Néha eltöprengek azon, hogy vajon mitől is jó egy adott történet. Nyilván sok minden befolyásolja azt, hogy a mérleg nyelve melyik irányba fog mutatni, ráadásul – kivéve, ha szakmai könyvekről van szó – szubjektív, hogy ki mit gondol egy adott kötetről. Az olvasó képzelete egy tiszta vászon, amire a festő – ebben az esetben maga az író – felfesti a maga álmát, történetét. Hogy ez tematikailag mit ábrázol? Mindenki mást és mást láthat benne, hiszen nem mindegy, hogy mi lakozik szívünk mélyén és az sem, hogy milyen batyuval járjunk az útunkat.
Amikor egy friss, még szinte „zsenge” lábakon álló szerzővel találkozom, elfog egy bizonyos izgatottság, hogy vajon, amit papírra vetett, mennyire fog hozzám szólni. Megtalálom-e a kulcsot a könyve zárjához, vagy örökre kint rekedek?
Német Balázs – Sötétben élsz című kötetét azért vettem kézbe, mert rövidsége ellenére a fülszöveg felkeltette a kíváncsiságomat. Ebből arra következtettem, hogy az élet árnyékos oldalából merítkezik történeteiben, ahol olyan elemekkel, eseményekkel és karakterekkel fogok találkozni, amelyek valós nehézségekkel terheltek, mégis valahol az út végén ott pislákol a remény halovány lángja. Hogy azt kaptam-e, amit vártam? Nos, erről kicsit lentebb mesélek.
A kötet 2023 egyik újdonsága, amely a Smaragd Kiadó gondozásában jelenhetett meg. A borító hangsúlyosan komor hangulatával és szinte puritán képi világával egy mély tónust ad az olvasó érzelmeinek, hiszen szinte ráülepedik a kíváncsi lélekre akaratlanul is a komorság ragacsos máza.
A Sötétben élsz címválasztás kissé misztikus, de annál sokkal egyértelműbb utalást ad a tartalomra nézve. Ha azt nézzük, hogy alapvetően a kötet alig éri el a 78 oldalt, mégis hat novella bújik meg a lapokon, akkor ez a tényszerűség elsőre olyan történeteket feltételez, amelyek valamilyen formában megütköztetik az olvasót rövidségük ellenére is.
- A szomszéd kutyája
- Sötétben élsz
- A barlang mélyén
- A láthatatlan ajtó
- Az alagút
- Maradj ébren!
Az első történet két családot mutat be, amelyek társadalmilag és szerkezetileg ugyan tükörképei egymásnak, mégis elmondható, hogy nagyon is eltérőek. Míg Rebeca hagyományos értékeket képviselő szüleivel él, addig Nicole férjével és kisbabájukkal próbálja átvészelni a mindennapokat. Egy kis kerti parti alkalmával találkoznak, amely alapvetően kellemesen indul, de végül egy kisebb katasztrófával végződik. De vajon mitől is retteg a két nő, mikor a házuk ajtaja becsukódik, és mi köze van mind ehhez A szomszéd kutyájának?
A második novella már sokkal mélyebb világokat tár az olvasó elé. Egy fiatal fiú az élet árnyékos oldalán tengeti napjait, ahol a mámor homályában, mások szenvedéseiből merítkezik, míg egy iskolai „kirándulás” alkalmával megismerkedik a valódi sötétséggel. Hiszen, ha Sötétben élsz, még szabad lehetsz.
A következő történetben egy nagyapa meséli el élete egy sötét időszakát. A barlang mélyén ugyanis egy olyan szörnyeteg él, akiből a halál rothadó bűze árad. De vajon ki a nagyobb szörnyeteg? Az ember vagy az a bizonyos teremtmény?
A láthatatlan ajtó egy misztikus eleme az újabb mesének, hiszen átjáróként szolgálhat két elveszett lélek számára, de mindenképpen valami újat jelképez. Vajon ki mered nyitni tudva mindezt?
Az alagút sokunk számára egy átmeneti, kellemetlen szakasz, de másoknak örök sírhely. Vajon igaz –e az a mondás, miszerint az ember lelkét a halála utolsó gondolata vezeti tovább?
Sok gyermek fél a sötétben, hiszen a fantázia a legnagyobb ajándék és átok is egyetemben. De vajon miért olyan félelmetes esténként az ablak? Nos, hogy ezt megtud, csak egyet javasolhatok: Maradj ébren!
„A félelem és a szorongás az ember életében valamilyen módon mindig felszínre kerül.”
Őszintén szólva sok mindenre számítottam, de erre semmiképpen sem. A novellák között nincs kapcsolat, hiszen olvashattam családon belüli erőszakról, magányról, vámpírról, szellemekről. Mondanám, hogy egy bizonyos mágikus realizmus jellemzi a történeteket, de sajnos ez sem lenne valóság, ugyanis két novella teljesen a hétköznapi valóságban játszódik, míg a többi fantasy elemekkel ékesített. A csapongás erősen jellemző a kötetre, hiszen nincs keret, ami összefogná az írásokat.
A novellák kidolgozatlanok, a karakterek érzelmei elnagyoltak és pont ezért a fülszöveg hamis képet fest és cseppet becsapja a leendő olvasóját. Ha azonosulni akar bárki a karakterekkel, akkor igen csak össze kell szednie magát, hiszen olvastam asszonyverő alkoholistáról, aki egyik percről a másikra megváltozik, egy nagypapáról, aki minden szívbaj nélkül meséli el bűnözői életét, beleértve a gyilkosságokat is. Ha a képzeletbeli világ szereplőit nézzük, akkor a szellemekkel és a vámpírokkal sem vagyok kibékülve, mert sablonosságuk és kidolgozatlanságuk ellenére még sajnos önellentmondásokkal is teletűzdeltek.
A szerző szándéka valószínű a szórakoztatás mellett, az életből merített, valós tragédiákra való figyelemfelkeltés, mert minden negatívitás ellenére, több olyan, szórványosan elhelyezett bölcselettel találkoztam, amelyeket alapvetően nagyon igaznak véltem, de sajnos nem tudtak eleget hozzátenni az alapvetően több sebből vérző írásokhoz.
Ezek a felnőtteknek íródott „mesék” talán tábortűz mellett, egy kis esti rémisztgetéseknek megfelelnek, de semmiképpen sincsenek rendben egy önálló könyvben kiadva.
Összességében úgy gondolom, hogy ezt a kiadványt át kellett volna párszor nézni és kicsit jobban átgondolni, mert a karakterek színtelenek, a cselekmény kiszámítható, és túl gyorsan történnek meg az események. Sok esetben találkoztam nyakatekert vagy logikátlan megfogalmazással is sajnos. Akár nagyon ütős novellák is lehettek volna, hiszen nem az határoz meg egy történetet, hogy mekkora terjedelemben íródtak. Minden hibája ellenére látok az íróban potenciált és bízom benne, hogy ezek az „eltévelyedések” a következő könyvében már javításra kerülnek. Mert való igaz, hogy szubjektív ki mit gondol egy adott könyvről, ugyanakkor hiszem, hogy minden olvasói vélemény hozzátesz, vagy éppen elvesz az író lelkéből.
Nem tudom jó szívvel ajánlani, ezt őszintén be kell, hogy valljam. Ellenben elrettenteni sem akarok senkit attól, hogy esetlegesen próbát tegyen vele, elvégre már olvastam mások véleményét is róla és van olyan olvasó, aki méltatta a kötetet. Mások vagyunk, ennek ellenére annyit tudok hozzáfűzni, hogy ha kézbe veszed, akkor azt egy finom ital mellett és nyugalomban elmerülve tedd! És ez a rövid üzenet sokat sejtett, mégis igaznak vélem: „Ez az élet szépsége, hogy a rosszat megtanulod elengedni és abból jót kovácsolva talpon maradsz.”
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Smaragd Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Emily Millier egy nagyon fiatal írónő, aki első könyvével egy igen nehéz műfajt célzott meg, mégpedig a fantasy irodalom világát. Sokan abba a hibába esnek, hogy leírják, sőt -sajnos- sok esetben lenézik az adott műfajban alkotó szerzőket, mondván ehhez nem kell semmilyen háttértudás, pedig ez egy hatalmas tévedés. Jó könyvet írni - legyen az bármely központi témában megálmodva -, igen is nehéz feladat, amelyre csak kevesen képesek. Vegyük csak a nagy neveket, akik számomra útépítők e tekintetben, ilyen pl. J. R. R. Tolkien vagy hogy ne menjek messzire, számomra a kortárs hazai szerzők közül ilyen Gaura Ágnes is. Bármi is kerül ki a nevük alatt, az biztos, hogy hamarosan a polcomon landol várva az olvasásra. Természetesen szubjektív, hogy kinek mely alkotó felel meg ízlésének, ezért a fenti pár sor is csak az én meglátásomat tükrözi.
Ennek tudatában cseppet félve vettem kézbe a könyvet, hiszen érhetnek meglepetések, de óriási csalódások is egyben.
Emily Millier – Eurielle kötete 2021-ben jelent meg a NewLine Kiadó gondozásában. A már fent említett borítót Németh Balázs munkájának köszönhetjük. Bár azt olvastam, hogy a színválasztás a szerző külön kérése volt, mégis úgy gondolom, hogy az együttes munkának köszönhető az eredmény.
Nos, ez a történet is, mint azt már megszokhattuk, egy bizonyos karakter megismeréssel kezdődik, amely jelen esetben egy átlagos életet élő leánykáról szól. Eurielle egy hétköznapi lány, aki éli a tinédzsereknek „járó” mindennapi gondokkal színesített életét, amíg egy délután egy ismeretlen hölgyemény siet a segítségére. Ez a találkozás már önmagában is szokatlan, elvégre nem mindennap éri az embert támadás, de főleg akkor, ha mindez a halandó világban nem létező lényekkel történik. Az ezt követő események egyre gyorsabban váltják egymást, amelyek beindítanak egy olyan láncolatot, ahol nincs megállás. Két vég közül lehet választani, amelyekről egységesen elmondható, hogy nem túl kecsegtetőek. Először a jóslatot beteljesíteni embert próbáló feladat, de a kudarc sem éppen üdítő a halál gondolatával. Ebben a történetben unatkozni nem fogsz, de annál többet izgulni már bizonyosan és garantálom, hogy a könyv végére már csak a fejedet fogod fogni.
„Azzal, hogy szeretünk valakit, sokat nyerhetünk, és sokat veszíthetünk. De érzelmek nélkül még többet veszíthetünk, mint azzal, hogy szeretünk és elveszítjük. Ha nem éljük meg őket, rengeteg tapasztalatból kimaradunk. Jár vele öröm és fájdalom is. Ilyen az élet.”
Szubjektív meglátásom szerint az alapötlet jó, elvégre tündékről, démonokról és mindenféle varázslatos lényekről minden magára adó fantasy rajongó szeret olvasni. De a kivitelezés és kidolgozás több sebből vérzett és ez borzasztóan elszomorított.
Először is néhány napba belezsúfolni több halálközeli élményt, egy adottság megtalálását, némi gorombaságot, egy nagy „halomra” aprított hullát és sorolhatnám, valamint -ami a legnagyobb fájdalmam is volt egyben- egy szerelmi háromszöget. Az első és legfontosabb kérdésem: Miért kellett így kiadni egy jónak ígérkező könyvet?
A karakterek kidolgozatlanok, szinte senkit sem ismerünk meg igazán. Amit a szerző fejlődésként mutatott be, az számomra semmit sem jelentett, mert néhány nap leforgása alatt ennyit egy emberi lélek, de állítom egy varázstudó sem képes feldolgozni, főleg tapasztalatok hiányában.
Eurielle irritáló volt egész végig, először a szerencsétlenkedésével, majd a hirtelen bekövetkező beképzeltségének köszönhetően. Természetesen minden hím beleszerelmesedik, és csak ő mentheti meg a világot. Elnézést a kifejezésért, de ennyi klisétől fuldokolni kezdtem, és még koránt sem soroltam fel az összeset.
Nem akarom bántani a szerzőt, hiszen korán megmutatta, hogy fantáziája igen csak gazdag, de még messze van az út vége és sokat kell fejlődnie, tanulnia. Amiért pedig fáj a szívem, az a szerelmi szál gyermeteg éretlensége.
Viszont ettől függetlenül gyorsan olvasható, ami betudható a szerző gördülékeny írástechnikájának.
Összességében egy jó alapot olvashattam, ami még nem érett meg a kiadásra.
De, hogy ne vegyem el senki kedvét az olvasástól, ezért csak annyit írnék, hogy ha te is elcsábulnál a borító láttán, akkor nyugodtan olvasd el és ki tudja, lehet számodra hatalmas élmény lesz. És ne feledd: „A nehéz hétköznapok elviselését nagyban segíti az olvasás.”
Amennyiben szeretnél megismerkedni ezzel a világgal, akkor nem kell mást tenned, mint a NewLine Kiadó weboldalára ellátogatnod.
Írta: NiKy
Ezt a könyvet nemrég a fiamtól kaptam ajándékba. Egyik nap elment dolgozni, hazafelé meglátott egy antikváriumot, és rögtön rám gondolt. Így került a kezeim közé Danielle Steel - Utazás című könyve. Bár régebben olvastam az írónőtől, és akkor beskatulyáztam a romantikusok közé, de azóta több művével is találkoztam, ami ezt megcáfolta. Ez az egyik.
A borító a zöld és az arany szín változataiban pompázik. Mondhatnám rá, hogy egy picit giccses, de igazából az összhatás számomra az egyszerűség mementője. És ez a kettőség kiegyensúlyozza egymást. Nem tökéletes, mert nem az, de teljes mértékben megfelel az elvárásaimnak. Attól függetlenül is, hogy szeretem, ha a külcsín visszaadja a történet lényegét, esetleg elvontan, de utal rá. Ugyan, ez itt nincs meg, mégis az egyszerűség mögött megbújik az elegancia is. Azt hiszem, nem sűrűn mondom ezt, de nekem tetszik.
A fülszöveg alapján egy igen érdekes könyvnek néztem elébe. Legalábbis, ami az írói ígéretet illeti. A külvilág felé tökéletes házasság hátterét a zárt ajtók mögötti valóságot bemutató történetre számítottam. Ezt meg is kaptam, ezzel a részével nem is volt gondom, mert amit a fülszövegben olvashattam, ugyanazt kaptam a történetben is.
Főhősnőnk, Maddy egy országos tv társaság esti hírolvasója. Nem elég, hogy okos, szép, hanem emellett szinte minden férfi a kegyeiért verseng. A férje, Jack által lehet a felső tízezer tagja. Maddyről és a megpróbáltatásairól szól ez a történet. Mert ugyan ez mind szépnek és jónak látszik egy kívülálló szemében, ám a kedves férj sem épp mindig kedves. Ráadásul, azt se hagyjuk ki a számításból, hogy Jack nemcsak jóképű, illedelmes, humoros férfi, hanem egyben egy hataloméhes, irányításmániás ember is.
A könyv teljesen végig vezet Maddy múltján, hogy ki volt ő, ki lett és a jelenlegi helyzetig megtett utat is megismerhetjük. Ugyanakkor ez nem mondható el a férjéről. Néhol olyan érzésem támadt, hogy Jack csak azért negatív szereplő, mert kell a történetbe egy gonosz, aki elől a szépséges királykisasszony a hős lovag, és hű társa segítségével megmenekül. Egy mese mai köntösbe bújtatva. Ez rendben is van, csak az nem tetszett, hogy az írónő mindehhez a családon belüli erőszak, azon belül is a házaságon belüli erőszak témájához nyúlt. Maga a pszichológiai háttér szépen kidolgozott, viszont a szereplők tetteit, gondolatait néhány helyen erőtlennek, esetlennek, hiteltelennek éreztem. Értem én Maddyt, hogy a mélyszegénységből a férje emelte fel a gazdagságig, kupálta ki képernyőképesre, ennek ellenére nem gondolnám, hogy ez ekkora ragaszkodást, lojalitást váltana ki, mint ebben a történetben a főhősből. Átéltem én is a terrornak azon formáját, amit az írónő megjelenít, így tudom, hogy a bántalmazó előszeretettel használja a lelki terror legkülönfélébb vállfajait, mégsem éreztem hitelesnek Maddy reakcióit. Túl sokáig nem hozott döntést, holott mellette voltak olyan személyek, akik mindenben támogatták, segítették.
A másik problémám a történettel, hogy az egész úgymond a gazdagok világában játszódik, ahol Maddy saját keresettel, igazából már vagyonnal rendelkezett. Ha mindent számításba veszek, a segítőtársakat, az anyagiakat, akkor azt mondom, hogy ez így ebben a formában nem igazán állja meg a helyét. Persze, értem, hogy az írónő ezzel a könyvével szeretett volna rámutatni, hogy a családon belüli erőszak nemcsak a szegények, hanem a társadalom minden rétegében fellelhető. Ugyanakkor az valahogy feledésbe merült, hogy egy ilyen anyagi helyzetben lévő nőnek, több lehetősége van, mint akinek semmilye sincs, nincs hová menni, kihez fordulnia. A történet folyamán volt egy-két ilyen kitekintés, de ezek megmaradtak mellékszálaknak.
A karaktereknél úgy gondolom, hogy a szerző annyira koncentrál, hogy a főhőst megkedveljem, értsem a tetteit, indokait, hogy a többi szereplőre már nem maradt ideje. És ez sajnálatos, mert annyi, de annyi érdekes személy tűnt fel a történetben. Teszem azt, Jackről sem tudunk meg semmit, azon kívül, hogy ő a bántalmazó. Pedig érdekelt volna az ő múltja is. Hol vannak a szülei, vannak testvérei? Miért és miből gondolta, hogy egy emberi lényt tárgynak tekinthet, és úgy is viselkedhet vele? Ilyen személyiségjegyekkel született, aztán amit a neveltetése megerősített benne, vagy esetleg lentről küzdötte fel magát, és ez váltotta ki benne ezt a nem természetes reakciót? Annyi, de annyi kérdés, amire nem kaptam választ, csak be lett mutatva, hogy ő a bántalmazó, a gonosz, akit utálni kell. Holott úgy gondolom, azért egy picit árnyaltabb a kép. Nem minden csak fekete és csak fehér.
Aztán ott van a másik férfi a történetben, akinek a hős szerepe jutott. Ugyan nála már volt némi háttérinformáció, de valahogy mégsem értettem meg, hogy lehet ilyen hamar egy segítő jobb kézből egy elsöprő szerelem. Egy olyan szerelem, mely eleinte csendes, lassú, majd idővel átvált valami megmentési kényszerré, ami a végén mindent, és ha kell mindenkit feláldozok csak vele lehessek érzés zárja le.
A végére hagytam a pszichológust, aki miután megismeri Maddyt, úgyszintén előtőr a mindenáron megmenteni vágy. Az ő karakterét sem éreztem teljesen hitelesnek, mintha csak kellett volna valaki, aki a mi kis virágszálunk lelkét teszi rendbe. De semmi mögöttes tartalom, egy papírfigura, aki csak van, mert a téma megköveteli, hogy azért valami szakmaiság is legyen benne.
Ambivalens érzéseim vannak ezzel a történettel szemben. Egyfelől értékelem, hogy a szerző egyáltalán foglalkozik egy ilyen a mai napig tabu témával. A lelki folyamatok is hitelesen lettek megírva, és felhívta a figyelmet, hogy ez nemcsak a társadalom egy szűk körét érinti, hanem minden rétegben ott van a jelenség. Másfelől pedig, nem éreztem azt, hogy Maddyn kívül bármely más karakter bármilyen mélységet kapott volna. Csak skatulyákat kaptunk, mint a segítők, a hitetlenkedők, az elutasítók, és a hősszerelmes. Bár nem tisztem eldönteni, hogy ez a történet milyen indíttatásból került megírásra, és igazából azt sem tudom, hogy mennyire kell komolyan venni. Épp ezért az mondanám, hogy egy olvasásnak megfelelt, de ennyi és nem több. Nem volt rossz, de nem is sorolnám a többször olvasós kategóriába. Ez legfeljebb egy tündérmese a mai világba integrálva.
Amennyibe elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: Emilly Palton
Vajon el van-e az ember sorsa rendelve a csillagokban? Elkerülhető-e a végzet, ha már ismert, vagy az ember minden törekvése hiábavaló, mert a kozmikus szabályok mindent felülírnak?
Gál Szabolcs - Star Sky című írása 2020-ban jelent meg és két sors generációkon átívelő egybefonódásáról szól. A kötet ízléses csomagolást kapott, bár a borítón szerintem a fényképező barna doboza túlzottan dominál és nem voltam kibékülve a magasban szálló repülőn a termékmegjelöléssel sem, de ezek csak apróságok. Eleinte tetszett e belső szerkesztés és tagolás, de aztán az olvasás során ezzel meggyűlt a bajom, de erről még később fogok írni.
A történet két idősíkot ölel fel; a viktoriánus Angliában kezdődik egy balsorsú szerelemmel, majd napjaink Magyarországán fejeződik be. Bár eleinte romantikus történetnek indul, de később nagy szerepet kap benne ármány és cselszövés, politika valamint csippetnyi erőszak is.
A legnagyobb problémám a könyv olvasása folyamán az volt, hogy nem tudtam akár egyetlen szereplővel sem szimpatizálni vagy azonosulni, nem éreztem egyiküket se hiteles, hús-vér embernek. Ez leginkább annak köszönhető, hogy szinte alig tudunk meg valamit a jellemükről, érzelmeikről vagy motivációikról. Az egész történet egy légüres térben mozog, ezt leginkább a korabeli angliai események leírásánál éreztem hiányosságnak, az író már sokkal magabiztosabban bánik a jelenkori szereplőkkel, akik közül többen is jóval árnyaltabban lettek kidolgozva.
Az alapvetésnek számító románc rendkívűl elnagyolt, alig kapnak helyet benne az érzelmek, szinte csak annyit tudtam meg a pár kapcsolatáról, hogy irigylésre méltóan gazdag nemi életet élnek. A szex fontos pillér valóban, de egy percig sem éreztem ennek a szerelemnek az enigmatikus jelentőségét.
Valahogy az egész angliai szál sántít, mintha nem tudná eldönteni, hogy krimi legyen vagy romantika. A férfi főszereplő lebukása inkább egy színpadi bohózat csúcsjelenetét juttatta eszembe, semmint valami drámát. A morális iránytű is ide-oda mozog: egy erkölcsi megingás évszázadokra rossz karmát jelenthet, de az emberölés szinte helyeselendő és bátor tett a történet szereplőinek magatartása alapján.
Ezzel szemben kapunk sok információt a XIX. századi London és Cheltenham helytörténetéről, a városrendezési folyamatokról és a vasúthálózatról, továbbá egyes helyszínek utca-házszám pontossággal vannak megjelölve. Kétségtelen, hogy az író tájékozottan mozog ebben a témában, de szerintem ezek az ismeretek ilyen mélységben csak kevés olvasót fognak érdekelni, az olvasás élményéhez pedig szinte semmit nem tesznek hozzá.
A kötet rendkívűl szétaprózodott, sok rövid fejezetre van bontva, ami közül számos alig fél oldal hosszúságú. Ez számomra egy idő után nagyon zavaró lett, állandó az ugrálás a szereplők és a helyszínek között, sok fejezet olyan kurta, hogy szinte nem is tartalmaz érdemi mondanivalót. Sokat segített volna, ha inkább nagyobb, összefüggőbb részekre lett volna tagolva a történet. Így olyan, mintha összeollózott újságkivágásokat vagy egy film forgatókönyvét olvasnánk.
Fontos szerepet kap az asztrológia, ahol megint úgy éreztem, hogy az író lubickol, ezek a részek tényleg érdekesek lettek, de magamban azt kívántam, hogy bárcsak egy kicsit laikusabban lettek volna megírva.
Gondok vannak sajnos a nyelvezettel is. Néhány esetben szavak hiányoznak a mondatokból, ami egy esetben eléggé össze is zavart, de ezeken még könnyen tovább tudtam lépni. Azt viszont már nem tudtam megérteni, hogy a magyar hétköznapi szóhasználatba át nem ültetett angol szavak miért nem lettek lefordítva? Például slum, stakeholder vagy obsessed? Persze ki is lehet keresni a jelentésüket a szótárból, de ezeket nyugodtan le lehetett volna írni magyarul, még akkor is, ha azok angol szereplők szájából hangzanak el. Nem tartottam szerencsésnek a kendőzetlen aktuálpolitikai utalást sem, bár én ilyen szempontból semlegesnek tartom magamat, de ez egyes olvasók számára megintcsak zavaró lehet.
Sokszor éreztem úgy, hogy az író feltételez az olvasó részéről bizonyos “egyértelmű” ismereteket, szinte soha nem találkozunk táj –vagy helyszínleírással, hangulattal, mintha mindenki tudná, hogy hogyan néz ki egy viktoriánus korabeli Edinburgh vagy hogy mit jelent a cerveza.
Súlyos hibának tartom, hogy egy vílághírű együttestől átvett teljes oldalas dalszöveg esetében nincsen megjelölve a forrás, ami akár kellemetlen jövőbeni szituációkat is eredményezhet. Továbbá angolul nem tudó olvasók számára egy esetleges szerzői fordítás itt is sokat segíthetett volna.
Összességében véve kár a könyv első feléért, nagyon vontatottra és elnagyoltra sikerült. Meglátásom szerint sokkal jobb végeredmény születhetett volna, ha az író inkább a jelenre koncentrál, és mondjuk a mai kor emberének szemszögéből mondta volna el a múlt eseményeit, akár úgy, hogy a szereplőkkel együtt ismerjük azokat meg a cselekmény során.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz!
Írta: NiKy
„Felnőtt fejjel hajlamosak vagyunk gyámoltalanul aranyosnak, édesnek látni a gyerekeket, elolvadunk tőlünk, az igazság viszont az, hogy egymással gyakran kifejezetten kegyetlenül viselkednek.”
Valószínűleg nem leszek népszerű ezzel az értékelésemmel, de vállalom a véleményemet és bár borzalmas, ami ebben a rövid novellában le lett írva, mégis úgy gondolom, hogy nem minden az, aminek látszik. De mielőtt ezt kifejteném, talán kezdeném azzal, hogy a borító és a fülszöveg fogott meg igazán. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy akarom-e ezt a picike kötetet megvenni és elolvasni, de ez az író miatt volt. Soha nem olvastam még semmit az alkotótól és tudatosan kerültem a könyveit. Ennek egyszerűen, azaz oka, hogy nem érdekeltek az írásai.
Igen, most jön az, hogy prűd vagyok, és nem szeretem az erotikát, de ez hatalmas nagy tévedés. Én nagyon szeretem ezt a műfajt, csak a mai legtöbb erotikának csúfolt pornót nem kedvelem. Mert, ha nincs történet, sem emocionális vagy eseménybeli fejlődés, tehát nincs háttér sztori, akkor csupán a szexről szóló írások nem többek számomra, mint egy olyan pornófilm, amiben az emberi méltóságnak nyoma veszett és csak a közösülés a fontos. Üres, rideg és igénytelen. És igen vállalom, sok olyan véleményt olvastam vagy hallottam, ami ezt a feltételezésemet támasztotta alá és ezért is elkerültem az írót.
De ennek a kötetnek a témája nagyon vonzott, tudni akartam, hogy vajon mi lehet az a borzalmas eseményeken alapuló igaz sztori, ami ennyire felkavaró lehet. A borító számomra gyönyörű, mert mindent elmond arról, hogy milyen lehet az adott novella és úgy is hirdeti a rányomtatott marketing szöveg: felkavaró tartalom.
Lakatos Levente – Ne csinálj úgy, mint akit megerőszakolnak! című írása egy fiatal lány tragédiájáról mesél.
Fülszöveg alapján a most huszonegy éves Rebeka, a múltjára emlékezve meséli el, hogy tizenhárom évesen egy manipulatív férfi karmai közé került, és minden tekintetben az áldozatává vált. Később rossz társaságba keveredett és többszörösen kihasználták, mind lelkileg, mind testileg.
Szubjektív véleményem a történetről, hogy alapjaiban valóban megrázó, ami le lett írva, de sajnos csak az első aktus alatt átélt szörnyűségeket tudom annak tekinteni. Ugyanis tizenhárom évesen ez a hölgyemény valóban szexuális bántalmazáson esett át. Viszont az utána átélt három év, többszörösen is önellentmondásokkal van tele. Nem tudok és nem is akarok sajnálni egy olyan leánykát, aki tudatosan sanyargatta magát és mind ezt úgy, hogy volt fogalma arról min megy keresztül. Valóban fiatal volt és zavarodott, de a leírtak alapján nagyon hatásvadász érzetem volt és egyáltalán nem éreztem azt, hogy mennyire szomorú, vagy depresszív a történet. Egyszerűen olyan érzésem volt egész végig, hogy van egy pokoli emlékem, amit kicsit tele tűzdelek érzelmi csapdákkal és mivel ez beválik, a legtöbb esetben majd mindenki sajnálni kezd. Nem szuper? Hát nem az, sőt mi több nagyon szomorú, hogy írunk egy novellát, közben meg elfelejtünk érzéseket belevinni, valódi kidolgozottsággal megmutatni, hogy figyelj, mert így is járhatsz! Igen dühös vagyok, mert nem tudom megérteni, hol voltak a kedves szülők mikor mindez megtörtént? Aztán mesélje el nekem valaki, hogy egy eddig gyenge jellemű és lelkű leányka, hogy fog tudni egyik pillanatról a másikra felállni és megszakítani minden olyan emberi kapcsolatot, ami eddig pulzálta? Arról nem beszélve, hogy se az alkoholról, de a drogról nem fog leszokni több évi fogyasztás után egyik pillanatról a másikra. Ezt kár volt így leírni, mert hiteltelené vált a szememben.
Valamint, a kötet elején az író leírja, hogy kicsit ő is hozzátett ehhez a történethez. Nekem csupán egy kérdésem lenne. Hol mutatkozik meg ez a novellában? Nem éreztem semmi pluszt, csak annyit, hogy egy visszaemlékezés monológját olvasom, melyben az ifjú hölgy fájdalmas visszaemlékezéseit olvashatjuk, de semmi köré épített világot vagy kidolgozott karaktert nem találtam, tehát szimplán „papírra lett vetve” a történet. Az egyetlen, ahol kaptam némi pluszt, az a novella vége volt, mert bár számomra keserédes volt, mégis elhittem. A leánykával történeteket nem lehet elfelejteni vagy teljesen feldolgozni és mivel pontosan tudom miről írt, ezért hitelesnek is gondolom.
Elhiszem, hogy igaz történet lett leírva, csak olyan lélektelen és semmilyen az egész kidolgozás. Az első felében még szánom a gyermeket, majd pár sorral később inkább már dühít és értetlenül állok az egész előtt, hiszen állítólag voltak „normális” szülei.
Összességében elmondhatom, hogy egy nehéz olvasmányt vettem kézbe, ami a kidolgozatlansága miatt hagyott bennem némi felhangot.
Hogy kinek ajánlom? Igazán senkinek, de tőlem függetlenül talán egyszer érdemes kézbe venni.
Amennyiben elolvasnád a novellát, a DiBook oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Ezt a könyvet az egyik hétvégi bevásárlásom alkalmával szereztem be. A pénztár mellett volt kitéve a könyvállány, és várakozás közben, míg a férjem a nassik közt válogatott, én a könyvek között szemezgettem. Amikor elolvastam az alcímet, hogy „Bram Stoker eredeti regényének átdolgozása”, meg a „Klasszikusok könnyedén”, egyből a gyerekkorom jutott eszembe. Abban az időben lett divat a kötelező olvasmányok röviden sorozat. Akkor nem volt lehetőségem egyet sem elolvasni, így kíváncsian vártam, hogy ez milyen hatással lesz rám.
A borítója egy emberi kezet ábrázol, ami úgy néz ki, amikor valaki épp mászik ki a koporsóból. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy ez a kézfej sötétbarna színt kapott, és így jól beleillik a körülötte lévő fadeszkákba, ami a koporsó egy része akar lenni. A könyv tetején a „klasszikusok könnyedén” felirat ugyanehhez a színvilághoz társul. A boritó alján elhelyezkedő szöveg – mely arra hívja fel a figyelmet, hogy ez egy átdolgozás – fehér színt kapott, míg középen áll maga a cím teljes valójában a maga sászöld betűivel. Nem mondom, hogy tökéletes egy borító, de azt hiszem, elég kifejező a történethez képest, illetve az összhatás is azt éri el, hogy az olvasó leemelje a polcról és szemügyre vegye közelebbről is.
A hátsó képen kapott helyett egy nagyon rövid összefoglaló, ami pontosan három mondatot tett ki. Végül is, tényleg a lényeg van benne. De olyannyira, hogy szerintem el sem kell olvasni az ember már tudja az egész történetet. Ez alatt szerepel még egy kis információ arról, hogy miről is szól a Klasszikusok könnyedén sorozat.
„A könnyebb érthetőség kedvéért lerövidített és nagy gonddal átírt klasszikus regényekben ugyanazokat a fordulatokat és izgalmakat élhetik át…”
Nagy gond, hát az van. Ezzel a könyvvel több is. Először megemlíteném, hogy a kötet 147 oldal, átlagos (19,5 x 13,5 cm) méretű, keménytáblás könyv. A belsejében a betűk is jó nagyok, és a sortávolság is igen szelős. Szóval, olvasáshatósági szempontból igencsak kedvező. Azonban, ha azt nézem, hogy az eredeti 291 oldal, eléggé kis méretű (14,5 x 10 cm), puhatáblás, akkor azt kell mondanom, hogy felesleges volt lerövidíteni. És ezt nemcsak az a méret és az oldalszám miatt mondom, mert nyilván ahány kiadás annyiféle forma és fazon, hanem főként azért, mert ebben az új verzióban nincs semmi jó. De komolyan. A borítón kívül, nem találtam benne semmi értékelhetőt. Olyan szinten le van butítva a szöveg, a történet, hogy elveszik az egésznek a lényege, eltűnik a szépsége, a lénye. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy olyannyira nem ijesztő és rémítő, hogy még egy alsós gyermek kezébe is simán oda merném adni. Ahhoz képest, amivel ma az internet világában találkoznak, ez kutya füle hozzá.
Írom mindezt úgy, hogy először ezt a verziót olvastam, így az eredeti nyelvezetéről, stílusáról nyilatkozni nem tudtam. Időközben elkezdtem Bram Stoker Drakuláját is, mert ezek után igen furdalt a kíváncsiság, hogy milyen nehéz, régies lehet az a szöveg, melyet ma egy átlagos gyerek nem ért, hogy ennyire bugyuta környezetbe kellett bújtatni a történetet.
A történet szövegét egy-egy helyen képek szakítják meg. Ezek azok, amiket teljes mértékben a könyv pozitívumának tudok mondani. Persze a borító mellett. Nem túl sok az illusztráció, de nem is kevés, úgy érzem pont annyi került bele, hogy megtalálja az arany középutat. Azt is kiemelném, hogy ugyan én elég válogatós vagyok a képek, rajzok terén, de amik ebben a könyvben szerepelnek, azok nekem tetszettek.
A könyv végére került pár kérdés, melyet a szerző vitaindítónak szánt, de hát… nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Most őszintén, ennyire ostobának tartják a mai fiatalokat, hogy nem birkóznak meg egy ilyen művel? Csak két példa ezen kérdésekből:
„4. Renfield azt mondja, hogy azért eszik bogarakat, mert élnek, és ha megeszi őket, akkor az életüket neki adják. Te elhiszed ezt? Mi a legfurcsább dolog, amit valaha ettél?
"9. Úgy tűnik, Drakula biztos benne, hogy senki sem győzheti le. Vajon miért? Ismertél-e hozzá hasonlót?”
Fogalmam sincs ez mennyire vitaindító, meg azért kíváncsi lennék a gyerekek/diákok válaszára és arra, hogy ezen válaszokat egyes pedagógusok hogyan kezelnék. Mert nem mind vagyunk egyformák, van, aki sok olyan dologban hisz, mely mások számára teljességgel lehetetlennek tűnik. És ebből következik, hogy ezt valaki el tudja fogadni, míg mások nem.
Emellett van még egy utószó is a könyvben, melyet Dr. Arthur Pober írt, aki szaktekintélynek számít a média és a gyermekvédelem területén. Szerinte:
„Egy klasszikus regény rövidített változatának elolvasása után az ifjú olvasót a függetlenség érzése és elégedettség töltheti el, hiszen befejezett egy „felnőtt” könyvet.”
Ez szép és jó, de azért elgondolkodtató, hogy egy egyszerű történetet, ami bár néhol ijesztő, vagy épp félelmet keltő lehet, miért kell ennyire bárgyú módon tálalni, és legfőképp, hogy azt miért kell egy szaktekintélynek elmagyarázni, hogy ez miért és mire jó.
Mindent összevetve, én azt mondom, hogy aki jól akar szórakozni, élvezni szeretné a történetet, szeretné megismerni a szereplőket, akikért izgulhat, akikkel együtt élheti meg hihetetlen kalandjaikat, az igenis vegye elő az eredeti Bram Stoker Drakuláját, és olvassa el. Ne alázzuk meg az írót egy ilyen silány másolattal.
Ez a könyv utazókönyvként került hozzám. Ezúton is köszönöm NiKynek, hogy útjára indította és így én is lehetőséget kaptam az olvasására. Igaz, egy hónapot lehetett nálam, és ezt az időt egy kicsit át is léptem, de ennek oka van, amit majd egy picit lentebb ki is fejtek.
A borítóról is ejtenék néhány szót, mert az nem igazán tükrözi az én ízlésvilágomat. Tény, nem a mostanában oly divatos félig meztelen srác/férfi van a képen, mert egy kigombolt inget még rádobtak szegényre. Azért, ez is több mint a semmi. De hát Istenem, nem lehet minden tökéletes. Összeségében maga a könyv kinézetén még úgy-ahogy túltettem volna magam – igaz, tömegközlekedésen nem vettem volna elő –, de olvasás közben azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon könnyen törik a gerince. Épp ezért úgy bántam vele, akár egy hímestojással, mert féltem, hogy kárt teszek benne. Mindezektől függetlenül kíváncsian estem neki az első oldalaknak, mert habár fontos a külcsín, de nem szeretek az alapján véleményt formálni. Nem minden a külső.
Naiv, halandó emberként álltam neki az olvasásnak. Igazából semmit nem tudtam a könyvről, csak elolvastam a fülszövegét, és úgy éreztem, elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy jelentkezek az utazókönyvre és tegyek vele egy próbát. Azt hiszem, engem a „japán, jakuza, ex-zsaru, rejtély” szavak vonzottak a könyvhöz.
Talán a negyvenedik oldal környékén tarthattam, amikor éreztem, hogy valami nem kerek. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, de akkor kezdett lenni egy sejtésem, ami az olvasás előrehaladtával erőteljes gyanúvá fokozódott. Így történt, hogy utánanéztem a könyvnek. Ekkor szembesültem vele, hogy ez egy magyar írónő műve. Bár, ez a tudat nem változtatott az olvasási élményen, mert nem hagytam magam befolyásolni. Úgy gondolom, és hiszem, hogy egy magyar író is tud olyan jót alkotni (sőt, egyes esetekben jobbat is), mint egy külföldi szerző. Nagy sajnálatomra, itt nem ez történt.
Maga a cselekmény igazán pörgősre, akciósdúsra sikeredett. Bár egy picit úgy érzem, hogy inkább akciófilmesre. Minden egyes rúgást, ütést leírt a szerző, semmit nem bízott a képzeletre. Ez egyfelől jó, mert minden filmként pergett le a szemem előtt, másrészt azért szerettem volna egy csöppet használni a saját fantáziámat is. De ettől még élvezhetőek voltak ezek a részek, csak nekem egy picit furcsa, mert így, ilyenformán még nem találkoztam vele.
A könyv olvasása közben egy percig sem unatkoztam. Szó szerint mindig történt valami, nem volt megállás, mellékvágány. Emellett érdekesnek találtam magát az alapötletet, a konfliktusokat és a nyomozós rész izgalmasra sikeredett. Igaz, mindenre tippeltem, csak arra nem, amit a szerző kitalált. Szóval, joggal mondhatom, hogy minden adott volt egy igazán jó könyvhöz. Sajnos, a megvalósítás már nem úgy sikerült, ahogy vártam. Emiatt többször is félre is kellett tennem a könyvet. Nem is azért, mert nem kötött le, hanem azért, mert egy-egy szereplő nagyon felidegesített. Konkrétan voltak a történetben olyan cselekmények, mozzanatok, melyek számomra elég hihetetlennek tűnek, a való életben nem így működnek a dolgok.
Ami nagy szívfájdalmam az a magyarosítás. Legalábbis ebben a könyvben. Bár, ha máshol látom, akkor is kitérek a hitemből. Konkrétan arról van szó, hogy a történet egy része Japánban játszódik, ahol a tisztelet egyik kifejezésére a név mögé kerülő chan és kun (nemtől függően, mert chant nőknél, kunt férfiaknál alkalmazzák) megszólítást használják. Ebben a történetben a chant egész egyszerűen magyarosították, és így „csan” lett belőle. Amikor ezt megláttam újfent félre kellett tennem a könyvet. Nem állítom, hogy nagy Japán tudós lennék, de nem értettem, hogy ezt így, miért kellett.
A történet elejét még érdekesnek találtam, ahol az író az egyik főszereplőt Miját mutatja be. Mija egy Japánban élő és dolgozó fotóriporter, aki az anyja dolgai közt talál pár szerelmeslevelet. Mija az elején számomra egy igen furcsa lány. Például, nem ismeri az apját, aki kiskorában meghalt, és azért nincs fénykép róla, mert szegények voltak. Ez és az a pár anyjának írt szerelemes levélből azt a következtetést vonta le, hogy az anyja és a nagyanyja hazudtak neki az apjáról. És igazából innen indul a sztori. Mija feltesz pár kérdést a felmenőinek, akik semmit nem mondanak, csak annyit, hogy felejtse el az egészet. A fülszöveg egy talpraesett lányt ígért, ehelyett kaptam Miját, aki további faggatózás helyett inkább saját nyomozásba kezd. Aztán pár nap múlva már Amerikában van egy taxisofőr ölelő karjaiban. Együtt kezdenek nyomozni, amiből nekem nem egy talpraesett lány képe rajzolódik ki, hanem egy buta, sötét libáé. Azt már meg sem említem, hogy ez a lány képes állandóan bajba kerülni. Egyszerűen képtelen a logikus gondolkodásra, annak ellenére, hogy erre többen is biztatják a történet folyamán. Azon már meg sem lepődtem, amikor egy szinte idegen férfinál tölti az éjszakát, és képes bugyi nélkül lefeküdni aludni. És naná, hogy ilyen lenge öltözékben kénytelen menekülni. De ez csak pár dolog az esztelenségei közül. A többit felsorolni is nehéz lenne, és az a legnagyobb baj, hogy a cselekmény végkifejlete felé haladva sem változik ez a hozzáállása. Szóval, nem, Mija nem lopta be magát a szívembe. Néha egyenesen a falra másztam tőle, és félre kellett tennem a könyvet, mert nem tudtam elviselni az emberi butaság ily megnyilvánulásait.
A másik főszereplő Ryo is megéri a pénzét. Mijával való első találkozásakor rögtön végig mustrálja a lány bájait, annak ellenére, hogy van barátnője, és hűségesnek vallja magát. Az ő háttértörténete és a Lindával való kapcsolata is megér egy misét.
Számomra a miértek egész egyszerűen erőltetnek hatottak. Példának okáért, ott van az, hogy miért és hogyan lett ex-zsaru. Elvileg erőszakoskodott egy hölggyel. Legalábbis ezt állította a nő. És mindenki elhiszi, annak ellenére, hogy az eset után egy napra eltűnt és csak utána jelentkezett. Bizonyítékként az úgyszintén egy nappal későbbi látleletet hozta fel. Aha… persze, mert ez így működik. Hát, nem. Ez így, ebben a formában teljesen hiteltelen. És akkor még nem beszéltem Jimről Ryo társáról, aki mellette tanúskodott. És nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk nem így működik egy belső nyomozás.
Ennek az ügynek a következménye, hogy Ryo-t felfüggesztik és pszichológushoz kell járnia. A barátnőjével. Öhm… hát, nálam itt lélegzet bent, szavak elakadtak. És megint, egy „de miért?” kérdés foglalkoztatta agyalapi mirigyeimet. Ez újfent egy olyan esemény, amit úgy érzek, hogy a szerző csak azért így írt meg, hogy megindokolja a történet további részét. Gondolok itt a szerelmi háromszögre, vagy épp a végkifejletre, mikor minden a helyére kerül.
Mondanám, hogy Ryo lett a kedvenc karakterem, de az az igazság, hogy az állandó kanossága valahogy negatív irányba lengette a mérleget. Értem én, hogy ez egy részben romantikus könyv, de ennyi férfiasság állástól még a Buckingham palota kapuőre is elfáradna. Bár, teszem hozzá, Ryonak volt esze. Legalább neki. Ami azért Mija után igazán becsülendő tulajdonság. Na meg humorérzéke is volt, ami a főszereplő lány után úgyszintén értékelendő. A legjobban úgy tudnám magam kifejezni, hogy Ryo-t legalább tudtam kedvelni.
Ha összeségében nézem a regényt, akkor úgy gondolom, hogy az alapkoncepció nagyon jó. Csak maga a kidolgozásra még ráfért volna egy kis idő, átgondoltság, jellemfejlődés. Nagyon sajnálom, hogy ez nem adatott meg a történetnek, mert egy szuper könyv kerekedhetett volna belőle. De így még azt sem merem állítani, hogy laza olvasásra jó. Sajnos. Az a nagy igazság, hogy irtózatosan nagy a kontraszt a történet és a szereplők közt. És ez megtette hatását, mert nem kellett ahhoz semmi külső tényező, hogy félretegyem. Elég volt maga könyv.
Nem volt rossz, de nem is legjobb. Talán az egyszer olvasós kategóriába lehetne besorolni. Természetesen ez az én véleményem, ettől függetlenül neked még tetszhet kedves olvasó.
Amennyiben felkeltettem az édeklődésed, a Libri oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: Emilly Palton
Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.
A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.
A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.
Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?
Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.
De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”
Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:
– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.
– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?
– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?
– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”
Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:
„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.
Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"
Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.
(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)
A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.
Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.
Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.
Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.
Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.
Erre három példát is hozok:
230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.
258. oldal: * II, 13-14.
273 oldal: Neb ankh.
Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.
Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!
Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!
Írta: Emilly Palton
Gondolom várható volt, hogy előbb - utóbb én is írni
kényszerülök eme tematika alá, alias, ami kicsapta nálam a biztosítékot.
Megtörtént, és nem vagyok hajlandó hazudni milyen jó volt, mikor messze sem
váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az egész olvasási mizériám úgy
kezdődött, hogy egy jó ideje keresem azt az erotikus történetet, melytől
elájulok az izgalomtól, vágyni kezdek a gyönyör után és feltüzeli -parázsló-
lelkemet.
Azt tudni érdemes rólam, hogy imádok mindent, ami megbotránkoztatja a jó népet, ami tabu, ami titkos és csak suttogva mernek róla beszélni. Szeretem az erőszak különböző formáit, imádom a minőségi karaktereket, melyek árnyaltak, tele titokkal, mégis intelligens egységet hordoznak magukban. Minden érdekel, ami már sok vagy erős egy átlag lelkületű olvasónak. Ennek tudatában, többen is ajánlották figyelmembe az írónő könyveit, főleg ezt a sorozatát.
Nem volt egyszerű a beszerzése, szinte kincsként lehet rálelni és igen csak borsos az ára. De mivel nagy könyvmágus hírében állok, nem is én lettem volna, ha nem veszem meg, és miért is ne az egész sorozatot úgy, ahogy van. Miután voltam ilyen bátor, mert ha már sokan ajánlották figyelmembe rossz nem lehet! De mégis.
Az egész történet ott kezdődik, hogy adott egy szerkesztő, aki a maga sötét és kínzó lelkével, nem éppen közkedvelt a munkatársak körében, ellenben egy igazi "fenevad", a munkájában kiváló. Adott egy kiadó, aki a példányszámok rabja - melyik nem - és felkarol egy nagyon kedvelt írónőt, bár felmérve a helyzetet egy igazi nagyágyút kell mellé adni. Így kezdődik eme két karakter párzási, kínzási rítustánca, mely az állatvilágban érdekes és szépséges. Ebben az esetben csak a szokásos macska - egér játék egy típusát véltem felfedezni, túldíszített sorokkal és egy halom felesleges körrel ellátva.
Tehát a kezdetleges ellenszenv hamar feloldódik és megkezdődik a közös munka, melyet én inkább gyötrésnek neveznék, de természetesen bármi is a neve, kínzás mind az olvasónak, mind a karaktereknek. Ez az állítólagos hatalmas írónő annyira árasztja magából az amazonokat is megszégyenítő, kurvás erotikát, hogy a közelében minden hím egyed álló lábbakkal, jaj, elnézést álló szerszámmal és ködös aggyal tulajdonképpen bármit elnéz eme egyednek. Ha már ennyit említettem ezt a nőszemélyt, hadd írjam le, mennyire jó lett volna, ha tényleg olyan karaktert álmodott volna meg az alkotó, aki eme szerephez méltó, mert attól, hogy valaki pofátlan, ribancként viselkedő és mellette ízléstelenül öltözködő még nem szexistennő.
Fogalomzavarral küzdünk, ha azt hisszük, hogy egy ilyen karakter evvel a fogalommal azonosítható. Bár ízlések és pofonok. A hímek közül nincs kedvencem, sőt irritáló személy sincs közöttük, egyszerűen semmilyenek. Szürkék, felejthetőek, unalmasak. Csak azért emlékszem a nevekre, mert annyiszor meg vannak említve, már automatikusan megjegyzi az olvasó.
A fő tematika a BDSM köré épülne, e téren van némi fejlődés, mert már kezd hasonlítani eme fogalomban leírtakhoz, de még nem az igazi. Ha pozitívumot kell, hogy említsek, ezt az egyet tudom felhozni, mert végre van némi kutatómunka érzetem e témában.
Viszont van egy olyan érzésem, hogy ismételten fogalomzavarban szenvedünk. Mesélje már el nekem valaki, hogy ez a történet hol romantikus? Tudja egyáltalán bárki is mit jelent a szó eredetében?
Ha nem szívesen elárulom, eme szó jelenti mindazt a mély érzelmi megnyilvánulást, mely szabad akaratunkból érzünk egy másik fél iránt, melyben az érzelmi töltöttség mellett, megjelenik a testi vonatkozás is, mégsem csupán erről szól a léte.
Ha ezt levetítem a karakterek közötti viszonyra, semmi ilyesmit nem tapasztalható, mert bár a pulzusok száma megnövekszik, de az elfelhősödés agyban nem a mély szerelem, hanem az állati szintre vonatkoztatható párosodás okozza. Ez nem felemelő érzés, hanem lealacsonyító. De, ha ezt nem veszem alapul ott a következő problémám, hogy mitől erotikus?
Ha ezt a szót meghallom, látom, olvasom, egy mély testi vágytól fűtött szexuális érzelmi vihart képzelek el, mely felemészti minden szereplőjét, és a környezetét. Az erotika gyönyörű, verejtéktől gyöngyöző, itt én semmit sem kaptam. Vagy nekem van fogalomzavarom vagy annak, aki ezt annak tartja! Bárhogy is legyen, a felszínes, semmiről szóló történetek már elárasztották a piacot, de azon kívül, hogy a nagymamák főzés közben olvassák és sóhajtoznak semmire sem jó.
És, akkor jön a kérdésem miért is szeretitek ennyien ezt a könyvet? Mit ad számotokra, amit én nem látok meg? Ezt kérlek, az értékelés alá írjátok le, minden vita nélkül tényleg meg szeretném érteni, hogy mi olyan vonzó ebben?
Sajnos hiába keltettem fel az érdeklődésed a könyv iránt, nem tudok linket adni, hol vehetnéd meg, mint az elején is írtam, kincsként kell levadászni. Ami pedig engem illet, a keresést tovább folytatom, mert ez sajnos csak egy kupac szemét, és egy halott fa felesleges kiirtásának következménye. A sorozatot pedig a sarokba teszem, mert ha valaha is folytatom, előtte letolok egy fél üveg bort az is biztos és írom ezt úgy, hogy nem iszom alkoholt. Kár érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése