Hosszú idő óta keresem, kutatom azon önfejlesztő, pszichológiai könyveket, amelyek a családon belüli transzgenerációs traumával, azon belül is az anya-lánya kapcsolattal foglalkoznak. Ennek a kutatásnak természetesen személyes okai vannak, de számos más külső tényező miatt is érdekel ez az alapvetően is súlyos témakör. Személyes érintettségem miatt a mostani kiadványt öngyógyítás célzatával vettem kézbe, de nagyon jó alapot szolgált – utólag megtudva – a fent említett vizsgálatomhoz is. Ez az olvasásom elsődlegesen egy lelki analízis, ezért jelen esetben személyes élményekből is merítkezik a most megfogalmazott véleményem. Ezt mindenki vegye figyelembe, erősen szubjektív, amit leírok éppen.
Dr. Karyl McBride azon alkotók közé tartozik, akik nem vallják magukat szerzőnek, hiszen orvosként – jelen esetben kicsivel több, mint negyven éve – praktizálva adják át az olvasóknak tematikusan elkülönítve mondanivalójukat. Elsődlegesen pár-és családterapeutaként, valamint a narcizmus kutatásának egyik legnagyobb szaktekintélyeként tartják számon. A traumák kezelését tartja elsődlegesen fő szakterületének, amely nagyon jó szolgálatot tett saját tragikus sorsának feldolgozásában is. Hiteles forrásként az általa megjelentetett kiadványok számos tapasztaltot dolgoznak fel, felhasználva az évek alatt megismert paciensek történeteivel, amelyek kis kozmetikázást megélve – orvosi titoktartás – rendkívül mély hatással bírnak a tematika iránt érdeklődőknek. Ha szeretnél többet megtudni az írónő munkásságáról vagy akár felkeresnéd, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját, valamint Facebook oldalát egyaránt!
Dr. Karyl McBride – Lehetek valaha elég jó? című könyve 2023-ban jelent meg a Partvonal Kiadó gondozásában. A könyv elsődlegesen a narcisztikus anyák lány gyermekeire fókuszál, amely három lépcsőfokra építi az önterápiát. A kötet elsősorban kiegészítő olvasmány, tehát nem helyettesíti a szakember által nyújtott segítséget, de nagyon jó alapkőnek mondanám, amely hozzájárul ahhoz, hogy meghozzuk a megfelelő döntéseket. A feladatok elvégzése fontos a jobb rálátás és a fent már említett szakaszos gyógyulás elérése érdekében. Mindenki így vegye kézbe ezt a könyvet!
De nézzük is kicsit részletesebben, hogy milyen folyamatokról is írtam fentebb:
- A probléma felismerése
- Hogyan hat ki a nárcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?
- Leszámolás az örökséggel
A probléma felimerése:
„Volt egyszer egy kislány. Még amikor jó volt, akkor is rossznak mondták.”
Ennek a fő résznek elsődleges célzata, hogy az olvasó felismerje, valamint megértse helyzetét. A különböző al/fejezetekben olyan témákat érint a szerző, mint a lelki teher, amelyet évek óta cipelünk, anya-lánya kapcsolat mibenléte, mit jelent tulajdonképpen az anyai narcizmus és ennek különböző arculatai, hol van az apa szerepe az ilyen családi szerkezetben, valamint mennyire fontos a külső látszat, amikor egy idegen tekint a „családi idillre.”
„Ha nem értjük meg az okokat, botladozunk, hibázunk, mély értéktelenséget érzünk, és szabotáljuk önmagunkat és az életünket.”
Hogyan hat ki a narcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?
„Azért imádkozom, hogy a gyerekeim tandíjára gyűjtsem a pénzt, ne pedig a pszichoterápiájukra.”
A második szakasz a már felismert problémákra fókuszál, ilyenek például az olyan testvéri kapcsolatok, ahol az anyák a narcisztikusok jellemzőivel, eltérően nevelik lányaikat, tehát az egyik esetben a maximalista-, míg a másikban az önszabotáló lányt ismerhetjük meg. Szó esik a párkapcsolati következményekről, a rosszul választott „cseberből – vederbe” elméletről, valamint a hasonló tüneteket produkáló felnőtti életről.
„A mai társadalomban elfogadott, ha egy nő az üzleti vagy pénzügyi életben sikertelen, de a párkapcsolati bukásokat nehezebben fogadjuk el. Ha valakinek egynél több válása vagy sikertelen párkapcsolata volt, az már átoknak vagy óriási balszerencsének számít. A nő bűntudatot is és szégyent is érez, de a szégyenérzet az, amit a legnehezebb viselni. A bűntudat általában olyan dolgokhoz kapcsolódik, amelyeket meg lehet bocsátani, de a szégyen az egész lényét átjárja, amolyan „mindent vagy semmit” megítélést hoz magával, ami rettenetes hatással van a mentális egészségére.”
Ennek a résznek sokkal nagyobb terjedelem jutott, mint a fentebb már kiemelteknek. Bizonyosan érezhető, hogy az itt található feladatok és témakörök egy nagy önterápia végéhez közeledtét reméltetik az olvasóval. A már megszokott mellék címek alatt olvashatunk arról, hogy a látszat elhalványodik és a belső munka válik igazán fontossá. Kiemelten szó esik az anyákról való leválásról, az önmaguk megtalálásáról, tehát azé a nővé válásról, aki belül éledezik bennünk, a belső egészség fontosságáról, az önmagunk előtérbe helyezéséről, valamint arról, hogy kezeljük ezek után édesanyánkat, aki valószínű már nem fog változni, hiszen nem ismeri fel „állapotának” mibenlétét. És talán az egyik legfontosabb lépésként egy üres lapot nyitva, naplót vezessünk, hiszen tiszta lappal kezdjük az új, önazonos életünket.
„[…] bármely generáció számára a jó anyaság fő kritériuma a hitelesség, a szeretet és empátia, a fizikai és érzelmi gondoskodás – teljesen mindegy, melyik történelmi korszakról beszélünk.”
Mint olvasható, ez a könyv sokrétű és alapos vizsgálatot ad az adott szakaszok lebontásával. A minden kiemelt periódus alatt megtalálható paciensek saját vallomásai, pontosan illeszkednek a témához mind pozitív, mind negatív oldalról megközelítve. A választás lehetőségét folyamatosan ismétlődően fent tartja a szerző, hiszen csak annak tud segítséggel szolgálni, aki nyitott a gyógyulás rögös útján végigmenni. Nem lehet egyben kiolvasni és továbblépni, erre a könyvre időt kell szánni, és tartson bármeddig ez a munkafolyamat, az eredmény nem marad el, ezt biztosan állíthatom.
„Azok a traumák, amelyeket az agyunkban eltároltunk, de tudatosan letagadjuk, mindig visszatérnek a következő generációban.”
Saját meglátásom szerint egy hiteles és nagyon átfogó terápiára váltottam jegyet, mikor kézbe vettem ezt a kiadványt. Pontosan tudtam, hogy az első fejezettel nem sok dolgom lesz, hiszen közel négy éve kezdődtek nálam a „lázadás” első jelei, amelyek a mostani időszakomra a tudatos elkülönülés fázisánál tartanak. Évekig nem találkoztam saját felmenőmmel, sokszor hosszú időt kihagyva a kapcsolatfelvétel tekintetében, ez természetesen a családi oldalról a „fekete bárány” szerepkörét erősítette, de az én mentális egészségem nagy változásokon ment végbe.
A második fejezettől ellenben megtört a külső szemmel való olvasás és mindegyik fejezetre újabb zsebkendőt kellett elhasználnom. Elindultam egy úton, amely sokkal nehezebb, mint elsőre hittem. Ellenben különösen józanító hatással bírt első olvasásra is, hiszen már ezzel az idézettel is csak döbbentem:
Végig olvastam a könyvet és ismét vissza fogok térni a harmadik –fent már említett – ciklushoz, hiszen vannak olyan pontok, amelyekkel bőven akad még dolgom. A gyógyulás sosem fájdalommentes, aki ebben reménykedik, annak még idő kell, hogy elkezdhesse. Az önmunka sokszor jár könnyekkel, dühvel, mély szomorúsággal, helyenként megvetéssel és akár depresszív gondolatokkal is. Ez a folyamat egy gyászmunka is egyben, hiszen egy olyan éra lezárására készülünk, amely eddigi életünkben biztos pont volt. Ellenben, ahogy Dr. Csernus Imre is megfogalmazta, nem is egyszer; „Valójában az, amit mi életnek hívunk, mitől lesz élet? Ha folyton fenyeget bennünket a megfelelési vágy, a kiégés, a boldogtalanság, akkor mitől élünk, mikor élünk igazából?” (Dr. Csernus Imre – Egy életed van)
Sokszor éreztem úgy olvasásom alatt, hogy tükröt tart elém a szerző akaratlanul is. Egy olyan képet mutatott rólam, amit nem akartam látni vagy kevésbé éreztem magamat erősnek általa. Időközben megértettem, hogy „gyengének” lenni ebben a formában elengedhetetlen és kell is, ahhoz, hogy a héjából kihántott, fájdalmas tapasztalásokat felül tudjam idővel írni.
Saját testvéri kapcsolatomat is irányzottan javította már egyszeri olvasás után is. A mi esetünk pontosan leírásra került, amely pofon volt amúgy fájó arcomra, ellenben remek párhuzamra leltem a saját életem vonatkozására. Hogy melyikünk az önszabotáló és a maximalista, már igazán lényegtelen, de azt elmondható, hogy jobban megértem a testvéremet, mint az elmúlt 20 évben valaha is és ezért nem lehetek elég hálás a szerzőnek.
Összességében egy értékes olvasmányban volt részem, amely nagyon megrázott és egyben fel is emelt. Sokszor félre kellett, hogy tegyem a könyvet, de végig ott volt velem az adott kérdéskör a gondolataimban. Sokat foglalkoztam minden ciklussal és vissza-visszatértem, ezzel is erősítve magamat és hitemet.
A könyvben kiemelésre kerül, hogy a terápia nem a gyűlölködésre vagy a harag elmélyítésre törekszik, sőt ez teljesen elkerülendő. Sokkalta inkább a megértés és empátia, az önszeretet fontosságát hirdeti, amely alapvető kell, hogy legyen minden egészséges léleknek.
„Az empátia a szeretet alapköve […]”
Elgondolkodtam, hogy kedvencemmé teszem, mert eddig ez a legjobb olyan kötet, amely a narcisztikus anyai viselkedéssel és annak hatásaival foglalkozik. Úgy gondolom, hogy érdemes kézbe venni és elindulni a megfelelő úton. Ezért ajánlom minden olyan nőnek, akinek hasonló sors jutott vagy egy-egy életszakaszában ráismert önmagára. A gyógyulás nem lesz könnyű, de megéri felvállalni, hiszen ez az élet (ön)szeretet nélkül nagyon sivár.
„Gyakran az első és egyetlen személy, akit a megbocsátás gyógyít, az maga a megbocsátó személy. Ha őszintén megbocsátunk, egy rabot bocsátunk szabadon, majd felfedezzük, hogy a szabadon bocsátott rab mi magunk vagyunk.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Partvonal Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Hosszú ideje másról sem szólnak a közmédia csatornáinak különböző cikkei és hírportáljai, mint hogy emberek bántják egymást mind verbálisan és mind nonverbálisan egyaránt. A csapból is a negatív események folynak, hiszen a legtöbbször elnagyolt címszavakkal hirdetett szövegek egy bizonyos verseny miatt egyre durvább túlzásokba kergetik az írókat is. A verseny tétje az olvasó figyelme, amely ebben az információ dömpingben aranyat ér sok esetben. Ha bekapcsoljuk a televíziót árad az agresszív információ kéretlenül is, hiszen már a reklámok is a fájdalomra, vagy éppen valami problémára adnak éppen tanácsot. De ki kérte?
„És az a helyzet, hogy sajnos sokkal több negatív ember van, mint pozitív. A rossz hírek pedig gyorsabban terjednek, mint a jók. A rossz hírek érdekesek a tömeg számára. De van remény.”
Ha megfigyeljük az Oscar - díj átadásokat is, ma már vajmi kevésbé a szórakoztató elemekkel tűzdelt filmek kapják a díjakat, ellenben azokkal, amelyek gyötrelemről, háborúról és már borzalmasabbnál borzalmasabb eseményeket dolgoznak fel. A színészi alakítást, azért nem veszem ide, mert az valódi munkáért jár, hiszen – valljuk be, hogy nem sokan játszanak el egy drogost vagy éppen gyilkost hitelesen – ehhez igazi beleérzőképeség és jó alakítás szükséges.
Kis hazánkban a hétköznapi ember számára is horror élményt okozhatnak a szürke hétköznapok. Hiszen a társadalmi elvárásoknak megfelelni kénytelen személy beszűkül a közvélemény elvárásai szerint, és bár van, akinek sikerül ezáltal beilleszkedni, azért nagyon sok esetben ez nem megy magától. Ilyenkor felütik fejüket a szenvedélybetegségek különböző eshetőségei, kinek mi kedvezőbb éppen. De megéri mindez?
„A világ fura. Mert mintha pont azok lennének a leghalkabbak, akik előreviszik a dolgokat, és mintha azok lennének a leghangosabbak, akik pedig hátráltatják őket.”
A mostani olvasmányom elsődlegesen a gyermekeket veszi górcső alá és tulajdonképpen egy segítő eszközként kínálja magát. De nézzük is, hogy miről van szó pontosabban.
Vámos Robi neve már bizonyos szinten a hazai közéletben egyet jelent a baráti – „bátran légy önmagad” - coaching alappillérével. Számos iskolában járt, ahol gyermekeknek tartott előadást vagy tanított rajzot éppen. Az eredeti szakmáját tekintve gépészmérnök végzettségű alkotó személyes tapasztalatát ültette át a könyvei alapgondolataként, hiszen a hitelesség nagyon fontos, különösen, ha gyermekeket kíván segíteni valamilyen módon. Ha a szerzőről többet szeretnél tudni, akkor kövesd őt közösségi média felületén.
Vámos Robi – Légy te is bánthatatlan című könyve, 2022-ben jelent meg a Táblácska.hu Kiadó gondozásában. A kötet a pszichológiai önsegítés elveinek megfelelően íródott, amely bár elsődlegesen iskoláskorú gyermekeknek szól, de bátran kézbe veheti bárki kortól függetlenül is. A kötet illusztrációit és a borítót egyaránt maga a szerző készítette.
Ebben a kiadványban megismerkedhetünk a bántalmazott gyermekkel, mint fogalommal, a bántalmazások különböző fajtáival. Külön részben taglalva a bántalmazások okait és megoldásait, valamint szó esik a bántalmazókról is. Igen, többesszámban írva, hiszen ahogy indok sem egy létezik, úgy maga a személy is többedmagával cselekszik általában.
Ha közelebbről megvizsgáljuk az adott művet, akkor három fő részt veszünk észre.
- Önmagasztalás
- A "KINCS"
- A bántalmazó
Persze ez a felsorolás sarkított és egyáltalán nem így épül fel az adott kötet, de sajnos bizonyos szinten ezek a részek követik egymást.
Az Önmagasztalás a könyv első 50 oldalát foglalja magába, amelyek közül a legbosszantóbb a kiadvány elején található szülők és barátok, vagy épp a kis tanulók dicséretei, amelyek nem erről a könyvről szólnak, hanem a szerző előzően már megjelentetett köteteiről, valamint coach-ként végzett tevékenységéről. Félre ne értsük egymást, szükséges és jót is tesz egy adott könyvnek a méltatások feltüntetése, de nem 17 oldalon keresztül. Ezek után jön a köszönetnyilvánítás, ami szintén fontos, majd maga a szerző bemutatása és végcélként az író saját szavaival záródig az első 50 oldal.
A második szakasz összefoglaló neve maga a gyermek, aki bántalmazottként van feltűntetve. Valóban megfelelőnek gondolom a kifejezést, hiszen sérelmek millió formái miatt érezheti úgy, hogy érdemes kézbe venni ezt a könyvet. Itt már egy sokkal komolyabb és átfogóbb képet kapunk, sok – sok példával ékesítve, amelyek jól tükrözik egy adott „áldozat” lelkiállapotát. A szerző különleges nevet is ad az adott gyermeknek - Kincs-, mely igen felemelő is egyben.
A harmadik rész és egyben a legtöbb helyet foglaló is, a bántalmazók és a bántalmazás különböző formái és eshetőségei. Ezt Lehúzók megnevezés alatt 7 fő csoportra osztva olvashatjuk.
„A bántások, a nehézségek, az elfogadás hiánya kiveszi a gyerekek szeméből a fényt. […] Fakulnak, halványulnak. És végül olyan felnőtté válnak, aki csak sodródik.”
Szubjektív meglátásom szerint ennek a kötetnek két nagy hibája van. Az egyik a sok önmarketing, amelyet a szerző nem csak a könyv elején, de sajnos rendszeresen a későbbiek folyamán is előszeretettel alkalmaz. A második pedig az a tény, ahogy kezeli bizonyos részekben a bántalmazókat. A „köcsög” szó, mint népművészeti cserépedény rendben van, de mint személyt jelzőként említeni már kevésbé és ebbe beletartozik a „hülye” és egyebék nem szalonképes kifejezések. Ez a kiadvány gyerekeknek íródott, még ha lezser a stílus és bizalmat akarunk építeni az olvasóban, akkor sem engedhető meg a fent leírtak.
„Könnyebb panaszkodni, mint lépéseket tenni. Könnyebb nyávogni, mint cselekedni. Könnyebb szidni a rendszert, másokat, körülményeket, időjárást, főnököt, mint a nehézségek ellenére szépen haladni az úton.
Nagy divat ma panaszkodni. És a panaszkodás sem jár egyedül – általában irigységgel és károgással, rosszabb esetben okoskodással is együtt működik. És a panaszkodó sem jár egyedül. Csapatokba verődnek, hogy egymást nyugtassák, hogy nem is akkora a baj, ha nem haladnak. Jó ez így. De nem jó ez így. Hiszen ha jó ez így, akkor miért is lehetne panaszkodni? Mindig akarnak valamit, de nem tesznek semmit, hogy elérjék.”
Sokáig morcos voltam a kötet elején – már fentebb említett – méltatások és köszöntések miatt. Helykitöltésnek tökéletes, ezen kívül két – három oldal után ellenérzéseket vált ki, ami teljesen felesleges. A könyv megállja a helyét a fenti sallangok nélkül is, ráadásul legyen az olvasóra bízva, hogy milyennek ítéli meg a könyvet.
A javaslatok és tapasztalatok megoszlása érdekes volt a számomra, és ami külön pozitívum, hogy sajnos saját gyermekkoromból tapasztalt élmények emlékei is a felszínre törtek bennem, amelyekről már meg voltam győződve, hogy elfedte az idő fátyla. Ezt nagyon hasznosnak gondolom, mert kortól függetlenül segít a jobb elfogadásban és az önmagunkban elfojtott vágyak vagy éppen meg nem élt álmok újbóli leporolásában.
„Ami nem sikerül először, az egy próbálkozás. Ami többször, az gyakorlás. És majd elég gyakorlás után olyan lesz, amilyennek szeretnéd. Addig légy türelemmel.”
Külön öröm volt számomra, hogy szó esett a bántalmazókról és az ő személyük elfogadásáról is, hiszen elsődlegesen a sérült lelkek válnak maguk is azzá, ami elől először menekültek. Ha nem ismerik a „MÁS” kifejezését, lehetőségét, akkor mindig a látott és tapasztalt élményekből merítkeznek, amelyek végül javarészt mások fájdalmához vezetnek.
A könyvhöz egyébként egy munkafüzet is társul és egy kisebb kupac kártya, amely segíti a kötetben elhangzottak megértését és oldja az olvasóban keletkezett feszültséget.
Összességében úgy gondolom, hogy egy hasznos olvasmányt vettem kézbe, amely kortól függetlenül segít, csak nyitott szemlélettel kell kézbe venni. Bár nem hibátlan és az ellenérzéseimet továbbra is fenntartom, azt hiszem, hogy bátran ajánlom magam is, mert a szándék nemes, a kivitelezés pedig fejlődőképes. Tulajdonképpen maga a szerző is változik a kötet előrehaladtával, bár abban szinte biztos vagyok, hogy mindazt tudattalanul teszi. Ezt örömmel vettem észre és pont ezért fogok még az írótól más könyvet is olvasni.
Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, hiszen minden olvasó volt egyszer gyermek. Ami sérelem kicsiként mindennapos volt, az a felnőtt világban is ugyanúgy megeshet, nyilván az eltérő életkörülmények függvényében. Legyél gyermek, vagy éppen kíváncsi felnőtt, úgy gondolom, hogy egy érdekes olvasmányban lesz részed. És ezt az üzenetét külön köszönöm a szerzőnek: „Te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Rengeteg kincs van benned és valódi művész vagy. Az a művész, aki sosem másol, hanem csodákat teremt. És ezzel hatalmas ajándék is vagy a Világnak!”
Amennyiben kíváncsi vagy a könyvre, vagy gyermekednek szüksége van egy kis segítségre, abban az esetben keresd fel a Gyémántbogár honlapot.
Írta: NiKy
„Más dolog látni, és megint más meglátni valamit.”
Mostanában kezdtem úgy érezni, hogy sajátos elzártságot teremtettem magam körül a Covid időszaka óta. Ennek a magányosságnak persze megvan az a speciális előnye, hogy én válogatom meg többnyire a helyet és időt, amikor kommunikálni akarok új vagy kevésbé ismert emberekkel. Szerencsés helyzetben élek jelen pillanatban, hiszen a munkáim által ugyan sok az új arc előttem nap, mint nap, mégis csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy megszüntessek egy akár kellemetlen szituációt is. Persze adódnak helyzetek, amikor erre nekem sincs módom, és pont ezért elkezdtem foglalkozni olyan tényezőkkel is, mint maga a kommunikáció eltérő körülmények között. A mostani értékelésem egy olyan könyvet vesz górcső alá, amely tényközlő típusával egy érdekes elemzést mutat be megtörtént élethelyzeteken át, hogyan és miért érdemes ismeretlen emberekkel – akár pár perces – beszélgetést folytatni.
Kio Stark a Yale Egyetem Amerikanisztika programjában doktorált, ahol sokat gondolkodott a tudomány és az orvostudomány történetéről, a várostudományról, a művészetről és a fajról, míg úgy döntött, hogy tapasztalatait megossza más emberekkel is. Mivel a NYU Interaktív Távközlési Programjában is tanított végzős kurzusokat, számtalan ember konzultált vele arról, hogy vissza kellene-e mennie az iskolába. Ezek a beszélgetések inspirálták a Don't Go Back to School (Ne menj vissza az iskolába) című, független tanulóknak szóló kézikönyvet.
Az esetek és tanulmányok kiértékelésén, valamint a példákon jól látható, hogy nem minden ismeretség hoz a kezdeményező félnek pozitív élményeket, de minden tapasztalat erősíti a lelket és segít a könnyebb, mégis átgondolt döntések meghozásában.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a döntéseknek az idegenekkel való kommunikációhoz? Nos, erre nagyon egyszerű a magyarázat. Az utcán számos emberrel találkozunk akaratlanul is. Kommunikációt folytatunk megjelenésünkkel, mozdulatainkkal, mimikánkkal, mégis a közvetlen kapcsolatteremtés a legtöbbünknek nehezére esik. Az idegenekkel való társalgás eldöntendő kérdés, hiszen elsőre felmérjük, hogy szimpatikus –e az adott személy, hordoz-e bármiféle veszélyt a számunkra és sorolhatnám. Ezek már eldöntendő kérdések, amelyek sokszor pár másodperc alatt futnak le bennünk. Az idegen emberekkel való apró kommunikáció megerősítővé válik, ha tudjuk csak rövid ideig tart, - tehát nem kell hosszabb időt eltölteni senki társaságában -, valamint pozitív tapasztalatnak sem utolsóak.
„Miért félünk az idegenektől? Azért, mert nehéz fel- és kiismerni, hogy kik ők, és mik a szándékaik. Azért, mert az erőszakos bűncselekményeket néha idegenek vagy idegenek ellen követik el, és ezek azok az események, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk a sajtóban. Mert vannak olyan helyzetek, amelyekben a másik kiismerése kihat a pénztárcánkra is, vagy a testi épségünk múlhat rajta. Hiszen könnyebb félni, mint kockáztatni.”
Saját meglátásom szerint az utcán való bármiféle kommunikáció hangulat és időjárás függő. Az előbbit nyilván személyes lelkiállapotunk miatt gondolom, az utóbbit viszont tényként írom. Esőben, nagy fagyok idején kevésbé van kedve, lehetősége az embernek akár pár perces kapcsolatot létesíteni bárkivel is, hiszen mindenki rohan, siet, hogy mielőbb elérjen céljához, vagyis száraz helyre kerülhessen. A kommunikáció lehet tényleges, és véletlenszerű, elvégre jólneveltségből vagy udvariasságból fakadóan nem egyszer kerülünk kellemetlen szituációba. Az ilyen esetekben akaratlanul is elnézést kérünk, vagy éppen felháborodunk, és némi kommunikáció hagyja el a szánkat. A tényleges változata pedig akaratunkból fakad, hiszen ha például jegyet akarunk venni, akkor meg kell szólítanunk a pénztárban ülő személyt.
Akadnak olyan szituációk is, amelyek nem kellemesek, sőt egyenesen kellemetlenek, vagy bántóak a számunkra. Erre ez az idézet nagyon jó szemléltető:
„Nők millióinak van része utcai zaklatásban nap, mint nap, de heti vagy havi rendszerességgel, másokkal is előfordul. A felmérések tanúsága szerint nagyon kevés nő van, aki még nem találkozott ilyesmivel. A nők számára ez többek között azért csapdahelyzet, mert általános társadalmi elvárás, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolnunk kell, ha kérnek tőlünk, akkor valahogy reagálnunk kell (de legalábbis tudomást kell venni róla), ha bókolnak, akkor pedig meg kell köszönnünk. Ezért bárhogy reagálnak is a nők a zaklatásra, viselkedésük gorombaságnak minősül – akár figyelmen kívül, hagyják a zaklatót, akár konfrontálódnak vele, megszegik a kommunikációval kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Nőies viselkedést várnak tőlük: ha figyelmet kapnak, mosolyogjanak, és vegyék bóknak. Pedig az utcai zaklatás tényét az áldozat határozza meg. Ha úgy érzi, hogy zaklatás éri, akkor zaklatásról van szó.”
Azt gondolom, hogy a könyv számos kérdésre ad feleletet, de nem erőlteti rá senkire sem a tényleges élményeket. Tehát minden olvasó eldönti a kötet olvasása után, hogy akar-e foglalkozni valós szituációkon keresztül az olvasottakkal, vagy elkönyveli, hogy számára nem megfelelőek a javaslatok és semmilyen egyéb hatással nem lesz életére.
Én mégis azt javaslom, hogy a következő idézetet olvassátok el és akár gondolkozzatok el róla:
„Figyelmes odafordulás nélkül félelmeink a jelenlét és a nyitottság esküdt ellenségeivé válnak, így esélyünk sem lesz arra, hogy az idegenekkel történő találkozásaink tovább formálják a személyiségünket és a világot, amelyben élünk. A kategorikus és egyetemes félelem tovább táplálja az előítéleteket, amelyekből aztán megszületnek a kisebbségeket elnyomó törvények, a könyörtelen elvek, a társadalmi kontroll és a hétköznapi erőszak jogalapjai. Nem pusztán az intimitás tehát a tét, amikor úgy döntünk, hogy idegenekkel is szóba állunk. Gyökeres átalakulást hozhat, ha olyanokkal beszélgetünk, akik teljesen mások, mint mi. A félelmet csak így lehet legyőzni.”
Összességében úgy érzem, hogy hasznos olvasmányt találtam a témában, és bár nem kimondottan adta meg a bennem felmerülő kérdésekre a választ, mégis többet tudok erről a témakörről és talán egyszer hasznomra is válhat, kit tudja! A könyvet utazókönyvként kaptam, így itt is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy olvashattam!
Talán azoknak ajánlanám elsődlegesen ezt a könyvet, akik szintén úgy érzik, hogy nehezükre esik az idegen emberekkel való kommunikáció és esetleg meg lenne a szándékuk ennek megváltoztatására. Azoknak is érdekes olvasmányt okozhat, akik csak szívesen olvasnának erről és hiszem, hogy a következő idézet mindannyiunknak szól: „Úgy tűnik, az emberek nem igazán figyelnek egymásra, nem hallgatják meg egymást. És amikor valaki úgy érzi, hogy végre figyelnek rá, akkor csak úgy árad belőle a szó.
Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalán megrendeled.
Írta: NiKy
Hosszú évek óta küzdök túlsúllyal, talán immáron tíz éve is megvan már, hogy évről évre egyre csak gyarapodnak a kilóim. Ennek a folyamatnak persze nehezítő alapzata volt egy majd hét évig tartó nőgyógyászati betegség is, ahol a kezelés folyamataként hormont kellett kapjak. Szerencsére az utóbbi időben gyógyultnak számítok és megkezdhettem az önvizsgálatom. Először csak felületesen szemléltem magam, majd később tudatosabban. Az étkezési szokásaim folyamatosan változtak, attól függően, hogy a gyomrom mit bírt el, de a lelkiállapotom nagyon ingatag lett ettől. Aztán rájöttem, hogy bizonyos kompenzációként falásrohamaim vannak, ami miatt folyamatosan bűntudat gyötört és olykor a bulimia tüneteit is produkáltam. Ennek a folyamatnak végül azt lett a vége, hogy bár meggyógyultam, elvesztettem önmagamból egy kis részt. Mivel mindig is azt vallottam, hogy egy probléma gyökerét kell megtalálni és megoldani, így tudatosan kezdtem olvasni olyan könyveket, amelyek pszichés oldalról megközelítve segítik az olvasót, végül pedig így találtam rá Dr. Lukács Liza – Lenyelt vágyak című kötetére is.
A kötet a fent leírt problémával foglalkozik elsődlegesen egy valós terápia által, ahol egy túlsúllyal is küzdő páciens kezelése alapján jutunk el a saját magunk vizsgálatáig. Ez a kötet nagyon hasznos, hiszen baráti hangvétellel szólítja meg az olvasót, és vezeti végig azon lépéseken, amelyek alkalmazásával mindenki felismeri életének azon szegmenseit, amikor falásroham ingerek érik. Sokszor úgy érezheti majd az olvasó, hogy rá nem érvényesek a leírtak, hiszen én is ezt gondoltam először, de végül rá kellett, hogy döbbenjek a könyvben kezelt hölgy és köztem csak a múltunk bizonyos pontjai térnek el. Ugyan tény, hogy a család is másképpen jelenik meg a páciens életében, mégis nagyon könnyen azonosulni tudtam a kliens küzdelmével.
„ Az ember változási tempója nem mindig azonos azzal, amit ő szeretne, vagy amiről azt hiszi, hogy neki arra van szüksége. Ha valaki le akar fogyni, túlevései vannak, vagy sokat szorong a külseje miatt, első körben nem egy pszichológust keres fel, hanem kiválaszt egy diétát vagy egy alternatív életmódprogramot, és azzal próbálja megszüntetni a kellemetlen érzéseket, tüneteket. Így aztán, amikor évek múlva eljönnek egy pszichológiai tanácsadásra, akkor sokszor megfeneklett, reményvesztett emberekkel találkozunk, akiknek „nincs több idejük” a lassú változásra. Sajnos a testünk nem így működik, hogy ha valakinek már „nagyon kell fogynia”, akkor gyorsabban fog fogyni, nem lesz természetes súlyingadozása, megtorpanása, botlása vagy visszaesése. A test nem viseli el a sürgetést, és a személyiség sem tud parancsra és határidőre változni.”
A könyv nagyon szépen rávilágít arra a tényre, miszerint vannak pszichológiai éhségnek nevezhető szükségleteink, amelyek nemcsak evészavarosoknál, hanem az állandó fogyókúrázóknál is túlevéshez vezethetnek. Ezek elsődlegesen a felesleges nassolásnál ismerhetőek fel.
Ezek a következők lehetnek:
Ha felismerjük valódi hiányainkat és megfelelően élményekkel töltjük fel azokat, akkor megszűnik ez a pszichológiai éhség és ezáltal a súlyfeleslegünk is csökkenni fog bizonyos szinten. Természetesen nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de nem is egy nap alatt hízunk meg. Türelmesen és időt szánva önmagukra és étkezésünkre hosszú távon nagy és tartós eredményeket érhetünk el.
Ez a fajta szemléletet tudomásul véve, én magam is elkezdtem evésnaplót vezetni úgy, ahogy a terápián résztvevő hölgy is tette. Bár én még nagyon a kezdetén járok mindennek, mégis azt kell, hogy írjam hasonló tűneteket produkálok, mint a kötetben a kliens.
Ezek után azt hiszem, hogy én is fel fogok keresni egy szakembert, mert nem szégyen segítséget kérni.
Szubjektíven úgy gondolom, hogy ez a kötet egy kincs minden olyan olvasónak, akinek gondja van az étkezéssel, vagy nem elégedet a súlyával. Rendkívül szépen lekövethető és alkalmazható a terápia. Bár nekünk csak a könyv olvasásával nem lesz kivel megbeszélni a folyamatot, de egy kezdésnek nagyon jónak tartom.
Összességében egy jól követhető és értelmezhető könyvet vettem kézbe, amely elegendő arra, hogy inspirálóan hasson a fogyási szándékomra és biztos, hogy nem utoljára nyitottam ki.
Ajánlom mindenkinek, aki ténylegesen fogyni szeretne, mert egy hiteles terápián keresztül segít felismerni a bennünk rejlő szorongások okait és bátorságot ad az életünkben, hogy vállalni merjük önmagunkat.
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Érezted már úgy valaha, hogy a kezedben tartott könyv egy olyan alkotás, ami már olvasása előtt elhiteti veled, hogy különleges? Esetleg hallottál-e már olyan kötetről, amely nem csak neked szól, hanem az egész családnak? Nos, ezekre a kérdésekre, ha igennel tudtál felelni, akkor azon kevés szerencsések közé tartozol, akik átélhették eme csodát, de, ha egyikre is nem volt a válaszod, akkor se keseredj el, hiszen most pont egy olyan művet fogok bemutatni neked, ami különlegessé válhat a számodra is. De mielőtt ebbe mélyebben belemennék, szeretném megköszönni Tóth Erzsébet Fanni írónőnek a lehetőséget, hogy olvashattam a könyvet. Hálásan köszönöm!
A többszerzős műveknél előfordul, hogy bizalmatlanul állok neki az olvasásnak, ugyanis, ami az egyik alkotóban megfogó lehet, az a másikban még hiányozhat. Két lélek közös álmát kézbe venni megtisztelő, még akkor is, ha előtte semmit sem olvastam tőlük. Szerencsére számomra Vibók Ildi írónő neve már ismerősen csengett, hiszen több kötetét is volt alkalmam kézbe venni. Többek között ilyen volt A szuperlétra című mesekönyve, ahol a DNS világáról olvashattam és a másik pedig az Állati dumák, ahol az kommunikáció eltérő formáiról mesélt. Mind a két alkotás egy remekmű a maga kategóriájában és csak ajánlani tudom.
Tóth Erzsébet Fanni pszichológus, traumakutató nevével sem először találkoztam, hiszen nem is olyan régen olvastam egy vele készített interjút (ezt itt tudjátok megtekinteni), ahol erről a könyvről is szó esett és bizony felkeltette az érdeklődésemet.
Elgondolkodtam, hogy vajon milyen lehet egy olyan művet kézbe venni, amely nemcsak a gyerekeket szólítja meg, hanem tulajdonképpen a felmenőket is, ráadásul a közös olvasás alatt a kellemes időtöltés mellett, egy igazi családfát és családtörténetet ismehetünk meg! Különlegesnek gondoltam már első perctől fogva és szerencsére ez az érzés meg is maradt bennem.
Tóth Erzsébet Fanni – Vibók Ildi - beszÉLJ! című könyve 2021-ben jelent meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában. A borítóképet és egyben a mesében található illusztrációkat Igor Lazin készítette, amelyek néhol vidám, máskor kissé groteszk ábrázolásmódjukkal egy külön történetté nőtték ki magukat. Érdemes végiglapozni a könyvet és esetleg kicsit részletesebben is górcső alá venni a képeket.
Nézzük is, hogy miről szól ez a kiadvány:
Mindenkinek van egy családtörténete. Egy olyan több szálon futó, eseményekben és szereplőkben gazdag meséje, ahol a történelmi idősíkokon át vezet az ösvény. Ahogy már megszoktuk ezekben a történetekben is találunk csodákat, hihető és kevésbé elképzelhető eseményeket, sőt bátor vagy éppen félénk karaktereket. Az életek fonalát az idősíkok szála erősíti meg, és hogy ki milyen életet köt vagy sző magának belőle, az bizony kész rejtélyt eredményez. A legtöbbünk életében előfordulnak kisebb-nagyobb tragédiák is, amikor a bizonytalanság veszi át a főszerepet, mégis hittel telve, a legjobbat kihozva, egy igazi kaland kerekedhet ki belőle!
Ez a történet egészen 1947 januárjába, egy csehszlovákiai kis magyar faluba vezeti vissza az olvasót, ahonnan kis hőseinket, egy héttagú családot származásuk és anyanyelvük miatt az országon belül deportálják. A viszontagságoktól nem mentes út után egy nagy ház lesz az új otthonuk, ahol még két másik család lakik. Itt rendezkedik be mindenki és végzi el a mindennapos feladatát. Ennek a családnak van egy csupaszív és nagyon kíváncsi kisfiú tagja, akinek köszönhetően kibontakozik szemeink előtt egy néhol vidám, máskor szomorú történet. Vajon milyen kalandok várnak a családra és hogyan állják meg a helyüket? És mi köze van mindehhez a nagy Sárkánynak? Nos, ezek a kérdések csak töredékei azoknak, amelyek a történet folyamán eszünkbe jutnak, mégis minden válasz megtalálásával egy újabb rejtélyt is megoldunk, elvégre a múltunkat igazán csak így ismerhetjük meg.
„(…) senkinek sem könnyű egyik pillanatról a másikra otthagyni az életét, amikor egész addig azon dolgozott, (…) sokan belezakkannak ebbe.”
Minden egyes fejezet egy apró szegmense a nagy egésznek, tehát az események és újabb szereplők felfedezésével egy szép kerek történetté növi ki magát. A kalandok néhol vidámak, máskor kesernyések, de mindig kedvesek és felemelőek. Ráadásul a fejezetek végén több segítő kérdésre is lelhet az olvasó, amelyeknek elsődleges szándéka a múlt feltárása és másodlagosan pedig egy játékos formába csomagolva a szülőkkel való közös játék és kutatás serkentése. Együttes erővel hatalmas eredményekre lesztek képesek és a szórakozás mellett komoly eredmények is születhetnek. Elvégre a transzgenerációs öröklődés fontossága a tét, hogy kitől mit „örököltünk” akaratlanul is és miképpen tudjuk feldolgozni, netán átalakítani lelkünket, jellemünket.
„(…) a büntetés az a fajta dolog, ami még akkor sem esik jól az embernek, ha tudja, mit követett el.”
Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv egy nagyon jó kezdete és egyben egyedi formája annak a közös élménynek, amely a kommunikáción keresztül egy őszintébb és megértőbb családi környezetet eredményezhet. Én ugyan egyedül jártam végig ezt az utat, mégis sok emlékem tört felszínre és többször is felkerestem egy – egy családtagot, hogy vajon történtek –e velünk hasonló események. A válaszokat még emésztenem kell nekem is, de nagyon jó volt újrateremteni önmagamat és bizonyos negatív jellemzőimet megérteni és átalakítani. Ez a játék egy hosszú folyamat tudom jól, de mégis azt éreztem akkor és most is, hogy minden emlék egy külön mese a számomra, amelytől több leszek és felszabadultabb.
Összességében elmondhatom, hogy a szórakoztatás mellett sokat kaptam ettől a kötettől és biztos, hogy még számos alkalommal újra kézbe fogom venni.
Ajánlom a könyvet minden olyan fiatalnak és felnőttnek, aki úgy érzi nyitott egy mesés játékra és szívesen kalandozik családjával a múltban. Mese a mesében, lélek a történelemben. Fedezzétek fel együtt egy különleges család nem mindennapi életét és ismerjétek meg jobban a saját felmenőitek múltját is.
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Kulcslyuk Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Hosszú idő óta olvasok önfejlesztő, önsegítő vagy különböző témákat feldolgozó pszichológiai könyveket, amelyek egy önterápia kapcsán kerülnek mindig a kezembe. Ennek elsődlegesen az a célja, hogy minél szélesebb kőrben megismerjem önmagamat, képes legyek felismerni, netán elfogadni vagy éppen változtatni a szokásaimon, a transzgenerációs örökségeimen, vagy megértsem, hogy egy adott probléma túlmutat rajtam és segítségre van szükségem. Eddig határozottan, saját döntésem alapján választottam olvasnivalót, de ezúttal csak az ösztöneimre hagyatkoztam, hiszen az szerző és egyben gondolkodó egy neves pszichológus, akiről számos platformon olvashattam, de még soha nem vettem kézbe egy írását sem.
Ebben a könyvben nem másról esik szó, mint az egyik legtöbbször előforduló és a legtöbbünket is foglakoztató tematikáról, vagyis hogy ki számít felnőttnek igazán! Ezt a témakört járja körbe a szerző, korokat és idősíkokat átívelve, merészen hozzányúlva a különböző vallások és népek kultúrájához, történelméhez. Megismerhetjük hazánk múltjára és jelenére is oly jellemző viselkedések eltérő formáit, a populáris tévhiteket, berögződéseket. Rávetít az egyén szerepére, a különböző elvárási formák megfelelési kényszerére és egy bizonyos önvizsgálat szemtanúi is lehetünk időközben.
„(…) megértettem, hogy az a felnőtt ember,
- aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára,
- aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat,
- aki tudja, hogy a bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára,
- aki mindezt lázadás nélkül elfogadja,
- s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.”
Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv nagyon értékessé válik az olvasó kezében, hiszen mindenkiben legalább egyszer felmerül a kérdés, hogy vajon elég felnőtt –e. De vajon mit jelent igazán ez a kifejezés és miért is olyan fontos ennek a vizsgálata? Alapvetően a világban a 21. életévét betöltött személy már felnőttnek számít, míg kis hazánkban ez a kor a 18. esztendővel jön el. Ebben az esetben a törvény szerint saját felelősségünk-cselekedetünk szerint elbírálni minket, tehát aki megszegi a szabályokat szabadságvesztésre is ítéltethető. De ettől a kortól kezdve saját döntésünk alapján élhetjük a hétköznapokat, beleértve a szexualitást, emberi kapcsolatokat, szociális tevékenységeket és a munka-oktatás területein való elhelyezkedést.
„Mert a felnőttség egyik alapfeltétele a szociális érettség, amely - normális társadalmi körülmények között – lehetővé teszi, hogy igényeinek megfelelően előteremtse, amire feltétlenül szüksége van.”
De vajon tényleg ettől válik igazán felnőtté valaki? Nos, ezt a vizsgálatot a szerző nagyon szépen körbejárja, és lényegesen vissza-visszatekint a történelmünk idősíkjaira is. Érdekes volt látni és átgondolni a különböző téziseket, feltételezéseket, kijelentéseket. Jómagam esetében még mindig nem tudok erre válaszolni, hiszen ha teljesen átértékelem az életemet és önmagamat a megadott szempontok szerint, akkor rá kell, hogy döbbenjek, több helyen sem stimmelek. Ugyanakkor nem feltétlenül tudok azonosulni minden gondolatmenettel. Ezektől a vívódásoktól függetlenül is úgy érzem, hogy ez a könyv érték, hiszen eléri célját, górcső alá kerül az olvasó akaratlanul is.
Összességében egy számomra hasznos és mindenképpen idővel újra olvasós kötetet vettem kézbe.
Ajánlom a pszichológia szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nem fél megismerni tüzetesebben önmagát, az életét és netán a környezetét. És ez a részlet a legjobb zárásképpen: „Ki mondja meg, hogy felnőtt vagy-e? Te mondod meg magadnak. Nem vetted észre, hogy már régen te vagy a kérdező és te vagy a válaszoló is? Akkor már meg is kaptad a feleletet: elfelejtettél felnőni. Még mindig a „nagyoktól” várod az útmutatást, a korholást és a dicséretet is.”
Amennyiben te is elmerülnél ebben a témakörben, megteheted, ha a Kulcslyuk Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Mostanában többször is olyan önsegítő könyvekhez nyúlok, amelyek valamilyen szinten meghatározhatják a lelki fejlődésemet. Persze egy kötet és tartalma önmagában édeskevés, ha jómagam nem követem a benne leírtakat. Nehéz ember vagyok, és sokszor rosszul viselem a kéretlen tanácsokat, mégis befogadóbb lettem ezekre a művekre, mióta van pozitív tapasztalatom. Most a szorongás témaköréről akartam többet megtudni, így esett a választásom erre az alkotásra.
Anna Kåver klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, író. Svédország egyik neves szaktekintélye, aki eddig hét kötetet publikált pszichológiai területen. Könyveiért megkapta a Disa-díjat, amely elsődlegesen ismeretterjesztő célzata és gyógyító szándéka miatt történt.
Anna Kåver - A szorongás vége című könyve 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg. Mint fentebb említettem első körben a témaválasztás, másodlagosan pedig a borító miatt gondoltam úgy, hogy érdemes kézbe vennem.
„Vajon az aggódás szükséges velejárója az életnek? Igen, részben igen. Úgy születünk erre az életre, hogy adott korlátaink vannak. Az egzisztenciális gondolkodók ezt nevezik tényszerűségnek (fakticitás). Azaz mindazt, amit nem tudunk befolyásolni, amit adott az életünkben: rassz, bőrszín, etnikai hovatartozás, szemünk színe, testünk, nemünk, szüleink, vérmérsékletünk… Életünk lényege, hogy használjuk fel jól a nekünk osztott kártyákat, fogadjuk el őket, a jókat és a rosszakat is. Lehet ugyan, hogy úgy érezzük, mindez „kockadobással” dőlt el, ennek ellenére komoly lehetőségeink vannak arra, hogy befolyásoljuk és alakítsuk életünket.”
A szorongás hétköznapi értelemben egy népbetegség, de jelentkezhet egyénileg is. Ennek az érzésnek számos formáját különböztetjük meg, de elsődlegesen a saját életünket megkeserítő „betegséget” és tüneteit kell orvosolnunk.
A szerző több fogalommal is megismerteti olvasóját, szétválasztva azon érzelmeket, melyekre a legtöbben szinonimaként gondolnak, de nagyon nem egyenértékűek. Ilyen például a félelem, stressz, aggódás.
„A félelem a reakciók – gondolatok, érzelmek, testi érzetek – egész rendszere, amikor egy hirtelen, viszonylag behatárolt fenyegetéssel találjuk magunkat szembe. A pszichológiában leginkább fiziológiai reakciókra gondolunk, ha félelemről beszélünk – szívdobogás, légszomj, izomfeszültség és ehhez hasonlók. A fenyegetés lehet teljesen fizikai, például egy pisztolyt fognak a fejedhez, vagy egy medve rohan feléd. De lehet pszichés is, ha a partnered leül melléd a kanapéra, és azt mondja, hogy beszélni akar veled – mondjuk a válásról. A fenyegetés lehet valós, de lehet olyan is, amit csak beképzelünk magunknak. A félelem egy alapvető érzés, a szorongás legjelentősebb és legfontosabb építőköve.”
Minden ember életében jelen van ez az alapvetően sem könnyű jelenség. Számos esetben hétköznapjainkat keseríti meg, de sokszor alapja lehet akár az öngyilkoságnak is.
Ez a kötet elsődlegesen arra hivatott, hogy felfedje és megmutassa, hogy miről is beszélünk, mikor a szorongás kifejezését használjuk, valamint hozzásegít ahhoz, hogy miképpen tudjuk felismerni és akár feloldani magunkban ezt a jelenséget.
„(…) az aggódás ugyanis egyben a problémamegoldás és a magunk, illetve mások iránti felelősségvállalás előfeltétele is lehet. Az aggódás tehát lehet destruktív és konstruktív is.”
Saját meglátásom szerint egy részletgazdag, precíz írásról van szó, ami több oldalról is körbejárja az adott témát.
Számomra elsődlegesen azért volt jó választás olvasni, mert rávezetett arra, hogy a néma előítélet is mennyire romboló egy ember számára. Erről szeretnék idézetet is mutatni:
„Az ember pszichés jólléte nagyrészt tapasztalatain alapszik. A családtagjaik és más fontos emberek – tanárok, barátok, nagyszülők – hatnak ránk és alakítják életszemléletünket. Tanulunk tőlük, és átvesszük az életről, másokról és a rólunk kialakított véleményüket. Ezeket a tapasztalatokat akár előítéleteknek is nevezhetjük, mivel pontosan úgy, mint minden más előítélet esetében, nehéz szabadulni tőlük, és nem mindig tükrözik az objektív valóságot. Például könnyen elképzelhető, hogy egész életedben botfülűnek, önállótlannak és butának tartod magad, mert a környezeted így kezelt téged, és te magad is ezt gondolod magadról.”
Az egyetlen negatívum, amit ki szeretnék emelni, az a szöveg szárazsága és ezáltali nehezebb befogadhatósága. Mert bár a szerző él azon „jogával” miszerint a munkáságát felhasználva – természetesen név és bizonyos esetek megváltoztatásával – valós példákon mutatja be a témakört, mégis minden szempontból nehezen emészthető és kicsit több türelemmel érdemes olvasni.
Összességében egy hasznos könyvet vettem kézbe, de nem fogom újra elolvasni.
Ajánlom a könyvet a pszichológia szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeretne többet megtudni a témakörről. És az írónőtől egy gondolat a végére: „A pszichológiai kutatás kimutatta, hogy azok az emberek, akik sokat aggódnak, aggodalmaskodnak, bizonytalan helyzetekben alacsony toleranciaszintet mutatnak, és általában kevésre becsülik önmagukat.”
Ha te is szeretnél többet megtudni a témakörről érdemes ellátogatnod a Corvina Kiadó weboldalára.
Írta: NiKy
Hogy őszinte legyek évről évre azt veszem észre, hogy milyen nagy keletje van az önsegítő könyveknek, mégsem érződik minden köteten az a tipikus hype, ami úgy átlagban jellemző a felkapott kiadványokra. És bár jómagam nem azért vettem kézbe ezt az alkotást, hogy eleget tegyek a média vonzásának, természetesen letagadni sem fogom, hogy az alkotót követem különböző közösségi oldalakon.
Az írónő nevével – mint fent már említettem – nem először találkozom. Először 2016-ban ismerkedtem meg a szerzővel, az akkor megjelent Bátran élni szerzeménye kapcsán, majd 2019-ben az Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvét olvastam, mely nagy segítséget nyújtott számomra. Akkor úgy döntöttem, hogy többet szeretnék tudni a szerző munkásságáról, így bekövettem Facebook és Instagram oldalakon is, melyeket azóta is figyelemmel kísérek. Ennek tudatában gondolom, hogy már sejtitek mennyire kedvelem az általa képviselt nézeteket és igyekszem a tanácsai és meglátásai szerint is élni a mindennapjaimat.
Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus, előadó és számos kötet szerzője. Nevével valószínű már többen találkoztatok, hiszen Csernus Imre mellett a közmédia felkapott „doktora”, akitől sokféle témában olvashatunk, hallhatunk. Erről itt tudsz bővebben tájékozódni.
Ki vagy te? című önsegítő könyve 2020-ban jelent meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában. A borítóról csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy rendkívül impozáns a maga lényegretörő egyszerűségében, hiszen a letisztult kép teljes egészében lefedi a kötet témáját.
Az alkotó több témakörben is azt a sémát boncolgatja, hogy családi és társadalmi szinten milyen elvárásoknak kell megfelelnünk és a gyermekkori berögződéseink milyen formában vannak jelen a felnőttkori életünkben is.
Szubjektív meglátásom szerint a könyv rendkívüli hatással van olvasójára, mert először felháborítja, majd elgondolkodtatja az adott témakörről. Számomra elsődlegesen azért volt megrendítő olvasni, mert nem egy helyen magamra ismertem és megértettem azt, hogy miért reagálok úgy, ahogy bizonyos helyzetekre, emberekre, eseményekre. Alapvetően nehéz, öntörvényű személyiség vagyok, aki szembe mer menni a társadalmi elvárásokkal és igen, ez kivetül a családi és baráti közegemre is, ugyanakkor mélységes empátiával tekintek az emberiségre és igyekszem a legtöbb segítséget megadni másoknak. Viszont a kötetnek köszönhetően visszaigazolást kaptam arra, hogy hol kell még dolgozzak önmagamon és milyen irányban kell segítséget kérnem.
Azt gondolom, hogy a funkcionális családi modell nem létezik, vagy ha mégis, igen gyér százalékban. A diszfunkcionalitás fogalmába nagyon sok családtípus beletartozik – gondolok itt pl. az egyedül nevelő szülőkre, családon belüli erőszak különböző formáira stb. is. A társadalmi nyomás már nagyon korán meghatározza egy ember lelki alakulását, hiszen egész kicsiként beleszólnak abba, hogyan nevelkedjünk és anyagi forrás tekintetében is megoszlik ez a „terelés”. De mégis az elsődleges alakító pont a szüleink által kapott vagy vélt tanítások, tilalmak, ezekről a könyv részletesen mesél.
„Mivel a szülői személyiségek és elvárások sokfélék, családonként eltérő, hogy mit kell tenni. Az egyik anyuka ilyennek akarja a gyerekét, a másik olyannak, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy esetleg az apukának, a nagyszülőknek és a gyerekkor későbbi szakaszaiban megjelenő fontos felnőtteknek – például óvónőnek, a tanárnak, az edzőnek – egészen másféle (de esetleg nagyon határozott) elképzelései vannak. Ez esetben már korán meg kell tanulnunk lavírozni is, hogy valamelyest mindenkinek meg tudjunk felelni. „
A megfelelés kényszere ezért már igen korán létrejön a gyermekben, ami a későbbiek folyamán teljesen önazonos lesz, és felnőttként bizony észrevétlenül csusszan be a különböző életválsági problémák sorozata is, mely az alapvető problémákat tovább súlyosbítja. Ezeknek elsődlegesen a szülői tilalmak adják a táptalaját, melyek komoly következményekkel járnak, de nézzük is, hogy mik ezek.
1. Ne létezz!
2. Ne légy önmagad!
3. Ne gondolkozz!
4. Ne légy fontos!
5. Ne légy gyerek!
6. Ne nőj fel!
7. Ne légy sikeres!
8. Ne légy egészséges!
9. Ne légy közel!
10. Ne érezz!
11. Ne mozdulj
12. Ne tartozz sehova!
Most sokan azt fogjátok gondolni, hogy ezek nem léteznek, hiszen melyik szülő akarhat rosszat gyermekének, de bizony ezek a típusok valamelyike csak kis országunkban a családok 80% -ban megtalálható. Van ahol tudatos és előfordul ahol tudatalatti.
A másik ilyen kategória az úgynevezett nevelő parancsok, amelyek szintén rendkívül nagy károkat okoznak a gyermekeknek.
1. Légy tökéletes!
2. Tégy erőfeszítést!
3. Szerezz örömet másoknak!
4. Légy erős / Bírd ki!
5. Siess!
Szó esik a felnőtt lét különböző területeiről is. Találkozunk a pornófilmek romboló hatásaival, a társadalom mérhetetlen elvárásaival, az egyén különböző megnyilvánulási eseteivel is. Természetesen nem minden rossz, mégis érdemes külön figyelmet fordítani azon sémákra, melyeket ebben a kötetben a doktornő elemez.
„Valójában sok olyan énrészünk, életben betöltött szerepünk van, amelyek egymásnak ellentmondónak tűnhetnek, ám ha belülről fakadnak, akkor tökéletesen megférnek egymás mellett. Lehetünk a gyermekünkkel gyengédek, az üzleti tárgyaláson kemények, és mindezektől függetlenül szenvedélyes szeretők. Minél sokrétűbb, színesebb egyéniség valaki, annál többféle módon tud megnyilvánulni eltérő helyzetekben. Ez nem következetlenség vagy ellentmondás, hanem rugalmasság és összetettség. Ellenben, ha bármelyik helyzetben ráerőltetnek valakire egy szerepvárást, például azt, hogy vadmacska/szexisten legyen, miközben ennél valójában jóval alacsonyabb hőfokon ég, az bizonyára nehézségekbe ütközik majd, mert a megfelelés kényszere fogja hajtani, nem pedig önmagát adja. Utóbbi esetben nem a partner saját repertoárjából hívunk meg egy-egy szerepet, hanem olyanra akarjuk szabni a másikat, amilyenre nem lehet.”
Számomra olyan hatást keltett, amely egy nagyobb kiboruláshoz vezetett, de rendkívül hálás vagyok érte, hiszen megkönnyebbültem és végre megértettem, hogy milyen irányba kell még változtassak ahhoz mérten, hogy milyen jövőbeli életet szeretnék élni. Valamint rendkívül szépen felvázolta, hogy miért akarok a láthatatlan láncaimtól megszabadulni.
„ Az érzelmileg érett felnőttet onnan ismerhetjük fel, hogy alapvetően tiszteli önmagát, másokat és a tényeken alapuló valóságot. Mit jelent konkrétabban? Tiszteli önmagát, tehát határokat húz, nem megy bele akármibe, és nem engedi, hogy következmények nélkül rosszul bánjanak vele. Ugyanakkor, mivel önmagát eléggé reálisan látja, nem túlérzékeny, nem sértődik meg minden apróságon és nem omlik össze az önmagáról alkotott képe egy – egy negatív véleménytől, mert tudja, mennyit ér. Tisztel másokat, tehát az ő határaikat sem lépi át, nem próbálja meg elnyomni őket, nem akarja előírni, mit gondoljanak, érezzenek és tegyenek. El tud fogadni az övétől különböző álláspontokat is, és ilyenkor nem kérdőjelezi meg a másik ember józan eszét vagy jóakaratát. Alapvetően egyenrangú viszonyokban gondolkodik. Vigyáz a többi ember érzékenységére, feleslegesen nem okoz nekik fájdalmat. Következetesen és megbízhatóan viselkedik. Még zaklatott állapotban is törekszik arra, hogy nyitott maradjon a másik érveire, és lehetőleg ne mondjon vagy tegyen jóvátehetetlen dolgokat. És tiszteli a tényeken alapuló valóságot, tehát nem akarja letagadni vagy elhazudni azt, ami van, hanem a realitásból indul ki.”
Nem azt írom, hogy mindenkinek segíteni fog, hiszen, aki nem kognitív a leírtakkal, annak csak egy újabb könyv lesz a polcon, de azon személyek, akik veszik a bátorságot és szembenéznek, vagy akár csak elgondolkodnak a témákon, hiszem, hogy nagyon sokat adhat.
Ajánlom minden olyan fejlődésre és változásra kész léleknek, aki szembe mer nézni a saját életével, cselekedeteivel, vagy csak szeret a pszichológia útján járni. És egy saját gondolat: ne versenyezz a múltaddal, hanem inkább várj nagy dolgokat a jövőtől és szeresd a jelenkori énedet.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kulcslyuk Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
„ A pszichológus legfontosabb munkaeszköze a saját lelke.”
Ezt a könyvet egy Book24 –es „garázdálkodásom” alkalmával vettem, mert az írónő egy számomra már -akkor is- ismert, minőségi szakember benyomását keltette és kíváncsi voltam a témára. De ahogy már megszokott nálam, felkerült az olvasatlan könyvek polcainak egyikére és várta sorát, hogy ismét eszembe jusson és kézbe vegyem. Előzményként még annyit jegyeznék meg, hogy más kötetét is beszereztem az alkotónak, de azt sem olvastam még. Tehát tulajdonképpen egy ismeretlen szerzővel volt dolgom, ha a pszichológiai tárgyú videókat nem számítom.
A terapeuta esetei a HVG Könyvek kiadó sajátos sorozata, amely arra hivatott, hogy különböző szaktekintélyek egy-egy egyedi hangvételű, de rendkívül fontos témát felölelő terápiás eseteit boncolgassa, ahol az olvasó jól érzékelheti – tematikától függetlenül-, esetleg felismerje az adott tüneteket és szakemberhez forduljon. ( A sorozat többi részét itt találod).
A szerző saját elbeszélése által mutatja be egy megtört asszony hánytatott életét verbálisan bántalmazó férje oldalán. A kezdetektől egészen a gyógyulás különböző aspektusain keresztül ismerhetjük meg egy terápia teljes történetét. Kriszta fejlődése és gyógyulása jó példa arra, hogy az olvasó felismerje, ha hasonló körülmények között él és felmerje vállalni problémáját, akár szakemberhez forduljon.
„Életünk eseményei sokszor attól válnak nehezen kezelhetővé, hogy úgy gondoljuk, csak velünk történnek meg ezek a szokatlan, szégyenletes vagy érthetetlen dolgok. Ez az érzés elszigetel a környezetünktől. Az a hamis elképzelésünk alakul ki, hogy nincs senki, akivel megosztható lenne, amin keresztülmegyünk. Kialakul a romboló magány érzése, amely idővel egyre magasabb falakat emel, melyek mögött végül elveszünk a világ számára.”
Számomra ez a téma elsődlegesen saját magam „tragédiája” miatt került képbe. Gondolom most sokan arra következtetésre jutnak, hogy nárcisztikus partnerrel élek együtt, de ezt szeretném leszögezni, nem így van. Az én történetem sajátossága, hogy tudni akartam van-e bennem a nárcisztikus jellemzőkből és ha igen milyen arányban.
Valószínűleg nem sokan vetemednek ennek kutatására, de sajnos az életemben megtörtént, hogy két közeli barátomat is elvesztettem rövid időn belül. Ráadásul az egyik egy láthatatlanul látható naplózása által rám nyomta a nárcisztikus személyiség bélyegét és tudni akartam, hogy van-e igazság a „vádakban”.
A kötet Kriszta történetén keresztül vezetett végig és bár elsődlegesen nem a „károkozóról” mesél, mégis számos formában érinti és egy nagyon erős képet ad a témáról. Tulajdonképpen megkaptam a választ, amit kerestem és bár nem vagyok elragadtatva, mégis megnyugodtam. Az öt főbb jellemzőből egy igaz rám, tehát valahol megnyugodhatok, ugyanakkor ad egy bizonyos löketet számomra, hogy tovább vizsgáljam önmagamat. Azt gondolom, aki azzal nyugtatja saját magát, hogy a másikban felfedezni vél „bántalmazó” viselkedési jellemzőket, talán először el kellene gondolkodni azon, hogy ő maga miben hibás és szakember véleményét is kikérhetné. Ami saját magamat illeti, jómagam is folyamatosan megteszem a megfelelő lépéseket.
A fenti monológnak csak annyi jelentőséget szánok, hogy jelezzem a könyv igenis hatással van az olvasóra, nem is akármilyen szinten. Rendkívül szépen felépített, információkban és érthető magyarázatokban gazdag és a legfontosabb, hogy hiteles.
Például megmutatja , hogy John Gottman amerikai pszichológus kutató és munkatársai egy évtizedet átölelő vizsgálatuk során 4 fő szülői típust különböztetnek meg:
- Érzelmi fejlesztő szülő
- Elutasító szülő
- Laissez-faire, vagyis be nem avatkozó szülő
- Helytelenítő szülő
„Az érzelmek nagyon fontos szerepet játszanak az emberi kapcsolatok kialakításában, fenntartásában és szabályozásában. Az alapérzelmek, az öröm, szomorúság, félelem, düh, meglepetés és undor biológiailag meghatározottak, vagyis minden embernél veleszületetten megjelennek. Azt azonban, hogy ezekből az érzelmekből mit mutatunk meg a környezetünknek, egyrészt a kultúránk szabályozza, másrészt a szüleink szerint alakul. A családok között jelentős különbségek vannak abban a tekintetben, hogy hogyan reagálnak az érzelmek kifejezésére.”
Nagyon érdekes volt olvasni, hogy Kriszta saját gyermekei felé miképpen reagál a terápia alatt. Mennyire képes saját maga fejlődése során nem elkövetni ugyanazokat a hibákat, melyeket felmenőinél tapasztalt.
„A családokban megfigyelhető ún. transzgenerációs átadás azt jelenti, hogy a kapcsolati minták, szerepképzelések, viselkedési szabályok vagy megküzdési módok generációról generációra öröklődnek. Életünk legfogékonyabb időszakában, a gyerekkorunkban szüleinktől látott mintákat szivacsként szívjuk magunkba. Ezek a zsigereinkben elraktározott hiedelmek szinte automatikusan irányítják felnőtt életünk számtalan területét. Általában megfellebbezhetetlen igazságként fogadjuk el őket, és szinte észre sem vesszük, hogy meghatározzák érzelmi életünket, spontán reakcióinkat és viselkedésünket. A terápiás munkában éppen ezért a családi múlt feltárásának is fontos szerepe van. Családfánk feldolgozása megmutatja, milyen örökségeket hordozunk és adunk saját gyerekeinknek.”
A másik fontos téma, ami szintén hasonló a fent említetthez, hogy milyen szükségletekkel rendelkezünk.
„Jeffrey E. Young és munkatársai úgy gondolták, hogy felnőtt életünk alakulásában nagy szerepe van a gyerekkorunkban kielégítetlenül maradt szükségleteinknek. Hogy mik ezek? Youngék szerint, bár eltérő mértékben, de születésünktől kezdve mindannyian 5 alapvető érzelmi szükséglettel rendelkezünk:
Ha a gyermek veleszületett temperamentuma és a környezete nem illeszkedik harmonikusan, az alapszükségletek részben vagy egészben kielégítetlenül maradnak. Ezek kompenzálására ún. maladaptív (rosszul alkalmazkodó) sémák alakulnak ki. Ezek olyan átfogó, önsorsrontó mintázatok, amelyek emlékekből, érzelmekből, gondolatokból és testi érzésekből állnak, és meghatározzák, hogyan gondolkodunk, érzünk másokkal és magunkkal szemben, hogyan viszonyulunk magunkhoz, másokhoz és a világhoz.”
Mint olvasható rendkívül széles körben mutatja be és vezeti végig az olvasót a különböző élethelyzeteken át. És pont ezért számomra nagyon értékes kötet, amelyet biztos, hogy többször kézbe fogok venni.
Amennyiben úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, akkor ezen az oldalon fel tudod venni a kapcsolatot az írónővel.
Ajánlom minden pszichológiát kedvelő olvasónak és azoknak is, akik nem elégedettek az életükkel vagy ismernek valakit, aki ilyen körülmények között él. És egy saját gondolat a végére: Egy ember értéke nem a helyzetétől függ, hanem a természetétől.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
„Tökéletes szülő nem létezik.”
Az utóbbi időben egyre több olyan könyvet veszek kézbe, ami valamilyen szinten formálja a gondolkozásomat, az érzéseimet és bizony még olvasás után is többször velem van a gondolataimban. A mostani kötet is egyike a fent leírtaknak, mert bizony attól, hogy nem vagyok szülő, még számos téren érintenek a benne leírtak és lényegében teljesen egyet kell, hogy értsek az íróval, de erről később írok még. Szeretném megköszönni a Móra Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen nélkületek nem tudom, hogy mikor olvastam volna el a könyvet. Köszönöm!
Ez a kötet a Móra Családi Iránytű programja keretében jelent meg, mely elsődlegesen a szülők megsegítésére jött létre. Számos olyan önsegítő könyvek közül válogathatnak az érdeklődők, melyek könnyebbé tehetik a családi élet mindennapjait.
Jesper Juul – Falkavezérek könyvét az idei év egyik legizgalmasabb megjelenései között tartom számon, hiszen számos ön-és családsegítő kötetet volt szerencsém olvasni, de talán most először találkoztam olyan alkotóval, aki hitelesen – maga is családterapeuta és tanár – adja át olvasójának mindazt a tudást, melyet az évtizedek alatt tapasztalt és összegyűjtött. A kötet számos formában közelíti meg a család és szülők fogalmát és létét. Elsődlegesen természetesen segítő szándékkal íródott, de meghúzódik a háttérben egy bizonyos dokumentációs tényfeltárás is, hogy mi is folyik valójában a világban, érintve a családok társadalmi létét és helyzetét, valamint a politikai és emocionális hatásokat is.
Az első, ami számomra szokatlan volt, az a borító. Hiszen egy farkas falka látható a képen, mely bár sziluettként nem hivalkodó, de a kötet tematikáját tekintve, a szokatlan kategóriába esik. Ettől függetlenül hűen tükrözi a belső tartalmat. Hiszen az alkotó párhuzamot von a farkasfalkákra oly erősen jellemző hierarchia, az egyedek egymás közötti viszonya és az emberi családok között. Az alkotó meglátása szerint a fő kihívás az, hogy a szülő hogyan tud megfelelő vezetőként jelen lenni gyermeke életében és mennyire fontos annak számára, hogy a jó irányítással gördülékenyen tudjon a társadalomban szocializálódni, valamint a beilleszkedés is könnyebb legyen.
Több fejezeten keresztül és számos formában szólítja meg a szülőket. Külön részeket szán a nők és a férfiak szempontjának megvizsgálására, sőt visszamenőlegesen, a történelmen keresztül szemlélteti a család szerkezeti fejlődését. Rendkívül részletesen mutatja be, és egyben szembeállítja a különböző korszakokban megkövetelt társadalmi nézeteket, valamint hogy milyen hatással voltak az akkori családok felépítésére. Külön foglalkozik a személyes felelősségvállalással, az önbecsülés, az odafigyelés és empátia, valamint a hatalom paradoxon létével és az ezzel való visszaéléssel is. Bemutatja a különböző intézmények és a társadalom oldaláról is a család szerkezetét, valamint a terapeuták szemszögéből is kapunk némi ismeretet a mai problémákról és azok megoldásairól.
Személyes meglátásom a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon gördülékeny stílusban, rendkívül részletesen, de annál érdekesebben hívja fel a figyelmet a két nem közötti különbözőségekre és arra, hogy mégis hogyan tudnak egy egységet alkotni a szülői szerepben.
A világ folyamatosan változik és ehhez az embernek is alkalmazkodnia kell. A régi módszerek már nem állják meg a helyüket és sok esetben többet ártanak, mint segítenek. De ezt a meglátást lebonthatjuk a munkahelyekre is. Erre ez az idézet tökéletes példa:
A családfő, a „félelem” megtestesülését mindig is az Apa töltötte be, hiszen a férfi képviseli még mindig az erőt és a szigorúságot. Az író rendkívül érdekes és hiteles formában mutatja be ezt a szerepkört, és hogy jelen pillanatban milyen elvárt szerepet is töltenek be a családon belül ezen személyek. Nézzétek csak!
„A fiatal apukák csak mostanában kezdték el újraértelmezni a szerepüket a családban, melyben, mint társak és apák léphetnek fel. Tisztában vannak azzal, hogy rengeteget tanulhatnak a nőktől, de azt is tudják, hogy egy anyukától azt nem lehet megtanulni, hogyan lehet valaki jobb apuka, és hogyan kell apaként egyenrangú és kompetens irányító szerepet vinni a családban. Egymástól és a gyermekeiktől kell ezt megtanulniuk. Országonként hatalmas különbségek lehetnek, de lényegében a legtöbb férfi elsősorban még mindig a családjáról gondoskodó apaszerepben találja meg az indentitását. Ezenkívül sokukat a munkahelyükön még mindig bántalmaznak és megaláznak, igaz, hogy ez napjainkban már sokkal rejtettebben történik. Természetesen számos olyan vállalat is létezik, ahol ilyesmi nem fordul elő.”
A kötet külön foglalkozik a személy különböző jellemzőivel, ide értve a személyes felelősségvállalást, proaktivítást és az értelmi és érzelmi intelligenciát is.
Vagy pedig:
„Proaktív egy felnőtt, ha képes saját céljainak és értékeinek megfelelően cselekedni ahelyett, hogy kizárólag a gyermek szavaira vagy tetteire reagálna. Empátia az a képesség, hogy egy másik ember lelkiállapotába bele tudjuk élni magunkat. A rugalmasság azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk mind a gyermekben, mind a bennünk zajló változásokra – ahelyett, hogy mindig következetesek maradnánk. A gondoskodás és a párbeszéd lehetővé teszi, hogy észrevegyük a gyermek kívánságait, igényeit, ötleteit, érzéseit, és ezek szerint cselekedjünk – még akkor is, ha ezek a saját kívánságainkkal, igényeinkkel, ötleteinkkel és érzéseinkkel ellentétes. Azoknak a felnőtteknek, akik így irányítanak, a személyes tekintélyük a legfontosabb.”
Jómagam is szenvedtem mind gyermekként, mind pedig felnőttként is az úgynevezett kettős mérce lététől. Bár régen sűrűn előfordult, bizony még napjainkban sem ritka ez a jelenség a gyermekek életében. Nézzétek csak!
„Az egyik legártalmasabb szokás, ami egy felnőtt-gyerek kapcsolatban előfordulhat, az az, ha a felnőtt következetesen a gyerekét vagy a tanítványát hibáztatja a saját tévedéseiért. Ennek pedig mindig az volt és még ma is az az üzenete, hogy: ha jó a kapcsolatunk, az az én sikerem, ha nem, az viszont a te hibád. Ez a kettős mérce kétszáz éven keresztül jól működött, és általánosan elfogadott kifogással szolgált a szülők és a tanárok számára, azonban sajnos még ma is gyakori, annak ellenére, hogy az emberi kapcsolatok természetéről szóló tények egészen mást mutatnak.”
A következő két idézet, pedig számomra nagyon fontos gondolatokat indított el bennem, kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ehhez kedves olvasó!
Az első:
„A gyerekek úgy tanulnak, ahogyan a tudósok, nincs szükségük útmutatásra, és pontosan így kellene nekünk is megtanulni velük és tőlük azt, hogy miként tegyünk szert jó és egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatra. A szocializáció mindenhol és mindig jelen van, és alkalmazkodásra tanítja a gyerekeket. Csak a szülők tudják biztosítani annak a lehetőségét, hogy a gyerekben egészséges egyensúly alakuljon ki a személyisége és az alkalmazkodása között, és hogy később ez a fiatal felnőtt egyensúlyban lévő döntéseket tudjon hozni. Az oktatási intézmények hajlamosak arra, hogy általánosítsanak, és azokról a problémákról (és néha veszélyekről is) panaszkodjanak, amelyek azzal járnak, ha minden gyerek személyiségét külön-külön kezeljük. Teljesen félrevezető és sok ember véleményét megmérgező gondolat az, hogy az erős egyéniségű személyek veszélyt jelentenek a csoportra, valamint veszélyeztetik a családban és a társadalomban meglévő szolidaritást.”
És a második:
„Úgy tűnik, az a társadalmilag általánosan elfogadott vélemény, hogy a mentális és pszichoszociális egészségünk viszonylag rendben van, egyáltalán nem állja meg a helyét. (…) Az életmódunkra visszavezethető betegségek száma nő, ahogyan azok a fiatalok is egyre többen vannak, akik munkaképtelenségük miatt rendszeres segélyre szorulnak, valamint a „sajátos nevelési igényű” gyerekek száma is állandóan növekszik. A legális és illegális drogok fogyasztása a „jól működő” felnőttek körében rekordmagasságokat ér el. A krónikus alkoholisták és az öngyilkosságot elkövető gyerekek és fiatalok százalékos aránya is emelkedik. Napról napra egyre több függőséggel találkozunk, folyamatosan többen tartoznak a „munkamániások”, a vásárlás-,szex- vagy szerencsejáték-függők közé. Az orvosi, illetve gyógyszeres kezelésre szoruló gyerekek és fiatalok száma pedig hihetetlen gyorsasággal emelkedik, és ugyanennyire hihetetlenül magas az olyan speciális pszichiátriai kezelésen részt vevő gyerekek aránya, ahol a gyerekkori stresszt kezelik.”
És számomra azért is kiemelkedőek az író meglátásai és javaslatai, mert nem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal sem, valamint a családsegítő munkatársak terápiás módszereit is kritizálja.
„Döntő különbség van aközött, ahogyan ezeknek a szakmáknak a dolgozói a felnőtteknek próbálnak segíteni, és aközött, ahogy a gyerekeknek. A felnőtt pácienseknek a modern pszichoterápiás módszerek (kivételt jelentenek a behaviorista módszerek) és mozgásterápiák is úgy segítenek, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy kapcsolatba lépjenek önmagukkal, a személyes történetükkel, az érzéseikkel, az értékeikkel, a határaikkal, a lehetőségeikkel, a döntéshozó képességükkel. Mindent megtesznek azért, hogy az egyént felszabadítsák, hogy javuljon az önértékelésük, és ez általában sikerül is nekik. A páciensek elemi érdekeit tartják szem előtt.”
Valamint:
Ám ha (…) a terapeuták vagy a kollégáik kisgyerekeknek vagy fiataloknak próbálnak segíteni, nagyon sokszor csak azon fáradoznak, hogy a gyerekek és fiatalok viselkedését a családhoz vagy a számukra nem éppen megfelelő pedagógiai intézményhez igazítsák. Ezeknek a kezeléseknek a sikerét a konkrét tünetek megszűnésével mérik. Ráadásul nem hivatásos szakember nem is foglalkozhat velük! Mikor láttak utoljára olyan terapeutát, aki kézen fogta a gyermeket és elsétált vele az óvodába vagy az iskolába, majd azt javasolta ezeknek az intézményeknek, hogy változtassanak a módszereiken, illetve olyanokat kövessenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekből erős és egészséges felnőtt válhasson? Feltehetőleg soha, vagy talán egyszer-kétszer. A kisgyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembereknek nem az a feladatuk, hogy a páciens életminőségén javítsanak, hanem ehelyett sajnálatos módon a munkaadóiknak és az intézményeknek próbálnak megfelelni. A legtöbb esetben ők ezt nem így látják, de valójában ez az, amit tesznek. Ha a felnőttekkel dolgoznának így, akkor vagy eltűnnének a pácienseik, vagy elveszítenék a munkájukat.”
A könyv utolsó fejezeteinek egyikében pedig felfedezhetjük a „falkavezér” nevelési formákat, azaz a szülői nézetek különböző fajtáit, külön taglalva az előnyeit és természetesen a hátrányokat is.
Összességében elmondhatom, hogy egy rendkívül részletgazdag és hiteles írást olvashattam az író tollából. Nagyon sok szemszögből vizsgálja a családi és szülői létet, valamint rávilágít a szülő-gyermek kapcsolat buktatóira és javaslatot tesz ezek megoldására.
Ajánlom minden szülőnek, pedagógusnak és bizony minden olyan olvasónak, akik szeretnék megérteni önmagukat is.
Hiszen ne feledjétek: „Minden nap valami újat tanulunk.”
Ha valaki csüngött eddig Dr. Csernus Imre szavain, akkor az én voltam. Közel öt éve olvastam az első kötetét, mely akkor bombaként robbant az életembe és mindent felégetett bennem, amiben előtte hittem. Ezt a könyvet számos másik írása követte, de mindig hagytam időt a feldolgozásra és az olvasottak befogadására. Nagyjából évente két kötetét olvastam, hiszen ha foglalkozunk önmagunkkal sosem elég pár nap. Nekem sokszor hosszú hónapok kellett mire sikerült egy –egy területet rendbe tennem annyira, hogy a következő szintre léphessek. Az első élményem után sokkot kaptam és közel egy évig rezignáltam. Aztán újra kézbe vettem ugyan azt a kötetet és végre felszabadított ebből a lekötözött, hibernált állapotból. Akkor úgy éreztem a legjobbat akkor teszem, ha követem a könyvei által adott életvezetési tanácsokat. Persze jártam különböző szakemberekhez, mert sajnos telt ház volt a doktor úrnál és anyagilag sem volt megfelelő számomra akkoriban a közös munka díja. Ma már szerencsére ez változott, de már sokkal jobban vagyok és én is meg találtam a mély lelkiválságaimra a megoldást és elkezdtem gyógyulni. Sok tragédia övezi az életemet, de sosem gondoltam arra, hogy feladjam vagy elengedjem a küzdést, még abban az egy évben sem.
Az mostani kötetét azért vettem meg, mert úgy éreztem ismét elérkezett az idő, az újabb „gyomlálásnak” és a mostani időszakban a vírus is adott egy bizonyos löketet, hogy fejlődjek minden téren.
A Főnix az egyik kedvenc mitológiai lényem, melyről köztudott, hogy felégeti önmagát és hamvaiból újjászületik. Ennek a szimbólumnak mindig nagy hatása volt az életemre, mert számos helyzetben kellett felállnom és sokszor egy hajszálon múlott, hogy megtehettem. Ugyanakkor még mindig szerencsés vagyok, mert van erőm, hogy megtegyem. És csodálatos társat kaptam az élettől. Vele úgy érzem, hogy bármi is ér, képes vagyok hideg fejjel, a megfelelő lépéseket tenni, hogy megoldjam az adott problémámat.
A Főnix most is elérte hatását és felégetett bennem egy nagyon erős hitet, de sajnos nem, úgy ahogy szerettem volna. Ennek a kötetnek az volt a fő célja, hogy utat mutasson azon embereknek, akik kétségbeestek a koronavírus okozta helyzet miatt. Mindenkit érint ez a jelenkori vírushelyzet. Legtöbbünket mentálisan tépázott meg, de még több embernek a napi megélhetése került veszélybe. A terhek növekedtek, hiszen egy bizony elmagányosodás lépett fel a családokon belül is. Idős szeretteinkért rendületlenül aggódunk napi szinten és csak reménykedhetünk, hogy jól van és egészséges. Gyermekeink felé mutatva a féltő gondoskodást, de erősnek is maradni, hiszen felelősséggel tartozunk értük és más szeretteinkért, nagy teher és sokan beleroppantak ebbe. Nagyon sok embernek került veszélybe a megélhetése és bár tavaly nem kellett a hiteleket törleszteni, mégis sokan minden hónapban egyéni válságot élnek meg, hiszen az albérleteket ki kell fizetni. Ott nem mondhatjuk azt a főbérlőknek, „bocs, de válság van”! Ez a vírus szedi áldozatait akár tetszik akár nem és igen fontos, hogy a megfelelő intézkedésekkel megtegyünk mindent, hogy megvédjük magunkat és az otthoniakat. Az, hogy belehalhatunk, egy olyan mély traumát okoz, melyet sokan nem képesek kezelni, hiszen amíg nem kerülünk olyan helyzetbe, az elmúlás gondolata messze elkerüli az átlagembert. Most előttünk lebeg minden egyes nap és ezzel megbirkózni vagy szembenézni nagyon nehéz és leterhelő.
A Főnix ennek a megsegítésére szolgáló kötet lenne, melyben a doktor úr feltárja meglátásait, hogyan is kell szembenézni és feldolgozni, akár kezelni ezt az időszakot. Nagyon sok igazságot találtam a kötet olvasása folyamán. Többször szembesültem vele, hogy hol van még dolgozni valóm és mi az, amivel még nem sikerült megküzdenem.
A hét fő bűn, illetve az író szerint egy nyolcadik bemutatásával és annak részletes feltérképezésével vezeti olvasóját a megoldások felé. Szembe állítja a bűneinket a hét erénnyel és többször önismétléssel taglalja, hogy a hazugság – akár magunknak, akár másoknak- milyen károkat okoz és mennyire megkötözi az emberi lelket. Megkülönböztet öreg és fiatal főnixet, hiszen az új csak akkor léphet az életünkben, ha felégetjük mindazt, amitől szenvedünk, de felelősséget vállalva.
Sok bölcsességet és igazságot ír le ebben a kötetében is, viszont ahogy teszi már hagy némi kivetnivalót maga után. Hiteles számomra az, aki mondandójával egysíkon cselekszik. És mondhatnám azt, hogy ebben az esetben hiteles az író, hiszen több példával alátámasztja a leírtakat. Ugyanakkor számomra mégis csalódásként csapódott le, mert egy megteremtett kényelmes létből, ahogy mondani szokták „magas lóról” könnyű az észt osztani. Azon embereknek, akiknek a mindennapi megélhetés kockázata áll fenn, mikor azért rettegnek emberek meddig lesz munkájuk, miből fizetik az albérletet, a számlákat és miből etetik a családot, azoknak ez a könyv nem fog segítségül szolgálni. Ezt a félelmet nem lehet félvállról venni és sajnos egy kertészkedés sem fogja elfeledtetni ezt a nyomást a lélekben. Az írónak megteremtett, nyugodt vidéki élete, kiegyensúlyozott magánélete megadja azon lehetőségeket, hogy tehermentesen „élvezze” a Covid által okozott kényszerpihenő időszakát. De akik ilyen körülmények között élnek, azoknak valószínű nincs is szükségük egy orvos tanácsára. A középréteg már jobban szomjazik ezen írásokra, ide tartozom én is, de mégis úgy gondolom, az igazán célzott réteg az anyagilag kiszolgáltatott életet élők felé tendálna, de sajnos ott nem hiszem sok megértést fog kapni.
Összességében úgy érzem, hogy nagyon félrecsúszott ez a könyve az írónak. Az érzések elbagatellizálása nem jó útmutató senkinek sem. Most csak a jót ajnározni és a negatívat csak úgy átlépni nem éppen segítő szándéknak érzem és őszintén szólva nem is tudom hova tenni ezt a könyvét az alkotónak.
És bár számomra csalódás volt, még lehet, hogy neked kedves olvasó pont azt fogja nyújtani, amitől kirobbanó formában érzed majd magadat.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Jaffa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése