól, amitől a tarifa igen magasra szökik?
Az elitek világában, a privát körökben mozgó Hölgyek intelligencia szintje és tájékozottsága magasan veri az átlag szakmabeliekét. A magasabb körökben mozgó Prostituáltak átlagban egy diplomával rendelkeznek, több nyelven beszélnek és külsőségeik tekintetében is dekoratívabbak társaiknál. Felmerülhet ilyenkor a kérdés, hogy vajon miért adják fejüket testük áruba bocsájtására, hiszen a munkaerőpiacon is megállnák a helyüket? Nos, erre a válasz nagyon egyszerű: a kényelem. Az átlag munka nem nyit meg a magasabb körök felé ajtókat a legtöbb esetben, ellenben a szex és a pénz, bármennyire is elitélendő a köz szemében, kapukat nyit meg mindkét értelemben.
Elsőre gondolhatjuk azt, hogy századunk erkölcsi tekintetben szabadossá vált és most már minden megengedett. Részben igaz is, ugyanakkor, ha visszatekintünk az emberiség történelme egészére, ez a felfogás semmit sem változott. Az ember fő mozgatórugója az ösztönök és szükségletek kielégítésére épül. A háborúk és egyéb frusztrált társadalmi elvárások szorításában mindig ennek kielégítése lesz az első és ezt a múlt bizonyítja a legjobban. Erről szól a mostani értékelésem is bővebben, amely egy olyan könyvet vesz górcső alá, amely a világtörténelemben élt tizenkét legérdekesebb és egyben eltérő sorsot húzó, mégis vagyonokat érő éjszakai pillangóról mesél. Gyertek és tartsatok velem!
„[…] a legkeresettebb kurtizánok azok, akik költészetről és filozófiáról (is) tudnak eszmecserét folytatni, ők azok, akik Velencétől Firenzéig és Rómáig Júnó, Danaé vagy Léda köntösébe bújva állhatnak modellt a legnagyobb festők előtt.”
Lia Celi (1965. október 16.) olasz származású újság -és szatíraíró, valamint számos könyv szerzője. Hazánkban 2021-ben jelent meg Tizenkét pillangó című regénye, amelyet a Corvina Kiadó gondozásának köszönhetünk.
A könyv egy történelmi idősíkokon mozgó „női tárlat”, amely minden provokációtól mentesen mutat be tizenkét kurtizánt, akik a maguk korábban kitűntek a társaik és az erkölcsös fehérnép szürke soraiból szépségükkel, intelligenciájukkal, gátlástalanságukkal, merészségükkel vagy éppen tehetségüknek köszönhetően váltak független, önálló keresetű hírességekké, gazdagokká. Aki jól ismeri a történelmi társadalmi változásokat, divathóbortokat, annak nem lesz újdonság a nők elleni elvárások, komoly és szigorú nézetek leírása. A kötet szépen bemutatja az egyes korszakok és századok társadalmi nézeteit, politikai szellemét és a nőkkel szemben felállított elvárások sorát. Ezekből az időszakokból emel ki tizenkét Kurtizánt, akik legyenek középosztálybéliek vagy éppen gettóból származóak, a maguk szépségét, szerencséjét és bátorságát felhasználva éltek a lehetőségekkel és kiemelkedtek társnőik közül. De kikről van szó igazán?
- RÁHÁB - A jerikói utcalány, aki megmentette az egyistenhitűeket
- PHRÜNÉ - A rusnya béka, akit megcsókolt Aphrodité
- ANTIOCHIAI PELÁGIA - Áruba bocsátom (egy másik) önmagam
- SZU HSZIAO-HSZIAO - Ilyen kicsi, olyan nagy
- VERONICA FRANCO - Avagy az őszinteség szükséges volta
- NINON DE LENCLOS - Miasszonyunk a szerelemben
- AGLAJA - Örömlány a Terror férfijaival szemben
- HARRIETTE WILSON - Az anti-Jane Austen, aki legyőzte Wellingtont
- LA PAIVA- A márkinő, aki a gettóból érkezett
- PEARL DEVERE - A vadnyugat nem arannyal, hanem szexszel hódítható meg
- HEDWIG PORSCHÜTZ - Berlin meg nem értett Ráhábja
- DIVINE BROWN - A Black Pretty Woman visszavág
A kötet páratlan humorral fűszerezve meséli el eme tizenkét Konzum Hölgy történetét, amely önkéntelenül felkelti a vágyat a jobb élet iránt és elgondolkodtat, miszerint mit kezdhetünk életünkkel, hogy a leírtak csak töredékét elérhessük egy kevésbé szabados életvitellel. Természetesen felsejlik bennünk az akkori kurtizánok „tudása” és bátorsága és bár korunkra a nők helyzete sokkal kedvezőbb lett, elvégre az számottevően szabadabb és széleskörűbb, mégis elmondható, hogy egy modern harminc év alatti Hölgy keresete alacsonyabb, mint az ugyanazt a munkakört betöltő férfiakéhoz képest. És bár valóban nem a legkeresettebb szakma a prostitúció, mégis ékes bizonyítékul szolgál eme tizenkét nő sorsa, hogy legyen bármely kor és nézet, - ha másképpen nem is – de képes egy nő kitörni az elvárások és megbélyegzések terhe alól is és egy önálló, másoktól független életet kialakítani.
"Ha felvértezzük és kiképezzük magunkat,
képesek leszünk meggyőzni a férfiakat,
hogy nekünk is van kezünk, lábunk és szívünk, akárcsak nekik;
és ha mi lágyak és törékenyek vagyunk is,
léteznek gyengéd férfiak, akik erősek tudnak lenni,
és közönséges, durva férfiak, akik gyávák.
Ez az, amit a nők még nem fogtak fel,
hogy ekképpen kellene viselkedniük,
s ily módon képesek lennének küzdeni a sírig.”
Szubjektív ugyan a véleményem, mégis úgy gondolom, hogy érdemes elgondolkodni a fenti idézeten. Legyél férfi vagy nő, egyaránt van miért végiggondolni az üzenetét és hiszem, hogy bár ahányan vagyunk, annyi féle gondolattal szolgálhat számukra, mégis egységesen felemel.
Jómagamat nézve három olyan Hölgy fogott meg bátorságával, intelligenciájával és tehetségével, akikről szeretnék pár mondat erejéig megemlékezni.
ANTIOCHIAI PELÁGIA
Nem hiszem, hogy újdonságként ér bárkit is, ha azt írom, hogy az ókort igen erősen áthatották a keresztény hit törvényei, amelyek nők és férfiak ezreinek életét befolyásolták a mindennapi életben. Ezek az emberek hitük szerint étkeztek, vettek részt a miséken és legfőképpen házasodtak és nevelték gyermekeiket. De ahogy csak férfiból lehetet minden Püspök, úgy az önmegtartóztatás sem volt éppen megszokott. A női bájak jó szolgálata eljutott minden zárt falon belülre és ekképpen formálta a történelmi eseményeket is.
Jeruzsálem, i. sz. 468. évének őszén egy fiatalember érkezik az Olajfák hegyén álló, szegényes házikóhoz, ahol csupán egy szűk ablaknyíláson lehet betekinteni. Ebben a házban él egy igen különös szerzet, aki vékonysága ellenére határozottan beszél, mégis árnyék takarja arcát és áthatja a magány. Az ifjú nem más, mint Jákob, aki Szíriából érkezett, hogy Nonnus, Heliopolisz püspökének jó kívánságait közvetítse. Jákobnak nagyon ismerős valamiért a benti szerzet, ezért visszaútja előtt még egyszer rá szeretne köszönni. Sajnos az élet kifürkészhetetlen, így szándéka elszáll a széllel. Hogy mi történt valójában? Nos, erről nem mesélhetek, de arról igen, hogy miért is volt fontos ez a csepp részlet.
Hősnőnk jelen esetben született nevén Pelágia, aki később Margarita néven híresül el az adott időszakban. Született tehetség, aki több pusztán egy színésznőnél, ő egy showgirl, aki nemcsak játszik, de énekel és táncol is. Sok férfi szívet vonz magához, válogathat a felső körökből is. Tettei nagyban befolyásolják az akkori társadalmat, beleértve a szent férfiak körét is. Később mégis megváltásért könyörög, aki megkeresztelkedése által „lemossa” magáról Margarita bűneit és ismét született nevét viselheti. Ám a világ nem huny szemet egy vétkezővel szemben sem, így egy cselre kényszerül, amely elhozza számára a békét és végül neve fennmarad az idők korain át.
A modern filológia nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a történeti Bűnbánatnak, hiszen olyan, mint egy jól felépített legenda, amely nagy szavakkal körül írva igen kegyes, mégsem megfogó e tekintetben.
A könyv szerint 1956-ból Gaby Morlay, egy francia származású színésznő jegyzi le életrajzát, amelyben az egykori díva, a színházi emberek védőszentjével azonosítja. És részben igaz is eme állítás, hiszen Pelágiához legtöbbször - ahogy Mária Magdolnához is – a bűnbánatot gyakorló prostituáltak imádkoznak. Neve hol feltűnik, hol letűnik a századok váltakozásával, mégis egy igazi ékessége volt az ókor könnyed, színházi világának.
SZU HSZIAO-HSZIAO
A yijik, […] kiváló előadóművészek; nemcsak az erotikus játékokban, de az éneklésben, a zenében, a társalgás művészetében is jártasak, akár a görök hetérák. És éppúgy, ahogy Athénban, a tarifáik sem voltak mindenki által megfizethetőek. A kevésbé jómódúakat és a katonákat alacsony árfekvésű bordélyházak szolgálták ki, mészárszékek, ahol a háborús fogolynőket szexuális rabszolgaként kegyetlenül kizsákmányoltak.(sic!)”
Ha a keleti világot vesszük górcső alá, akkor máris eszünkbe juthat a gésák világa. Ebben a társadalmi formában közkedveltek voltak azon művelt nők, akik szórakoztatási és művészeti szinten kimagaslóan képzettek voltak. A magasabb körökben mozgó férfiak társaságában elengedhetetlen, státusz szimbólumként is szolgáló „dísz elemként” is jelen voltak, amit bizony igen busás fizetséget igényelt. A másik hasonló társadalom, ámbár kutúrális gazdagságával és történelmével teljesen eltérő világú Kína volt, ahol a yitik néven „szolgálták” a nemesi réteget. Természetesen igen kevés olyan leány akadt, aki elmondhatta magáról, hogy vagyona felér egy férfiéval, ráadásul szabadon rendelkezhetett felette.
Szu Hsziao Hsziao egyike volt azon keveseknek, aki porcelán bőrével, kerek arcával, vékony derekával és dús keblével sok szívet dobogtatott meg. Szu 472-ben született Csientangban, egy jómódú kézműves család gyermekeként. Hamar kitűnt intelligenciája és művészetek iránti fogékonyságával, amely büszkévé tették szüleit és pénzt nem sajnálva támogatták a leányt. Bár abban az időben nem ez volt a legszerencsésebb döntés, mégis kiváló tanárok tanították a leányt, így gazdagítva kiapadhatatlan tudásszomját. Sajnos a halál korán elragadta a két felmenőt, így az árvaságra jutó lánynak önmagáról kellett gondoskodnia. Tizenöt évesen kénytelen volt eltartania magát, így nem maradt más választása, mint a legősibb mesterséghez nyúlnia, amely az akkori nincstelen és jövedelem nélküli fehérnépnek jutott osztályrészül. Az akkori társadalmi életet a patriarchális szemlélet határozta meg, amely tekintetében a nők alacsonyabbrendűnek számítottak, ezért engedelmességre és hallgatásra kényszerítették őket. A taoista felfogás béklyózta meg a szexuális életet, miszerint a nők hordozták magukban a Jin, tehát nőiesség erejét és a férfiak az ellentétes Jang-ot. A férfiak szexuális ereje nem a vágyuk kielégítését szolgálták elsődlegesen, hanem az önmegtartóztatással eljuttatni a választottjukat a gyönyörig. Ezzel a nézettel azt gondolhatnánk, hogy a szexualitás felemelő volt ebben a korszakban, de ahogy nem minden fehér, úgy a tematikának is megvoltak a maga árnyoldalai természetesen.
Szu karrierje hamar felfelé ívelt, mivel különleges külseje és költői vénája lenyűgözte a klienseket. Természetesen a szerelem is beköszöntött az életébe, amely végül megváltoztatta az egész jövőjét. Hogy pozitív befejezést élt –e meg? Nos, csak annyit írhatok, hogy a szerelem áldozatokkal jár, és kinek mi jut végezetül csak az élet a megmondhatója.
VERONICA FRANCO
„A ragyogás egy kurtizán elsődleges védjegye […]”
Nos, talán Veronica Franco neve nem is lesz ismeretlen a legtöbbünk számára, elvégre számos filmet készítettek az életéből. A Franco család egy ősi velencei alapító felmenőkkel rendelkező nemesi család, akik hosszú évekre visszamenőleg magas pozíciókban tevékenykedtek. Felmerülhet a kérdés, hogy lehetséges, hogy egy ennyire jómódú család leszármazottja igen fiatalon szerepel az előkelő társaságnak fenntartott kurtizánok listáján, ráadásul maga az édesanya a közvetítő szerepét betöltő személy. Erről bizony nem először olvashatunk, miszerint a férfi oldal korai elhalálozásával a hölgyek kénytelenek megélhetési forrás után nézni. Így esett, hogy Veronica az egyik legkedveltebb kurtizánok körébe csöppen és tört a lista legtetejére.
Róla részletesebben már nem szeretnék mesélni, hiszen élete a többi „sorstársával” egyetemben egy izgalmas olvasmányt ígér, csak kézben kell vennetek a könyvet!
Sajátos meglátásom szerint nagyon olvasmányos a kötet, ámbár azt el kell ismernem, hogy a részletgazdag – sok információval ellátott életutak cseppet nehezíthetik a haladást, ettől függetlenül, aki szereti a történelemet, szívesen fog elmerülni a magyarázatok soraiban.
Számomra nagyon szórakoztató és tanulságos is volt egyaránt. Minden életúton találtam bölcseletet, amelyektől többnek és talán némiképpen szegényebbek éreztem magam. Ez a kettősség elérte célját és sok-sok kutatómunkát áldoztam a széleskörűbb megértés okán, de minél jobban elmerültem egy-egy személy életét tekintve, annál szomorúbbá is váltam. Ezek a nők megmutatták, hogy egy lehetetlen időszakban is felemelkedhetünk az adott elvárások szorítása alól és nem kell készpénznek venni a körülményeket. Ugyanakkor legyen szó bármely korról és társadalmi szemléletről, egy nő csak akkor érvényesülhet, ha helyén van az esze, bátran tekint a világba és tudását kamatoztatja. A tanulás sok energiát követel, de egy olyan kulcs az élethez, amely sok zárat nyithat meg. Kinek az ősi mesterség jut, kinek más eszközök állnak rendelkezésre, mégis ítélet nélkül elismerem és csodálom életüket, merészségüket.
Ajánlom a könyvet nemtől függetlenül, mert bár elsődleges válogatott kurtizánok életébe enged bepillantást, mégis elgondolkodtató és széles történelmi időkből merítkező egyaránt. A történelmi kitekintések pedig könnyebbé teszik a megértést a társadalmi elvárások tekintetében. És ne feledjétek: „[…] csak akkor válik valaki felnőtté, amikor rájön, hogy semmit sem ér a pénz, ha nem lehet örömmé változtatni.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Corvina Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Manapság szülőnek lenni már nem egyenértékű azzal a fogalommal, mint akár egy generációval ezelőtt. Az évek folyamán számos érték és nézet megváltozott a világban, ami némi szabadságot, mégis annál több kötelességet hozott a gyermeket vállaló felnőttek számára. Számos esetben elmondható, hogy az anyaság puszta gondolata egy hatalmas rózsaszín buborék, amit a valóságban megélt tapasztalatok „bekoszolni” hivatottak. Ugyanis egy gyermekről gondoskodni nem csupa móka és kacagás bármennyire is ezt hirdeti a társadalom és sokszor az anyai szerepkör is sok olyan nehézséggel jár, amire igazán egyik külső segítségforrás –média, könyvek- sem tudja igazán a választ. De mi van akkor, ha a napi 0-24 órában tartó „robot” meghibásodik? Vajon mennyire elítélendő, hogy a gyermeket nevelő személynek is szüksége van egy bizonyos „énidőre”, hogy újult erővel végezhesse feladatát? Nos, erről és még számos fontos kérdésről szól ez a kötet. De mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy élmény volt.
A csillámpónin túl dübörög a dackorszak című könyvében már nagyobbak a gyerekek és bizony a problémák is kifinomultabbak. Mert mi van akkor, ha az adott gyermek a határait próbálgatja? És ha emellé még egy kistesó is társul? Igen, ez így együttesen már sokkal komolyabb a hétköznapokban, és ha azt vesszük, a fele se tréfa. Mert bár minden viccnek a fele igaz, ennek a történetnek minden szava mögött a hiteles valóság adja a táptalajt. Sok olyan könyvet olvashatunk, amelyben a szülőket segítő szándékkal, mindenféle kéretlen tanácsokkal látnak el, de eddig ez az első olyan alkotás, ahol egy anya felmeri vállalni, hogy ő is csak ember, igényekkel és vágyakkal. Ez a kötet erről mesél, beleártva magát a legmélyebbre ásott témákba is, ilyen példásul a „rosszanya” kérdése, a párkapcsolati hogyan tovább és igen, szó esik arról, hogy a gyereknevelés mennyire teljes embert igényel. Bár a mű elsődlegesen a női oldalt mutatja be, ezt én kiegészíteném azon édesapákkal is, akik magukra vállalják a gyermekkel való otthonmaradás minden terhét, legyen az a gyereknevelés, a háztartás vagy az egészség és hivatalos ügyek témaköre. Ha azt gondolod kedves olvasó, hogy hülyeség az egész, akkor javaslom, hogy olvass bele, hiszen lehet, hogy pont magadra ismersz, csak nem tudatosult még benned!
„(…) ne várd, hogy a gyereked kinyit egy könyvet, ha nálad csak telót lát 0-24-ben, ne várd, hogy egészséges ételeket egyen, ha tőled nem ezt látja, ne várd, hogy legyen kedve mozogni, ha a szülei csak punnyadnak stb.”
Tőlem egy ilyen könyv olvasása és értékelése nagy szó. Elsődlegesen azért, mert jómagam nem rendelkezem az anyaság ismeretével, hiszen nincsen utódom. De én magam is gyermeke vagyok valakinek és számos barátnőm most hasonló szituációkon megy keresztül. Elsődlegesen azért vettem kézbe a könyvet, mert szerettem volna megérteni, hogy ők most milyen élményekkel gazdagodnak. Másodszor pedig azért, mert még számomra is tudott meglepetést és örömet okozni. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha feljebb érezném magam az átlag anyáknál, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy olyan szemléletű személyt, mint amilyen én vagyok is tudott hasznos tanácsokkal ellátni, hiszen akár akarok gyermeket akár nem, NŐ vagyok és sok olyan élethelyzetben voltam már, amit a kötet írója is megemlít, vagy amihez tanáccsal szolgál.
„Szerintem minél jobban akarja valaki kierőszakolni ezt a tisztelet dolgot, annál inkább vakvágányra fut. Nyilván a gyereknek megtanítunk alapvető társadalmi normákat a köszönéstől kezdve azon keresztül, hogy az idős embereket óvjuk, védjük, szeretettel és megértéssel forduljunk hozzájuk. Szerintem ezek a szavak sokkal érthetőbbek, mint az elvont tisztelet. Morálisan sokat kell érnie egy gyereknek ahhoz, hogy felfogja, kit miért érdemes, lehet, kell tisztelni.”
Minden tiszteletem a szerzőé és azon asszonyoké, akik teljes „harci” díszben nevelik gyermekeiket, de szükségük van az úgynevezett énidőre és fel is merik vállalni ezt.
A szülői témakör igen kényes ebben a társadalomban és úgy ez érvényes az egész világra is. Felmenőink történetei és tanácsai immáron érvényüket vesztették nagyrészt, már csak azért is, mert ahány édesanya annyi lélek és életút, és ami 20 évvel ezelőtt működött, az a mai világban kevésbé fog. Ráadásul a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok mögött egy halom megszépült és elhalványult emlék van, hiszen a gyermek növekedési ösztöne nem változott ennyi idő alatt meg, csak a világ és annak nyitottsága más. A megértéssel való közeledés, sokkal nagyobb eredményekhez vezethet, mint a kéretlen tanácsok általi.
Nagyon élveztem a kötet olvasását, mert őszinte és szókimondó, ugyanakkor nagyon esendő. Minden hiba felvállalással és több szempontból való megvizsgálással van leírva, amitől úgy éreztem, mintha a szerző egy barátnőm lenne és csak egy kellemes beszélgetést folytatnék vele. Felemelő volt olvasni, hogy jutott el a kétségbeeséstől a felvállalt, határozott igényeket kommunikáló nővé.
Viszont lenne itt két dolog, amit sajnálattal tapasztaltam. Az egyik ilyen, hogy a kötet hemzseg az elütésektől és több helyen is a nyelvhelyességi hibáktól. Már többször is leírtam, hogy mennyire zavaró és olvasási élményromboló. A másik pedig a trágárság. Lehet jólesik kimondani, de attól még lehet egy kötet lezser, hogy közben nem használjuk ezen szóvirágokat. Persze a véleményem szubjektív és előfordulhat, hogy mást ez tesz boldoggá.
Összességében ismételten egy hiánypótló és szórakoztató könyvet olvashattam az írónő tollából.
Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen az anyaság kérdését mindenkinek jó ismerni, akár pozitív, akár negatív oldaláról, és ha ezt humorba forgatva kapjuk meg, még jobb. És a szerző tanácsával élnék jómagam is: „Azt szokták mondani, annyi szeretetet tudunk adni, amennyire magunkat szeretjük. Mennyire szereti az magát, aki minden mást maga elé helyez, és nem enged meg olyan „luxust” magának, mint az énidő?”
Amennyiben elmerülnél te is a kötetben, megteheted, ha az Aposztróf Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
„ Az igaz barát megérzi, amikor szükség van rá. Jön, jelzi, hogy itt van, bármikor számíthatsz rá, majd megy is.”
Nagyon ritkán engedem meg magamnak, hogy egy bizonyos elkeseredett és fájdalmas düh eluralkodjon rajtam, de ami ennek a könyvnek az olvasása után feltört bennem, végig söpört rajtam, mint egy tornádó és amíg ki nem tombolja magát, nem fog csillapodni. Többnyire temperálni igyekszem a felháborodásomat, de mivel ízig-vérig Nő vagyok, nem tudom és valahol nem is akarom jelen pillanatban fegyelmezetten csak leírni a regénnyel kapcsolatos meglátásaimat. Rám alapvetően is jellemző egy bizonyos szenvedélyesség, hiszen mindent szívvel-lélekkel csinálok, legyen az a munkám, a tanulmányaim, a hobbim vagy az igazságtalanság ellen való felszólalásaim. De mielőtt ebbe belemennék, itt is szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam ezt a kötetet. Tanulságos, de rendkívül depresszív gondolatokat és érzéseket hagyott bennem.
Durica Katarina - A rendes lányok csendben sírnak című regénye egy valós eseményeken alapuló történet, mely a 90-es években játszódik és a dunaszerdahelyi maffia uralmának eseményeit eleveníti meg. (Erről és az írónőről itt tudsz többet megtudni!)
A könyv három nő szemszögéből meséli el azon időszakot, mikor Dunaszerdahelyen magyarnak, nőnek, vagy fiatalnak lenni egyenlő volt az öngyilkosággal. Ennek a három teremtésnek két közös pontjuk volt. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laktak. A másik pedig, hogy valamilyen formában ugyanazért rettegtek a mindennapokban.
„Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”
A fenti idézet nagyon jó példa arra, hogyan is néztek szembe az ott élő emberek azzal a hétköznapivá váló pokollal, amit a helyi maffia okozott számukra. Minden egyes napot abban a rettegésben töltötték, hogy vajon szeretteink épségben hazaérkeznek-e? Esetleg ki tudják-e fizetni az egyre magasodó védelmi pénzt és marad-e annyi, hogy meg is éljenek? Vagy csupán eltudnak-e menni bevásárolni, dolgozni, iskolába úgy, hogy nem esik bántódásuk? Ilyen körülmények között létezni és élni a „mindennapokat” maga a Golgota legmélye és nincs kilátás a jobbra, szebb jövőre.
„Hiába, franciának lenni szexi, szlováknak nem az. Budapesti magyarnak lenni szintén dögös és egzotikus, szlovákiai magyarnak lenni viszont őrült gáz.”
Szubjektív véleményem a könyvről, hogy rendkívül fájdalmas volt olvasni ennek a három teremtésnek a sorsát. Több szemszögből íródott, mégis egy egységet képeztek az események hálóján át. Sokszor úgy éreztem ezt már nem lehet fokozni, de tévedtem, mert az írónő bizony képes volt még jobban „belém rúgni”. Sokszor mérges voltam, vagy fuldokoltam a mérhetetlen igazságtalanságtól, de nem tehettem semmit és végül elfogytak a sorok. Mit tehet az olvasó, ha nincs fájdalmára gyógyír? Talán semmit vagy elfogadja, hogy ilyen az élet. Szenvedünk vagy szenvedtetünk, de sosincs igazán béke. Az ember képtelen nyugodtan élni saját fajtársaival, hiszen rombolni és uralkodni kell, és ha valaki gyengébb, az uralom adta mámora részegítőbb lehet, mint egy jó bor. Persze szerencsére sokan nem ilyenek, mégis azok szenvednek a legtöbbet, akiknek semmi közük az egészhez.
„– A maffiának szüksége van a politikusokra, ugyanúgy a politikusoknak is szükségük van a maffiára.”
A karakterekkel nehezen azonosultam, amit először nem értettem, míg a végére rá kellett, hogy döbbenjek, bármelyikük lehetnék éppen én is. Sőt, az egyikük bizonyos események miatt tükörképem lett és nagyon megszenvedtem.
„Ez pont olyan, mint hogy lyukas zoknira sohasem húzunk csizmát, nem indulunk útnak. A fehérneműszettnek is mindig passzolnia kell – színben, anyagban, mintában-, mert mi van, ha elüt az autó, bevisznek a mentősök, dől a vér mindenfelé, és mit szólnak majd, ha a zokni lyukas, a melltartó pedig nem passzol a bugyihoz? Hm? Na, ugye? Mit szólnak? Miccónak? – nálunk ezt így mondják.”
Júlia személye volt az egyik legkönnyebb azonosulásom, mert az ő félelmei minden második nő gyötrelmei a mai napig is.
- Úgy felnőni, hogy narcisztikus szülők parancsaira cselekszünk és tulajdonképpen felnőttként már azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Hiszen mindig patyolattisztának kell lenni, mert mit szólnak az emberek, mit szól az anyósom, a férjem, a gyermekem osztályfőnöke. Rettegni napi szinten, hogy minden tökéletes legyen, és ha hibázunk gyomorideggel kelünk és fekszünk, a házasságunk már egy szürke máz, mely ránk keményedet, ha akarnánk se tudnánk lekaparni, de minek is, hiszen jó az úgy ahogy van. Aztán megjelenik egy férfi, egy pillantás, egy lopott szisszenés és már tudjuk, hogy valami kirobbanni készül bennünk. Próbáljuk elfojtani, küzdünk és rettegünk, hogy senki még csak észre se vegye, hogy min megyünk keresztül és bár ez maga az őrület, de mégis egyszer olyan jó lenne csak a pillanatnak élni. –
Ilyen gondolatokkal lettem egy fodrász, egy családanya és egy feleség, akinek felrobbant a megszokott közönye és belül, ott mélyen feléledt az a bizonyos „Nő vagyok, jogom van boldognak lenni” szlogen. Érdekes élmény volt az biztos.
„(…) az életben a legjobb tanácsot a fodrászok adják: emeld fel a fejed!”
Erzsi már egy teljesen más élményként csapódott le bennem:
- A reményvesztettség, a folytonos kibúvók keresése, a mások hibáztatásának elegye adta létezésünk alapjait. A napi „tea” nagyon finom, jó, ha mindig kéznél van, bár a fiunk nem örül neki, de hát, amit nem lát, az meg sem történt, nem igaz? És persze a sorozatok, hiszen annyit szenvedett már szegény Esmeralda, igazán megérdemli a jobb sorsot. De vajon, ha neki sikerül, nekünk miért nem jött össze? Persze, egyedül maradtunk és két gyereket felnevelni nagyon nehéz, amit tudtunk, megtettük. -
- De a mi drága vézna gyermekünk, az az áldott lélek, hogy megnőtt, már rá se ismerni. Van vagy két méter és olyan, mint egy szekrény és állandóan házon kívül van. Jó lenne, ha találna egy jó munkát és egy rendes kislányt, az lenne az igazán megfelelő.–
Ezek a gondolatok jutottak nekem Erzsi bőrébe bújva és sokszor úgy éreztem, hogy meg kell, hogy rázzam, fel kell, hogy ébresszem, de végül feladtam. Csak hagytam, hogy a múlt átvegye felette hatalmát, mert már nem érdekelte semmi.
„A fiam rossz úton járt, ezt tudtam, de imádkoztam érte. Jártam a templomba, beszéltem Zoltán atyával, ő is biztatott, hogy tíz miatyánk, három üdvözlégy.”
A legnehezebb és egyben legfájdalmasabb élményem pedig Hilda szerepe volt. Nem azért volt nehéz, mert fiatal és néha felelőtlenül könnyelmű volt, hanem abban a városban élni egy nyílásban lévő virágszálként nagyon letaglózott és sokszor fel is dühített:
- Sokszor úgy éreztük, hogy a szüleink túl szigorúak, de hiába nem mondunk igazat, mindig lebukunk. Ilyenkor persze bánjuk, amit tettünk, de tudjuk, hogy muszáj lesz megint, mert nem lehet elmenni sehova, és sokszor félünk azoktól a fiatal fiúktól is. Sokan vannak, mindig színes ruhákat hordanak, menőznek és durvák, jobb a békesség, de annyira jó lenne egy rendes srác, és ha felvennének az egyetemre minket. Akkor eltűnnénk ebből a porfészekből és nem kellene folyton rettegni, igen ez lenne a legjobb számunkra. –
Hilda szerepe egy mérföldkő volt a számomra, egy olyan tanulságos látásmódot kaptam általa, amelyet nem kértem és pont ezért akaratlanul is feltépőtek az én sebeim is. Vannak események, melyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, mindig minden körülmények között ott lesz velünk. Már sosem leszünk ugyanolyanok, mint előtte, egy korszaknak vége.
A könyv valós eseményekből merítkezik, ami folyamatosan táplálta a fájdalmamat, és a kétségbeesésemet, hogy, hogyan voltak képesek embernek nevezett szörnyetegek ilyeneket tenni olyanokkal, akik semmit se ártottak nekik. Pénzt keresni: tehetség, szorgalom és akarás nélkül, ide vezet mindig. Ha nincs tehetség, még az utóbbi kettő megmenthet, és mindig van eredménye, de mások fájdalmából nyerészkedni, sőt mi több kéjelegni, az egyik legundorítóbb bűn a szememben. Nem vagyok vallásos, nem egy eszme miatt írom ezeket, hanem azért, mert összefogással egy élhetőbb világért mi vagyunk a felelősek.
„A gyerekek olyanok, mint a nyílvessző, mi kilőjük őket, útjukra bocsátjuk, de azt már nem tudjuk befolyásolni, hogy a nagy szélben, hóviharban, hurrikánban ne térjenek el, a tervezett iránytól.”
A fenti idézet is igaz, de a kilövés iránya sem mindegy merre mutat, mert egy jó szögből nehezebb a rossz irányba terelődni, tény, hogy vannak erre is példák, de sokkal kevesebb. Szülőnek lenni felelősség és nem csak lemondás. Érdekes, ahhoz, hogy háziállatod legyen, sokszor ötvenszer átgondolt tény és eshetőség. De gyermeket vállalni és a szélben elereszteni, hogy majd lesz valahogy, csak egy pillanat műve.
Ami pedig az erőszakot illeti, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ne drámázzak, hiszen minden második embert ér erőszak valamilyen formája. Ha nő vagy akkor nemi, ha férfi, akkor egyéb testi. Mondja ezt úgy valaki, hogy nem retteg minden érintéstől, nem undorodik a saját lététől és minden reggel van esélye arra, hogy pihentető álomból emelje fel a fejét a párnáról. De, akik átélik a borzalmakat, azoknak az álmatlan sötétség egy börtön, ha becsukják a szemüket, akkor különböző jelenetek kerülnek elő, melyeket felejteni és mélyre tuszkolni próbálnak egész nap a fényességes ég alatt. Mikor kérdezik, hogy vagy, mégis mit felelhetnél? Létezel, de csak egy héj vagy, belül nincs semmi, csak az üresség. Természetesen telnek az évek, és aki szerencsésebb, -mert erős lélek, vagy kap külső segítséget- fel fog épülni, de ugyanolyan nem lesz többet. Lesz egy az előtti és egy utáni élete, amit csak bár mélyre temet, de elfelejteni nem lehet.
Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon intenzív és fájdalmas történetet olvashattam, amit sokáig magammal fogok vinni lélekben. Valószínűleg soha többet nem fogom újra kézbe venni, de azért nagyon hálás vagyok, hogy olvashattam és sok információra lelhettem általa.
Hogy kinek ajánlom? Igazából senkinek és mindenkinek. Egyszer érdemes elolvasni és tudomásul venni, hogy ez megtörtént és hálásnak lenni, hogy nem akkor, hanem a mostban élünk. És egy jó tanács a történetből: „Kritizálni, pletykálni, megjegyzéseket tenni mindenki tud. De egy lépést hátrálni, és megvizsgálni a probléma gyökerét, segítő kezet nyújtani, azt már kevesen.”
Amennyiben elolvasnád a könyvet, akkor a Libri oldalán be tudod szerezni.
Írta: NiKy
Először is szeretném megköszönni az Európa Könyvkiadónak a könyvet, hogy lehetővé tette a számomra, hogy olvashassam a könyvet, még akkor is, ha témáját tekintve igen fájdalmas volt a számomra.
Az írónő munkásságáról már hallottam és többször is olvastam róla szóló cikkeket. Ezért mikor megláttam, hogy magyar fordításban is megjelennek művei, nagyon megörültem és vártam a lehetőséget, hogy kézbe vehessem. Annyit érdemes tudnotok, hogy nem csak alkotóként kiemelkedő a személye, hiszen ő az első afroamerikai nő, aki 1983 –ban Pulitzer- díjat nyert szépirodalmi témakörben. Alice Walker a mai napig aktivistaként, tanárként és a közéletben szerepet vállaló értelmiségiként is kiemelkedő színfoltja az amerikai kultúrának. Alkotásaival és szereplései alkalmával is folyamatosan az egyenlőtlenségek, az elnyomások és a nélkülözések ellen lép fel. Számomra követendő példakép, ha őszinte akarok lenni.
A kötetre borítója alapján is külön figyelmet fordítottam- még valamikor az év elején - és nagyon boldog voltam, mikor végül beszereztem, mert valami szemet kápráztató, legalább is a számomra. A fenti idézetet pedig azért választottam, mert minden benne van, amit a témáról tömören gondolok és érzek. Mikor elolvastam a fülszöveget cseppet ledöbbentem, mert bár sejtettem, hogy súlyos tematikával találkozom, de a mélysége fojtogatóan hatott rám és úgy gondolom, hogy sokáig velem marad gondolataimban.
A kötet több szemszögből íródott. Minden karakternek megvan a maga fájdalma és egy bizonyos bűne, melyről, ha szeretnének se tudnának megfeledkezni. A fülszövegben olvasható, hogy a könyv Tashiról szól, egy női beavatási szertartáson átesett olinka lányról, akit férje magával vitt az Egyesült Államokba. Női beavatási szertartás egy barbár nézetteken alapuló folyamat, mely a mai világunkban is még legalább kétszázmillió nőnek és kislánynak okoz állandó fájdalmat, a szülési szövődményekről nem beszélve. Az alapvető testi öröm pedig már harmadlagos, hiszen ezáltal teljesen megfosztottként kell leélniük a hátralévő életüket. Tashi beleőrül a tudatba, hogy a félre értelmezett hitből és hűségből önként vetette alá magát teste megcsonkításának, ami miatt később fia agykárosodással születik.
A történet számomra különleges, mert az írónő lendületesen és választékosan adja át gondolatait olvasójának. A karakterek, bár nincsenek teljesen kidolgozva, mégsem éreztem ennek hiányát, hiszen a cselekmény kárpótolt.
A most leírtaknak semmi köze nincs egy politikai felfogáshoz sem, csupán, mint szabad nő írom le a gondolataimat. Teszem ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, lesz, aki nem fog velem egyetérteni és talán dühöt is ki fogok váltani, de akkor is meg kell, hogy tegyem.
Mint láthatjátok, nem egy könnyű, vidám olvasmányról írom most a véleményemet, ami ha nem is közvetlenül, de igaz történeten alapul. Hiszen azt gondolnám, én naiv, hogy a XXI. század elején már nem találkozhatunk ilyen barbár, tudatlan viselkedésformával. Vállalom a kijelentéseim következményeit, de leendő egészségügyi hallgatói szemmel nézve, de akár nőként is írhatom, hogy egyáltalán nem tartom intelligens és a következményeket ismerő hagyománynak. Hogy fordulhat elő még ilyesmi az internet korában? Nos, erre van egy elméletem.
A Nő azért, mert fizikailag nem olyan erővel rendelkezik, mint egy férfi, még nem eszköz és nem alattvaló, vagy szolga. A nő az élet fája, ahogy azt az értékelésem elején is írtam. Ahogy a férfi, úgy a szebbik nem is kell a szaporodáshoz, - nem elhanyagolható nézőpont, hogy az utód neveléshez is- és számos más területen is szükségünk van egymásra. Amit a világ történelme „hurcol a vállán” azt elfeledni nem lehet. Azt a mocskot és szennyet, semmilyen tett nem mossa tisztára, de ennek a jelenben és a jövőben nem kell így lennie. Tehát az egyenlőség a nemek között nem egy eldöntendő kérdés, hanem alapvető, születésünkkor ránk ruházott jog, és senki ezt felül nem írhatja. Sem elnyomáson és más ember fájdalmán nyerészkedő vallási nézetekből adódóan, sem etnikai, vagy politikai felfogásból eredően. A hölgyek sem nem jobbak, vagy nem rosszabbak a férfiaknál, csupán más funkciókkal rendelkeznek. Hiszen érzünk, reménykedünk, vágyunk és érezzük a fájdalmat, veszteséget. De ugyanúgy mindent megteszünk a családért, a társadalomért. Nem kötelességünk a szülés, de mivel biológiailag belénk van kódolva, sokan élnek ezzel a csodával. Ma már nem fontos, hogy ki milyen erővel bír, ami a fizikai elméletet illeti, de lelkileg vagyunk olyan erősek, mint a másik nem, sőt némely női típusok sorsuktól függően elképesztő terhet képesek cipelni.
A véleményem nem a feminizmusból ered, hanem az emberi elnyomás és kínzás ellen íródott. Ugyanúgy nem viselem el, ha férfit bántanak, nemhogy gyermeket vagy nőt. A hagyomány tisztelete, csak akkor megfontolandó, ha nem árt senkinek. Meglátásom szerint az ember nemtől függetlenül a legszebb és egyben legpusztítóbb élőlény, mely ezen a bolygón kialakult.
Ahogy születünk ajándék. A rendellenségen, ha módunkban áll segíteni kell, de egy funkcióját betöltött szerv eltávolítása kegyetlen és barbár módszer. Hiszem, hogy az oktatás magasszinten tartásával és a minél több országba és világba eljutó információkkal tudjuk segíteni azon népek „sérültjeit”, akik atavisztikus hitrendszerük miatt másokat egy életre megnyomorítanak és kihasználnak. Igen, ez a kihasználás egy formája, hiszen a régi nézetek másokra való kényszerítése, akár belenevelése a szememben elfogadhatatlan és szerencsére egyre több ember szemében is. A testünk ajándék, bánjunk vele úgy, ahogy megérdemli. Együnk minél egészségesebben, sportoljunk és ha megtehetjük, sokszor vizsgáltassuk ki magunkat. De amihez nem kell semmi, az a tisztelet. Tiszteld magad és másokat, hogy egy békés és minőségi életet élhess amennyire csak lehetséges!!
Ez az idézet a kötetből szintén kiemelést érdemel. Nézzétek csak!
„(…) az emberi együttérzés és az emberi kegyetlenség egyforma mennyiségben van jelen a világban, és rajtunk, minden egyes emberen múlik, merre billen a mérleg nyelve.”
Ez a történet számomra nagyon fájdalmas pofon volt és hiszem, hogy sokan megfogjátok érteni miért is írtam le ezen sorokat. Azt hiszem a lelkem üvöltését és sírását még egy darabig magamban fogom érezni, hiszen ezt az értékelést is könnyezve írtam le.
Ajánlom a könyvet minden nőnek, férfinak, tehát nemtől és életkortól függetlenül. Ha csak egyszer is, de olvasd el és értsd meg az üzenetét! Mert, bár nem fogsz jól szórakozni olvasásod folyamán, de a témáról mindenkinek tudnia kell vagy illene!
Köszönöm, hogy elolvastad ezt az értékelést. Ha van gondolatod a témával kapcsolatban kérlek, oszd meg velem a blog hozzászólási funkciójánál!
Amennyiben érdekel a könyv az Európa Könyvkiadó oldalán meg tudod venni.
Írta: NiKy
A művészet szerteágazó és csodálatos. A művészi kifejeződés a világ felé egy aranytoll az író kezében. Igen az író is egy művész, akinek csak a képzelete szabhat gátat és bármit képes olvasója elé tárni. Legyen az az élet árnyékolt oldala, vagy két ember között egy elválaszthatatlan kötelék, akár a halál eljövetelének borús pillanata. Mindent elénk tud tárni és már csak rajtunk múlik, hogy mit értékelünk és képzelünk általa.
Először is szeretném megköszönni a Kossuth Kiadónak ezt a remek történetet, mert nélkületek nem valószínű, hogy olvastam volna. Köszönöm, mert általatok kaptam egy új kedvenc írót és egy nem hibátlan, de annál érdekesebb és színes történetet.
Caroline Bernard egy olyan alkotó, aki látott egy álmot, miután felfedezte, Mexikó egyik legtehetségesebb festőjének életét és munkásságát. Miután belemerült és feltöltekezett minden fontosabb információval, megálmodta számunkra Frida Kahlo életét, melynek alapjait hűen meghagyta, de a köré épített kellékeket, embereket és eseményeket már némiképpen a maga álmaiból szőtte ki. Mindezeket összekeverve -mint ahogy későbbiekben Fridáról is írni fogom- egy új alapokra helyezte a művésznőt, és megszületett Frida Kahlo és az élet színei alkotása.
A könyv három fő részre osztható.
Az első rész egy igen fontos időszakról mesél, melyben megismerjük az ifjú Fridát, ki már akkoriban is egy különlegességnek számított a maga korában. Rendkívül bájos, merész, sokszor túlzásokba eső szépségként, és egy ifjú menyasszonyaként éli mindennapjait. Már korán betegség alakul ki nála, mely a későbbiekben csak rosszabbodik. Sajnálatosan egy komoly balesetet szenved, melynek gyógyulása egy egész életen át fog tartani. A közvetlen felépülés, a festészet iránt való elköteleződés és majdan az első és szintén egy életen át tartó szerelme, Diego Rivera festővel való megismerkedését követhetjük nyomon.
A második rész már egy komolyabb időszakot ölel fel. Diego feleségeként megismeri az asszonyi lét boldog, szenvedéllyel és majdan a folyamatos keserűséggel, a spontánvetélésekkel és más szomorú, de annál józanítóbb élményekkel telített időszakát. Folyamatosan pengeélen táncol élete folyamán, mindig keresve önmagát, melyet igazán a képein keresztül figyelhet meg az iránta érdeklődő, figyelmes olvasó.
Ebben az időszakban változik igazán nővé, aki rájön saját korlátjaira, mégis a szabadságot kutatja és az élet adta – sokszor eltúlzó - örömöket hajszolja. A folyamatos csalódásoktól és nehézségektől függetlenül egyre merészebb képeket alkot, melyekben igazán magára lel. Egy napló tulajdonképpen a festészet Frida számára, melyben minden alkotása egy-egy életszakasz lezárása, vagy kezdete, akár egy képen több eseményt is ötvözve. Rendkívül merész és határozott színekben látja önmagát a képeken, mindig felhasználva egy bizonyos torzulást, ami a groteszk valóságot befogadhatóbbá teszi. Az akkori társadalmi nézetek még nem liberálisok és sok esetben a mindennapokat megmérgezik az aktuális politikai nézetek és események. És ugyan itt még egy fontos esemény is sorra kerül, mely alapjaiban változtatja meg főhősnőnket, mégis ez a változás indítja el egy olyan úton, amit alap esetben léhűtőnek is mondhatnék, még sem teszem. Mert számomra pontos érzéseket és gondolatokat adott és az akkori női kép még egy láncra vert galamb formájában elevenedik meg szemeim előtt.
A harmadik és egyben utolsó szakasz, pedig már egy olyan nőt mutat, aki felfedezi önmagát a szabad szerelem és festészet által. Lerántja a nem létező láncokat magáról és mer élni az élet adta örömökkel, lehetőségekkel.
Természetesen itt is nagy csalódások és küzdelmek várnak rá. Fiatal kora ellenére a fájdalom jóbarátként van jelen a mindennapjaiban, mégis képes szemében tűzzel harcolni és a festészet rabjává válni. Szépsége és különlegessége megmutatkozik öltözékében is, mely elborzasztja a környezetét, de végül mégis egyedivé teszi a világban. Bármely földrészre is teszi lábát csodálói gyűrűjében éli mindennapjait. És mikor eléri az utolsó időszak lejtője felé vezető utat, mégis egy ugyanolyan kar öleli körül, ki anno felemelte és elindította. Mint látjátok egy különleges és bátor nőről szól ez a történet, akinek kemény sors jutott, mégis nyavajgás nélkül, szembe mert nézni a világgal. Tekintetében és képeiben látható az a kihívó, némiképpen gúnyos nézet, hogy „itt vagyok, gyertek, lássatok, bármi történjék is!!”
Biztos van köztetek olyan, aki azt gondolja, hogy nem nagy szám ilyennek lenni, de sajnos meg kell, hogy cáfoljam ezt a gondolatmenetet. Abban a korban, melyben Kahlo élt, messze se volt egyszerű nőként, forradalmárként, asszonyként, szabad és önálló életet élő személyként létezni. Bár nem volt egyértelmű az a bizonyos lánc a nők bokáján, mégis a láthatatlanság fátyla ott lebeg az elvárásokban és így a két háború közötti időszak több szempontból is egy puskaporos hordó volt, az akkori merész nők és férfiak számára egyaránt.
A történet számos elemet takar, melyből megfigyelhető Frida gondolkodása és személyiségének fejlődése. Ugyanakkor négy nagy szerelmet fedeztem fel az életében. Az első a festészet iránt kötődött, melynek köszönhetően maradt fent a neve az utókor számára. A második egy nála bőven idősebb férfi iránt gyúlt, mely egy egész életen át kitartott, de a tűz hol lobogott és mindent felégetett, hol csak pislákolt, de mindig parázslott, még a legnagyobb veszteségek időszakában is. A harmadik a szabad élet és szerelem iránt alakult ki. Frida színessége nemcsak a ruháira, képeire, de az emberi kapcsolataira is kivetíthető, hiszen számos szerető és csodáló vette körül. A negyedik és egyben talán a legmegfogóbb, az élet iránti hatalmas elkötelezettsége. Fantasztikus volt olvasni és látni, ahogy szemeim előtt bontakozott ki egy sérült lányból az „élni akarás növénye”, mely a hánytattotságok ellenére is csak növekedett. Minél nehezebb volt az akadály, annál nagyobb szirmok nyíltak ezen a virágon és hozzá foghatót abban a korban nem találtam senkiben sem.
A kötet több fontos időszakról számol be. A politikával és a szerelemmel változó nézetek és személyek jönnek – mennek, de egy bizonyos kötelék soha fel nem oldható és ez tartja egyben a művésznő munkásságát is.
Egy saját meglátásomra szeretném felhívni a figyelmedet, ugyanis Frida és Diego kapcsolata több mint viharos, mégis látni véltem egy tükröt közöttük. A szememben e két személy egymás tükörképe. Bár kezdetben a kapcsolatukat mester és tanítványaként fogtam fel, a későbbiekben beérnek a lelkek egymáshoz. Mindkét személy művész mind az életében, mind a vásznon és pont ezért ez a tükörkép hol torz, hol pedig éles és színes, és ettől is olyan felkavaró az egész könyv.
Azt gondolom, hogy nem felhőtlen az olvasási élményem, mert többször félre kellett tegyem. Megbolondított ez az elfogult nézett egy számomra elfogadhatatlan viselkedésforma miatt, ugyanakkor nem vagyok Frida, hiába ismerem a művészek által megélt szárnyalást, sosem leszek képes átadni magam egy olyan férfinak, aki ekkora hatással lenne rám. Sosem lennék képes feladni teljesen önmagamat, mert senkit sem tartok olyan megbízhatónak, hogy ezt bárkiért megtegyem. Még saját magamat sem.
Végül egy meglátás, ami egy örök igazságot jelent és kár, hogy én is csak most fedeztem fel. A következő idézet felnyitotta a szemem és remélem, hogy többen leszünk így. Nézzétek csak!
Ettől függetlenül egy nagy élménynek éltem meg a könyv olvasását és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára vettem kézbe.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Kossuth Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
„Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek.”
Először is szeretném azzal kezdeni az értékelésemet, hogy köszönetet mondjak egy kedves olvasni szerető molytársamnak, mert nélküle mostanában nem tudtam volna elolvasni és bizony egy nagyszerű élményről maradtam volna le. Köszönöm.
Nem csinálok titkot belőle, hogy nagyon különc és egyéni nézetekkel tekintek a világra. Az igazságérzetem a plafont verdesi és ki is állok mindazért, amit vallok. Hogy jobban értsétek miről is írok: sokszor olyan állatokat és növényeket szeretek, melyeket az átlagember megvett, vagy rá sem néz. Egyet kivéve, a címet adó virág számomra a szívem csücske és mikor megláttam, hogy miről szól a kötet egy pozitív töltetű ómennek vettem. A borító egyszerű, de nagyszerű érzés kelt az olvasni vágyók szívében, hiszen semmi giccs nincs rajta és jó egyszerűen rátekinteni. Ráadásul hűen levetíti a történet tartalmát, egy figyelmesebb szemlélőnek sok mindent elárul, ahogy szemügyre veszi.
Tartalmát tekintve a könyv a II. világháború időszakában játszódik és korhűen követhetjük végig az akkori eseményeket. A könyv elején található egy rövid tájékoztató szöveg, mely felhívja az olvasó figyelmét, hogy a történet valós eseményeket dolgoz fel, de bizonyos részleteket, eseményeket picit megváltoztatott az alkotó. Ezzel semmi problémám nem volt, mert bizony mind az a borzalom, mely ebben a könyvben meg van írva, az emberiség egyik legnagyobb kudarca és bukása.
Kudarc azért, mert egy pár évtizeddel ezelőtti esemény, az I világháború nem tanított meg semmit és ugyan azon hibákat követték el az emberek. Bukás pedig azért, mert mint ember kudarcot vallottak. Meglátásom szerint a hit világokat változtathat meg, életeket formálhat át, de el is vakíthat. Ez mindig attól függ, hogy egy adott nép mely irányba fordul és kit emel ki maga közül. Amikor egy személy tömegek pusztítását okozza és gyűlöljük évek múltával még a nevét is, rá kell, hogy döbbenjek most sem tanultunk semmit. Egy lélek kevés ahhoz, hogy egy világ lángba boruljon, de elég ahhoz, hogy az első hullámokat felkorbácsolja.
Ez a történet négy szálon futó események és karakterek szintézise. Az első és talán kulcsfontosságú szereplő Franka Gerber, aki nővérként dolgozik és örök lázadóként kívülállója az akkori rezsimnek. Hite és cselekedetei mindig arra ösztönzik, hogy amíg egy ember is ellenáll, van remény. Róla és a családjáról nagyon sok mindent megtudunk és ezért automatikusan kiváltotta bennem a szimpátiát. A másik főszereplő egy bizonyos katona, aki hasonló nézetekkel szemléli a háborút, mint Franka, mégis teljesen más életet él és komoly szerepe van a történetünk eseményeiben. A harmadik karakter szerepe alap esetben mellékes lenne, én mégis a főszerepek közé sorolom. Franka ex-kedveséről van szó, aki most már legnagyobb ellenfelének embere. Azért gondolom kiemelkedőnek, mert végig jelen van a történetben, folyamatosan feszültséget okoz és rendkívül komoly következmények kiváltója. Bár a könyv negatív szereplőinek táborát erősíti és kimondottan nem kedveltem, ennek ellenére valahol mégis szánalmat hozott felszínre bennem. Szántam azt a fiút, aki elindult ezen a lejtőn, a szülői háttere is olyan volt amilyen, ezért neki nem volt más választása, mint hogy magáévá tegye annak a kornak a szellemét. Ha csak szimplán tekintenék rá, megvetném, de megláttam benne az elveszett férfit és a törődő apát és ezért ez a picinyke reménysugár előhozott belőlem egy erős szánalmat, valamint azt a gondolatot, vajon mi lett volna vele, ha nem így alakul az emberiség történelme! A negyedik szál pedig a fenti szereplők múltja, mert bizony mindenkinek megvannak egy szebb korból hozott történetei, családtagjai, mikor még tiszta volt az ég. És ahogy felelevenedik, a lapokon a múlt úgy válik egyértelművé, hogy kiből miért lett a jelenben az aki, és megértettem, hogy elkerülhetetlen volt az események ilyenné alakulása.
Nagyon tetszett, hogy bár a tematikáját tekintve súlyos és rendkívül fájdalmas, mégis hagy az író egy picinyke, lehelet vékony reménysugarat, melyben a pozitív, virágzó érzelmek is helyet kaptak. Ez pedig nem más, mint a szerelem. Nincs kiemelve, mégis pontosan tudtam, hogy ott van. Körül lengi a karaktereket és reményt ébreszt az olvasói szívekben, mint az enyémben is.
A történet lezárása érdekes volt, bár számítottam rá, mégis kicsit csalódottan csuktam be a könyvet, mert túl gyorsnak éreztem az események elvarrását. Szívembe zártam ezt a könyvet és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára vettem kézbe.
Számomra kedvenc lett és ajánlom mindenkinek, aki szereti a korhű történeteket, az emberi szenvedést és a feszültséget, de pontosan ugyan olyan örömmel nyugtázza, hogy a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését.
Záró gondolatként pedig csak annyit írnék, hogy új század hajnala virradt nem is olyan régen az emberiségre. Tanuljunk a múlt hibáiból és tegyünk a gyűlölet és igazságtalanság ellen annyira, amennyire csak lehet! Köszönöm.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Maxim Kiadó oldalán meg tudod venni a könyvet.
Írta: NiKy
Azt hiszem, hogy mindenkinél eljön az a pillanat az életében, mikor ráeszmél, hogy az adott kor, melyben él és az adott társadalom, mely körülveszi, bár változik némiképpen, de sose elengedően. Egy örök körforgás a nemek közti megkülönböztetés, és sokan gondolhatjátok, egy újabb feminista nézőpont, ki kell, hogy ábrándítsalak, szó sincs erről. Csupán a saját lelkem háborgását próbálom csillapítani, mikor eme sorokat írom.
Újabban több olyan könyvet veszek kézbe, mely valamilyen formában emberi sorsokkal foglalkozik. Hogy ez most női vagy férfi, teljesen mindegy, csak az számít, hogy ezt a mérhetetlen tudás utáni szomjamat, valamelyest csillapítani tudjam. Ez több-kevesebb sikerrel történik, de pont ezért nem könnyű tematikában olvasok, és pontosan sejtem minden egyes új kötetnél, hogy valamilyen szinten meg fog érinteni.
Azon személyek táborát gyarapítom, akik nem tudnak elmenni embertársaik mellett, hogy ne adakozzanak, ne legyen pár kedves szavaik a másikhoz. Ennek egyik oka, hogy sokszor belenézek az emberek szemébe, és visszahőkölők. A legtöbb esetben üresség, fáradtság, szomorúság, vagy egy bizonyos kihívó pillantás, de semmi vidámság, kedvesség, és egyszerűen bánt. A másik indokom, pedig az, hogy számomra is jólesik, mikor valaki veszi a fáradtságot és rám mosolyog. Nem kérdez, nem akar semmit, csak megosztja velem egy apró pillanatát. Tudom, hogy káosz az életünk, de messze se olyan rossz, mint bizonyos korok szülötteié, akiknek nem volt más választásuk, mint harcolni, vagy meghalni.
Tudom, kicsit szélsőséges gondolatok ezek, de miután becsuktam eme kötet utolsó lapját, ezen és ehhez hasonló gondolatok árasztottak el. Mostani olvasásom alanya témakörében elég súlyos, egy két világháborút érintő életpályák halmaza.
A kötet három nő sorsát mutatja meg olvasójának. Viszont nem egyértelműen, mert főszereplőként megismerjük Charlie St. Clair, egyetemistát, aki a második világháború után felkerekedik, hogy megkeresse egyetlen barátnőjét és családtagját, kinek nyoma veszett. Charlie első útja egy bizonyos Eve Gardinerhez vezet, melyről kiderül, hogy ő a történet másik fő karaktere. A kettejük kapcsolata, bár nehézkesen indul, egy nagyon szép kapcsolati és jellemfejlődésnek lehettem tanúja. Míg Charlie a történet szerinti jelenben gondolkodik, cselekszik, addig Eve a múltból lép elő, jelenkori énje visszaemlékezéseiből bontakozik ki az olvasó előtt. A két nő sorsa bizonyos szinten hasonló, bár Eve élete tele van hazugságokkal, ármánnyal és bosszúval. Úgy gondoltam evvel meg is vagyok, de rá kellett döbbenjek nem egészen. A múltból kiindulva felsejlik egy harmadik női szereplő is, melynek kiléte sokáig homály fed, de ahogy alakulnak a történtek, egyre jobban belopja magát a szívekbe, és a végén egy teljes karaktert ismerhettem fel személyében, akinek szerepe nagyon fontos az események alakulásában. Az ő sorsa is kegyetlen, és be kell, hogy valljam érte sírtam a legtöbbet. Visszatérve a másik két hölgyeményre, míg az egyik a történések alakulása folyamán válik igazán nővé, és felnőtté, addig a másiknak is hasonló átalakuláson kell átesni, csak egy sokkal nehezebb térben és időben. A két lélek esszenciája nagyon azonos, mert bár döntéseik alapján kerülnek bele igazán az életbe, mégis a háború szennye formálja őket és a társadalmi elvárások.
Azt gondoltam, hogy önmagában feldolgozni három asszony sorsát is éppen elegendő lenne, de ez a kötet hűen letükrözi a két világháború szégyenét, brutalitását, és veszteségeit. Sokkalta többet kapunk olvasás közben, és pont ezért a kötet négy nagy részre osztható.
Az első egy bizonyos szinten bevezető, ízelítő az olvasónak. Megismerjük a szereplők kilétét, nagyjából kapunk egy korrajzot és némi támpontot, hogy honnan indulunk.
A második rész már sokkal elevenebb, egy komoly élethelyzet tárul elénk, sokszor a döntések helyessége megkérdőjelezhető, ugyanakkor, ott, abban a pillanatban senki nem állíthatja, hogy jobban helytállt volna.
A harmadik már a háborúkban lévő nyertesek és vesztesek képekben való ismertetése, a különböző karakterek által felvázolva. Rendkívül nehéz sorsok pillanatképei, mely megfullasztja az olvasót és nem ereszti. Múlt és jelen szörnyűségeinek váltakozásával, felépít egy olyan képet szemeink elé, melyet nem akarunk tudni, nem akarhatjuk látni, de tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Emberek millió vesztették életüket különböző kegyetlenségek által, mindezt egy eszméért, amit igazándiból nem érthettek, hisz a forrásuk nem ők voltak. Képet kapunk a német felfogás, az emberi mocsok változatos szakaszairól és szintjeiről, és megmutatkozik, hogy igazán akkor ismertetik meg az ember lelke, ha hatalmat kap, vagy nagy kár éri.
A negyedik és ezennel utolsó nagy fejezet értelmet ad némiképpen ennek a sok gyötrelemnek és fájdalomnak. Ki a bosszúja által, ki egy felelősség vállalással, ki a démonai szabadulásával, más pedig a halállal. Ha belegondolok egyik sem igazán happy and, hogyan is lehetne az! Mégis jobb forgatókönyv, mint azt vártam volna. A történet egyik legnagyobb erénye, hogy nem ferdítette el a történelmi valóságot, hűen olvasztotta eggyé az alkotó elképzeléseit a valósággal.
Mindig elolvasom az utolsó részeket, ahol a könyvről kapunk értékes információkat a szerzőről olvashatunk és azon személyekről, akik a háttérben meghúzódva segítették az szerző művének létrejöttét, a fogantatástól a születésig. Csodálatos erről tudomást szerezni. És nagyon érdekes volt olvasni, hogy mely karakter létezett a valóságban és ki fikció.
A kötet egy tükör, az akkori és sajnos a mostani társadalmi elvárásokról. Rólunk szól, emberekről, férfiakról, gyerekekről, idősekről, és főleg nőkről. Azon asszonyokról, akik nem elégedtek meg a konyhalány szereppel és megtették a maguk, hihetetlen bátor tetteiket. Akiknek legalább olyan megalázó, szenvedő, fájdalmakkal teli eseményeket kellett megélniük, ahol elmosódott minden erkölcsi határ, de akiknek volt merszük cselekedni, és akiket elfeledtünk. Sokan vannak, sőt rengetegen, és mint egy kis piszkot, melyet lepöckölünk ruháinkról, a süllyesztőbe kerültek.
Mert nem olvasol, és nem tanulsz az iskolában kémnőkről, akik voltak olyan kemények, mint bármely férfi. Igaz? Én nem emlékszem, hogy valaha is kiemeltek volna igazán szervezetet, vagy akár olyan személyeket, akikre méltán lehetnénk büszkék. Pedig éltek és nélkülük sokkalta bonyolultabb lenne a világ.
A háború sosem vezet jóra, nincsenek nyertesek csak vesztesek. Az elhullajtott emberi életeket nem lehet visszahozni, a síró családtagok bánatát nem lehet elmulasztani és senki sem tudja a végére, miért is ugrottunk egymás torkának.
És ki kell emelnem, hogy a harcok lecsendesedésével, mi lett ezen "fehér népek" sorsa!! Mehettek vissza a konyhába, vagy férjet kereshettek, esetleg elbujdosni kényszerültek. Mert, ahogy vége a veszélynek, mi emberek olyan magas, erkölccsel rendelkezünk, és ítélkezünk. Kár, hogy kik felett eldörren a megítélés, lehet megmentette az életedet, vagy jobbá tette a jövődet.
Szeretném, ha többen olvasnák eme kötetet, vagy az ehhez hasonlókat. Nem csak a Nők miatt, hanem összességébe, az emberi sorsok miatt. Nincs jogod ítéletet mondani felettük, felettem, bárki felett, mert ugyanonnan jöttem ahonnan te, és ugyan oda tartok. Nemek között sincs különbség, mert nélkülünk nincs élet, ahogy nélkületek sincsen. Mindketten kellünk a jövő építéséhez, az utódok neveléséhez. Mielőtt kezet emelsz, mielőtt elítélsz, gondolkodj el ezen! Ami a könyvet illeti, számomra hatalmas kedvenc!
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Maxim Kiadó weboldalán be tudod szerezni a könyvet!
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése