A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.
Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.
A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.
Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.
„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”
A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.
„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.
Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.
„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”
Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben. Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.
Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.
Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a leülepedésre, feleszmélésre.
„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”
Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni. Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék, amelyet megbecsülni érdemes.
Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra.
A patriarchális társadalom egy fogalom, amelyről tudjuk, hogy létezik – hiszen benne élünk – mégis a köztudatban csupán egy közhely, amelynek hallatán csak igen kevés emberben kondul meg az a bizonyos vészharag. Pedig ennek a fogalomnak súlyos következményei, talán fogalmazhatnék úgy is, hogy fullasztó elvárásai vannak az átlagemberre nézve, hiszen megkülönbözteti a nőt és a férfit, mint fajunk két létfenntartó nemét. Mondhatnánk, hogy ez milyen jó és szűkebb értelemben az is, elvégre nőkből és férfiakból tevődik össze jó esetben egy társadalmi szféra, mégis vajmi kevés köze van a biológiai értelembe vett nemi elhatárolódásnak mindehhez. De, akkor miről is van szó? Nos, nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést fogok okozni azzal a ténnyel, miszerint ez az elkülönítés tulajdonképpen egy vezető - beosztott, vagy úr és rabszolga kapcsolat fogalmával vetekszik. Elsőre talán túl drámainak hangzik ez a két példa, pedig az átlagot tekintve talán még csak a felszínét kapargatom mindannak, amit valójában jelent.
Ez a hosszú bekezdés egy apró színfoltja a mostani olvasásomnak, amelyben Angela Murinai – 10 okom a haragra című ismeretközlő könyvét vettem górcső alá. A kötet 2021-ben jelent meg a hazai piacon a Tea Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító, mint oly sokszor, most is igen kifejezőre sikerült. A maga provokatív stílusával már az első percektől fogva óva inti az leendő olvasóját, miszerint a belső tartalommal jó lesz vigyázni, itt bizony egy komoly, dühös nő soraival fog mindenki találkozni. És bizony ez valóban így is van, hiszen az írónő 10+1 okot sorol fel, amelyeket külön, fő fejezetekre bontva tárgyal ki.
Helyszínek: Budapest és Kecskemét
Tudom, hogy elsőre úgy tűnik, hogy egy érzelmileg kimerült asszony irodalmi szférába hozott hisztijét vetette papírra, és talán egyet is értenék, ha:
- Nem lenne minden egyes pontja az én életemben is jelen egy bizonyos meghatározott szinten.
- Nem tudnám, hogy több ezer nő van kitéve az erőszak különböző formáinak még itt hazánkban is nap, mint nap, úgy, hogy a legtöbb esetben egy családtag vagy közeli hozzátartozó, férj követi el ezeket a bűnöket.
- Nem látnám, hogy próbálják az aktuális politikusaink a négy fal közé szorítani a hölgyeket, miszerint a három vagy több gyerek alap és kötelesség, ahogy a férfiaknál a katonaság lenne.
- Nem tapasztalnám, hogy a mai fiatalok milyen irányba vannak terelve, hogy később utánpótlásai legyenek a mostani szülőknek, nagyszülőknek majd és szolgálják azt a „Rendet”, amely minden eszközzel nő gyűlölő nézeteivel mérgezi a társadalmi szférákat az oly –általam gyűlölt – tévé reklámjain vagy minősíthetetlen talk show-in keresztül.
„[…] milyen kíméletlenül dolgozik a média minden egyes pillanatban, még egy mesefilm szünetében is azon, hogy kimossa az emberek agyából az ép gondolatokat. Azon, hogy elfelejtesse velünk, kik vagyunk, mit akarunk. Azon, hogy a gyerekeinket engedelmes, jó szolgákká tegye, akik, hogy mire majd felnőnek, ne is emlékezzenek arra, kik is lehetnének ahelyett, akikké eddigre válnak. Miközben látszólag egy visszérkrém vagy köhögéscsillapító reklámját nézi az ember, aközben is arról kap információkat, hogy mi dolga van őneki a világban nőként és/vagy férfiként.”
Napestig sorolhatnám a saját indokaimat is, és én még csak dühös sem vagyok. Ellenben annál inkább eltökélt, hogy segítsem a nőtársaimat. Mert igen, ez a könyv egy hatalmas segítség még a férfiaknak is bizonyos szinten. Természetesen nem minden férfi alkalmaz verbális vagy nonverbális bántalmazást asszonyán, ahogy szintén nem minden szülő neveli úgy gyermekét, hogy az érzelmek megélése szégyen és bűn. De sajnos a nagy átlag igen és pont ezért is íródott meg eme könyv.
Az írónő rávilágít arra, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy milyen sérüléseket kapunk, okozunk akaratlanul is másoknak vagy éppen miért ér egyeseket alapvetően megaláztatás nemtől függetlenül. A társadalmi elvárás hatalmas nyomást mér a mai hétköznapi emberekre, hiszen mindenki szeretne tartozni valakihez vagy egy csoporthoz éppen. Nem jó kilógni, hiszen nem csupán meg nem értettséget, hanem sok esetben zaklatást és bántalmazást eredményezhet. Ellenben szerencsére nem egy olyan szervezet létezik, ahol azért dolgoznak nők és igen, férfiak is, hogy felnyissák a közember figyelmét az adott diktatórikus kényszerre.
De vajon miért jó egy adott kormánynak, hogy a nők elnyomásban élik a mindennapjaikat? Miért fontos bárkinek is, hogy alá és fölérendeltség alakuljon ki a két nem között? Nos, szerintem erre ez az idézet a tökéletes válasz:
„[…] a társadalmak a nők ingyen munkájából tartják fenn magukat. A nők végzik a biológiai fenntartást, a gondoskodási munkákat, közben pedig a háttérben élnek gyakran elnyomva és megfélemlítve, vagy ha nem is úgy, de a társadalmi tanításnak köszönhetően önként nyomva el tehetségüket és inspirációikat.”
A „REND” mindenkit feltett szándékkal kíván azonos meder felé hajtani. Pontos elvárásokkal neveli ki az utódokat, akik sokszor saját zavartságukat is belső frusztrációként élik meg. Az urak nem egyszer hallhatják, hogy férfi nem sír, nem mondhatja el belső fájdalmát, tehát nem érez. Hiszen milyen férfi az olyan, aki úgy viselkedik, mint egy LÁNY. Ahogy a leánykák sem viselkedhetnek úgy, mint a FIÚK, csak csendesen, mindent eltűrve babázzanak. Jól látható, hogy a nemi elhatárolódás már szinte az anyatejjel szívódik a következő nemzedékbe, hogy aztán felnőttként ezt a mintázatot adják tovább gyermekeiknek.
„Iskolában tanítják! Mi ez, ha nem tudatos elbutítása, beprogramozása az embereknek? Aztán meg sírunk kórusban, hogy nem működnek a párkapcsolatok. Most komolyan, ha ilyen módszeresen választjuk szét egymástól a két nemet, akkor milyen alapon képzeljük azt, hogy ők majd egy ponton mégis találkozni fognak, és még meg is értik egymást? Én teljesen biztos vagyok abban, hogy e nélkül az ostobaság nélkül, amit a gender belénk ver, sokkal több boldog ember és boldog pár volna. Hiszen a férfiak is érzésekkel születnek, és a nők fejében is van agy, nem? A genderelmélet az állítja, hogy ezek a sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, nem vezethetők vissza genetikai okokra, hanem valaki egyszerűen kitalálta azokat, aztán elterjedtek, és ma már a fiúk megtanulják elleplezni az érzéseiket, a lányokat pedig leveri a víz egy komolyabb matekpélda előtt. Ha egy férfi vagy egy nő a nemének megfelelő viselkedési formát hozza, akkor annak leginkább a tanult minták az okai, nem pedig a testfelépítése vagy a hormonjai. Ezeket a szerepeket, elvárásokat, szokásokat, más szóval a gendert már a születésünk utáni első percben elkezdjük tanulni azzal, hogy milyen visszajelzéseket ad rólunk a külvilág – leginkább a szüleink.”
Tudattalanul éljük a mindennapokat, talán nem is észleljük igazán, hogy valami nem stimmel a nemek közötti jogeloszlással, vagy akár egyenlőséggel, hiszen „demokratikus” ország gyermekei vagyunk, akik „büszkék” lehetnek jelenükre. Egy olyan néphez tartozunk, ahol az elnyomás fogalma az anyatejjel szívódott belénk nemzedékről nemzedékre, de mivel ez így nincs a köztudatban, nagyon kevesen értik meg mennyire látszat, amit látnak a közszolgálati csatornákon, és, hogy nem abban a világban élünk, ahol a hírmondó az igazat közvetíti a nézők felé. Persze az igazság is nagyon képlékeny fogalom, hiszen pont ezért is működik a Rend butítási programja, ami a valóságban valóban végbe is megy legnagyobb bánatomra. Vajon miért is olyan fontos a szabad akarat fogalma és létezése, amely magában foglalja a nemtől és identitástól független, teljeskörű szabad döntést? Semmilyen erőszak, vagy elnyomás nem gátolhatja eme alapvető jogosultságot! Mert bár tény, hogy nemtől függetlenül tanulhatunk vagy akár választhatjuk meg párunkat, az igazság ennél sokkal többrétübb és bonyolult hálózat.
A nők sorsa ma sem eldöntött tény és sok esetben törvénybe foglalt erőszak határozza meg – igen, az abortusz törvényéről írok éppen. De ide tartozik a keresetek aránytalan elosztása, a háztartási munka elvégzése, ahogy a gyermek vagy éppen idős rokonok ellátása is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy vannak olyan szakterületek, amelyek akár tetszik, akár nem, a férfiak területe inkább.
„Nincs olyan, hogy a nők csupán áldozatok, mert gyakran még azt sem teszik meg magukért, amire volnának eszközeik. A patriarchátusban egy nő nem lehet nyertes, lehet azonban az átlagnál jobb pozícióban, és ezt vagy a szerencséjének köszönheti, vagy más nők elnyomásával tudja elérni. Ha nyertesnek érzi magát, akkor valószínűleg ügyesen hozza mindazt, amit a rendszer előír, kellően lead saját elvárásaiból, és teljesíti a vele szemben támasztottakat, és/vagy nagyon szuper társa, családja van, akik között nem érzi annyira fojtogatónak a Rend szorítását. Ő úgy érzi, ez neki jó így, ahogy van.”
Szubjektíven úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek a kezébe nyomnám, mert bőven tartalmaz elfedett igazságokat. Mind a két nem szerepkörét figyelembe veszi a szerző, de ténylegesen a nőket helyezi a tematika középpontjába. Hitelesnek érzem a kötet témáját és a felhozott élet példákat is, hiszen többször saját tapasztalatról kapunk részletes információt vagy követhetjük nyomon fejezetről fejezetre az életutakat. Mindezt úgy, hogy egy három gyerekes, fiús anyukáról beszélünk. Ha valaki ezek után megkérdőjelezi a hitelességet, annak ajánlom figyelmébe a könyv több fejezetét is.
Némán fejet hajtok az alkotó előtt, mert nincs bennem düh, de mély bánat igen. És egy nagyon erős akarás, hogy én is segítsek azokon a hölgyeken, akiknek nincs lehetőségük vagy éppen erejük kilépni egy bántalmazó élethelyzetből.
Nagyon különlegesnek gondolom ezt a kötetet, mert bár érinti a külhoni népeket is, de a fő fókusz a magyar társadalmon van. Lépcsőről lépcsőre lépünk, ahogy haladunk előre olvasásunk folyamán, és értjük meg, hogy az adott közeg mennyire romboló és sajnos reményvesztett bizonyos szinten. Bár, amíg élnek köztünk olyan angyalok, mint az írónő is, addig a remény halvány fonákja vezeti útunkat a változás irányába.
Hiszem, hogy mindenki a saját életének kovácsa, ahogyan azt is állítom, hogy a transzgenerációs örökségünk egy életre szóló feladatot ad számunkra. Mert szülessünk funkcionális –ritkább eset – vagy diszfunkcionális családba, a társadalom és aktuális politika tesz róla, hogy ez a batyu nehéz legyen. A felnőttek élete nem olyan csodás, mint gyermekként gondoljuk, pont a fent említett okok miatt is.
Hölgyeim, ha csak annyit tehetünk egymásért, hogy érdekeinktől függetlenül szót emelünk, vagy éppen egy tüntetésen jelen vagyunk, már többet adtunk egymásnak, mint hinné bárki is! Mert igen is egyek vagyunk, a terhek vállalása és a javak élvezete tekintetében is. Hiszem, hogy két egész lélek válik egy tökéletes párrá.
Összességében hasznos és elgondolkodtató könyvet vettem kézbe, amely ismételten a kedvenceim között landolt. Anno volt szerencsém olvasni az alkotó első könyvét, amely megrendített lelkileg, míg eme írása megerősített hitemben. Nőnek lenni nem szégyen, hanem kiváltság és ezzel élni is kell!
Ajánlom a könyvet minden olyan nőtársamnak, aki érzi, hogy nem teszi boldoggá az aktuális élethelyzete, szorult, esetleg bántalmazó közegben kell élnie. De azon Uraknak is a figyelmébe ajánlom, akik érzékenyebbek az átlagnál vagy éppen szeretik annyira női rokonaikat, párjukat, hogy foglalkozzanak eme nagyon fontos témakörökkel. És ez az idézet a legfontosabb: „A választójog és a nők szerepvállalása a politikai közéletben alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy a nők hangja ugyanolyan erősen érvényesüljön. Vagy legalábbis, hogy legyen hangjuk a nőknek is. Leginkább azért, hogy az önmaguk és a gyerekeik védelmével kapcsolatos érdekeiket képviseljék.”
A könyvet ajánlom figyelmedbe! Amennyiben kézbe vennéd, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalán megrendelned!
Vajon mi vár ránk a halál után? Tesszük fel időnként a kérdést, mégis talán sosem fogunk igazán őszinte választ kapni rá. Az elmúlás témaköréről számos tudományos tézis létezik, legyen szó vallási teóriáról vagy éppen közhiedelemről. Sokan sokféleképpen vélekednek eme felettébb érdekes, nem véletlenül a világon az egyik legtöbb embert foglalkoztató tematikáról. A religio szemszögéből tudjuk, hogy életünk minőségét tekintve ítéltetünk meg útunk végén és bár egyéni kinek milyen vég jut, a célállomás mindig két irányba végződik. Eme nézet szemszögéből, a hithű ember, a vallást gyakorolva, szigorúan betartva a Tíz Parancsolatot bízhat abban, hogy számára is megnyílhatnak majd azok a bizonyos kapuk, ellenben azon sorstársaikkal, akik letérnek az igaz útról és engednek vágyaik kísértéseinek. De mi a helyzet azokkal a lelkekkel, akik nem gyakorolják vallásukat, mégis igaz emberként élik a mindennapjaikat? Vagy vegyük górcső alá azon személyeket, akik önkezűleg kerülnek a peremvidékre. Vajon hol húzódik meg az a bizonyos határ és mi történik azon lélekesszenciákkal, akik még élő testükbe bezárva, - mégis a társadalom számára szinte már elfeledve - léteznek világunkban?
Oly sok kérdés vár megválaszolásra, mégis homály fedi továbbra is ezt a nagyon is fontos témakört.
Ha csak az irodalmat tekintjük, számos írót és költőt is ihletett már meg ez rejtély mióta az emberiség létezik. Kiapadhatatlan forrásként szolgál a képzeletnek és csak rajtunk áll, hogy milyen mélyre ásunk eme misztikum rejtelmeibe. Szórakoztató irodalom tekintetében mindig érdekes szárnyalni az adott szerző képzelete által és ki tudja, egyszer talán pont így tudjuk meg az igazságot.
A fenti bevezető csupán egy apró kitekintése mindannak, amit a mostani olvasási élményemként elmesélhetek. Persze, oly sok témát érint eme kötet ismételten, de erről később részletesebben is mesélek.
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak.”
Ákody Zsuzsa szerző neve számomra egyet jelent a tabu témák részletgazdag kifejtésével és kis misztikummal kevert biztos szórakozással. Történetei sokszor olyan társadalmi problémákat és tényeket érintenek, amelyekről elenyészően beszélünk társaságban, mégis fontos szerepe van az emberek hétköznapjaiban.
Ákody Zsuzsa – A Völgyben című regénye 2022-ben jelent meg a Pen-Dent Kiadó gondozásában. Külsőleg egy letisztult, kissé misztikus borítót láthatunk, amely már szinte védjegye a szerző könyveinek.
De miről is szól a kötet?
Odahaza, a Völgyben, Odaát. Élet, Kóma, Másvilág. Tulajdonképpen eme három síkon játszódik a történet.
Adott egy család, ahol látszólag minden tökéletes. Zsóka életét a munkahely és családja közötti ingázás teszi ki. Anyaként jól tudja, hogy egy nap bár 24 órából áll, mégis oly kevés, ha mindenhol a tökéletességre törekszik. Két gyermekét és férjét rajongással szereti, a napi rutin fáradalmai igazán megtérülnek, hiszen az otthon békéje és melege mindenért kárpótolja.
Máté szenvedélyes lepkegyűjtő, aki ráadásul már igen fiatalon hódol szenvedélyének. Családja bár kissé nehezményezi eme roppant sok időt igénylő elfoglaltságát, mégis teljes szívvel támogatják elvégre, ha valakit igazán szeretnek, azt úgy fogadják el, ahogy megismerték. Vagy mégsem?
Kyra legidősebb gyermekként nagyon komolyan veszi testvéri szerepét és féltő szeretettel törődik kis húgával, Alízzal.
A tökéletes családi lét lassan elkopik, ahogy az élet kitaposatlan ösvényét is benövi a gaz. Elég egy apró pillanat és elillanni látszik a boldog időszak. Egy nem várt baleset végül felforgatja az egész család életét és már semmi sem lehet olyan, mint előtte.
Évekkel később Máté sikeres gyermekkönyv íróként a rivaldafényben éli a mindennapjait, de a dolgozószobájának magányában élete korántsem felhőtlen, hiszen testi fogyatékkal élni egy egykor egészséges ember lelkét mélyen megtépázza. Vajon boldog lehet-e még valaha és mit is jelent így teljes életet élni?
Évek múltával Kyra számos kudarcba fulladt kapcsolata után, ismét egy kritikus vég felé közeledik, pedig ki gondolta volna, hiszen a mostani férfi roppant kitartó, ha a szerelemről van szó. Vajon miért csupán egy pillanat műve egy egész életet romba dönteni és vajon mi vár ránk, ha nem marad más, csupán a semmi?
„A sötétben egy csomó mindent lehet rejtegetni. Rosszindulatot, gyűlölködést, irigységet. Vágyakat. Ám a fény nem tűri a titkokat. Belevilágít még a legrejtettebb zugba is, és felfedi, mit dugdosnak. Legyen az mocsok, harag vagy bűntudat.”
Egy család, két idővonal, három sík jellemzi ezt a történetet. Különös érzés keríti hatalmába az olvasót, amely téren és időn át váltakozva, hol mélyül, hol kissé felenged, de mindig ott motoszkál a lélekben.
Ugyan szubjektív a véleményem, mégis úgy gondolom, hogy a szerző ismét átlépett egy határvonalat, még pedig úgy, hogy sikeresen legyőzte az eddigi korlátait. Minden térben és időben szerettem létezni, hiszen a karakterekkel történtek bármelyikünkkel megeshetnének és pont ezért magaménak éreztem az eseményeket.
„– Milyen a szárnyaló lélek? […] Fehér? Vagy talán fekete, hosszú madárszárnyakkal? Nem olyan ne legyen! Félek a nagy madaraktól, ez valami fóbia nálam, ki tudja, milyen gyerekkori élményben gyökerező. A lélek inkább színes lepke legyen, egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó! A lepkéket kedvelem, jó néhány fajt ismerek is apu gyűjteményéből… Nem. A lélek ne legyen színes. A lélek legyen fehér. Legyen olyan, mint a Pieris ergane, a sziklai fehérlepke!”
Karakterek szempontjából Kyra és Lukács kapcsolata kötötte le figyelmemet a legjobban. Mind a nő, mind a férfi szemszögéből éreztem, hogy sokkalta többről van szó, mint amit a szerző cseppenként adagolt a számomra. Kyra személyisége tökéletesen lekövetkeztethetővé vált múltjának szirmaira bontása által és minden egyes félelme vagy eltévelygése tükör volt a szülei vétkeinek. Transzgenerációs tükör, amely súlyos teher a fiatal léleknek, de remek lehetőség a gyógyulás tekintetében.
Események szempontjából kissé megtévesztő lehet, ugyanis az első pár oldalt nézve talán lassú folyásúnak gondolhatnánk, de ne tévesszen meg senkit sem eme pár fejezet. A könyv háromnegyede egy igazi érzelmekben és izgalmakban gazdag történet.
A szerző tökéletesen látható párhuzamot von az élet és halál, a magány és boldogság között. Minden karakter esendőségében ismerhetjük meg önmagunkat és talán pont ezért is volt olyan nagy hatással a számomra.
Összességében egy remek könyvet vehettem ismét kézbe, hiszen mióta letettem a kötetet még mindig vissza-visszagondolok az olvasottakra. Elérte, hogy újraértékeljek bizonyos nézeteket, amelyek döntő számban negatívan befolyásolták eleddig az életemet. A változást természetesen nem a történettől várom, mégis jó táptalaja, hogy foglalkozzak vele.
Szeretem az írónő munkáit, mert minden társadalmi rétegből kapunk ízelítőt és mégis biztosan tudjuk, hogy egy remek pár órás szórakozásban lesz részünk.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki értékeli a mély mondanivalót, hisz vagy remél, hogy az élet sokkal többről szól, mint a halál várásáról. Hiszen az elmúlás tény, de nem mindegy, hogy az oda vezető utat milyen élményekkel töltjük meg. És erre ez az idézet a legigazabb: „[…] minden ember kívánkozik valami után, legyen az tárgy, érzés vagy bármi, ami nem kicsit más, mint ahogyan él.”
Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az írónő weboldalára ellátogatsz.
Már felsorolni sem tudom, hogy hányszor kezdtem egy adott írásomat azzal a bevezetővel, miszerint az olvasás számomra felemelő és egyben gyógyító is. Az előbbit természetesen sűrűbben érzem, mint az utóbbit, de mindkettő részese az életemnek. A gyógyítás nemcsak az önsegítő vagy pszichológiai könyvek által érezhető, hanem az olyan fikcióknak is köszönhető, amelyek valamilyen rendkívüli módon, szinte észrevétlenül érik el hatásukat. Minden kötet változtat az ember lelkén, ez tagadhatatlan, de nem mindegy, hogy az olvasó hasznosítja is a kapott ismereteket, vagy hagyja elenyészni. Azt mondják, hogy a tudás hatalom, de csak rajtunk áll vagy bukik, hogy mit kezdünk vele. A mostani regényre a fent említett mondás igaz, de még mennyire, hogy az.
Charlotte McConaghy egy két diplomás alkotó, aki számos díjat tudhat magának. Elsőként rögtön a New York Times bestseller szerzője lett Egykor farkasok éltek ezen a tájon című regénye által, majd a 2022-es szépirodalmi Indie Book Award és a Nautilus Gold Award nyerteseként, valamint a Migrations nemzetközi bestseller, a TIME Magazin az év legjobb könyve és az Amazon.com szerzőjeként ismerhette meg a világ nevét. A szerző érzékenyítő regényeket ír a jelenkor számára, amelyben olyan fontos témaköröket érint, mint az állatvilág és a természet hanyatlása. Munkásságáról és egyéb érdekességekről olvashatsz honlapján, ámbár az angol nyelvtudás elengedhetetlen hozzá.
Az Egykor farkasok éltek ezen a tájon című regény 2022 őszi újdonságainak egyike, amely ismételten az Alexandra Kiadó jóvoltából emelhető le a könyvesboltok polcairól. A borító számomra gyönyörű, hiszen egy erdő sűrűjében megbújó farkast ábrázol. Ez a kép remek hangulatkeltő és egyben gyönyörködtető is.
De vajon mitől is olyan egyedi ez a regény?
Adott egy ikerpár, akik az életük java részét együtt töltötték. Már gyerekkorukban megtanulták, hogy csak egymásra számíthatnak, hiszen a szülők korai válásának következtében fél évet édesanyjuk -komor, az élet terhétől súlyos - bevárosi lakásában, az év második felét pedig édesapjuk erdei házában töltik. Míg a kétlaki élet felosztja a gyermekeket, addig a két lány között egy elválaszthatatlan nyelv és eskü alakul ki.
Felnőttként már sokat tapasztaltak, hiszen emberi „árnyak” érintették testüket és lelküket. Anggie bohókás, tüzes szépség, akitől pezseg az élet, csupa móka és kacagás. A szerelmet és az életet nagy kanállal fogyasztja, de bevallása szerint egyszer él az ember, nem igaz?
Inti Flynn visszahúzódó, kedves és nagyon okos. Sok diplomásként tudja, hogy számára csak az erdő hozhat megnyugvást, ezért mindent elkövet, hogy megszerezhesse élete álommunkáját. Az álmok pedig azért vannak, hogy megvalósuljanak, nem igaz?
A fiatalság bohókás tüze végül mindent felemészt, és a füst szállta lélek már csak a semmiben bolyong.
Évek múltával Inti egy nemzetközi biológuscsapat vezetőjeként tizennégy farkast telepít vissza a Skót-felföldre, amely már hosszú évszázadok óta nem látott egy ragadozót sem. A csúcsragadozók visszatérése elengedhetetlen a haldokló föld számára, hiszen az egyensúlyt vissza kell állítani, ámbár a fölművelésből és állattenyésztésből élő városiak finoman szólva sem örülnek ennek. A kezdeti ellenségeskedést végül egy hangtalan béke időszaka váltja fel, míg végül egy tragédia árnyékolja be az emberek és farkasok életét. Vajon ki vagy mi okozza a felfordulást? És vajon a szörnyetegek valóban az erdőben élnek vagy éppen a saját házunkban?
„– Egy szörnyeteggel sem találkoztam még a vadonban. Nem ott élnek.”
A könyv számos témában fontos üzenettel szolgál olvasója felé. Ilyen például a természet védelme, a Föld ökoszisztematikus helyreállítása, a családon belüli erőszak különböző formái és a pszichés feldolgozás, tehát az öngyógyítás is. Ezek a tematikák önmagukban is súlyosak, sokszor egy egész történetre valóak, de így együttesen már fullasztó hatással bírnak.
„– Az erdőben egy számunkra láthatatlan dobogó szív rejtőzik. […] Itt van, épp alattunk. Így beszélnek a fák egymással, így gondoskodnak egymásról. Egymásba szövődnek a gyökereik, fák tucatjainak gyökerei egy végtelenbe nyúló hálóban, és titkokat suttognak egymásnak. Figyelmeztetik a veszélyre a másikat, és megosztják a táplálékot. Épp olyanok, mint mi, egy család. Erősebbek együtt. Semmi sem boldogul egyedül az életben.”
A regény két idősíkon játszódik, mégis sokszor olyan érzetet kelt, mintha a jelen folytatódna. Ez a pikantéria másképpen is megfigyelhető, bár elsőslegesen az érzékekkel játszik a szerző. Ezért azt kell, hogy írjam, hogy nagyobb figyelmet igényel az olvasása és bár félig szórakoztató jellegre számíthatunk, mégis tulajdonképpen egy fejmosásnak nézünk elébe.
Az írónő már másodjára hozta felszínre bennem a megbecsülés érzését. Ennek a fogalomnak több jelentése is akad, ez maga a személytől függ, ki hogyan értelmezi. Ugyanis ha magamra gondolok, akkor számomra azt jelenti, hogy megbecsülöm az életemet, azt, aki vagyok jelen pillanatban, ahol élek, és ahogy érzem magam. Mert nem gondtalan az életem nyilván, de sokkal boldogabb vagyok, mint a kötetben szereplő hölgyek vagy éppen számos nőtársam a világban. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy szabad vagyok. Szabad, mert dönthetek a sorsomról, és mert egy olyan társsal élek együtt, akivel szeretve és tisztelve egymást küzdünk a mindennapok szürkesége ellen. Ez gazdaggá tesz és boldoggá is egyben.
„Mindannyiunk előtt ott a választás, és legtöbbünk megteszi. Kegyetlenség kell a túléléshez, a küzdelemhez, de ott a gyengédség is mély, összefonódó gyökereinkben. Ez rejtőzik bennünk, ezt visszük magunkkal […].”
Ebben a történetben minden karakter esendő, senki sem jó csupán vagy éppen „gonosz”. Sőt, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy az árnyaltság egyenlő szintre emeli a személyeket, még akkor is, ha az áldozat és az elkövető szerepköre mégis elkülönül.
Számomra Inti személye különleges, nemcsak „képessége”, de lelki ereje miatt is. Nagyon jó testvér, remek szakember és egy határtalanul magányos lélek. A kitartása minden oldalon megerősített engem is, hogy igen is érdemes küzdeni, és ha néha pokoli nehéz is, fel kell tudni kelni.
A múlt és jelen, valamint az emberi és állati ösztön és torzulás között egy szépen látható párhuzamot lehet észlelni. Mind a két esetben eldöntheti az olvasó, hogy hova szeretne tartozni és azt is megismerheti, hogy a választása felelősséggel jár, amelynek következménye mindig utolér mindenkit.
A karakterek tehát nagyon sérültek, mégis egy csodálatos fejlődésre képesek. Természetesen sokkalta többet ismerhetünk meg általuk, de ezt mindenki fedezze fel maga.
„– A férfiaktól irányítást várnak, de a modern társadalom nem támogatja ezt, így néhányan úgy érzik, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás, és megalázva érzik magukat. A megalázottság dühöt szül, majd erőszakot.”
Események tekintetében pörgős, sokszor magával rántó. Egy perc nyugta sincs az olvasónak, és pont ezért néha félre-félre kellett tegyem én is a kötetet, mert soknak éreztem, szinte megfulladtam.
Az üzenet egyértelmű, akár tagadom, akár nem. Ráadásul ezzel a pár sorral teljesen egyet kell, hogy értsek. Olvassátok, kérlek figyelmesen!
„[…] a világ akkor indult rossz irányba, amikor különválasztottuk magunkat a vadontól, amikor megszűntünk a természet részének lenni. […] talán túlélhetjük ezt, ha módot találunk a vadon újrafelfedezésére. […] ha a létezésünk épp azoktól a lényeket tölti el rémülettel, akikkel egymásra kellene találnunk.”
A történetben két szörnyeteget ismerhettem meg. Az egyiket a csúcsragadozók szemszögéből, a másik pedig maga az ember nézetéből mutatkozott meg. Hogy melyik volt nagyobb hatással rám? Nos, ezzel nem fogok meglepetést okozni. Hamarabb megyek egy farkasfalka közelébe, mint elviseljem a családon belüli „szeretet” maradványait. Az ember fél, retteg mindentől, amit nem uralhat, vagy éppen hasznosíthat, ezért ostoba módon eltiporja, felemészti, vagy talán teljesen kipusztítja. Pedig ez a bolygó egy közös otthon minden élőlény számára, legyen az ember, állat, növény. Biológiai csodák családjába tartozunk, ahol az erőszak az életben maradás érdekében megengedett. Ha élni akarsz, eszel, tehát gyűjtögetsz és vadászol. Az ember vegyes étrendű, mégis ragadozóként viselkedik. Pusztítani, harácsolni, felélni mindent, és ha nincs már mit, akkor rettegésbe és panaszkodásba kezd. Ostoba népek emelkedtek ki az evolúció során, mert a technikai fejlődéssel nem jár együtt az emberi ösztön és gondolkodás változása, növekedése és ez meglátszik a mostani klíma és környezetpusztulás tekintetében is. Nekem csak pár kérdésem lenne: Ha mindent elpusztítottunk, akkor hol fogunk élni ezek után? Gyermekeink mit fognak enni és vajon még ismerni fogják a hűs patak érintését, a madarak csicsergését, a Nap melegét? Látni fogják a hegyek hófödte tetejét és a tengerek mélyén felfedezhető színes életet? Vagy szülni kell minél többet, hogy egy halott Földdel együtt pusztuljon ki a társadalom is?
Bár a kötet elsődlegesen a farkasokról mesél, mégis minden benne van, amit fent leírtam.
Összességében megméretettem, mint Nő, és mint ember. Sírtam és néha elmosolyodtam, de mindenképpen jól szórakoztam és sokat gondolkodtam. Ez a kötet érték a számomra, mert intelligens módon vezetett végig egy haldokló Föld poros útján a fénybe, és erőt adott, hogy higgyek és reméljek, de legfőképpen, hogy cselekedjek.
Ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki szeret olvasni és hajlandó nyitottabb szemlélettel látni a valóságot, mert a szórakoztatás mellett egy kéretlen tanácsot is kap az olvasó. Hogy hallgatsz-e rá, csak rajtad áll vagy bukik, hogy mit hasznosítasz belőle. Mert ez a pár mondat nagyon igaz: „Meg kell tennünk a magunk részét, hogy lassítsuk a klímaváltozást és bolygónk pusztulását. Ez azt jelenti, hogy a lehető legkisebbre kell csökkenteni a hatásunkat, annyira kevéssé terhelni a földet, amennyire csak képesek vagyunk rá. Nem azért vagyunk ezen a bolygón, hogy mindent feléljünk; gondozói vagyunk, nem pedig a tulajdonosai. És ha mások nem teszik meg a saját részüket, akkor nekünk kell még többet tennünk.” Remélem érted ezt az üzenetet és elgondolkodsz rajta, mert amíg megteszed a világnak is esélye van a reményre!
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Alexandra Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Manapság már szinte másról sem szólnak a hírközlési csatornák vagy másnéven reklám oldalak, hogy a szépséget meg kell őrizni. Sok esetben már a húszas évei elején járó fiatalokat is próbálják rávenni a különböző „csoda” krémek használatára, hogy még „időben” védjék bőrüket, szépségüket. De mi van azokkal a nőkkel, akik nem szülelettek a megfelelő arcformával, netalán túl vastag vagy éppen vékony a szájuk, az orruk kitüremkedik az arcukból és a szemük sem tompítja eme „szépségi” torzulást? A szépség születésből fakadó genetikai örökségünk, és hogy ki jön a világra eme külsőleg jól látható, és mások számára vonzó vonásokkal, senki sem tudja. Egy biztos, ahogy a történelem folyamán, úgy az 21. századra is jellemző az a társadalmi általános elvárás, hogy légy szép, szorgalmas, de ne túl okos. A nőket különösen meghatározza ez a vonásjegy, akár annak megléte vagy hiánya. Az előbbiből több előnyt kovácsolhat a fehérnép szülötte, természetesen a megfelelő pikantériák mellett, míg az utóbbi miatt kénytelen elviselni a gúnyos megjegyzéseket, és ha másképpen nem is, de eszével kitűnni széptársai köréből. A társadalom már csak ilyen, „kegyetlen és felszínes”. Ám a valódi érték iránti igény, csak igen szűk körökben dívik.
A mostani regény erről a témáról is szól és még számos nagyon fontos tematikát érint, ilyen pl. a melegek helyzete az országban, a világban, úgy általában a társadalomban, a szépség és intelligencia kérdése a nők esetében, a gyász feldolgozása, a szexualitás és identitás keresése, valamint a családon belüli őszinteség és hazugságok következménye. Ezek a témák önmagukban is nehezen emészthetőek, de együttesen szinte fullasztóan hatnak az olvasóra.
Ákody Zsuzsa immáron hatodik regényét tarthatja kezében az olvasó. Én először a Zazi című regénye kapcsán ismerkedtem meg az írónő munkájával, amelyet akkor nagyon megfogónak találtam és meg is fogadtam, hogy az összes fellelhető nyomtatott kiadványát megveszem és elolvasom. Ezt jelen esetben is nagy örömmel tettem, hiszen a szerző volt olyan kedves és meglepett egy tiszteletpéldánnyal, ezért szeretném kifejezni hálámat! Köszönöm szépen.
Történetünk három személy körül forog. Minden karakter különleges, sokat megélt lélek, akiknek egy közös pontjuk van, ez pedig nem más, mint az egyoldalú szerelem.
Nola csonka család gyermekeként, Keszthelyen nő fel szeretett édesapja védelme alatt. A korán „árvaságra” jutó leány szorgalmas és nyitott személyiség, aki először tizenkét évesen kénytelen ráeszmélni „hiányosságaira”. Az első pofon után megváltozik az élete és tulajdonképpen a felnőtt létét is meghatározza.
Oszkár intézetben nevelkedett, mivel édesanyja „betegsége” nem tette lehetővé, hogy felnevelje gyermekét. A fiú korán megtanulja, hogy csak az eszével törhet ki a nyomorból és adhat meg magának és édesanyjának mindent, amit gyermekként nélkülöznie kellett. Ráadásul férfiként keresi az igazit, de egy fontos kikötésből nem engedve, csak olyan nő lehet élete párja, aki teljesen az ellentétje édesanyjának.
A szép Emma - Nola legjobb barátnője-, egyetemi tanárként dolgozik a mindennapokban, míg a munkájában kiegyensúlyozott és határozott, addig a magánéletéről ez kevésbé mondható el. Több sikertelen próbálkozás után úgy néz ki, végre megtalálta a megfelelő férfit, ám a problémák sokasodnak idővel és már nem érez erőt magában, hogy szakítson.
A három főszereplőnek különleges sors jutott, amely tele van fájdalommal, könnyekkel, különös párkapcsolatokkal, megélt vagy éppen meg nem élt érzelmekkel, testi és lelki fejlődésekkel. Sok lelki megrázkódtatás jut mindenkinek, egy család szétesése majd újraépülése pedig csak a jéghegy csúcsa. Vajon elérik –e szereplőink a boldogságot? És vajon tényleg csak nehézségek árán fejlődhetnek?
„Az emberekre nem jellemző, hogy a dolgok mélyére ássanak, amikor az ítéletüket alkotják, inkább csak a felszínt kapargatják, csakis azt figyelik, ami látható.”
A könyv több szemszögből olvasható, ám a két főszál a narrátor (író) – és Nola naplószerű sóvárgásai mentén húzódik meg. A jól eltérő – dőlt betűs- szöveg könnyen követhető, sokszor tökéletesen illeszkedik az aktuális eseményekhez. Ráadásul idősík tekintetében is két szálon futó, hiszen felsejlenek a múlt emlékei és a jelen történései. Minden szál egy vég felé fut, egy olyan végállomás felé, amely minden ember utolsó eseménye. Hogy ki hogyan halad végig ezen az ösvényen egyedi, de a vég mindig ugyanaz mindenkinek.
„(…) a temetőkben sem egyenlők az emberek. Van, akinek kicsi, van, akinek nagy, valakinek gondozott, másnak meg elhanyagolt a sírhantja… Holott mindegyikük egyformán halott.”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a történet teljesen más, mint a fentebb említett Zazi című regény, hiszen ott is számos fontos kérdést boncolgatott a szerző, de nem éreztem ennyire töménynek a mondanivalót. Talán az is megkönnyítette az akkori olvasásomat, hogy nagyon kedveltem a főszereplőt, most viszont pont az ellenkezőjét véltem felfedezni magamban. Nola sokszor felidegesített, többször is jól megráztam volna, és nem egyszer úgy éreztem, hogy nála életképtelenebb embert nem hordott hátán a Föld. De egy idő után megnyugodtam. Tudom, hogy nem kedvelem a „szerencsétlenkedő” embereket, de egy bizonyos szinten tükröt tartanak elém. Emlékeztetnek arra, hogy én is halandó vagyok, és nem mindig tudok erős lenni. A gyengeség nem mindig hátrány, ámbár Nola esetében ezt nem merem határozottan állítani. Ugyanakkor bármelyikünk lehetne ő maga, hiszen nem mindenki születik előnyös külsővel. Hogy én hova sorolom magam lényegtelen, de abból a tekintetből mégis fontos, hogy ez meghatározta a karakterhez való viszonyomat. Az olvasó teremti meg a szereplőket, általuk lesz egy adott karakter élő igazán, hiszen a képzeletünk és belső érzéseink lehelnek életet a kötet szereplőibe, eseményeibe. Akkor felmerül bennem a kérdés, én miért nem tudok megkedvelni egy ennyire esendő, csetlő-botló leánykát? Nos, erre a kérdésre már tudom a választ.
Oszkár már sokkal jobban tetszett, kedveltem a róla szóló részeket. Tudtam, hogy nagyon nehéz sorsot húzott, felnőttként mégis helyén volt az esze és a szíve is. Igazán sajnáltam az édesanyja iránti vegyes érzései miatt és a végére nagyon fájt érte a szívem.
Emma bár bizonyos szinten ellentétje Nola-nak, mégis hasonlóképpen vélekedtem róla is, mint elején barátnőjéről. Valahogy túl vaknak gondoltam és nehezen viseltem, hogy nem látja a fától az erdőt. Végül úgy döntöttem vele könnyebben tudok azonosulni, hiszen csak a szerelem rózsaszín szemüvegétől nem látta a tényeket és ezt elfogadható indoknak véltem.
A mellékkarakterek viszont kiemelkedőek ebben a kötetben, ha lehet ilyet írni, talán az általuk megteremtett közeg és események hozták igazán lázba az olvasói lelkem. Kimondottan szerettem olvasni egy bizonyos meleg párról és igen, felvállalom, hogy örömmel töltött el létezésük és esendőségük.
„Miért is működne másként a homoszexuális, mint a heteroszexuális ember? A másságuk csupán a szexuális orientációra vonatkozik. A rokonaikkal, barátaikkal, vagy éppen a szállóvendégeikkel nem más a kapcsolatuk.”
Események szempontjából hullámzónak éreztem a kötetet, hiszen hol lassan folyó, máskor szinte zúduló érzést kölcsönzött a történet, ámbár ezek az érzelmek akkor változtak meg igazán, amikor a karakterek között is tovább bonyolódott az emberi kapcsolatok sokszor pókhálószerű viszonya.
Ami kimondottan érzékenyítőnek találtam, az a gyász feldolgozásáról olvasható pár mondat, amely valós, tehát hiteles forrásból merítkezik. Jó tudni, hogy miképpen történik a fenti fogalom feldolgozása, mert ezen szinte mindenki átesik akaratlanul is. Nézzétek csak!
„(…) a gyásznak különféle szakaszai vannak. Az első a sokk, amikor az itt maradó nem hiszi el, hogy elveszítette, akit szeretett. A második fázis a harag, amikor a gyászoló a felelősöket keresi. A harmadik stádium az alkudozás: felsorolja, mit tenne meg, hogy még élhessen az, akit gyászol. A negyedik periódus a depresszió, amelyre a tudatos emlékezés jellemző. Végül az ötödik szakasz következik: az elfogadás.”
A szerző párhuzamot állít az élet és halál, a szerelem és kiábrándultság, az őszinteség és hazugság, valamint a hetero és meleg identitás között. Ezek az egymásnak ellentétjeit képviselő fogalmak megosztóan hahattnak az olvasóra és igen nehezen fogadhatók be. Mégis azt kell, hogy írjam ettől is olyan különleges ez a regény, hiszen felöleli a mai világunk főbb problémáit, hibáit, vétkeit.
Összességében úgy gondolom, hogy újabb kedvenc regényre leltem, még attól függetlenül is, hogy a karakterek szempontjából nehezen illeszkedtem a történetbe.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott a társadalmi problémákra, legyen az identitás, gyász, nemi vagy éppen faji kérdés. Egyszer érdemes mindenképpen kézbe venni és elgondolkodni üzenetén. És ez szöveg különösen igaz: „Mennyire ismerjük a másikat? A szerelmünket, a szüleinket, a gyerekünket? Az emberek nem is gondolják, mennyi mindent nem tudnak a másikról, egymásról, rólunk… Nem tudják, hogy csaljuk a férjünket, feleségünket, hogy irigyek vagyunk, nem kedveljük, ha becenéven szólítanak, hogy nem élvezzük az ismerőseink társaságát, hogy megkívánjuk felebarátunk férjét, feleségét. Kész fertő az életünk, mintha a bibliai Szodomában és Gomorában élnénk.” Ezért felmerül bennem a kérdés, hogy te mennyire ismered a párodat, a szüleidet vagy akár önmagadat? Amíg ezen elgondolkozol és nyitottabban állsz a fent említett kérdésekre, addig a világ is élhetőbb lesz.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Pen-Dent Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Néha úgy érzem, hogy hiába rajongok egy-egy szerzőért, valamiért rendre kifogom azt az időszakot, amikor nem passzolunk az adott kötettel, pedig a történet érdekes és alapvetően kedvemre is való lenne, mégsem sikerül az első találkozás. Ezért aztán, néhány hét elteltével ismételten kézbe veszem az adott művet, abban a reményben, hogy most már közös úton fogunk járni és többnyire jó a megérzésem. Így jártam a mostani regénnyel is, amelyet már hosszú hónapok óta alig vártam, hogy olvashassam, és amikor erre előolvasóként lehetőséget kaptam, majd kibújtam a bőrömből örömömben, de aztán a fent leírtakkal találkoztam és elszomorodtam. Nehéz helyzetben vagyok ilyenkor, mert a megjelenés előtti olvasás nagy megtiszteltetés számomra bárkiről is legyen szó, hiszen ez egyfajta bizalom jele. Ráadásul ebben az esetben különösen fontos volt számomra, mert a szerzőt nagyon kedvelem. A második találkozásom a kiadvánnyal már sokkal gördülékenyebben zajlott és azt is el tudom végre ismerni, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, mind a szerzőnek, mind pedig a Napkút Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!
Tarja Kauppinen írónő neve talán már ismerős lehet a számotokra, hiszen a „hard” olvasók, főleg, akik a moly.hu közösségi oldalon is aktívak, valamilyen formában már találkozhattak az alkotóval. Azt hiszem, hogy nem árulok zsákbamacskát azzal az információval, ha elárulom, hogy lelkesen vezeti a Merítés Magazint, amely a fent említett oldal egyik gyöngyszeme, illetve aktív Merítés–díj gyermekirodalom zsűritag is egyben, aki elképesztő szeretettel és nagy tudással értékeli a hazai, magyar éves gyermekkönyveket. Bár az utóbbi tekintetében büszke vagyok arra, hogy én is a zsűri tagjainak egyikeként dolgozhatom vele, mégis úgy érzem, hogy három gyermekes anyaként sokszor teljesen másképpen lát egy adott művet, mint én tanárként. Felmerülhet a kérdés benned is, hogy ha ennyire sokrétű, mégis miért érez késztetést arra, hogy egy teljesen eltérő irányzatban teljesedjen ki, mint író? Nos, ezt a kérdést én magam is kerestem a történetben. Hogy megleltem-e a választ? Talán igen, de majd ezt eldöntöd te magad kedves olvasó!
A rendszer ellensége 2022 nyári újdonságainak egyikeként fog megjelenni a Napkút Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító képét és a kötetben szereplő illusztrációkat nagy lelkesen fogadtam elvégre kimondottan ízlésesek, mégis provokatívak a maguk nemében. Az alkotások Szabó Borka munkáját dicsérik, amelyeknek van egy sajátos pikkantériájuk is, de ezeket majd felfedezed magad is.
Először azt gondoltam –és jogosan-, hogy A nép igazsága című első regénynek a folytatását fogom olvasni, elvégre a helyszín adott itt is és a karakterek is ismerősként üdvözöltek legnagyobb meglepetésemre. De szerencsére erről szó sincs, hiszen ez a történet egy önálló regényként született és így, aki esetleg nem olvasta az írónő első könyvét, annak is üdítő szórakozást nyújthat a mostani regény.
A kötet elején egy kis magyarázattal indulunk, hogy mindenkinek komfortos érzés legyen a világ és kényelmesen el tudja helyezni magát a történetben. Ráadásul a szöveg most már inkább a szépirodalom felé kacsintgat, így egy új olvasóközönséget is megszólít akaratlanul is. Ettől függetlenül a „hanyag” szöveg eleganciát a pikáns és egyben bravúros nyelvezettel vegyítette az alkotó, amely gyönyörűséget okoz bármely olvasó lelkében, legyen az a szórakoztató – vagy éppen a szépirodalom lelkes követője.
Havasfelföld nem változott semmit, sőt a maga zord világával próbálja "csábítani" az embereket. Ráadásul, hogy csak néhány karaktert említsek: Leiden, Tarja, Rafinesse, Doranna azon szereplők, akiknek gondolatain keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Mondhatni egy emberi természetrajz, egy igazi pszichológiai kalauz, amely a maga fanyar, néhol gúnyos szójátékaival könnyesre áztatja a hideg csípte orcánkat. Mert bizony itt szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol pedig azokon a valós és korhű társadalmi életigazságoktól, amelyek mélyre rántják az olvasó lelkét és bizony egy percre sem eresztik.
Ezek fényében még mindig úgy érzed, hogy nem akarod kézbe venni a könyvet? Ugye, hogy érdemes eljönni a Könyvhétre vagy éppen a kiadó weboldalán kutakodni érte!
Szubjektíven azt gondolom, hogy két kedvenc karakterem nélkül nem érne semmit sem ez a történet. Az egyik Tarja, aki a maga különleges világával felemeli a lelket. A másik, pedig Leiden, aki egy erős tükröt tart az olvasó elé. Ráadásul egy párhuzamot is felfedezhetünk a kötetben, amely Leiden képvisel az „átlag” ember életéből merítkezve, ezzel szemben pedig Rafinesse cseppet törtető államférfi, aki végül önbeteljesítő sorsát képtelen elkerülni és végül az alkohol foglyává válik.
Akárhova is tekintek, legyen az cselekmény, vagy karakteri ábrázolás ismételten csak dicsérni tudom a szerzőt, hiszen újra képes volt felemelni, majd a mélybe taszítani ezzel az írásával. Ugyanakkor a könyv végére elfáradt a lelkem, és már csak egy bizonyos véget reméltem. Hogy azt kaptam, amit vártam? Talán igen, de mivel nincs biztos válaszom, ezért abban már bizonyos vagyok, hogy ismét olvasni fogom a regényt.
Nagyon örülök ennek a kötetnek és hiszem, hogy ez a zsáner remekül áll az írónőnek. Itt megmutathatja egy olyan oldalát is, amely a mélyben szunnyad, de ha egyszer a felszínre tör az olvasók retteghetnek, vajon milyen kalandokra csábítja éppen őket.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti az eredeti nyelvezetű, pikáns, de annál minőségibb humorú történeteket és elég bátor ahhoz, hogy felmerje fedezni a mélyebb gondolatiságot. Olyan üzeneteket kapva a regény által, amelyek még hosszú estéken is vele maradnak, és addig nem eresztik, amíg át nem értékeli mindenki saját környezetét.
A mostani értékelésem azt gondolom, hogy elég személyes hangvételt fog tükrözni, bár azt előre ki szeretném jelenteni, hogy nem a saját élményeimből táplálkozom most elsődlegesen. Évek óta hallom, látom, és valamilyen formában tapasztalom annak tényét, miszerint bizonyos szerzők és kiadók nem viselik jól, ha kritika, netalán negatív, de mégis építő véleményezés alakul ki munkásságukról. Azt tudni kell, hogy többnyire nem foglalkozom a kötekedő felhangú felkeresésekkel, mert a felesleges vitákat nem kedvelem, ellenben vannak olyan torz és beteg megmozdulások, amiket már jómagam sem tudok szó nélkül elengedni. Az elmúlt két év tekintetében kirobbant a hazai szűk könyves piacon is egy érdekesnek, majd később roppant bosszantónak mondható ellenségeskedés, amely egy kiadó és a hátterükben meghúzódó tagok valamint volt szerzőik között zajlott le. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy jelen pillanatban sincs lezárva ennek folyamata. Ez a kötet tulajdonképpen egy reakció a fent említett esetre, amely ugyan csak elemeiben tartalmaz csak valóságban megtörtént beszélgetéseket és eseményeket, és ezeket is tulajdonképpen egy fikcióba csomagolva olvashatjuk. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy előolvashattam a könyvét! Köszönöm!
Koncz „Mars” János – Buborékember című regénye 2022 nyári újdonságainak egyikeként a Marsbook Kiadó gondozásában fog megjelenni. Elsődlegesen a fent említett eseményekből merítkezve kezdtem érdeklődni a kötet iránt, majdan pedig olvasásom folyamán kibontakozott szemeim előtt a valóság, amely, már előre leszögezhetem, hogy minden várakozásomat felülmúlta.
Többnyire a borító véleményezésével kezdem a kritikát, de ebben az esetben ettől el fogok tekinteni, ugyanis aki rátekint a képre, már levonhatja a maga konzekvenciáját. Nagyon érdekes választás, ezt nem tagadhatom, ámbár azt mindenképpen el kell ismernem, hogy a maga üzenetével rendkívül találó.
A kötet középpontjában egy négytagú csapat áll, akik munkájuk során különböző internetes gazembereket, csalókat és pszichopatákat fülelnek le. Ebbe a csapatba tartozik Kristóf Ilona is, aki tulajdonképpen a felhajtó és „áldozat” szerepét is magára vállalja. Az ugyan több szemszögből megírt történet különböző oldalakról ismerteti az eseményeket, mégis a hölgy és egy bizonyos Éjsötét Kiadó között lezajló levelezések és események körül forgunk.
Elindul a macska-egér harc tudatlanul is a két fél között, de, hogy igazán ki tölti be a macska illetve az egér szerepét sokáig nem egyértelmű! A különböző alkotások és a mögöttük meghúzódó valós vagy éppen annak gondolt események több nem várt komplikációt okoznak mind a csapatnak, mind pedig a kiadónak egyaránt. Vajon hova vezet ez a „játék”, és mi késztet egy kiadót arra, hogy önámításként az erőszak különböző formáihoz nyúljon? Nos, ezek érdekes kérdések, de mondhatni csak a jéghegy csúcsa. Azt hiszem, hogy ezt a könyvet érdemes alaposan áttanulmányozni és talán utánanézni miről is lehet szó!
„(…) ami az ismeretséggel jár: hogy egyenesen arányosan nő a dicsérethalom és a szemétdomb. Akkor vagy sikeres, ha a dicsérethalom valamennyivel vagy jóval magasabb, mint a másik. De mondok valamit, ami érdekes: még akkor sem szokták abbahagyni, ha a szemétdomb már jóval magasabb, egészen addig, amíg anyagilag még megéri, és megélnek belőle.”
A pénz mozgatja ezt a világot, hiszen egy kapitalista társadalomban élünk. Boldog boldogtalan keresi a különböző lehetőségeket, hogyan is tehetne szert jövedelemre. Sokan úgy érzik, hogy a törvényes keretek igen szűkek, hiszen nem rendelkeznek elég tudással ahhoz, hogy megteremtsék megélhetésük forrását, vagy alapjait. Ennek elsődleges mellékterméke az úgynevezett feketemunka vagy „mellékes” jövedelem. De, vannak azok a már bátrabb és minden hájjal megkent emberek, akik kevés munkával is nagy pénzt akarnak szakítani és ehhez akár mások becsapásával és ezáltal, erős szóval kifejezve, meglopásával keresik kenyerüket. Az ilyen csalók melegágya a ma oly közkedvelt internet, ahol a közösségi oldalakon, kamu profilokkal élve keresik áldozataikat.
És vannak azon szervezetek, akik már egy komoly háttérrel működve élnek vissza a fent említett megélhetési opciókkal. Hogy ennek mennyi a valós alapja és hogyan is került a kötet lapjaira, már ugyan más kérdés, de az tény, hogy az elmúlt időszakot ismerve, igazolható alapokból merítkezett a szerző.
Szubjektíven úgy gondolom, hogy a regény izgalmas és, ha csak tudatlan olvasóként veszem kezeimbe, akkor is a kedvenceim közé pottyantottam volna.
A karakterek félelmetesen hitelesen vannak ábrázolva. Ezt igazolja a tény is, miszerint a nárcisztikus vonásokat sem tagadó pszichológiailag megkérdőjelezhető szereplő, egy szépen felépített világot alakít ki, amelyet a világhálón kíván fenntartani. Az esetleges megkérdőjelezések vagy legkisebb, akár akaratlanul is negatív hangvételek, már sértődést és nem ritka esetben fenyegető leveleket, feljelentésekről szóló vádaskodásokat vonnak maguk után. Ráadásul bizonyos szinten, már a testi bántalmazás is megjelenik, bár a formája nem szokványos alapokon mozgó.
Kissé hiányoltam annak tényét, hogy bár a fő karakteri ábrázolás az Éjsötét Kiadó mögött meghúzódó egyénekre fókuszál, de nem szemlélteti jobban sem a négytagú csapatot, sem pedig egyéb fontosabb szereplőket. Természetesen vannak jellemzők és több érdekesség is felfedezhető, mégis kialakult bennem ez a hiányérzet, amely bár nem volt zavaró, de nekem belefért volna szélesebb ismeretanyag is.
Események szempontjából a legelső mondattól az utolsóig fogva tartott és hiszem, hogy másokra is ilyen hatással fog bírni. Ugyanis már a legelső fejezetben egy elég komoly ténnyel találkozunk, amely a későbbiekben fontossá fog válni természetesen.
Döbbentem olvastam a levelezéseket, amely profi, de kissé beteges hajlamú, sokszor a velejéig önimádó személyt takart. A hölgy levelei eleinte óvatosak, majd később provokatívabbakká váltak, de az eredmény tekintetében erre igencsak szükség volt.
Azt hiszem ez a történet a maga szórakoztatási szándéka mellett, egy remek figyelmeztetés is minden olvasónak, hiszen ilyen emberekből sajnos egyre több van, és sokszor észrevétlenül is áldozatává válunk csapdáiknak.
Hogy kinek ajánlom? Csak felnőtteknek, ugyanakkor nemtől és kortól függetlenül, mert ebben a történetben sok igazságot fel fogtok fedezni és bár végig izguljátok majd a kötetet, de emellett el fogtok gondolkodni, hogy mi történhetett meg a valóságban is, és mennyi igazság van mögötte! És ne feledjétek, hogy nagy igazság az a mondás: Nem minden az, aminek látszik!
A könyvet a Marsbook Kiadó oldalán tudjátok megrendelni!
Írta: NiKy
Valószínűleg nem fogok meglepetést okozni senkinek sem azzal a ténnyel, hogy fennen hangoztatom a vallási töltetű regényekkel nagyon óvatosan bánok, de hozzá kell tennem, hogy jó okkal. Szatíra formájában persze olvastam már több kiváló regényt is, de bohózatokat ritkán veszek kézbe. A mostani regény első pár oldalától a hideg rázott, de mielőtt ebbe mélyebben is belemennék, szeretném megköszönni a Morningstar Publishing Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet!
Fodor Gergő – A Tragédia Gyermekei című kötete 2022 májusi megjelenéseinek egyike lesz, amely egyben debütáló regényként is vonul be a magyar irodalom színes forgatagába. Ugyanis a fent említett kiadó első regényeként egy igen súlyos terhet ró eme regényre, hiszen minden „szem” rászegeződik a következő időszak kereszttüzében. Megítéltetik, mint első kötete a kiadónak, és mint elsőkönyves szerző debütálásaként is. Ráadásul a fülszöveg is egy igencsak jó ajánlót tár a kíváncsi olvasók elé, elvégre ki ne szeretne olvasni történelmi regényt egy nem mindennapi páros útitársaként.
Nos, ha már így vezettem fel ezt az értékelést, akkor nem okozok senkinek sem meglepetést azzal a ténnyel, hogy ez a történet eltér az eddig megszokottaktól. Ha arra számítasz kedves olvasó, hogy a hagyományos alapokon mozgó történelmi tényeket feltáró könyvet veszel kézbe, akkor sürgősen tedd vissza a polcra és menj is tovább. Ellenben, ha nyitott vagy a pikáns szóhasználatra, egy szokatlan páros utazására és mégis történelmi idősíkokon szeretnél mozogni, akkor nem kell mást tenned, mint kényelembe helyezni magad. Most szólok, hogy tedd ki a „ne zavarjanak” táblát, mert ez az utazás nem lesz fáklyás menet és bizony nagyon kellemetlen lenne, ha kizökkentenének. Tehát, egy finom ital, némi étel – ha az utazás folyamán megéheznél – és egy zug, ahol senki sem zavar meg a következő pár órában. Hidd el, hogy megéri ezt a kockázatot vállalni, mert valami olyasmiben lesz részed, amit eddig nem tapasztaltál!
„Az emberi érzések, nem lehetnek velünk születettek. Valami, valaki, múltból, jövőből, fentről, lentről, odaátról, bentről irányítja, vagy csak szimplán befolyásolja, netalán egyszer, még testünk előtt beprogramozta azt.”
Őszinte leszek, az első hat oldal olvasása után félre kellett, hogy tegyem ezt a könyvet. Egyszerűen nem éreztem a vonzást, hogy olvasni akarjam. Igen, ennek komoly oka van, bár azt már most leszögezem, hogy félreértés történt. Első körben meg voltam győződve, hogy valami vallási töltetű történetet fogok olvasni és cseppet nehezményeztem ezt a tényt. Történelem és vallás? Te jó ég, ennek sose volt jó vége! De mivel makacs és kíváncsi ember vagyok, végül visszatértem és bizony addig le se raktam, míg a végére nem értem. Igen, valóban az első pár oldal cseppet félreérthető volt a számomra, de utána sokkal többet kaptam, mint vártam.
A két fő karakterünk nem is lehetne különbözőbb egymástól. Lucifer – igen jól olvastad – minden idők egyik legfurcsább és egyben legravaszabb teremtménye, aki bizony itt sem tagadhatta meg önmagát. Bár fennen hangoztatja, hogy össze ne merjük keverni a Sátánnal – nem is értem miért – mert bizony ő sokkal több az „öregnél”. Mivel ekkora önérzettel „áldotta” meg a sors, így pimaszsága és ravaszsága egy remek alapot adott a történetnek.
És bizony a másik szereplőnk maga a szépség megtestesítője, a buja csábítás, egy lélek, akiért a férfiak a történelem folyamán ölni és képesek voltak. A NŐ, a szó minden értelmében egy hosszú utazásra indul Luciferrel, hogy felfedezzék az emberi múlt rögös, sokszor vörös színben pompázó eseményeit, nem kímélve az olvasó rekeszizmait, ugyanakkor mégis hiteles komolysággal mennek végig a kortalan úton.
Események szempontjából egy rossz szavam sem lehet, hiszen egy percig sem lankadt a figyelmem, ráadásul bizony még el is gondolkodtatott nem egyszer, hogy mire emlékszem egy adott kor történelmét tekintve. Tizenhárom helyszín és idősík, ahonnan nem biztos, hogy épségben visszatértem volna, itt mégis bejártam Vietnám dzsungelekkel ölelt rizsföldjeit, Szíria kietlen sivatagjában fulladoztam, jártam a délszláv háború áldozatául esett faluban és nem utolsó sorban az első világháború fagyos lövészárkaiban is. Időpontok és helyszínek, ahol az ember a pusztulást hagyta maga után, mégis felmerült bennem a kérdés. Ez a sok halál megérte? És vajon mi az erősebb: a szeretet vagy a gyűlölet? Nehéz kérdések, nem igaz?
Azt hiszem a szerzőt egy felsőbb transzcendens írásra teremtette, mert a szöveg bár könnyen olvasható mégis pikáns. Nagyon szépen csűri-csavarja a szavakat, belopva magát a lélek legrejtettebb zugaiba. Ha a vallási töltetet nézem, akkor még mindig morgok kicsit, de telitalálat volt még így is.
Összességében elmondhatom, hogy Nőként megméretettem és bűnre lettem csábítva, hiszen a történet által felkínált almát elfogadtam és jóízűen megkóstoltam. De tudjátok mit! Nem bánok semmit és ezért örömmel bűnhődőm az idők végtelenjén át.
Ajánlom a könyvet nagy szeretettel és hittel, mert tényleg élvezet volt olvasni. Legyél akár történelemrajongó, vagy csupán egy kalandra éhes olvasó, hiszem, hogy megtalálod ebben a regényben a felhőtlen szórakozás adta örömöt! És ne feledjétek, nem bűn az alma… akarom írni egy jó regény olvasása!
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha Morningstar Publishing Kiadó weboldalán megrendeled!
Írta: NiKy
„Mi volna, ha az emberek kimondanák, amit igazából éreznek?”
Vannak azok a történetek, amelyek olvasása után úgy érzed többé nem vagy ura gondolataidnak, mert csapdába estél és meg is érdemled büntetésedet. Ez a könyv, amit most értékelni kívánok ilyen hatással van rám és tudom, hogy ez csak a kezdet. Hiszem, hogy minden regényt okkal veszek kézbe és többnyire a megfelelő időben és ebben semmi spiritualitás nincsen, csupán nagyon erős megérzéseimre hallgatok ilyen esetekben.
Max Porter szerző immáron második regényét olvastam, hiszen tavaly nagy kedvencet avattam első alkotása által. A bánat egy tollas állat című szerzeménye a gyász feldolgozásán alapszik, amely a maga groteszk módján végigvezeti az olvasó lelkét az öt különböző gyógyulási szinten. Azon lelkek, akik veszítettek már el fontos személyt az életükben és kicsit nyitottabbak a könyvek nyújtotta segítségre, hatalmas fejlődésen mehetnek keresztül és még viszonylag jól is szórakozhatnak közben. Számomra ilyen hatással volt akkor az író kötete és nagyon vártam, hogy újra olvashassak tőle.
Lanny című regénye 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Többnyire külön figyelmet fordítok a borítóra, de ebben az esetben ettől eltekintek, mindenki nézzen rá és vonja le a maga konzekvenciáját.
Már a cím is sokat sejtető, elvégre egy nevet takar. Ez a név különleges, ahogy gazdája is, hiszen egy kisiskolás fiú birtokolja. Lanny más, mint a többi gyermek, hiszen kíváncsi, rendkívül érdeklődő és énekével még a legfagyottabb szíveket is felmelegíti. Örökmozgó természetével a falusi emberek nem tudnak mit kezdeni, ahogy szülei is sokszor tanácstalanok. Egy nap egy idős művész szárnyai alá veszi és segít kibontakoztatni azt a hatalmas belső kincset, amit e gyermek birtokol.
Ez idő alatt is valahol az erdő mélyén, a hideg fakérgek alatt, ahol a holt sem szívesen fekszik, egy árnyék várja az emberi szavakat. Ennek a megfoghatatlan teremtménynek az élet és halál csupán egy apró játék, és, hogy éppen melyik nyer, azt minden éjjel maga dönti el. Hosszú léte folyamán mindig keres és kutat, de mások észre sem veszik, csak néha egy-egy elsuttogott hangfoszlány meri kimondani a nevét. A halott Fogacsán Apó része a természetnek és eggyé olvad a falubeliek életével, míg meg nem leli azt az egyetlen apró, fényesen ragyogó lelket, kinek létezése gyönyörrel tölti el. Vajon ki ez az árny és mi dolga van? Lanny, ez a tündéri gyermek, vajon képes lesz-e valaha beilleszkedni egy lassan változó falu társadalmába, életébe? És vajon mit képes kibírni az emberi elme, amikor a legnagyobb fájdalommal kell szembesülnie? Erre és még számos más nagyon fontos kérdésre is megleli mindenki a választ, mert az olvasó akaratlanul is keres, kutat és addig nem nyugszik, míg válaszait meg nem kapja.
„Apró, elbizakodott villanások vagyunk egy fenséges, grandiózus rendszerben.”
Szubjektíven csak annyit írhatok, hogy ennek a könyvnek ismételten nagy ereje és elképesztően mély mondanivalója van. Többször úgy éreztem, hogy nem elég csak nagyon figyelmesen olvasnom, mert ki kell nyitnom közben a lelkem rozsdásodott kapuját és be kell fogadnom az író esszenciáját. Határtalan fájdalommal, az el nem mondott szavakkal, a meg nem élt pillanatokkal és egy óriási fekete mélyedéssel találkoztam. Ebben a sötétségbe beledobtam minden keserűségemet, felesleges terhelő gondolataimat és kiüresedtem. Ekkor Lanny megfogta a kezemet és elvezetett a fénybe, amitől elsőre megvakultam, majd ismét egy tisztább látással felocsúdtam. Ez a könyv ilyen hatással volt rám.
„Mindig az a legjobb, becsületesnek lenni.”
Karakterek szempontjából mindenkinek fontos a szerepe, mondanivalója, akár csak egy lélegzete. Ami elsőre oda nem illőnek tűnik, az is egy egésszé forrja össze magát a végére és nem marad semmi és senki, akiért ne fájt volna a szívem.
Lanny, te különlegesebb voltál számomra, mint meg nem született gyermekem, kinek gondolatát is féltve őrzöm lelkemben. A belső tisztaságod, a folyton mozgó, állandó kérdéseket feltevő személyed betöltötte az űrt és rendkívül hálás vagyok érte.
A szülők gyarlósága nagyon emberi volt, még akkor is, ha helyenként izzó vassal ütöttem volna őket, de rájöttem én túl szigorú vagyok és talán ezért nem is érthetem eme gondolatiságot, cselekedeteket.
„Eszembe jutott az anyám. Valaki azt mondta egyszer neki, amikor még nagyon fiatal volt, hogy nem képes kiénekelni egyetlen tiszta hangot se. Úgyhogy egész életében nem dalolt, nem fütyörészett soha. Én nem tudok énekelni, mondogatta.
Nem sokkal azután, hogy meghalt, rájöttem, hogy ennek az a nevetségesen ostoba vélemény volt az oka. Nem tud énekelni.”
És te, drága Flúgos Pete, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvellek és bárhogyan is, de mindent megértettem. Különleges lélek vagy egy hatalmas horizonton, és csak igazán az tud rád szeretettel tekinteni, akinek a belső világa legalább olyan ragyogó. Soha ne aludjon ki benned a tűz, hiszen ettől vagy egyedi és megismételhetetlen.
Események szempontjából egy perc nyugtom sem volt, minden oldalon nagy figyelemmel haladtam előre és csak reménykedtem, hogy épségben végig tudom olvasni a könyvet.
Nagyon egyedi a regény, többek között a narratív struktúrája teszi azzá, de benne van a szerző minden lélegzete, gondolata, véleménye, szívdobbanása. Nagy figyelmet igényel, de ettől is erős a hatása, hiszen testestől és lelkestől a történettel lélegezik az olvasó és szem nem marad szárazon.
A szerző párhuzamot von az élet és halál, az őrület és értelem, az álom és valóság között. Felhívja a figyelmet, hogy csupán apró pillanatok összessége az élet és csak az él igazán, aki meglátja életének fénylő szilánkjait. Többször is visszatekint a múltba, majd újra a jelenbe, több szemszögből megvizsgálva egy adott órát, percet. Minden perspektíva egy külön látásmód, de összességében csak az olvasó értheti meg a valóságot. Kicsit olyanokká válunk ez által, mint ha mi lennénk a mesélő, akinek akarva akaratlanul is a báb szerepe jut, hogy ebből feleszmélve a végére kiüresedjen, és csak bámuljon a semmibe.
„Ő abban hisz, hogy a lelkünk kiszökik, és ott járkál körülöttünk egy darabig, és alaposan körülnéz. Ő azt hiszi, akkor láthatjuk először, hogy is zajlanak a dolgok igazából, hogy mennyire közel vagyunk a növényekhez, hogyan kapcsolódik egymáshoz minden, és végre fölfogjuk, de ez csak egy másodpercig tart. Formákat és mintákat látunk, és ez hihetetlenül gyönyörű, mint a világon a legeslegjobb alkotások, és minden egyszerre benne van, a matematika, a tudományok, a zene, meg az érzések, az összes dolgok egyben. És aztán csak szétoszlunk, és levegővé változunk.”
Összességében ismételten egy nagyon egyedi és rendkívül sokrétű történetet olvashattam, amiért nem lehetek elég hálás.
Ajánlom a könyvet minden nyitott léleknek, mert vannak azok a történeteket, amelyeket nem elég megérteni, be is kell tudni fogadni. A lélegzetünk eggyé válik ilyenkor a szereplőkével, és amíg az utolsó lapot el nem olvassuk, nem tudjuk, hogy hol kezdődik a valóság és mi az álom éppen. Ettől is csodálatos olvasónak lenni, hiszen ahány könyvet kézbe veszel, annyi utazásra váltasz jegyet.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Jelenkor Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
„(…) az élni akarás a legnagyobb segítség, amit szükséghelyzetben önmagunknak nyújthatunk.”
De nézzük is fülszöveg alapján, hogy miről szól a regény.
„Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy nemcsak a felépülésemért, hanem azért is keményen meg kell majd dolgoznom, hogy háttérbe szorítsam a rossz- vagy kevésbé jó tulajdonságaimat. (…) Végtére is, emberek vagyunk; esendőek. Egyikünk sem csak jó vagy csak rossz. Mindnyájunkban ott lapulnak ezek a tulajdonságok, és csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e a hibáinkat, hogy aztán azon dolgozzunk, hogy jobb emberré váljunk.”
Brooke karaktere egyszere szerethető és gyűlölhető. Ez az ellentmondás elsődlegesen az idősíkok változásával alakul át. Nagyon sok hibát követ el, de rendkívül szép karakterfejlődésnek lehettem tanúja, ez pedig igencsak a kedvemre való volt.
„- Furcsa dolog az élet. Amikor nincsenek bajok, problémák, akkor fel sem tűnik, hogy hálásnak kéne lenned. De, amikor beüt valami, akkor egyszerre átlátod a teljes képet. És persze, a baj nem jár egyedül. Ha valami beüt, mindig hozza magával a haverjait is.”
Események szempontjából nagyon jót tett a történetnek, hogy az író párhuzamot állított a jelen és a múlt, valamint az élet és halál között. Számos formában találkoztam ezekkel az elemekkel a történet folyamán és ennek köszönhetően sokszor feldühített vagy éppen ellenkezőleg, szomorú lettem.
Ami viszont kimondottan tetszett, hogy megmutatkozik egy apró, kissé szarkasztikus humor a könyvben, ami sokszor oldotta a feszültséget és jó volt kicsit fellélegezni és mosolyogni. Ettől függetlenül ez a regény nem szórakoztató elsődlegesen, hanem egy kemény tükör mindenkinek, hogy időben ébredjen fel. Az életünket millió tényező rendezi napról–napra, óráról-órára. És bár hisszük, hogy velünk a rossz nem történhet meg, mégis Brooke a legjobb példa arra, hogy az ember milyen törékeny és az elme mennyire erős. Porszemei vagyunk ennek a hatalmas világnak és bár eltervezzük a jövőt, igen kevés személynek adatik meg, hogy úgy is alakuljon sorsa, ahogy azt ő előre kívánta.
Összességében egy kellemes és izgalmas olvasásban volt részem, ezután örömmel fogom kézbe venni a következő könyvét a szerzőnek. Most pedig csak mosolygok, hiszen ide van készítve az asztalom szélére egy újabb példány és csak ki kell nyújtanom a kezemet érte. Vajon melyik lesz az?
Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert az életről olvasni mindenkinek érdemes. És, ha elgondolkodsz a saját létedről, már megérte, hogy kézbe vetted ezt a könyvet. És egy saját gondolat a végére: megértettem, ha szeretünk, az egész embert szeretjük. A rossz szokásait és a hibáit is. Ezért is érdemes nyitott szívvel élnünk.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Könyvmogul oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
"Az ember hajlamos azt hinni, hogy az időnek varázsereje van. Ami szép, meseszerűvé válik, ami rossz, az előbb-utóbb kifakul, aztán el is felejtjük teljesen. Talán lehet benne némi igazság."
Hol is kezdjem ezt az értékelést?
Nem tagadom, hogy nagyon dühös vagyok, mert egy roppant izgalmas és végre viszonylag kidolgozott könyvet sikerült az utolsó harminc oldalon elrontani. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam. Köszönöm.
Ripszám Alexandra nevével először találkoztam, de mint ismeretlen írót tekintve elfogott az a jól ismert izgalom, hogy vajon milyen világot álmodott meg a számomra? Esetleg egy új kedvenc alkotóra lelek személyében?
Őszintén szólva a borító és a fülszöveg fogott meg magának elsőre, mert úgy éreztem, hogy bár a „maffiás” könyvekből Dunát lehet rekeszteni, de mégis akadhat ebben a témában is újdonság. Nem tagadom, hogy érdekelnek az emberi brutalitás különböző formái, okai és pont ezért nem rémülök meg az erőszakosabb művektől sem, így ezzel a részével nem is akadt problémám.
A kötet külseje egy megtört nőt ábrázol, akinek, ha mélyen belenézünk a szemébe, megláthatjuk a dac és a végtelen várakozás elegyedését. Először nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek, de így utólag el kell ismernem, hogy teljesen lefedi a sztorit és az árnyékolt részek is sejtetik, mire számíthat a gyanútlan olvasó.
Nézzük is először, hogy miről szól a regény:
Adott egy csonka család, melyben egy alkoholista apa és lánya nem éppen felhőtlen életébe enged betekinteni az alkotó. Jonathan egy „vadállatnak” felel meg, hiszen sűrűn elveszti az önkontrollt és brutálisan, szinte ösztönlényként engedi ki magából a feszültséget. Ezeknek a dührohamoknak sokszor egy szem gyermeke látja kárát, melyek többnyire megbánással és hatalmas ígéretekkel végződnek. Ebben a diszfunkcionális családban az erőviszonyok egyenlőtlenek, míg az egyik henyél és rombol, addig a másik tűr és szenved. Egy időre változás lép be az életükbe és mikor már minden idillinek látszik, ahogy várható, felborul ez az átmeneti állapot. Előtérbe kerül a férfi múltja, melyet egy annyira súlyos probléma árnyékol, hogy kénytelen menteni saját és lánya életét. A hosszú út, melyet megtesznek, egy kegyetlen naphoz vezet, amit egyikőjük sem felejt el ezután. A menekülésben egy másik személy segíti őket, kinek létét és indítékát titok övez, mégis kénytelenek megbízni benne. Vajon mennyi esélye van elmenekülni bárkinek is a maffia mindenre kiterjedő figyelme elől? És mi köze van ennek a rejtélyes idegennek mindehhez?
Szubjektív meglátásom szerint az alkotó remekül felvázolta egy többszörösen hánytatott, csonka család életét, gyötrelmeit. A brutalitás különböző fajtáit is hihetően festette le, amit úgy gondolom, hogy kevesen tudnak kellően és hitelesen visszaadni úgy, hogy ne tűnjön túlzónak vagy kidolgozatlannak.
Ami a karaktereket illeti, szinte senki sincs árnyalva, hogy őszinte legyek, inkább egy „skiccet” kapunk, egy kontúrt a szereplőkről kezdő csomagként és a többit az olvasó fogja saját lelkiismerete szerint hozzá tenni és kiszínezni. Ezt a fajta írói játékot nagyon szeretem, mert gondolkodásra és valamilyen szintű kreativitásra ösztökéli az olvasót, de mégis megvannak a korlátok, hogy mihez kell igazodni.
Az apa személye számomra hiteles, hiszen egy narcisztikus bántalmazó, aki mégis áldozata saját tetteinek. Szépen megfigyelhető, hogyan megy végbe a lelki torzulás 5 fázisa:
Mint látható az apa ezeken a folyamatokon megy keresztül évről évre. Nála tapasztalható a regényben a legnagyobb személyiség fejlődés, mely bár nem mentesíti a múltjában elkövetett bűnök alól, mégis balzsamként hat az olvasó lelkére.
Nina karaktere számomra első pillanattól kezdve sajnos unszimpátiát váltott ki. Először nem értettem ezt az érzést, de később – függetlenül attól amin ment keresztül – rá kellett döbbenjek, hogy egy torz személyiséggel találkoztam. A túlélési vágy nála a legerősebb, ugyanakkor szintén elfojtott agressziót hordoz és rendkívül buta, meggondolatlan és deprimált. Viszont nagyon fájt, ami vele is megtörtént és végig nézve a gyermekkorát, azt el kell ismernem, hogy könnyen alkalmazkodó.
Adam az a személy, akivel nem tudtam először mit kezdeni. De, ahogy az írónő szirmaira bontotta a lelkét, úgy értettem meg és végül is fogadtam el. Nem egy álom férfi és úgy gondolom, hogy sokat kell még fejlődnie, de ígéretes karakter, akiből még sokat ki lehet hozni.
A regény három fő szálon mozog:
Mindegyik szakasz érdekes érzéseket hozott bennem felszínre, de többnyire inkább a kölcsönös érzelmi játszmák kötötték le a figyelmemet.
Ami miatt viszont dühöt és csalódottságot éreztem, azt Mina viselkedésének és az utolsó nagyjából harminc oldal eseményeinek köszönhettem. Nem fogok spoilerezni, de ezt így ebben a formában nem kellett volna. Az addig rendkívül izgalmas és felettébb érdekes történet átcsapott valami olyan drámába, amitől a filmekben is égnek áll a hajam, nemhogy egy ilyen jellegű kötetben.
Összességében úgy gondolom, hogy a fenti csalódottságom ellenére egy érdekes olvasmányban volt részem. Az írónő munkásságára pedig oda fogok figyelni, mert szívesen olvasnék más tematikában is tőle. Viszont ennek a sorozatnak a második kötetét én elengedem. Nekem elég volt ennyi az ifjú hős és arája életéből.
Hogy kinek ajánlom? Nos, mindenképpen olyan olvasóknak, akik jól bírják a brutalitást, nem ijednek meg az saját árnyékuktól. De érdekes lehet azoknak is, akik kíváncsiak az élet sötétebb oldalára, maximum éjjel a lámpa égve marad elalvás előtt.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Undergorund Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
“Szüleim, akik mindketten ismert írók, gyakran mondták, hogy az írónak az a feladata, hogy felfedezőútra induljon a világban, aztán anyaggal felpakolva hazatérjen. Minden élményt át lehet formálni irodalommá. Igen, az irodalmi anyag jelentett mindent, és ebben a hozzáállásban van egy nagy adag bátorság és kíváncsiság. De soha nem esett szó arról, milyen árat kell ezért fizetni – és hogy ez az ár a nők számára legtöbbször magasabb, mint a férfiaknak.”
Talán nincs olyan élő ember, aki ne hallott volna a 2017-ben kirobbant meetoo botrányról, mely végigsöpört a világon és következményeként számos, addig szent és sérthetelen státuszt betöltő híresség nimbusza hullott a porba az általuk elkövetett szexuális attrocitások miatt. Sajnos mostanra a mozgalom hatására bekövetkezett lelepleződések kapcsán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magas körökben elkövetett szexuális kizsákmányolás civilizációs jelenség, amely szinte minden országban kialakult kisebb vagy nagyobb mértékben. Természetesen a XXI. század jó szokásához híven ezt a törekvést is politiaki lufivá, a nemek közötti harccá degradálta, sokszor leértékelve ezzel a mélyen húzódó probléma jelentőségét és akadályozva a tényszerű, objektív igazságszolgáltatást.
“Vajon mi lenne más, ha valaha együtt partiztam volna velük, ha részesültem volna figyelmükben, kaptam volna a díjaikból és ösztöndíjaikból. Korábban tettem volna fel a kritikus kérdéseimet, vagy épphogy belefulladtak volna a kétségeim a magasztos környezetben óhatatlanul létrejövő bonyolult érzelmek tengerébe? Milyen irányban befolyásolta volna a kérdéseimet az a többé-kevésbé önkéntes önfeladás, ami valódi hatalommal bíró, karizmatikus személyek közelében mindig bekövetkezik?”
A svéd újságírónő, Matilda Gustavsson - Az Elitklub című könyve az Alexandra kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban, ízléses, már-már ünnepi csomagolásban és a meetoo jelenség svédországi következményeinek feltárásával foglalkozik.
A könyv középpontjában a III. Gusztáv svéd király által az 1700-as években alapított Svéd Akadémia körül kirobbant botrány áll. Nincs még egy ilyen páratlan jelentőségű intézmény a túlélésért küzdő svéd szépirodalmi életben, amely évente több, mint egymillió euró értékű díj és támogatás kiosztásáról rendelkezik. Emellett a nemzetközi kultúrális életben is megkerülhetetlen, hiszen e testület dönt minden évben a páratlan (bár mostanra kissé megkopott) presztízsű irodalmi Nodel-díj kiosztásáról is. Ehhez az abszolutisztikus hagyományokkal rendelkező hatalmi központhoz szorosan kapcsolódva, azzal egyfajta szimbiózisban működik a Fórum, a svéd kultúra elitklubja. Tulajdonosa és egyben a szellemi körök egyik kedvelt és ünnepelt bizalmasa egy bizonyos Jean-Claude Arnault, akinek felesége nem más, mint Katarina Frostenson, rendkívűl népszerű költőnő, nem mellesleg az Akadémia örökös tagja. A Fórum varázslatos módon az évente kiosztott éves támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője lesz az évek során.
“Svédország annyira kicsi ország, hogy megtörténhetett, hogy egy bizonyos kultúrális mozgalom és a hozzá tartozó kör teljesen átvegye a hatalmat.”
Könnyen láthatjuk már az eddigiekből is, hogy a politikai koncentráció, az összeférhetetlenség és az egyfajta személyi kultusz olyan buborékokhoz vezet, amelyekben a korrupció vagy a szexuális zaklatás gyakorlatilag “belügy” marad. A meetoo tuladonképpen ezt a senki által meg nem kérdőjelezett rendszert forgatja fel végül fenekestül, amikor néhány bátor nő elmeséli Arnault-val kapcsolatos “kalandjait” az írónőnek.
A könyv tulajdonképpen egy nyomozás krónikája a szerző szemszögéből elmesélve. Betekintést nyerhetünk a főbb “szereplők”, Arnault és Frostenson életútjába, megtudhatjuk, hogy hogyan vált néhány lázadó fenegyerek a kultúra legmagasabb szintű döntéshozójává és a végére talán jobban megérthetjük, hogy miért úszott meg gyakorlatilag mindent Arnault a szellemi elit hallgatólagos jóváhagyása mellett.
“Szélsőséges helyzetekben nehéz elfogadni a közös valóságot, és úgy sejtem, az összeesküvés beleillik a kulturális világot háborúként értelmező felfogásba. Horace Engdahl és Stieg Larsson a nyolcvanas években szálltak harcba a hetvenes évek ideológiai alapon álló irodalmával. Átvették a hatalmat, és szerintük most egy új – politikai irányúltságú – esztétikai program szervezkedik és indít támadást ellenük. Úgy képzelem, számukra ettől értelmet és magyarázatot nyer az egész.”
A mű nagy érdeme, hogy mindvégig rendkívűl tárgyilagos marad a stílus, a szereplők mindig teljes nevükön szerepelnek, a szerző vigyáz arra, hogy ne foglaljon állást senki ellen vagy mellett, hiszen a nyomozás során sok csontváz előkerül a szekrényből. Néha azonban megtörik ez a száraz újságírói hangnem és megismerhetjük az írónő belső érzelmeit, kezdeti hitetlenkedését majd félelmeit is, ahogy egyre jobban beleássa magát az ügybe. Ugyanakkor az olvasási élmény nem felhőtlen, egyrészt maga a nehéz téma miatt, másrészt pedig számomra a svéd irodalmi élet nagyrészt ismeretlen, inkább csak kuriózum, így annak nüanszai nemigazán kötöttek le. Mindentől függetlenül a regény apropója globális természetű és minden elismerésem a alkotóé, hogy volt bátorsága végigvinni és nyílvánosságra hozni nyomozásának eredményét.
A frappáns utószót ezúttal is az élet nyújtja, amikor a szabadságvesztését töltő Arnault-t később átszállítják egy másik intézménybe, miután szexuálisan sértő megjegyzéseket tesz az egyik börtönőrre.
A hatalommal való visszaesés, a hátrányosabb pozíciókban lévők kihasználása egyidős az emberi történelemmel és még hosszú pszichés fejlődés áll előttünk, míg felül tudunk emelkedni ezeken a primitív ösztönökön.
Hogy kinek ajánlom? Tulajdonképpen bárkinek, aki úgy érzi, hogy érdekel a téma és képes szubjektív maradni, akármelyik nemhez is tartozik éppen. De egyet jó, ha szemelőtt tartunk: az életben sok a titok és a rejtély, de olyan még nem volt, hogy azok a bizonyos “csontvázak” örökké a mélyben maradjanak.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Alexandra Kiadó oldalán be tudod szerezni.
Írta: NiKy
Már valószínű a legtöbben tudjátok rólam, hogy mennyire kedvelem a Helikon Kiadó Zsebkönyvek sorozatában megjelent köteteket. Elsődlegesen azért, mert számos olyan alkotással lettem gazdagabb, amit még gyermekként olvastam vagy csak hallomásból ismertem. Saját szórakoztatásomra, és mert úgy érzem, hogy ettől több leszek, elkezdtem „feldolgozni” ezeket a kis könyveket. Így került elém a mostani értékelésem kötete is, amitől cseppet tartottam, de végül is mivel hitem szerint „a bátorság csak előrevisz”, így el is olvastam.
A külső borításról csak annyit szeretnék írni, hogy nagyon megnyugtatóan hatott rám. Szerettem nézegetni és mindig valami érdekes gondolatot hozott elő bennem. A polcom egyik ékes példánya.
A belső tartalmat kritizálni nem merném és ez az értékelés nem is erről fog elsődlegesen szólni, hanem a saját emberi esendőségemet kívánom párhuzamba állítani a kötet tartalmával.
Ha azt nézem, hogy idestova 36 évemmel több olyan „bűnt” elkövettem, ami ebben a könyvben tiltva vagyon, akkor valószínű már tudja a kedves olvasó, hogy nem vagyok kibékülve a kötet mondanivalójával. Számomra emberinek lenni és ezt az életet amennyire lehet minőségin élni azt jelenti, hogy önző vagyok, mert akiket szeretek, azokat óvok és védek. Szeretek kimenni a természetbe és mezítláb a fűben sétálni, szeretem érezni a bőrömön a hűs esőt és kimondottan élvezem az ételek ízét. Szeretem látni, hogy az emberek boldogok, hiszek az egyenlőség elvében és mindenkinek segítő kezet nyújtok, ha módomban áll. Vágyom a jobbat és hirdetem az igazság fontosságát. Úgy élek minden nap, hogy szeretem hallani a Kedvesem lélegzetvételét és féltő gondoskodással igyekszem jó társa lenni. De a legfontosabb számomra a szabadság, és az egymás feltétel nélküli elfogadása. Ezért nem szeretem, amikor bármelyik gondolkodó megpróbálja szabályozni az önálló gondolkodás és kételkedés lehetőségét. Igen, vállalom, én már csak ilyen vagyok, önző, aki ezekhez mind ragaszkodik.
Ez a kötet nem azért nem tetszik, mert túl „magasröptű” a számomra, hanem azért, mert olyan szabályokhoz kötne, melyekkel az élet számomra sivár és üres lenne. És, bár tudom, hogy sokan követik ezt a nézetet, valószínű a kulturális eltérés miatt sem járható út ez a számomra.
Ami a könyvben le lett írva érdekes és elgondolkodni rajta feltétlenül ajánlatos, de csak akkor, ha az ember nem veszti el személyiségét és akaratát.
Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, mert jó olvasni, és a maga módján a téma megnyugtató hatással van az olvasóra.
Ha érdekel a kötet, be tudod szerezni a Helikon Kiadó oldalán.
Írta: NiKy
„(…) a belső szépség nem csak a női nem kiváltsága lehet.”
Ez a könyv igen kalandos úton került hozzám, ugyanis még valamikor a januári hónapban igényeltem belőle egy példányt, mert megtetszett a borító és a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy érdekes olvasásban lehet részem. Végül pár hónap elteltével sikerült kézbe vennem, de ezért most is nagyon hálás vagyok a Napkút Kiadónak, mert általuk egy új önismereti utazásra indulhattam. Köszönöm.
Molnár Réka – Amerre a hattyúk szállnak című regénye egy spirituális útra hívja olvasóját. Első ránézésre egy lektűrnek gondoltam, mivel terjedelmileg rövid és az első fejezet még csak egy könnyedebb szórakozást ígért. Kicsivel később rá kell, hogy döbbenjek, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. De nézzük is, hogy miről szól a kötet!
Fülszöveg alapján főhősnőnk, Nóra, egy harmincéves, átlagos életet élő nő, aki egy napon különleges üzenetet talál a postaládájában. A levél egy rejtélyes címzettől származik, egy bizonyos V-től, aki utasításként csupán egy időpontot és helyszínt ad meg. Ezt a levelet több másik is követi és ezek segítségével Nóra elindul azon az úton, mely bár sokszor nagyon nehéz, mégis megváltoztatja az életét. Főszereplőnk első perctől fogva érez egy bizonyos vonzalmat V iránt, de számos akadályt kell legyőznie, hogy megértse mit is rejt ez a vonzalom a számára. Útja folyamán egy daloló hattyú, egy fehér ruhás hölgy, egy soha el nem hervadó virágszirom, több különleges látomás és álom kísérik, melyeknek célja Nóra valóságértelmezésének gyökeres átalakítása.
„A tökéletesség nem adottság, nem foglalkozás, nem állapot vagy tulajdonság, és legfőképpen nem érdem, a tökéletesség egyfajta belső minőség (…)”
Ez az idézet nagyon jó példa arra, hogy rámutasson, a tökéletességet csak is önmagunkban kereshetjük. Az oda vezető út valószínű nem lesz könnyű, de ettől a belső minőség által leszünk egyensúlyban önmagunkkal és a világgal.
A könyvben nem csak a borítón, de magában az események alakulásában is kulcsszerepet kapott egy szépséges élőlény, mely nem más, mint a hattyú. Ennek az állatnak több szimbóluma is akad, hiszen ahány népi hiedelem annyi jelentést találni rá. Több forrásból merítkezve a hattyú a fény, a halál, az átváltozási képesség, a szépség, a szerelem és a mélabús természet jelképe. Gyakran ábrázolják sírhanton éneklő, szél fuvallatára daloló, vagy vízbe hulló madárként, de olykor megjelenik babérfa tövében vagy ciprus alatt is. A madár tollazata több mesét is megihletett, melyeket sokszor észre sem veszünk, pedig fontos üzenettel szolgálnak.
„Ne engedd a kígyót a szíved felé kúszni!”
Ennek a kötetnek megvan az a bizonyos ereje, hogy megossza olvasótáborát. Lesz, aki nagyon fogja szeretni és akad majd olyan is, akit kimondottan irritálni fog. Mivel nem volt könnyű olvasási élményem, ezért hitelesen állíthatom, hogy csak azok fogják szeretni, akik megértik miért íródott a kötet és képesek befogadni mondanivalóját nyitott lélekkel.
Szubjektív véleményem a regényről, hogy nem könnyű olvasmány. Nem csak témáját tekintve, de a karakterek esendősége miatt is. A mai „divat” regények elsődlegesen abból nyerik erejüket, hogy olyan szereplőket sorakoztatnak fel, akivé mindenki szívesen válna. Hiszen mindannyian álmodtunk arról, hogy hercegnők vagyunk, vagy bátor lovagok, határozott és sikeres üzletemberek vagy remek szeretők. Mind – mind olyan személy, akikre felnézünk, és akiknek a bőrébe bújva, felruházva érezzük magunkat. De kevesen szeretnek olyan karakterekkel azonosulni, akik gyávák, félszegek, naívak vagy egyszerűen anya kicsi „gyermekei” még felnőttként is.
Nóra személye sokszor felbosszantott nem tagadom, sőt megkockáztatom, többször úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább olvasni a vele történteket, hiszen az egy dolog, hogy introvertált a személyisége, de az már megint más, hogy intelligenciáját és tehetségét is hagyja elsorvadni. Csak azért, mert parancsoló narcisztikus szülők gyermekeként nőtt fel és egy bizonyos „ujj” mindig ott lebeg a feje felett. Amikor a bőrébe bújtam sokszor fuldokoltam és őszintén szólva nagyon haragudtam rá. Úgy éreztem, hogy hibás azért, mert így alakult az élete és még felelőtlenül engedi is, hogy bárki kihasználja kénye-kedve szerint. Nagyon sokáig, majdnem a regény háromnegyedéig szenvedtem, míg egyik pillanatról a másikra ez a sok negatív érzelem átcsapott szeretetté. Megértettem végül, hogy amin keresztül ment azt nem ő választotta és egy bizonyos berögzött nyomás alól nagyon nehéz önerőből kiszabadulni és átértékelni a helyzetét. Bár még most sem értem teljesen, - mivel nagyon más személyiség vagyok- mégis elfogadtam olyannak amilyen, és nagyon boldog voltam a végére.
„Emlékezz Önmagadra!”
Azt gondolná az olvasó, hogy ennek a kötetnek csak a lány a főszereplője, de tévedés. Marcell személye számomra legalább olyan fontos volt, mint Nóráé. A férfi jellemzői csupa negatív: gonoszság, sunyiság és megrögzött hamisság. Egy agresszivitásba menekülő személy, akiről egy csapdába esett vadállat jutatott eszembe, mert bizony, amivé ő vált, szintén nem saját választásán alapult és az általa megtett út legalább olyan fontos volt számomra, mint a lányé.
„Volt egyfajta őszintétlenség a természetében, amely azoknál az embereknél mutatkozik meg, akik sűrűn váltogatják nézeteiket és viselkedésüket, annak megfelelően, éppen kinek a társaságában tartózkodnak.”
A kettejük szenvedése, a különböző akadályok legyőzése és végül egy bizonyos ösvényre lépésük adják ennek a történetnek a pikantériáját. Számos olyan elemet tartalmaz a regény, amiről tudjuk, hogy létezik, mégsem foglalkozunk vele vagy észre sem vesszük. Hogy ki miben hisz, az egyéni! De a csoda, amit oly nagyon várunk másoktól, az tulajdonképpen egy kemény belső munka eredménye. A világ adott, de hogy mi miképpen létezünk benne, az a szemléletünk gyümölcse.
„(…) a tanulás folyamatának része az elbukás is (…)”
Összességében elmondhatom, hogy egy nagy utat tettem meg önmagam felé is, mert a karakterekkel történtek hatással voltak rám. Többször úgy éreztem, hogy most már elég, nem olvasom tovább, de végül befejeztem és én magam is felemelkedtem. Rendkívül nagy hatást gyakorolt rám ez a kis kötet, amit még úgy gondolom, most is „emésztek”.
Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott szívvel és gondolatokkal is képes bejárni más karakterekkel az adott ösvényeket és nem retten vissza a komolyabb tematikától sem. És ne feledjétek: „A pillanat nem más, mint egyetlen szívdobbanásba sűrített élet (…).”
Amennyiben te is elmerülnél ebben a történetben, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
„Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem.”
Háy János: Ne haragudj, véletlen volt című alkotása első, ismerkedő olvasásom volt az írótól. Természetesen nem először hallottam az alkotó nevét, de eddig nem volt szerencsém egyik művéhez sem. Ezt a kötetet tavaly szereztem be, mivel megtetszett a borító és a könyv címét is elég különlegesnek találtam.
A fülszöveg azzal kecsegtet, hogy egy naplót fogok olvasni, melyet a koronavírus első hullámakor írt az alkotó. Összesen 232 oldal a kötet terjedelme, de nem csak tematikáját tekintve nehéz olvasmány. A több alcímre szedett részek teljesen eltérő történeteket és változó időszakokat mutatnak be. Az egyik részben a jelenről ír, a következőben a múltról, aztán személyes élményekről, majd idegen emberekről. Összesen három közös pont van a szövegek között. Az első, hogy társadalomkritika valamennyi írás, melyet jelen és múlt váltakozásával mutat be az író. A második, hogy hazánkat járja körbe és a magyar nép szokásait, társadalmi szerkezetét és morálját, politikai és kulturális nézeteit teszi mérlegre. A harmadik pont pedig, hogy egy könyvbe rendezte őket.
Karatén napló? Lehet így is nevezni, bár úgy gondolom, hogy nem egészen úgy csapódik le az olvasóban, ahogy valószínű az író szerette volna.
Hiszen mi is tulajdonképpen a naplózás?
Számos fogalmazást lehet róla találni a neten, de igazság szerint mindenkinek mást jelent. Sokan minden olyan kis piszkos vagy féltett titkukat leírják, amiket nem mernek, vagy nem akarnak felvállalni. Mások, barátok és bizalmasok híján mesélik el a napi történéseket. Naplót vezet az, ki kutatómunkájának részleteit írja le, és szintén naplózás, ha gyógyulásra használják az írást.
Az író valahol az utolsó kettő között mozoghatott írás közben. Sok gyermekkori emlékről olvashattam és számos értékes kritikát véltem felfedezni. Ugyanakkor nem tagadom többször untam magam, mert felesleges sorok váltották egymást. Olyan gondolatok, melyek csak az írónak jelentenek valamit, egy külső szemlélő számára sosem lesz teljesen egyértelmű, hogy azon mondatok miért így és miért akkor kerültek a papírra.
Számomra viszont két gondolatot hozott felszínre.
Kedves Naplóm!
2021.02.14. 05.47 perc van, amikor ezeket a sorokat fogalmazom. Úgy érzem, hogy megőrülök. Elegem van a bezártságból, elegem van a szomorúságból, de legfőképpen azokból, akik ezt a második hullámot (is) a megélhetésükre akarják fordítani. Hogy miről is beszélek? Naplót írok, mert lehet nekem is szükségem van arra, hogy mások olvassanak, és talán ettől megnyugszom. Vagy mégsem? Ki tudja! De az biztos, hogy papírra vetni a gondolatainkat nagyon jó ötlet, sőt kiváló. Hogy ebből könyvet kellene írni? Nem gondolom, hogy helyén való…. Csak azt tudom, hogy unom az olyan alkotókat, akik zagyva gondolataikat egy aktuális kizsákmányoltható –ez esetben a vírus és korlátozások- tematikája alá erőszakolják, majd szépen becsomagolva a közönség elé tárják. Meg kell élni mindig, mindenkor ez tény. De nem mindegy hogyan és miképpen. Lehet, hogy túl szigorú vagyok, az is lehet tévedek, de egy biztos, amit most olvastam az nem napló és túl depresszív nekem.
A második gondolatom pedig az, hogy van, amit jobb az asztalfióknak adni és csak kicsit később jobban átgondolva kiadni.
Összességében elmondhatom, hogy nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. Valóban úgy gondolom, hogy nem kell mindent kiadni és főleg nem idegen embereknek a tudtára hozni. Viszont azt el kell ismernem, hogy ami a társadalomkritika terén le lett írva igaznak gondolom és pont ezért biztos vagyok benne, hogy még fogok olvasni az írótól. Az írástechnika kiváló, de a tartalom hagy némi kivetnivalót, legalábbis a számomra mindenképpen.
Ettől függetlenül, ha kíváncsi vagy az író könyvére, akkor olvasd el bártan, és ha van kedved oszd meg velem gondolataidat!
Amennyiben be szeretnéd szerezni a könyvet, az Európa Kiadó oldalán megteheted.
Írta: NiKy
Bevallom töredelmesen hosszú ideig nem volt hangulatom ehhez a regényhez, mert megijesztett a prológus hangulata és nehezen rázódtam bele. Ugyanakkor, ha meg van a megfelelő hangulat, máris érdekessé válnak a sorok és belemerülhettem a történetbe. Bár nem felhőtlen az olvasási élményem, mégis örülök, hogy kézbe vehettem. Szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és recenzióként megismerkedettem egy új alkotóval.
Andrej Nikolaidis: Kilenc című regénye megosztó lesz az olvasók körében, ugyanis nem csak hangulatában, de témáját tekintve sem hétköznapi.
A kötet egy enyhén cinikus újságíróról szól, aki kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nagyanyja, akinek köszönheti neveltetését, nem vér szerinti rokona. Miután lehullik a lepel a sok családi anekdotáról és rájön arra, hogy minden történet hamis ábránd volt a múltjában, széthullott élete morzsáin taposva nyomozásba kezd, hogy megtudja édesanyja titokzatos kilétét és hogy valójában mi történt vele. A múlt kutatása folyamán a férfi útja többek között az egykori jugoszláv titkosszolgálat és a délszláv háború rémtetteinek helyszíneire vezet, ami nem kis bonyodalmakkal jár amúgy sem könnyű életében.
A kötet kezdeti lassú folyása egy idő után felgyorsul, de végig megtartja azt a tempót, melyben még nem alszik be az olvasó, de nem is alél el az izgalmaktól. A könyv erőssége az alkotó remek írástechnikája és egy bizonyos fekete humor, mely végig kíséri a történet alakulását.
Egyetlen gondom volt a regénnyel, mégpedig az, hogy a végére nem állt össze a kép hősünk és az események alakulása között. Nem tartom kizártnak, hogy én vesztettem el a fonalat, de valószínű, hogy emiatt újra fogom egyszer olvasni a könyvet.
Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a kissé lassú, de annál érdekesebb műveket és a fekete humor sem áll tőle távol.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Gondolat Kiadó
oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Bevallom nem erre számítottam mikor megvettem ezt a könyvet. Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy miben tér el attól, amit vártam, mert el se olvastam a fülszöveget, csupán megtetszett a borító és hallottam róla kinti barátoktól, hogy nagy port kavart a megjelenésével.
Szeretem az olyan könyveket, melyeknek van mondanivalója, egyedi a stílusa, vagy csupán kimeri mondani, felmeri vállalni azon tényeket, eseményeket, melyeket a társadalom közönyösen, vagy félelemből a „szőnyeg” alá söpör nap, mint nap. Ez a könyv ilyen és sokkal több annál. Ebben a kötetben benne vagyok én is és te is és mindenki. Nemtől függetlenül ott vagyunk. Mindenki, akit valaha csak egyszer is kigúnyoltak, bántottak, netán meg is vertek. Egy olyan szerző tollából született, aki maga is átélte a saját poklát, de kapott lehetőséget a felszólalásra és élt vele.
A könyvet hat részre lehet bontani. Minden fő alkotó elem egy-egy fontos része a testünknek vagy a létünknek. Hogy éppen melyikben fedezed fel önmagad az egyéni, de mindegyik fejezetről elmondható, hogy erős érzelmekkel, megrázó sorokkal és mély gondolatokkal tarkított.
Fő témáját tekintve egy segélykiáltás mindazon nőkért és gyermekekért, akiknek nincs hangjuk, hogy segítséget merjenek kérni, vagy süket fülekre talál sikolyuk. Minden olyan emberért szól, akinek a pokol a mindennapok része, az, hogy ez zárt ajtók mögött történik vagy a nyílt terepen, igazán részlet kérdése.
Megismerkedtem Kiran történetével, ki egy erőszakos múlttal kerül egy új világba. Terhesen, papírok nélkül érkezik Észak – Amerikába, majd felneveli lányát, Sahaarát. A múlt árnyai mindig ott lógnak felette, mint Damoklész kardja, hogy mikor történik meg az elkerülhetetlen, csak az idő a megmondhatója.
A legtöbb verselés, szöveg napjaink fő témáit ölelik fel. Ilyen a szexuális kizsákmányolás, a családon belüli erőszak bármely formája, a bevándorlás és a feminizmus, hogy csak a fő témaköröket említsem.
Szeretnék kiemelni három írást, mely elemeiben rázta meg a lelkemet és olvasás után nagyon nehezen lélegeztem. Kérlek, olvassátok figyelmesen!
Úgy gondolom, hogy nem szorul különösebb magyarázatra. Gondolkozz el miért ezt választottam kérlek!
Mindannyiunk hangja fontos, mindenkinek joga van elsírni a bánatát, üvölteni, ha fáj és követelni, hogy elég legyen!
a szerelem sosem tenne ilyet.”
Ezek azon az idézetek, amelyeket olvasásuk után nagyon sokáig emésztettem. Mit jelent a számomra, nekem milyen tapasztalataim vannak, mert sajnos akadnak. Hogyan éltem meg és mások, akik nem ilyen szerencsések, hogyan élik túl a mindennapjaikat?!!! És van még egy nagyon fontos üzenete, melyet először idézetként mutatok meg!!!
„az erőszak puhán udvariasan érkezik
mellényes öltönyt visel
vasalt nadrággal
betűri az ingét
súgógépről olvas
megrázza a kezed
a családról kérdez
nyugalomra és rendre szólít
törvény és békesség
nevében szól
a torkod után nyúl
egy köteg papírral
törvényekkel fojtogat
olajat önt a földre
meggyújtja egy aláírással.
Ez a könyv tele van fájdalommal néma és hangos sikolyokkal. Minden olyan nő és elnyomott nevében, akit megkülönböztetnek etnikum és nem szerint. Akiket megítélnek, csak mert mások az adott helyen élőktől. Nem rosszabbak, csak mások. Hallod-e kedves olvasó ezen emberek néma sikolyát? Meglátod-e a bőrökön a színek árnyékoltságát? Olvasol-e a szemekben megbúvó néma könyörgést? Meglátod-e az arcokba nyomódott ráncok történetét?
Még én magam is csak tanulom a helyzet jelentőségét. És bár néha túl empatikus vagyok, még mindig úgy érzem a segítő kéz nem bűn, hanem áldás. És, ha nem tudok segíteni, legalább nem gyötrőm tovább a megsebzett lélek maradványát.
Megérteni, hogy mi folyik körülöttünk és a nagyvilágban nehéz, de muszáj. Mert nem tudhatjuk, hogy mikor válunk mi magunk is ilyen események áldozatává.
Az emberségesség és empatikusság a legnagyobb átkok és áldások is egyben. De hiszem, hogy az ilyen könyvek hozzá segítik ezen lelkeket ahhoz, hogy többen felfigyeljünk rájuk. És talán valahol elindul egy folyamat, mely majd azt a bizonyos segítő kezet nyújtja.
Ez a könyv fájdalmas és igaz. Én megleltem életem egy darabkáját a sorokban. Megtiport, de fel is emelt. Egy hatalmas kedvenc és többször újra olvasós a számomra.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Könyvmolyképző weboldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Először is szeretném megköszönni az Európa Kiadónak, hogy megjelent ez a könyv náluk. Nélkületek nem ismertem volna meg ezt a könyvet és nem indít el egy komoly életváltozás felé. De erről később.
Azt hiszem, hogy mindenki életében vannak olyan könyvek, melyek olvasás után velünk maradnak, -hol meggyötörnek, hol felemelnek-, de minden nap, ha csak kicsit is, de gondoltunk rájuk, velünk vannak. Számomra ezt az értékelést most picit nehezebben ment megírni, mint eddig bármelyiket is. Hosszú idő óta először ez az első olyan regény, amit az elejétől a végéig megsirattam.
A Szíved gyötörd egy családregény, de nem a szó szoros értelmében véve. Három generáció kapcsolatát mutatja be kisebb-nagyobb betekintésekkel. Az első ilyen kapcsolat a nagymama és Marie (az anya) között ismerhető meg. Ennek a szálnak különösebb jelentősége nincs, de számomra mégis fontos volt, hogy megemlítsem, mert minden ember a gyermekkorából merítkezik először. Innen hozzuk az első nézetünket a világ felé és alakul ki a személyiségünk alap kövei. Marie a város legszebb lánya a maga idejében, jó családból származik és bár van egy testvére, -aki szöges ellentétje- mégis róla kell, hogy szóljon minden. Hozzá van szokva az állandó figyelemhez, és ezt ki is használja. A legfontosabb számára, hogy irigyeljék, hogy róla beszéljenek. Ezt megtöri egy nagyon fiatal korban megélt „szerelem”, melyből egy új élet fakad. A korai házasság és gyermekáldás nem hozza meg az elvárt mély érzelmeket gyermek és anya között. Az elsőszülött leányka Diane névre keresztelődik, és tulajdonképpen róla szól ez a történet. Diane különlegessége a maga tragédiájából fakad, hiszen korán meg kell tanulnia, hogy az anyai szeretet, mint olyan nem létezik, csak valami látszat, amit először még helyén tud kezelni, de ez a későbbiekben megváltozik. Testvérei születnek idővel. A két kisebb gyermek egy –egy korszakot zár le a lány életében és tulajdonképpen ettől kezdve már egyenes út vezet egy másfajta élet felé. Öccse bár több figyelmet kap Marie által, de ezt még Diane is jól viseli, hisz a nemek közti másságként értelmezi. Az utolsó érzelmi cunami, húga születésénél alakul ki, mert ott már nem lehet a szőnyeg alá söpörni azt az érzelmi törődést, amit a testvére megkap, ő viszont soha. Innen indul igazán a történet különlegessége. Hiszen Diane is nő és változik. Mindenki életében eljön az a bizonyos szerelem, de szerencsére ő azt már egy igen csak koraérett hölgyeményként éli át.
Három barátságot kell megemlítenem, melyek egyenként is formálnak rajta. Hogy miképpen és mi lesz a történet további érdekessége, ezt rád bízom kedves olvasó, hogy felfedezd! Az egyik barát egy különleges szereplő, aki nem más, mint Mariel, egy gyermek, aki ugyanazt a sorsot húzta, mint főhősnőnk. Látni, hogy mi zajlik, és hogy hogyan ismétlődik meg ez az „anya-lánya kapcsolathanyatlás”, de ez nem mindig eredményez ilyen erős egyéniséget, mint amilyen Diane lett felnőttként. Sajnos ennek ékes példája lesz a könyv csattanója, melyre bár számítani lehetett, azért ez egy elég sajátos eseményt eredményez végül.
Az emberi kapcsolatok színesek, sokszor hangosak és bizony mindenki hibás, ha valami nem működik a másik féllel. Hiszen, bár sokan szenvedünk attól, hogy nem értjük egymást, sokszor a kimondott vagy éppen el nem mondott szavak miatt alakul ki az a bizonyos baj, mely, ha nincs orvosolva idővel, bizony elindítja az adott kapcsolatot a lejtőn, onnan pedig nagyon nehéz visszatérni a korábbi szintre. Egy édesanya szeretete, ölelése és törődése az egyik legfontosabb minden érzelemre képes lélek számára. De emberek vagyunk és többször ér minket olyan hatás, amitől ha akarunk, ha nem képtelenek vagyunk parancsra érezni. Nem tudom milyen szülni és azt sem, hogy milyen anyának lenni, de én is gyermeke vagyok valakinek. És nem működik az a bizonyos szál. Az én kapcsolatom is hullámvölgyben van az édesanyámmal. Túl sok el nem mondott szó húzódik meg a háttérben és már egyikünk sem erőlködik, hogy ez változzon. Tudom, hogy van szeretett, de azt is tudom, hogy ami működik a húgom és öcsém felé, az felém nem megy. És láthatjátok, hogy magamat láttam Diane személyében. Bár az én sorsom eltér a könyvben szereplő karakterétől, sajnos és szerencsére több pontban félelmetesen hasonló. Ez a könyv egy terápia volt a számomra minden belső értékével együtt. Nem hibátlan, de nem tudom másképpen látni, mint „ajándék” a számomra. És tudom, hogy bőven vagyunk így még páran. Azon személyek, akik jó érzelmi kapcsolatot ápolnak felmenőikkel nagyon szerencsések, de a legfontosabb, hogy becsüljék meg.
Mint láthatjátok, ezért írtam, hogy érzelmileg engem meggyötört. De ugyanakkor fel is emelt, mert tudom, hogy mindig van egy pici fénysugár, amitől még lehet jobb. A jövőt nem ismerem, de tudom, hogy sok esetben megoldható, ami most feloldhatatlannak tűnik.
Ez a történet csodálatos, ugyanakkor maga az élet számomra. Emberi kapcsolataink bonyolult letükröződése és egyben egy híd is a megértésre. Nehéz igazán szavakba önteni, hogy mit okozott. Talán ennyi bőven elég, a lényeg egyszer olvasd el, ha teheted. Ajánlom minden lányos anyának és minden gyermeknek, aki valamiért hasonló sorsot húzott, mint Diane. Nekem egy meghatározó olvasmányom és egy hatalmas kedvenc lett.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed az Európa Kiadó oldalán megveheted a könyvet.
Írta: NiKy
Mindannyian különlegesek vagyunk, mindenki keresi az újat, azt az egyedi tárgyat, élethelyzetet vagy akár könyvet, amitől többek leszünk, mégis egyedi és kivételes. Számos olyan írótól volt szerencsém olvasni, aki az adott korban, melyben élt nem mindennapian, akár kicsavarva adta át olvasójának gondolatait, tudását, meglátásait.
Hogy ez miért történt, ezernyi választ adhatunk rá, de igazán csak azon emberek értik meg a szokatlan regények mondanivalóját, akik vagy átmentek hasonló eseményeken, élet helyzeteken, vagy nagyon nyitottak az egyediségre. És ha már itt tartok, a kreatív gondolkodás szerelmese vagyok. Ez a mély rajongásom adódik abból is, hogy jómagam is ilyen pályát választottam az egyik fő életcélomnak, de a másik és legfontosabb, hogy imádok olvasni, és szeretem az emberek gondolatait, tudását megismerni. Fejlődök általuk többnyire és úgy érzem egy újabb lélekesszenciát fogadhattam barátommá.
Mert bizony, mi olvasók, olyanok vagyunk az írók számára, mint vendég a fodrász számára. Ugyan úgy visszajárunk, ha elégedettek vagyunk az alkotó munkásságával, és minden alkalommal igényeljük tehetségét. Ahogy a hajunk is picit másabb lesz, sose lesz ugyanolyan, úgy minden olvasás az írótól formál rajtunk. És, hogy ez miért is fontos? Lehet, te csak élvezed az olvasás adta örömöket,-és evvel nincs is semmi baj-, de többen vagyunk úgy, hogy be akarjuk fogadni és mindig többé válni.
Ez a hosszú felvezetés, ennek a könyvnek a végterméke. Max Potter számomra egy ember a tömegből, de miután befejeztem a történetét, barátommá fogadtam, két test és egy lélekké váltunk egy időre. Nagyon megosztó az alkotása, többeknél ki fogja húzni azt a bizonyos gyufát, de jól teszi. Ha szereted, ha unod, ha utálod teljesen mindegy, mert érzelmet vált ki nálad, már elért valamit. A tompultság a rohanó világunk egyik mellékterméke. Olvasunk, darab-darab, de nagyon kevés érzelmet fektetünk bele, tisztelet a kivételnek.
Én kemény lelkű vagyok, sokan nem kedvelnek, nyíltságom és őszinte beszédem miatt, de nem érdekel. Jobb tudni és világosságban járni, mint sötétségben tapogatózni. Szeretem a fényt, mert megmutatja a rútságot is. Ahogy ez a kötet, egy olyan témát boncol szét, melyről sokszor nem szeretünk sem beszélni, sem pedig észrevenni.
A gyász, mint jelenség nem egy pozitív érzés. De ezen is át kell, hogy essünk, méltón elsiratva szeretteinket, vagy egy életformát, álmot, vágyat, mely nem teljesülhetett be. Eme könyv három lélek mélyre süllyedéséről szól, a gyötrődés különböző időszakairól, az önpusztítás, majd a felengedés és végül a viszonylagos megbékélésről.
Nem simogatja a lelket, egy varjú segítségével vezeti végig az olvasót a fázisokon és bizony sokszor mocskos, trágár. De ha valaki csak ezt látja meg, tudomásul kell venni, hogy nem neki íródott ebben a formában ez a téma és érdemes tovább keresni más forrásokat is. Nekem a lemeztelenített valóságot nyújtotta és segített gyógyulnom. Mindenki gyászol élete folyamán, van, aki kevesebbet, valaki többet, de átéljük a vesztesség okozta károkat és elszenvedjük a magunk fájdalmát. A kötet egy iránymutatás, egy özvegy apa és két fia által megélt események, a múlt és jelen váltakozásán át, és némi jövő képet mutatva.
Különlegessége nyersesége, a szavak bravúros használata és ez a tollas állat léte, gondolatai, meglátásai. Sokszor úgy éreztem ez sok, megfulladok, de ezen pillanatokat feloldotta egy oda nem illő, mégis fantasztikus hatást keltő poén, és csak azt vettem észre már azért sírok, mert kacagok. És az utolsó tíz oldal kitépte a szívemet, megcsipkedte, lenyelte, majd kihányta és visszaadta. Most regenerálódok és emésztem az olvasottakat. Számomra hatalmas kedvenc, mert különleges, szókimondó és gyógyító.
Amennyiben kíváncsi vagy a könyvre, leadhatod rendelésed a Jelenkor Kiadó weboldalán.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése