Évről évre egyre több háborúról szóló kötet jelenik meg a hazai könyves piacon. A legtöbb esetben természetesen a II. világháború borzalmait élhetjük át elkövető vagy áldozat szemszögéből, ha nem éppen dokumentációs tényekkel „szórakoztatjuk” magunkat. A történelem borzalmait nehéz tényként kezelni úgy gondolom, és a XX. század végével még nem értek véget az oly felesleges öldöklések sem. Bár a fent említett időszakot jómagam is kiemelt figyelemben részesítem, mégis úgy vélem, hogy más népek és időszakok fájdalmáról is olvasni érdemes. Bár a mostani olvasmányom alapjaiban más okozattal került kezeimbe, mégis úgy éreztem, hogy némiképpen tudatos választásnak is tekinthetem. Jelen esetben 1991-ben jártam, mégpedig Horvátországban, a délszláv háború, pusztító ciklusában.
Ahogy fent már említettem egy igaz történet került végül az olvasó szemei elé, elvégre a szerző saját életéből merítkezve mesélte el mindazt a borzalmat és reménytelenséget, amelyet ő sokadmagával kénytelen volt átélni.
9 évesen egy gyermek jó esetben még a saját kis környezetének biztonságában éli életét, játszik társaival, tanul és családja féltő ölelésében tekint a világ felé, de vannak sorsok, amelyek sajnos idejekorán a felnőtté válás szakaszába kénytelenek lépni, hiszen egy nem várt borzalom tépázza meg eddigi megszokott közegüket.
„Beleegyezünk abba is, hogy valaki jogot formáljon arra, ami nem az övé, elfogadjuk, amit kínálnak, hiszen mi csupán afféle menekültek vagyunk, akik ingyen kapják a lakást, jó lesz nekik a kisebbik is, belenyugszunk, hogy így működik a világ, mindenbe belemegyünk, csak legyen végre otthonunk.”
A történet rendkívül depresszív minden tekintetben és bár folyamatosan kalandozunk, egy gyermek szemszögén keresztül mégis felsejlik egy olyan időszak, amikor minden morzsa adomány és a hála érzését is beszennyezi mások lesajnáló pillantása. Őrlődünk a tehetetlenségtől, miközben emberek halnak meg mellettünk, reméljük a másnap kegyelmét, hogy az elvesztett szerettünk visszatéréséről kapjunk hírt, és talán eljön a megváltás is, hogy egy saját otthonra is lelhetünk, legyen bármilyen kicsi is.
„Létezik két mondat, melyek valahol az égben lakoznak, varázslatosak, pedig untig ismertek, hiszen magamban mindig mondogatom őket. Mégse tudom, hogy hangzanak igazából, mert sose hallottam őket kimondva, nem mondtam ki őket soha hangosan. Az egyik az Apu él, a másik a Kaptunk lakást.”
Sokszor úgy éreztem, hogy egy ártatlan lélek szemszögéből még borzalmasabb szembesülni mindazzal, amelyet alapvetően elfogadunk, hiszen ez az emberiség szégyenének egy újabb bizonyítéka. A gyermeki oldalról ábrázolt események mindig nyomasztóbbak, mint ha felnőttekkel „láthatnánk” egy nép pusztulását éppen. Persze ennek a történetnek is megvan a maga „bája”, ha fogalmazhatok így, elvégre a gyermek cseperedik és sok olyan élménnyel gazdagodik, amely által mi is képet kapunk egy emberi roncsokon lépkedő társadalomról vagy éppen a kegyetlen politikai csatározások kerülnek akaratlanul is felszínre.
Őszintén szólva fájt a lelkem, mikor a könyvet olvastam, és nem elsődlegesen a fent leírtak miatt, hanem abból kiindulva, hogy bármely időszakot is nézem, az ember nem változik. Néhány kivételes, beteg lelkű személy miatt szenved több ezer másik társunk csak azért, hogy egy olyan ideált valósíthassanak meg, amely segít nekik, a legjobban megtömi a pénztárcájukat és telhet el bármennyi idő, ez nem változik, itt az élő példa napjainkra kivetítve is.
Összességében a kötet nagyon olvasmányos és magával ragadja az olvasót is. A hangulata komor és nyomasztó, mégis néhol elmosolyodunk akaratlanul is, mert minden rom alatt növekszik egy virág, amelyet a remény öntöz a másnap hajnalán.
„A háború előtt a legtöbben nem tudtuk, mi a nincstelenség, ám amikor mindent elvesztettünk, felfogtuk, mi a különbség aközött, amikor van valamid, meg aközött, amikor nincs semmid.”
Úgy gondolom, hogy egyszer mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a regényt is, hiszen szükségesnek érzem, hogy néha szembesüljünk a háború borzalmaival. A kötet igaz eseményeket mutat be élvezhető stílusban és bár ezután nem fogjuk jobban érezni magunkat, arra mindenképpen megfelelő, hogy megbecsüljük a jelenünket és azt a békét, amelyet a mindennapokban tapasztalhatunk környezetünkben.
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Néha úgy érzem, hogy túlvállalom magam érzelmileg olvasásaim folyamán. Nem a darabszámot figyelembe véve, mindinkább a témaköröket nézve. Évről évre egyre nagyobb számban nyúlok valamely tabunak számító vagy éppen emberi sorsokat feldolgozó kiadványok után. Tudatosan építem és keresem, mind az áldozatok, mind az elkövetők tekintetében a lelki okokat, a traumák feldolgozásának folyamatát, valamint azt az affektív torzulást, amely - létrejön parancsra vagy pusztán a hatalom megízlelésével - arra sarkallja az adott személyt, hogy bántalmazza a nála védtelenebbet. Ezért szinte borítékolható volt, hogy a mostani olvasmányom is a polcom egy lakójává válik idővel.
A Soá-ról (Shoah) vagyis köznevén a Holokauszról már mindenki hallott valamilyen formában. Ki szerencsésebb, az csak a történelemkönyvek lapjain találkozott vele, aki kevésbé, az pedig saját családján belül, a felmenőkről ismerhet történeteket. Ezek a „mesék” sokszor nagyon fájdalmasak minden szempontból, mégis az egyik legmeghatározóbb, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakáról szólnak. Talán egyeseknek már sok lehet az a túlbuzgóság, amely a Holokauszt túlélőinek történetével, megélt vagy tiszteletből felelevenített rémeseményeivel foglalkozik, elvégre számos film, könyv látott napvilágot és valószínű, hogy mindig lesznek újabb és újabb alkotások, amelyek megemlékeznek erről az időszakról. A túlélők száma napjainkra elenyésző számot mutat, hiszen a „szerencsésebbek” is megöregedtek és lassan az következő nemzedéknek adják át az élet színpadát. De akad még néhány olyan lélek, aki minden erejével azon van, hogy emlékeztesse utódaiit, vagy éppen más hon gyermekeit arra, hogy az ember bőre színe legyen bármilyen, több a közös bennünk, mint bárki képzelné.
Ilyen túlélő ennek a könyvnek az egyik szerzője is, aki gyermekként élte meg ezt a fájdalmas időszakot.
Tova Friedman 1938-ban született, 84 éves és jelenleg New Jersey-ben él. Négy gyermek édesanyja, valamint nyolc unokájának szerető nagyanyja. Talán elmondható róla, hogy az egyik legfiatalabb túlélője a Holokausztnak. Azon szerencsések egyikeként távozott 1945-ben a haláltáborból, akiknek megadatott az emlékezés nehéz, súlyokkal és rémálmokkal terhelt joga, és ezáltal egész életét annak szentelte, hogy ez az időszak fennmaradjon az utókor emlékezetében. Az emberiség nagyon ügyes a feledés művészetében, pedig a vérrel borított évek pora még nem szállt el teljesen.
Malcolm Brabant brit származású újságíró, aki a BBC haditudósítójaként tanúja volt a boszniai népírtásoknak. Jelenleg az amerikai PBS Newhour külhoni tudósítója. Munkájáért számos díjat kapott és Birkenau felszabadításának 75. évfordulóján ismerkedett meg Továval, akivel azóta is jó barátok.
Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya című ismeretközlő irodalmi kötete 2023-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A borítótervet Féder Márta álmodta meg, a képen maga a szerző látható szüleivel.
Ez a könyv, mint már sejthető, egy gyermek szemszögén keresztül meséli el azt a pár évet, amelyek a közép-lengyelországi gettóból egészen egy náci munkatáborba vezettek. Tova azon kevesek egyike, akik szüleikkel kerültek és „távoztak” a vérkorszak vérrel borított fagyos időszakából.
„A bűnösséget nem előítéletek, hanem bizonyítékok alapján kell megállapítani.”
A könyvet én négy fő részre osztanám, bár tudatosan nincs elkülönítve:
- Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
- Tova öt -és hatévesen a haláltáborban
- Tova gyermekkora a II. világháború után
- Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként
Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
„Egy három éves gyermek is megérez és megért dolgokat, feldolgozza az információkat. A kognitív képességei szárnyalni kezdenek, bár az esetek többségében még hiányzik a szókincse a látottak megfogalmazásához. Ez az életkor a világ által kínált egyszerű örömökre való rácsodálkozás ideje. A gyereknek gyönyörködnie kell egy pillangó légi táncában. Éreznie és viszonoznia kell az anyja és az apja szeretetét. Mosolygó arcokat kell látnia, és biztonságban kell éreznie magát. Teli hassal, meleg ágyban kell elaludnia, hogy reggel, miután felébredt, izgatottan egy újabb ígéretes napot kezdjen.”
A könyv elején megismerkedünk a szülőkkel, a felmenőkkel, mindkét oldalról a zsidó hagyományokra épült családi élettel, szabályokkal, nézetekkel. Képet kapunk Lengyelország egyre tarthatatlanabb zsidó ellenes hozzáállásáról, a gyermek (Tova) megszületéséről és arról a gettói életről, amelyet a fiatal gyermek első emlékeiként tartanak számon.
Tova öt és hatévesen a haláltáborban
„Az éhező gyerek számára a burgonyahéjleves volt az üzemanyag a szervezet önfelfalása ellen folytatott küzdelemhez, de a tojás a szeretetet jelentette.”
Miután Közép-Lengyelország megtisztításának végső időszakában azok a zsidók is feleslegessé váltak, akik addig gyárakban dolgoztak, végül Auschwitz-komplexum leghalálosabb részébe kerültek. Birkenau színtere a következő két évben meghatározó szerepet töltött be az akkor 5 éves Tova életében. A kezdetleges időszakban még édesanyjával lehetett valamelyik felnőtt barakkban, de később egy váratlan betegség következtében átkerült az egyik gyerekeket őrző bodegába. Ekkor került rá tetoválása is, amely azóta is ott „díszeleg” karján. Az akkor megélt és átélt borzalmakról részletes képet kapunk, valamint annak a felemelő pillanatnak dicső képéről rántja le a leplet, amikor először ébredhetett a náci fegyveres őrök nélkül.
Tova gyermekkora a II. világháború után
„A félelem egy vírus, amely fertőző, gyakorlatilag mindenkit megbetegít, aki érintkezésbe kerül vele. Az immunitást nehéz, szinte lehetetlen megszerezni.”
Miután elhagyhatták a tábort, Tova és édesanyja új életet próbáltak kezdeni, azon kevés túlélő rokonokkal karöltve, akikkel összetalálkoztak, miután visszatértek a szülővárosba. Tova édesapja csak jóval később került elő, de nagy boldogságra ismét együtt lehetett a család. Számos atrocitás érte őket a háború után is, hiszen sehol sem nézték őket jó szemmel. Az antiszemita szemlélettel élők egészen Amerikáig üldözték a családot, ahol egy teljesen új világ tárult eléjük. Idegenként itt sem volt könnyű megállni a helyét senkinek sem, az évek múlásával egyre több akadályt legyőzve élte mindenki a szürke hétköznapokat. Tova soha nem tudta igazán élvezni szabad tinédzserkorát, mert a múlt fájdalmas árnyai mindenhova követték, ráadásul édesanyja idejekorán elhalálozott. Ez a megrendítő esemény számos mély, de annál fontosabb tapasztalatot hozott az életébe, míg végül férjhez ment és négy gyermeke született.
Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként
„Az embernek megváltoztathatja az önképét, ha azt érzi, hogy valaki valóban látja, hallja és értékeli őt.”
Tova számos egyetemet és képzést elvégzett, így végül a pszichológia területét választotta, hogy segítsen a traumák feldolgozásában. Később létrehozott alapítványa igazgatójaként járta a világot és mesélte el történetét, hogy ez a borzalmas időszak soha többé ne fordulhasson elő. Munkája folyamán számos értékes kapcsolatra, barátságra tett szert, amelyeket kincsként őriz. Végül visszatért azon helyekre, amelyek megbéklyózták gyermekkorát. Minden alkalommal elkísérte valamelyik utódja is, hogy valóságtétellel szolgáljon történetének, hiszen a gyermekek és unokák feladata lesz később ezt az örökséget tovább vinni.
Mint olvasható egy igazi memoárt vesz kézbe mindenki, aki kíváncsi eme kötet tartalmára. Nem lesz könnyű olvasás, hogyan is lehetne az! Egy gyermek szemszögéből mindig nehezebb szembenézni a halállal, hiszen az ártatlan lélek védtelensége saját szekunderszégyenünk is egyetemben. Még ha nincs is közvetetten emlékünk a II. világháború népirtásairól, és ezáltal szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mégis azt kell, hogy írjam, számos formában emlékek sokasága fog felszínre törni, hiszen életünk folyamán találkoztunk már eme történelmi idősíkkal, és a képek összefognak kapcsolódni lelkünkben.
„Visszatekintve rájövök, hogy a blokkban lévők többsége a „kegyelem-kényszerképzet” foglya volt.”
Saját megítélésem szerint ennek a könyvnek súlya van mind a tematika, mind pedig a lelki teher tekintetében. Az előbbit magyaráznom sem kell, úgy gondolom, de az utóbbi némi kitekintést érdemel. A legtöbb túlélő bizonyos szomnambulizmus és noktambulizmus paraszomniák, vagyis alvajárás tüneteit produkálták. A rémálmok rendszeres előfordulása kimerítő volt a nappalok teljes megélése mellett, így nem ritkaság számba ment az áldozatok depresszív állapotba kerülése. Ezt csak pszichológus segítségével lehetett normalizálni, de teljes tünetmentesítés csak nagyon kevés esetben járt sikerrel.
A másik fontos önmunka a gyász öt fázisának megélése. Mindenki gyászolt a maga módján akár tudatosan, akár tudattalanul és ezt az önmunkát nagyon kevesen tudták elvégezni hátralévő életükben. Bár az élet nem állt meg, és aki csak tehette újra családot alapított, de a transzgenerációval tulajdonképpen egy súlyos örökséget hagyott vagy hagy hátra az utódain keresztül a világra.
Szubjektíven azt kell, hogy írjam nagyon megrázott a könyv olvasása. Nem egyszer félre kellett tegyem, hogy emészthessem az olvasottakat. Bizonyos szinten utána olvastam a leírtaknak, ezt nem tagadom, és amit az internet engedett, képekben is végig követtem. Nem először teszem ezt és pont ezért bizonyos helyekről készült fotók már „barátként” üdvözöltek. De minden egyes kiadvány, amely - egy túlélő életéből merítkezik - kezeimbe kerül, szükségessé teszi a fent említett folyamatot.
Összességében egy nagyon tartalmas és fájdalmas olvasásban volt részem, amely jó ideig még velem marad lelkemben. Sokszor elgondolkodtatott a mostani életünkkel kapcsolatban is és számos párhuzamot véltem felfedezni, amely nagyon elkeserített tagadhatatlanul.
Az én családom felmenői között tudtommal nincs közvetlen áldozata a náci népirtásnak, ellenben mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljes vállszélességgel kiállni a rasszizmus ellen és a kutatásomat is többek között erre építem. Hiszek az egyenlőségben minden tekintetben és hiszek abban is, hogy a szavaknak súlya van, amelyek végül tettekké növik ki magukat. Ezért is olvasok ilyen sok fajsúlyos tematikában, hogy emlékeztessem magam és másokat is arra, hogy ez a borzalom bármikor megismétlődhet.
Szeretném azt írni, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy önszántából bárki is jó szívvel kézbe venné. Fontosnak gondolom, hogy Tova életéből is levonjuk a magunk konzekvenciáját, de ehhez az olvasáshoz erős lélek és nyitottabb szemlélet szükséges. Csak remélni merem, hogy idővel egyre többen olvassák majd, mert ami benne leírásra került érték és nagyon jó példa!
Ha úgy döntesz, hogy elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán megleled.
Írta: NiKy
A mostani értékelésem ismételten nehezen „született” meg, mivel ebbe a témába rövid időn belül immáron harmadik alkalommal voltam „kénytelen” beleélni magamat. Elmondhatom, hogy igazán szerencsés vagyok, elvégre csak bele kellett helyezkednem egy rövidebb időre az emberiség egyik legsötétebb időszakában játszódó eseményekbe, helyzetekbe, rettegésbe, halálba és semmilyen személyes tapasztalatot nem kellett elfojtsak olvasásom közben. Mivel csupán „szemlélője” voltam a könyvben leírtaknak, így felszínesen tudtam átérezni mindazt a kegyetlenséget és szenvedést, amely leírva is szörnyű és fullasztóan hatott rám, hát még milyen hatással lehetett mindazokra, akik átélték! Ennek a könyvnek nagyon sok értéke és üzenete van, hogy ki mit lát – vagy éppen fogad meg belőle, az egyéni, de kivétel nélkül hiszem, hogy nyomot hagy az olvasó lelkében.
„A legfontosabb, amit valaha megtanultam: annál, hogy valaki szeret, sosem érhetsz el többet. (…) A barátság nélkül elveszett emberek vagyunk. A barát az a valaki, aki emlékeztet, hogy élsz.”
A fenti idézet nagyon fontossá vált a számomra akaratlanul is, elvégre szóról szóra értem és vallom a leírtakat. Ugyan megközelítőleg sem éltem át hasonló szörnyűségeket, mint a szerző, de vesztettem el barátot és megérintett a halál szele egy időben. Töredéke vagyok mindannak a szenvedésnek, amit a túlélők hurcolnak magukban életük végéig, de a magam traumája az élő példa arra, hogy szeretni és szeretve lenni adomány, amelyet érdemes nagyon megbecsülni. A barátság nem terem magától és komoly kölcsönös munkával jár, de olyan érték, amely által gazdagnak mondhatjuk magunkat. A könyv hatással volt rám első perctől kezdve, és a mai napig is érzem, hogy szerencsés vagyok.
„Ha az ember feladja, eljut oda, hogy már nem érzi érdemesnek élni, és akkor nem is marad sokáig életben. De ahol élet van, ott remény is van. És ahol remény, ott élet is.”
A szerzőt szenvedései majdan pedig egy új életre ébredése, számomra Főnixé tették, hiszen felégetett maga mögött mindent, az élet mégis tartogatott számára újabb lehetőségeket. Egy szép feleséget, gyermekeket, unokákat, dédunokákat és barátokat. Ez maga a földi paradicsom, és ha ezekkel rendelkezel, akkor méltó vagy a világ legboldogabb embere címére.
Én is egy csodálatos barátomnak köszönhetem a mostani olvasásomat, amit itt is szeretnék neki szívből megköszönni, hiszen lehet évekig megfosztottam volna magamat akaratlanul is ettől a különleges kötettől. Mert igen szörnyű, ami benne le lett írva, de egyben motiváló és boldogságot adó is.
Nagyon boldog vagyok, mert ennek a kornak a gyermeke vagyok, szabad országba születtem és mindenem megvan, amiért mindennap megdolgozom. Mert amíg van, aki szeret, van hol éjszakánként lehajtanom a fejem, egészséges vagyok és van egy igaz barátom, addig a legszerencsésebbek közé sorolom magamat.
Ajánlom a könyvet mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, mert érték, ami benne le lett írva és nagyon jó motivációs tréning is egyben. Ráadásul igaz ez a következő pár sor: „(…) a boldogság nem az égből hullik alá, hanem a mi kezünkben van. A boldogság a bensőnkből jön, és azokból ered, akiket szeretünk. Ha egészséges és boldog az ember, akkor igazi milliomos.” Ha teheted, öleld még ma meg azon szeretteidet, akiktől boldog az életed és hidd el, hogy értük érdemes minden egyes nap felkelned.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Az életünk folyamán legalább egyszer megkérdezik tőlünk, hogy ki a példaképünk! Ez az önmagában látszólag egyszerű kérdés nem is olyan könnyű, hiszen ki az az egy személy, akiről bátran kijelenthetjük, hogy megtestesíti mindazt, aki lenni kívánunk! Persze, ha nem vesszük annyira komolyan, akkor mondhatunk bárkit, de ha belegondolunk nagyon fontos, hiszen meghatározza a rólunk kialakított képet és tulajdonképpen akaratlanul is megmutatja, hogy kik vagyunk ott bent. Sokszor nem gondoljuk át, hogy ezek a kérdések mennyire befolyásolják a világról alkotott nézeteinket vagy éppen azt, akikké lenni kívánunk. Ennek a bevezetőnek elsődleges célja, hogy rávegyelek kedves olvasó arra, hogy felelj erre az egyszerű kérdésre! De mielőtt megteszed, kérlek, hogy gondold át a választ, és hidd el, meg fogsz döbbeni az eredményen! Tehát a kérdés így szól: Kit tartasz példaképednek?
A történelem, -ahogy a divat is- folyton megismétli önmagát, hiszen a régi szabásminták adják az alapot és a kor szelleméhez hűen ezekhez tesszük hozzá az újat, tehát egy szeletet önmagunkból. A történelem is ilyen, elvégre az ember teremtette a múltat, amely bukásaival és győzelmeivel tette lehetővé azt a világot, ahol jelenleg élünk. Ez a világ semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a régi, elvégre most is emberek vagyunk, gyarlók, önzők és nagyravágyók. Mégis, a múlt hibáiból – ha lassan is – tanulunk, és hittel telve reméljük, hogy az új kor fő színeit nem a vörös és fekete teszik ki. Az előbbi a feleslegesen kiontott életek után maradt pillanatnyi nyom, amelyet az idő beszárít és elkoptat, az utóbbi pedig a sötét világ, amely a pusztítás után maradt. Ahogy mondani szokták egy háborúnak csak pillanatnyi nyertesei vannak, de az őszinteség falai mögött minden nemzet gyászolja az elhullottakat.
Ez a könyv egy olyan darabja a hosszú évek óta tartó olvasási ciklusomnak, amely megmutatta, hogy érdemes kutatni és keresni, hogy végül megleljem azt az egy alkotást, amely legalább olyan fontossá válik számomra, mint másoknak a vallásuk szent szövegei.
Benjamin Ferencz - Mindig csak az igazat című könyve 2021-ben jelent meg az Open Books Kiadó gondozásában. A borító terve Csík Vince munkáját dicséri, amelyen a szerző látható. Őszintén szólva jó érzés volt tudattalanul is rátekinteni, elvégre egy bölcs és nyitott tekintettet láttam magam előtt, amely megadta számomra azt a lelki löketet, amely egész olvasásom folyamán kitartott és végül megerősödött bennem.
Benjamin Ferencz egy igazi túlélő, hiszen elmúlt száz esztendős, amikor megírta a mostani kötetét és még energiája teljében volt. Ez a férfi egy nyitott lélek, aki a nagy gazdasági világválság idején, egy szegény magyar bevándorló család gyermekeként nőtt fel Amerikában. Borzalmas körülmények között nevelkedett, egy idegen földrész rideg valóságának legszegényebb negyedében, Hell’s Kitchen-ben. Már egész fiatalon rájött arra, hogy ha eredményeket akar elérni az életben, akkor neki magának kell előteremtenie a rávalót, így kíváncsiságának, elszántságának és némi szerencsének köszönhetően egy dohos, patkányokkal teli pincéből egészen a Harvard Egyetem jogi karáig küzdötte fel magát. Életében, a maga 150 centijével mindig hátrányból indult és pont ezért még jobban kellett küzdenie és akarnia. Az emberek sokszor gúnyolódtak rajta magassága, származása vagy éppen társadalmi helyzetéből adódó hiányosságai miatt, de pont ezért, a kitartása és szorgalma segítette át a nehéz időkben. A II. világháború kitörését követően számos egységhez jelentkezett, de rendre visszautasították, míg végül mégis megtalálta a maga helyét. Kitüntetéseit a háború öt nagy nyugat-európai csatájában való részvétele után kapta és részt vett a normandiai partraszállásban is. Később tíz koncentrációs tábor felszabadításának volt tanúja és végül a nürnbergi amerikai katonai törvényszék főügyészeként is dolgozott. Egész életét a világ jobbá tételének áldozta, hűen és kitartóan hirdetve: „hogy az igazság mindenekfelett fontos és hogy a háború nem megoldás semmire”. Ha részletesebben meg szeretnéd ismerni ezt a kiváló gondolkodót, akkor vedd kézbe ezt a könyvet!
„Vizsgálódásaim szerint a háborúknak három fő okuk van. Az első a vallás – az emberek ölni és meghalni is hajlandók, ha úgy érzik, veszélyben forog az istenük. A második a nacionalizmus – az emberek ölni és meghalni is hajlandók, ha úgy érzik, veszélyben forog a hazájuk. A harmadik ok gazdasági – aki nem tud enni adni a feleségének és gyerekeinek, az hajlandó lesz ölni és meghalni is az élelemért.
Amióta a kis Dávid legyőzte a nagy Góliátot, azt hisszük, hogy követ dobálni nemes cselekedet. Nem fogjuk fel, hogy ideológiákat nem lehet fegyverrel kiirtani. Feltételezzük, hogy ha odamegyünk, és lemészároljuk az ellenségeink felét, akkor győztünk. Ez őrült gondolkodás, de ma is létezik. Néha, mint ahogy Ruandában történt, ugyanolyan vallású és bőrszínű emberek mészárolják egymást, csak mert a hitük kicsit eltér egymástól.
Ártatlanok meggyilkolásával nem lehet megoldani problémákat – nem az áldozatok hozták a döntéseket. Különösen igaz ez a mai kibervilágban, amelyben a következő háború lesz a legutolsó. Az már a bolygónk végét hozza el. Mindenkinek el kell ítélnie a háborút, és nem lehet elég fiatalon kezdeni. Hogyan sikerülhet? Az egyszavas válaszom: lassan.”
A könyv egy része memoár, de egy másik oldalról pedig „emberiség napló”. Egy hiteles forrás szemszögén keresztül ismerhetjük meg az emberiség történelmének és létezésének egyik legnagyobb szégyenét, a II. világháborút. Hiteles forrás az a személy, aki személyesen átélte azon borzalmakat, amelyek a frontvonalakon zajlottak és pont ezért, mindentől függetlenül képes volt ember maradni és egy jobb, békésebb jövőért harcolni.
„Országaink a kultúrák között zajló, egyre intenzívebbé váló háborúk csatatereivé váltak, mivel az „ők vagy mi” típusú gondolkodás kizárja az empátiát és lehetetlenné teszi a kompromisszumot. A bejáratott gazdasági rendszerek egyenlőtlenséget és korrupciót szülnek, a zsarnokok egymás ellen fordítják a kisebbségeket, miközben ők maguk az alkotmányos kereteket és intézményeket támadják. Egyre komolyabb veszélybe kerülnek azok az értékek és eszmények, amelyeket eddig természetesnek hittünk: például az igazságosság és a nagylelkűség.”
A könyv számos formában felhívja a figyelmet a politika és elnyomás adta zsarnokságra, különösen nagy hangsúlyt fektetve és többszöri visszatekintésekkel alátámasztva, hogy minden nemzet olyan vezetőket kap, amelyeket megtűr és bár a történelem formálja egy társadalom morálját, mégis fontos hinni, hogy az agresszió nem megoldása a problémáknak, sőt azok tetézésére ad alapot. A nagy közeg szemléletének gyökeresítése, már az óvodás korban elkezdődik, hiszen a szabályok mibenléte meghatározza a mindennapokat és tulajdonképpen megszokássá válik az egyén számára.
„A világ minden gyereke hasonlóképpen működik. Kortársi közegben nem érdekli a faj, a bőrszín, a hit különbsége, és míg valaki fel nem világosítja, természetesnek veszi a helyzetét, hiszen nem ismer mást. Nem törődik az emberek közti szakadékokkal, semmit sem tud az anyagiakról vagy az eltérő lehetőségekről, fontosabb számára a közösségi érzés, a vidámság, a szabadság és a függetlenség. Nekünk, felnőtteknek is törekednünk kellene rá, hogy megőrizzük ezt a szellemi beállítottságot.”
Saját élményemként szeretném ezt az idézetet a figyelmetekbe ajánlani, elvégre ebben a pár mondatban benne vagyok én is és sokan mások is. Kérlek, olvassátok el!
„Néha olyan létra jut az embernek, amelyen nem akar felmászni – de ez még nem jelenti azt, hogy nem is tud rajta felmászni, és még az is megeshet, hogy odafent szebb kilátás várja. Ne fordíts hátat egy eléd kerülő helyzetnek, csak mert nem tökéletes, vagy másra vágytál; tedd oda magad, dolgozz a legjobb tudásod szerint, és kiderülhet, hogy több hasznod származik belőle, mint gondoltad volna!”
Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv csodálatos, még akkor is, ha elsődlegesen egy emberi lélek kiemelkedő tettei és megingathatatlan hitére támaszkodó memoárként szolgál. A kötetnek nagyon sok humor és szörnyűség együttese adja a pikkantériáját és ébresztőként szolgál minden olvasónak, hogy nézzen körül környezetében, a nemzetében és lássa meg a valóságot. Mert lehetünk bármely nemzet gyermekei, lehet eltérő a bőrszínünk, a vallásunk, az identitásunk, sőt a politikai nézetünk is, akkor is emberek vagyunk. Egy olyan bolygón osztozunk és szívjuk a levegőjét, melynek nincsenek határai és egy biztosabb jövőről álmodunk, amelyet gyermekeinknek hagyhatunk örökségül.
Az értékelésem elején feltettem egy kérdés, miszerint ki a példaképed, de én még nem feleltem erre. Azt gondolom, hogy határozottan és hittel állíthatom, hogy számomra Benjamin Ferencz az a személy, aki megtestesíti mindazt, akit embernek és felemelő léleknek hívok. Szeretnék méltó lenni ahhoz, hogy a magam utamat járva, az ő példáját követve harcoljak az igazság, a szabadság és egy agresszív háború mentes jövőért. Ezt pedig sok tanulással és bátorsággal fogom elérni!
A könyvet utazókönyvként vehettem először kézbe, amit itt is szeretnék megköszönni. Hálás vagyok a tulajdonos türelméért, mert szokásomhoz hívem több ideje nálam van, mint az eredetileg lehetett volna és azért is külön említést tennék, hogy nem koppintott az orromra. KÖSZÖNÖM!
Összességében úgy gondolom, hogy ennek a kötetnek méltó helye lesz a könyvespolcomon és minden évben legalább egyszer kézbe fogom venni.
Ajánlom a könyvet neked, kedves olvasó és minden olyan személynek -nemtől és kortól függetlenül-, akinek nem mindegy, hogy milyen a környezete, aki még hisz a háborúmentes, békés jövőben, és aki képes a maga szerény életterében, apró változásokkal felülemelkedni a káoszon. Mert ne feledd: „Minden lehetetlen, amíg valaki meg nem csinálja.”
Amennyiben úgy érzed, hogy szeretnéd te is elolvasni, akkor az Open Books Kiadó weboldalán meg tudod rendelni.
Írta: NiKy
Viszonylag nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan léptékű globális katasztrófa az írott emberiség történelmében, mint amilyen a második világháború volt. Példátlan mértékű humanitárius és gazdasági összeomlások kísérték végig, ahogy az emberiség csaknem tökélyre fejlesztette a csaknem három évtizeddel korábbi világégés során napvilágított látott iparosított mészárlás módszereit. A technikai fejlődés groteszk tort ült a harcmezőkön, az embereket sokszor csak gépek kezelésére és karbantartására degradálta. Milliós hadseregek és ezernyi gépszörnyeteg csapott össze, a lépték számomra még mindig nehezen felfogható. Nincs hiány olyan művekből, amelyek feldolgozták már a háború egész történetét vagy adott esetben csak egy-egy jelentősebb ütközetre koncentráltak. S bár az angolszász törtenelmi témájú könyvekre hagyományosan jellemzőek a személyes kitekintések, mindig örömmel fogadom a háború mikroverzumát bemutató intimebb, naplószerű írásokat,mert azok mutatják be talán a leghitelesebben, hogy mivel kellett szembenézniük a magunkfajta hétköznapi emberek legtöbbjének.
A halál asszonya című kötet a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A cím számomra kissé hatásvadászra, ponyvásra sikerült egy történelmi munkához képest, de ez ebben az esetben nem a fordítás hibája, ez a mű eredeti címe is. A kiadvány szép ízléses csomagolást kapott, találunk benne számos érdekes archív felvételt is.
Nagyon részletes technikai leírásokat olvashatunk a hadviselő felek által használt fegyverekről és járművekről, ez mindenképpen a kötet erőssége. A szerző a háború után maga is történészi végzettséget szerzett és ez érződik is az íráson, számomra kicsit hiánypótló volt a krími harcok ilyen részletes leírása és a mesterlövészek “kulisszatitkainak” bemutatása. Nem csak harci események kaptak helyet a lapokon, vannak pillanatfelvételek az író magánéletéből, személyes érzéseiről is, de mindent körbeleng egyfajta rideg precizitás, amit talán jogosan várhatunk el egy mesterlövésztől.
Vannak azonban negatívumok is, amelyeket úgy érzem, hogy mindenképpen ki kell emelni, mielőtt bárkinek is olvasásra ajánlanám a kötetet. A sorokat a szerző 1967 és 1972 között vetette papírra, mely időszakot nem kifejezetten az alkotói szabdság szárnyalása jellemzett. A második világháború keleti frontja már önmagában is egy ideológiailag a végletekig túlhajszolt konfliktus volt, ahol a harcviselő felekbe kíméletlen propagandagépezetek oltották bele a zsigeri győlöletet koholt vagy jogos sérelmek alapján. Ez a világnézeti szembenállás a hidegháborús paranoia hosszú évtizedeiben sem enyhült egy fikarcnyit sem. Mindez rányomta bélyegét a szerző stílusára is, néhol már nyomasztó vagy csak egyszerűen unalmas volt a Szovjetunió kötelességszerű éltetése és felsőbbrendűségének hirdetése. Mintha a nagy testvér végig ott állt volna írás közben a háta mögött, amit az akkori cenzori szigort ismerve talán nem is akkora túlzás feltételezni. Mindenesetre a könyv így is teljesen fogyasztható és hiteles, de egy más korszak szellemi terméke.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli az önéletrajzokat, érdeklődik a háborúk iránt és szívesen olvas, olyan emberek életéről szóló ításokat, akik egy letűnt kor fájdalmas időszakából lépnek elő a lapokról. Hiszen Ljudmila Pavlucsenko kívételes és elismerésre méltó karriert futott be nőként a Vörös Hadseregben. Teljes életútját megismerve azonban tovább erősödött bennem az az érzés, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak túlélők.
„És ha elmegy, sohase néz vissza. Ez határozottan tetszik nekem.”
Janikovszky Éva írónő nevét úgy gondolom, hogy nagyon sokan ismerjük vagy hallottunk már róla. Gyermekkönyvei sok iskolás és felnőtt korú olvasót is elvarázsolt gördülékeny stílusával és tartalmas témaköreivel. Kisebb koromban jómagam is kerestem a történeteit a megkopott csöpp iskolaikönyvtárban, így nagyon kíváncsian és örömmel fogadtam, mikor lehetőséget kaptam a Móra Kiadótól, hogy olvashatom idén megjelent, bővített kiadású naplóját. Ezt ezúton is szeretném megköszönni nektek.
Először is szeretném felhívni a figyelmeteket a Móra Kiadó oldalán található széleskörű gyűjteményre, melyben az alkotó rövid életrajzi áttekintése mellett az általa írt könyveket is megtaláljátok. (Ezt itt tudjátok megnézni).
Szeretnék pár szót ejteni a könyv borítójáról, ahogy már megszokhattátok tőlem. A kötet elején egy régies fotó látható, mely az ifjú írónőt ábrázolja. Ami viszont a hátsó illusztrációt illeti, le vagyok nyűgözve, hiszen az alkotó kézírása és a fülszöveg között egy bizonyos diafánia érzékelhető - ez a kettős hatás nagyon megfogó volt a számomra.
Az írónő 1926. április 23-án született Szegeden, Kucses Éva néven, melyet később magyarosíttatott. A szegedi irodalmi élethez több szállal is kötődött, hiszen nagypapája a Bartos Lipót könyv- és papírkereskedést működtette, valamint Gyermekek Világa címmel hetilapot is kiadott. Kamaszlányként szépirodalmi vonzódását szülei válása után nevelőapja, Donászy Ferenc ösztönözte és segítette. Középiskolai tanulmányait az akkori Árpád-házi Szent Erzsébet Leánygimnáziumban végezte el, ahol sajnos egy mély traumát kellett elszenvednie - édesanyja szüleinek 1944-es deportálása után, a származása miatt megszégyenítették -, ennek következtében idegösszeroppanást kapott. Egy kisebb kimaradás után tudott csak leérettségizni. Tizenegy éves korától naplót írt, amibe minden olyan gondolat, kérdés, esemény vagy személy belekerült, aki közvetve megragadta a figyelmét, érzelmileg megindította vagy egyszerűen koránál fogva még nem tudott megérteni. (További fontos és érdekes részleteket és életének főbb mozzanatait itt olvashatjátok el! )
Naplóm című könyv egy töredéki memoár is tulajdonképpen, mivel a tizenegy éves leányként kezdett és tizennyolc éves koráig megélt eseményeket, gondolatokat, szerelmeket, örömöt, bánatot és álmokat tartalmaz. A képekkel alátámasztott, sok egyéb és részletes információkkal díszített kötet, egy kincs az utókor számára, elvégre ritkaságszámba megy, ha személyes feljegyzések ennyi idő elteltével is fennmaradnak szinte hiánytalanul.
Szubjektív véleményem a könyvről, hogy sajnos az elején számomra nehezen voltak befogadhatóak egy tizenegy éves gyermek gondolatai. Az akkori centúriális, korabeli kifejezésmód nem okozott problémát, sőt kimondottan érdekesnek találtam, viszont vannak olyan rövidítések, amelyek az alsó magyarázat alapján sem voltak teljesen értelmezhetőek a számomra. Az akkori iskolai élet, a fiúzás különböző aspektusai és a családi dekompozíció sem tette érdekesebbé az olvasottakat, sőt inkább depresszív lettem tőle. Sokáig nem is értettem, hogy miért ilyen erős ez az emocionális hullám, de végül beláttam, hogy képtelen voltam azonosulni ennek a cserfes kislánynak a személyiségével. A későbbi időszakában leírtak viszont lenyűgöztek és tulajdonképpen ennek köszönhetően tudtam félretenni a fenti aggodalmaimat is. Ahogy cseperedett az írónő és szélesedett a tudása, az írástechnikája is folyamatosan fejlődött és tulajdonképpen így vált a szemeim előtt egy leánykából fiatal felnőtt nő.
Ami az eseményeket illeti nehéz szívvel olvastam a háborúról, az emberekkel való bánásmódról és a különböző incidensek igazságtalanságáról.
Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon hiteles képet kapunk az II. világháború körülményeiről egy értelmiségi ifjú hölgy szemszögéből, mely még a leghidegebb szívet is megérinti. A Naplóm nem csupán egy egyszerű könyv a mindennapokról, hanem egy fénylő életszilánk, mely beékelődik a bőrünk alá és nem ereszt.
Ajánlom mindenkinek kortól és nemtől függetlenül, hiszen minden élet egy csoda. Nem mindegy, hogy milyen rögös úton indulunk el és milyen értékes felnőttként éljük le az életünket.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Móra Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
„A művész míg alkot, addig harmóniában él önmagával és lelki céljaival, de mihelyt prófétává válik, amint gyakorlati tanítószerepet vállal, szervez és irányít, akaratlanul is ellentmondásokba keveredik önmagával.”
Számomra a művészetek világa egy misztikummal vegyes gyönyörűség. És bár némiképpen szerencsés módon részese lehetek a nagy egésznek, mégis csak apró kis pont vagyok a palettán. Hiszen ennek a kifejezésformának a színeiben megmutatkozik minden érzelem és nagyjainak köszönhetően az utókor örökségét gyarapítják. Hogy miképpen bánunk ezen művekkel és az élő művészekkel az a jelenkori társadalom dicsőssége vagy szégyene. Ennek a kötetnek nagyon fontos szerep jutott osztályrészül, mert alapjaiban növelte meg az igényemet a hozzá hasonló írások iránt, de erről később. Ezúton szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, mert általatok a „mennyekbe” jutottam.
Az első, ami megfogó volt a számomra, az természetesen a borító. Az elülső képen Amrita Sher-Gil festőnő egy híresebb festményét láthatjuk, mely Az öreg mesemondó címet kapta. A hátsó borító képen, pedig szintén a művésznő egyik alkotása látható, mely a Vidéki piac Magyarországon címet viseli. Különlegességük, hogy nem csak tematikában, de színekben is összhangot képeznek, így a két festmény bár időben eltér keletkezését tekintve, mégis egy harmonikus összképet kelt és örömmel veszi kézbe az olvasó.
Duló Károly eddigi munkásságát nem ismertem, de ez az én szegénységi bizonyítványom, amit ezután a kötete után biztos, hogy pótolni fogok.
Ahogy a cím is mutatja Amrita Sher-Gil festőnő életrajzát olvashatjuk egy igen szokatlan formában, hiszen az író a művésznő életében fontos szerepet játszó embereket szólaltja meg, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy szövegkönyvet olvasna az érdeklődő. Mint tudjuk Amrita Sher-Gil félig magyar származású, félig pedig indiai gyökerekkel rendelkező művésznő volt. A 20. század korai szakaszában született ötödik gyermekként. A legkisebbek előnyeit élvezve, hamar tudatosult a kislányban, hogy szülei és környezete nagy becsben tartja, ezért már korán megmutatkoztak a kislány egyre makacsabb, önfejűbb viselkedési formái, mely kezdetben csak szeszélynek tűntek, de a későbbiekben meghatározta a világ iránti elképzelését és az életútját is. Édesanyjuk társaságkedvelő, úri életformája miatt Amrita és testvérei már egészen kicsi korban a zenei pálya biztos lépcsőin lépkedhettek. A kislány esetében a zongora jelentette az asszony büszkélkedési mániájának egyik lehetőségét, és sokszor „parádéztatta” lányát a különböző társasági eseményeken. Talán ennek is köszönhető, hogy Amrita a festészet irányába kezd fordulni és hamar megmutatkozik itt is kiemelkedő tehetsége. A családdal való viszonya kaotikus állapotokat eredményez, mely kihat a későbbiekben munkásságára és magánéletére is. Amrita felnőttként bohém, nagyvilági szemléletmódot folytat, mely nagymértékű szexuális éhséggel párosul és egészen odáig fajul, hogy többször várandós lesz és nemibeteg is. Az akkori világnézett szerint a nőknek nagyon korlátozottak még a lehetőségeik és nehéz érvényesülniük minden olyan téren, mely eltér a társadalmilag elfogadott „anya és feleség” megszokott szerepkörétől. Ennek a kornak az egyik csillaga Amrita Sher-Gil, aki képeiben egy új irányzatot és egy nyitottabb szemléletet hagyott hátra az utókornak.
A kötet erőssége nem csak az író olvasmányos stílusa, de a részekre bontott, úgymond „életállomások” egymásra épülő szerkezete is. Összesen hét ilyen főcímet olvashatunk, mely összefoglalja a művésznő teljes életét és annak fő eseményeit.
A különböző szemszögből olvasható történések egy nagyon szép kerek, egész életutat vetítenek az olvasó elé, mely utólag visszagondolva, akár színpadi műként is megállná a helyét ebben a formában.
Saját meglátásom szerint ez a kötet információban gazdag és széleskörben szemlélteti az akkori társadalmi nézetek árnyékában élő nők életét, mely a művészi világra is kihat. Bár nekem sok újdonságot ugyan nem nyújtott, de mégis sikerült stílusilag és egyéni szerkezetileg egy teljesen új perspektívából megmutatnia a művésznőt és munkásságát. Az eddigi ismereteim alapján is szerettem merészségéért és hihetetlen egyediségéért, de ennek a kötetnek köszönhetően büszke vagyok részben magyar származására és jobban megértem a háttérben húzódó eseményeket és biszexuális identitását, hiszen a képeiben többször visszatükröződik ez a nézőpont is.
A képei fő jellemzője a színek és formák elnagyoltsága vagy elmélyítése az adott lelki állapotának függvényében. Kedvenc alkotása számomra a Két leány című képe, mely eredetileg egy magyar és egy cigány származású leányt ábrázolt volna. Ezt a képet először a népi különbözőségek miatt készítette, mely később -a háború hatására- elmélyült és valós szándékát azzal bővítette ki, hogy a magyar leány kézmozdulatából árad egy bizonyos felsőbbrendűség, mely valóban kivehető a képen. Azért különleges, mert abban a korban,- ahogy most is- ez egy nagyon kényes téma volt, melyet többnyire kerülünk, és nem merünk nyíltan véleményt formálni. Amrita ezzel szemben bátran megmutatja, hogy milyennek látta az akkori társadalmat, ami, valljuk be, sajnos koránt sem áll távol a jelenttől sem.
Számomra rendkívüli élményben gazdag érzéssel párosult az olvasás, mely számos bölcseletet tartalmaz, ugyanakkor semmit sem erőltet az olvasóra, csupán szemlélteti a művészvilág és a művésznő bohémságát a valósággal.
Duló Károly elérte, hogy szinte kézen fogva érezzem magam, miközben Amrita a különböző alkotásait elemzi és egy tárlatvezetői tudásával szemlélteti a színek fontosságát és jelentését egy-egy festményen. Külön ki szeretném emelni az író precíz és hitelességet erősítő forrásmunkáját, mely egy ilyen minőségi történetet eredményezett.
Összességében elmondhatom, hogy kiemelkedő könyvet vehettem kézbe és ajánlom minden művészetek iránt érdeklődő, vagy kíváncsi léleknek.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nem a méret a lényeg, tartja a mondás és sok esetben igazat is kell, hogy adjak. Ilyen ez a kötet is, hiszen alig 128 oldal, de tartalmilag felöleli két teljes generáció életét és főbb eseményeit. Ezúton is szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak a bizalmat és hogy recenzióként olvashattam a könyvet. Fantasztikus érzelmi viharba keveredtem általa, de erről később.
A könyv külseje volt számomra az első, mely arra késztetett, hogy elolvassam. A borítón a kötet szerzője és gyermeke látható. Bár mondhatnánk, hogy semmi különös nincs benne, ha jobban ránéztek, akkor ti is láthatjátok azt a hihetetlen gyengédséget, mely a hölgy arcáról sugárzik gyermeke felé. A kicsi pedig egy igazi kis tündéri huncutka. Továbbá megfogó volt számomra az öltözet minősége, mint utólag kiderült nem ok nélkül.
A kötet Nádasdy Nikolits Andreáról és gyermekéről szól, mely minden pontjában valós eseményeket dolgoz fel. Andrea 1956 novemberében hagyta el Magyarországot és öt évnyi hánytatott sors várt rá Európa szerte, mire sikerült kimennie az Amerikai Egyesült Államokba. Múltja, mely tulajdonképpen egész életét valamilyen formában nyomon követi, és elsődlegesen nemesi származása miatt hasonló sorsra jutott, mint a legtöbb honfitársa, akik szintén számkivetett és szomorú élet elé néztek. Kint újra lábra állni, lakhatást és megélhetést biztosítani a mindennapokra, valamint egy biztos életformát kialakítani, hogy magához vehesse akkor már 8 éves kislányát, nem volt egyszerű feladat. De Andreát szigorú neveltetése, fegyelmezett életvitele hozzásegítette terve kivitelezéséhez és végül pár évre rá már a lányával élhetett.
Kislánya, Márti hamar megszokta az új környezetet és viszonylag könnyen teljesítette az elé kerülő feladatokat, problémákat. Persze az ő életében is eljön az első szerelem ideje, mely mindent megváltoztat. Az ő sorsa tulajdonképpen már gyermekkorában megpecsételődött, hiszen senkinek sem kellett igazán. Az ilyen traumákat felnőttként akarva-akaratlanul is viszi tovább a lélek és valamilyen formában kiütközik a viselkedésben. Ha nincs kezelve, súlyos következményekkel is jár.
Andrea élete nagyon hánytatott, többször a szakadék széléről kormányozza vissza magát a biztos útra. De hogy mindezt hogyan sikerült véghez vinnie és miképpen is alakult az ő és lánya sorsa, megtudod kedves olvasó, ha kézbe veszed a könyvet.
Amire én ki szeretnék térni az két fontos üzenete a műnek. Az elsőt egy idézetben fogom megmutatni számotokra. Figyelmesen olvassátok, kérlek!
„A nevelés sokkal fontosabb az ember jövőjére nézve, mint ahogyan sokan gondolnák. Kicsi gyermekkortól kezdve, a szülői példamutatás, az értékrend megalapozása alakítja a gyerek egyéniségét és az élete során felmerülő nehézségek kezelésének képességét. Mert arra mérget lehet venni, hogy lesznek nehézségek. Mindenkinek kijár a jó és a rossz egyaránt, sokszor önhibánkon kívül érnek bennünket a csapások. A túlzott kényeztetés ezért nem válik hasznára a gyermeknek.”
Úgy gondolom, hogy a fenti idézet nem szorul különösebb magyarázatra.
A másik általam fontos téma az emigráció. Mint látható Andrea is emigránsként került ki Amerikába és bár nem volt egyszerű élete, mégis megállta a helyét. Dolgozott, képezte magát és felnevelte egyedül gyermekét, egy idegen földön. A napjainkba történő események már másként festik le ezt a fogalmat, pedig teljesen mindegy milyen évet írunk, mi magunk is jövünk – megyünk a nagyvilágban. Tény, hogy ahogy Andrea esetében is, nem önszántából ment el, de úgy gondolom a jobb élet reményében ma is ezrek indulnak meg a világ fele. Hogy egy ország népe mennyire befogadó és mennyire segíti a közösségbe való beilleszkedést már más kérdés. Amiért ezt kiemeltem csak és kizárólag annak szól, hogy a saját vérvonalunk is dönthet egy másik élet felé és ezzel nincs semmi gond. Ahogy reméljük, hogy megállják kint a helyüket, úgy mi is segíthetjük azon embereket, akik itt szeretnének élni. Persze nyilván az egyén szándékán is nagyon sok múlik.
A könyvre visszatérve, csodálatosan fájdalmas volt olvasnom. Egy hétköznapi amazon elképesztő erejével rendelkező Nő életét követhettem nyomon és nagyon szurkoltam, hogy végül meglelje azt a bizonyos „boldogságot”. Nagyon örülök, hogy olvastam a könyvet, mert a fotókon gyönyörű kézzel festett anyagokat láthattam, és mivel magam is szerelmese vagyok a szakmának, nagy örömet éreztem.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
"A tálibok azért ellenzik az oktatást, mert azt hiszik, ha egy gyerek olvas vagy angolul tanul vagy reáltárgyakkal ismerkedik, akkor nyugatosodik. Én azonban erre azt mondtam: “Az oktatás az oktatás. Jó lenne mindent megtanulni, és utána eldönteni, milyen utat követünk.” Az oktatás nem keleti vagy nyugati, hanem emberi sajátosság."
Ezt a könyvet már egy jó ideje kerülgettem, többször szembejött velem, de még sose vettem a fáradtságot, hogy kézbe vegyem. Ennek számos oka van, de főleg azért, mert nagyon nehezen viselem az igazságtalanságot és nagy ellen-harcosa is vagyok, és mikor egy ilyen könyvet olvasok, a tehetetlenségtől majd megfulladok.
De ahogy már nálam megszokott, eljött az ideje az olvasásnak és miután befejeztem a kötetet, csak ültem és hálát éreztem. Hálás vagyok, mert szabadnak születettem, és bár ez az ország is vérzik több sebből, még mindig én határozom meg, hogy tanulhatok, hogy hol és kivel élek és legfőképpen azt, hogy mit kezdek az életemmel.
Bár úgy gondolom az emberi szabadság természetes, sok embernek, és ezen belül is sok Nőnek ez nem adatik meg. MIÉRT? Ez a kérdés már számos más forrásból fakadó kötet után is kibukott belőlem. Miért éreznek egyesek ahhoz jogot, hogy bárkit megfosszunk ezen lététől és megnyomorítsák az életet egy olyan eszméért, mely több ezer éve íródott, az akkori felfogás szerint. Nem kritizálom a szent szövegeket, biztos vagyok benne, hogy megvolt annak is a maga idejében a fontossága és számos értéket képvisel. De az a vallás, mely mások elnyomásával, bántalmazásával nyerészkedik, számomra nem több mint egy rögeszme, mely miatt rengetegen szenvednek. Merész, amit írok? Netán nem értesz egyet? Meglehet, ugyanakkor, ha veled tennék ezt, vagy bármely szereteddel, akit tényleg tiszta lélekkel érzel közel magadhoz, máris más szemmel nézed a fent leírtakat és nem acsarkodnál feleslegesen.
Engem nem érdekel ki miben hisz. Ahány nép annyi hit és hiedelem, de az, amely vér és verejtékből táplálkozik, nem több mint egy hatalmi kapaszkodó. Én is hiszek, hogy miben az lényegtelen, de sose ártanék senkinek. Inkább adok, semmint elveszek, de nem engedem, hogy rajtam nyerészkedjenek.
És még valami, ez a kötet számos oldalról megmutatja, hogy mi Nők is képesek vagyunk felérni bármely férfival, mert túl élünk és nélkülünk ez a Föld egy üres porhüvely. Tehát mikor kezet emelsz asszonyodra, lányodra, fiadra, bárkire gondolj erre, én nem létezem nélküled, de te se létezel nélkülem. Egyek vagyunk és ugyan azon jogok illetnek meg, mint bárki mást, ki eme világra születik.
A könyv egy memoár, egy igazi túlélő személyről. Számos része visszatekintés a múlt történelmi és politikai csatározásairól, eredményeiről. Három részre bontanám.
Az első egy lány meglátásai, egy megélt szörnyűség és a felépüléséről szól. A második a múlt és jelen eseményei, politikai, vallási és társadalmi nézettekből ismertetve.
Míg a harmadik egy Nő felemelkedése a világfelé, az elnyomás ellen, nem követelve többet, mint ami alapvetően is természetesnek kellene, hogy legyen. A szabad akarat, a szabad oktatás és a szabad élet nemtől, vallási hovatartozás, etnikai és társadalmi léttől függetlenül.
És ti, ki eme sorokat olvassátok, mit választotok? Egy olyan életet, melyet mások nézetei alapján, elnyomásban töltötök, vagy egy szabad, intelligens életet! Nem hiába van a mondás: A tudás hatalom! Ha választani lehet, hogy tudjak vagy sem, én a tudást választom! Mert ismerni és tanulni szeretnék egész életemben. Aki nem tanul lemarad és egy irányítható birka marad!
Zárásképpen pedig annyit, hogy bárcsak több Malala létezne, ki mer és cselekszik. Ez a könyv egy adomány volt a lelkemnek és egy gyötrelem is. De rendkívül hasznos olvasmány.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Libri Kiadó oldalán megtudod venni a könyvet.
Írta: NiKy
A fenti idézettel kezdem ezt a számomra rendkívül fájdalmas, de annál nagyobb energiával íródó értékelésemet. A kiemelt szöveg teljes tartalmával egyet kell értenem, és ezen személyek felé tisztelettel meghajtom a fejem.
Mikor, egy igaz történet alapján készült regényt olvasok, főleg ha a tartalma rendkívül fájdalmas, mindenképpen háromféleképpen nézem az adott könyvet. Az első ilyen természetesen az írástechnika, hogy az író miképpen adja át az eseményeket olvasójának. Ez esetben nehezen volt olvasható, mert az írónő laza stílusa teljesen eltér a kötet tematikáját tekintve. Nagyon nehezményeztem, hogy egy - egy rész el van humorizálva, mikor annak jelentősége sokkal mélyebb, és úgy éreztem önmagát gúnyolja ki eme stílussal. Bár az egész könyvre kivetül ez a meglátásom, a könnyedséget megértem, mert sok olvasó számára emészthetetlenségig fajult volna a benne leírtak. Én, aki számos tragédiát láttam, átéltem, és olvastam, viszont nehezményezéssel, sem mint könnyedséggel fogadtam ezt a hozzáállást.
A második nézőpontom a valóság tartalma a kötetnek, és a leírtak összhatása. Jó magam is átéltem az erőszak egy bizonyos fajtáját, és pont ezért tapasztalattal írom, ha valaki erről így tud nyíltan írni, rendkívül kiemelkedő lelki erőt mutat. Minden elismerésem az alkotó felé e tekintetben, hogy ezt vállalja ország, világ előtt. A legtöbbünk takargatja múltja sebeit, igyekszik elfelejteni, és ha valahol szóba kerül, inkább csendben marad. Mivel itt pont az ellenkezője igaz, ezért, mint "átélő" is értékelem ezt a bátorságot. Ugyan úgy hiszem, hogy ez nem lehet tabu téma, nem lehet elzárni, hogy családon belül marad. Nagyon sokszor látom, hogy mennyire nem foglalkozunk evvel, nem szólunk, mert nem akarunk belekeveredni, de kérdem én, ha veled történne, mit tennél? Szégyellnéd vagy felvállalnád? Nincs tabu, az élet része sajnos, és az áldozatok csak szenvednek, mert mi nem vesszük észre, ami kézenfekvő. Ez a könyv azért kiemelkedő e tekintetben, mert nyitottságával felhívja a figyelmet erre a nagyon súlyos társadalmi problémára.
A harmadik szempont, pedig egy teljes kép a könyvről, mind kívülről, mind belülről. A borító nagyon illik a kötet témáját tekintve, egy borús, de halvány fénysugárral képviselteti a benne leírtakat. A belseje nagy betűs, de jól olvasható szöveggel, minimális hibával. Ezt is nagyon pozitívan tudom értékelni.
Ami számomra meghatározó élményt nyújtott, hogy bár sokszor nagyon nehezemre eset az olvasása, mégis nem tolakodó, hanem meghagyja olvasójának azt a lehetőséget, hogy emésszen és mérlegeljen. Tudom, hogy a saját meglátásaim egy a sok közül, mégis humor nélkül sokkal nagyobb hatást érhető el, ugyanis tartom, van az a típusú írás, amihez nem kell, és ez ilyen. Elég nehéz behatárolni, hogy jó e, vagy rossz, hisz egy emberi tragédia felett döntök kívülállóként. Úgy gondolom semmiképpen sem rossz, egy első könyves író memoárja, tehát mindenképpen figyelemreméltó. A tartalma pedig rendkívül fájdalmas, és minden elismerésem még egyszer, hogy felvállalja.
Örülök, hogy olvashattam, és megértettem, hogy nem áldozatok vagyunk, hanem cserbenhagyottak. Nem mindegy. Amennyiben megjelenik a folytatása, elsők között leszek, hogy tovább olvashassam.
Amennyiben érdekel a könyv, a Mogul Kiadó oldalán megtudod venni.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése