„A kritika és ítélkezés nélküli, elfogadó jelenlét az a
háttér, amely képes megnyitni a másik szívét, hogy elindulhasson a gyógyulás
útján.”
Vajon miért érzem magam olyan kellemetlenül, ha a vallásról
olvasok bármely formában? Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, de
igazán sose találtam meg rá a választ. Széles az érdeklődési köröm és
kimondottan keresem a kényes témákat, mégis két olyan szegmenst is fel tudok
sorolni, amelyek rossz érzéssel töltenek el. Az egyik a már fent említett
vallás, ámbár jelen pillanatban egy nagyon is súlyos okkal vettem kézbe ezt a
könyvet.
Magyarországon nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki vallásgyakorló,
Istenfélő. Sokan több nemzedékre visszatekintve büszkélkedhetnek hitük
tisztaságával, mások az életük árnyékos oldalától menekülve keresnek vígaszt a
hitben. Bárhogyan is nézzük, a vallás, meghatározó szerepet tölt be a mai napig
is bizonyos formában a társadalmi értékrendben. Bár –szerencsére- azok az idők
elmúltak, mikor ez alapján ítéltünk meg egy embert, mégis inkább úgy gondolom,
hogy hangsúlyos szerepet kap a „háttérben”. Ráadásul még mindig akadnak olyan
társadalmi közegek, ahol meghatározó lehet, hogy ki milyen felekezethez
tartozik vagy hithűen éli-e a mindennapjait.
Az egyházközösség zárt világát egy hétköznapi ember csak
távolról figyelheti. Sokan el se tudják képzelni, hogy milyen szigorú
szabályokon alapszik azon személyek mindennapos élete, akik az Urat szolgálni
kívánják egy egész életen át. Ez az élet tele van lemondással, magánnyal és meg
nem értettséggel is egyetemben, hiszen idejekorán elszakadnak a kis növendékek
családjuktól, barátaiktól és meg kell tanulniuk alkalmazkodni egy új
szabályokhoz kötött, zárt rendhez.
„Egy közösségbe vagy
szerzetesrendbe belépve gyakran írják elő a naiv fiataloknak, hogy le kell
mondaniuk a közeli barátokkal, a családdal való kapcsolattartásról. […]
amelynek célja az, hogy az egyén utolsó szabad tereit, ahol személyének
integritása még szabadon megmutatkozhat, tudatosan lerombolják. A lélek
legbensőbb magját, az én önmagával való kapcsolatát igyekeznek szétzúzni.
Hiszen a személyiség akkor igazán erős és szabad, ha az önmagával való
kapcsolata stabil alapokon nyugszik. Ilyenkor a személy nem befolyásolható, nem
manipulálható, hanem szuverén, öntudatos és kritikus. Mer szabadon gondolkodni
és cselekedni. Nem akar véleményében és tetteiben a külső elvárásoknak szolgai
módon engedelmeskedni. A spirituális erőszak célja ennek a belső szabadságnak a
letörése.”
A fent leírt bevezető csupán ízelítőként szolgál, hiszen
csak a felszínét kapargatom mindannak, amiről a mostani olvasmányom szól. A fő
téma, mint azt már a cím is mutatja, az egyházon belül elkövetett erőszakról,
és annak különböző formáiról mesél.
Perintfalvi Rita magyar katolikus teológus, egyetemi oktató, publicista. 1996-ban a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán kulturális és szociálmenedzser szakon végzett, majd 1998-ban a Szombathelyi Hittudomány Főiskolán főiskolai hittanár végzettséget kapott. Később elvégezte (2002-ben) a Szegedi Hittudományi Főiskolán az egyetemi katolikus teológus szakot is. Kezdetben a Bécsi Egyetemen tanított, majd később a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanárává vált. Róla
itt olvashatsz többet.
Kép: NiKy m.i.
Perintfalvi Rita - Amire nincs bocsánat című könyve 2022-ben
jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A kötet domináns, kissé agresszív
színválasztásával, valamint cseppet provokatív képi világával jól tükrözi, hogy
mire is vállalkozik az, aki kézbe veszi ezt a kiadványt.
Az Amire nincs bocsánat cím is egy bizonyos felhívás, amely
elsőre talán kissé drámai felhangként érződhet, de sajnos teljesen hitelesen
érzékelteti, hogy a téma tabuként való kezelése nagy gondot okoz, ráadásul az
egyházközösség zárt világában a mai napig is megtörténő eseményekre irányítja az
olvasó figyelmét.
„A hallgatás megtörése az első lépés a gyógyuláshoz”
A könyv öt fő részre bontható, melyek a következők:
- Bevezetés
- Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések
sokféle arca
- Áldozattörténetek
- A tettesek
- Gyógyulási utak
Mint látható egy teljes ívet körbejáró kötetről van szó,
ahol az áldozatokról ugyanúgy szó esik, mint az elkövetőkről. A szexuális
bántalmazás akár felnőtt, akár fiatalkorú esetében is kiemelésre került benne,
hiszen a hit által elkövetett visszaélésekről nagyon elvétve esik szó a
közmédia berkein belül. De megkockáztatom, hogy ez a felvetés igaz bármely
közegre. Nem kívánom külön taglalni a főcímek alatt található leírásokat.
Csupán két szempontot szeretnék kiemelni.
„Az egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazás –
mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.”
Az áldozatok tekintetében az egyszerű lelki bántalmazástól a szexuális visszaélésig olvashatunk történeteket. Azon személyek, akik vállalták, hogy elmeséljék a velük történteket, elképesztő bátor emberek. Minden egyes verbális vagy nonverbális bántalmazás egy rendkívül részletesen felépített behálózásnak az eredménye, amelynek fő áldozati tulajdonsága az érzelmi elszigetelődés, tehát a magány és kirekesztettség. Legyen szó gyermekről, tinédzserről vagy már felnőtt személyről, a manipuláció széles skáláját olvasva az olvasó lelke is darabokra hullik akaratlanul is.
Kép: NiKy m.i.
„Az áldozattá válásban a legkínzóbb érzés a hatalomtól, a
cselekvőképességtől való teljes megfosztottság, a tehetetlenség érzése. Az
áldozat azt érzi, hogy képtelen megvédeni magát. […] A szexuális bántalmazás
során a tettes nem tiszteli a másik testi határait, hanem épp ellenkezőleg,
átlépi azokat. Néha erőszakkal, máskor pedig érzelmi manipulációt alkalmazva
azért, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia. Persze, ami ilyenkor történik,
az mégiscsak erőszak, függetlenül attól, hogy nem fizikai erőszak formájában
nyilvánul meg.”
Az elkövetők tekintetében két formát tudunk elkülöníteni. Az
első az áldozatból átavanzsált, a második pedig a pszichés zavarokkal küzdő,
egy idő után lélektelenné váló bántalmazó. Míg az előbbi a múltjának
démonjaival való küzdelmét adta fel, addig az utóbbi egy elfojtott vágy rabjává
válva lép a bűnök útjára.
„Aki iránt rajonganak, az gyakran elveszíti a
realitásérzékét, és nem veszi észre a határokat, amelyeket nem szabadna
átlépnie. Ha pedig ezekért a határátlépésekért soha senki nem kéri számon, ha
semmilyen kontroll nincsen az illető felett, akkor egy idő után már észre sem
fogja venni, hogy olyasmit tesz, ami megengedhetetlen.”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a világ
megérett a pusztulásra, hiszen már nincs olyan társadalmi szegmens, ahol az
erőszak ne ütötte volna fel a fejét valamilyen formában. Persze az emberi
ösztönök elfojtása egyenesen táptalaja a frusztrált lélek kialakulásának, amely
ha nem tud feltöltekezni, akkor ez a negatív lelkiállapot olyan mértéket
ölthet, amely sajnos jó eséllyel a fent leírtakhoz vezet.
Már annyiszor elmondtam és valószínű most sem utoljára
teszem, hogy a testi vágy megélése alapvető szükséglet az evolúció tekintetében
is. Ettől még a hit tökéletesen beleilleszkedhet az életbe, sőt kimondottan
hitelessé teszi a tanításokat is. Mert ne mondja senki nekem azt, hogy hiteles
az az ember, aki a testi örömöket megtagadva éli életét, és jogosan szól bele
mások szexuális életébe, beleértve a gyermeknemzést is!
A református egyház már sokkal elfogadhatóbb –e tekintetben,
ámbár nyilván mindenhol akadnak gondok, kellemetlenségek.
Kép: NiKy m.i.
Ennek a könyvnek elsőleges célja, hogy felhívja a figyelmet
ezekre a szörnyűségekre, továbbá megerősít mindenkit abban, hogy a papok világa
sem bűntelen.
Amiről külön szót kell, hogy emeljek, az azon közeg, ahol az
áldozatokat hibáztatják a történtekért, majd eltusolják – szőnyeg alá söprik –
az eseményeket, hiszen ha nem beszélnek róla, akkor meg se történt, nem igaz?
Az már persze más kérdés, hogy az elkövető nevet magában és újabb prédáját
lesi, míg az áldozat örökké megbélyegzetten él.
„Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes
pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól
a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a
szög, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a
szöget kihúzni, a traumát feloldozni? Vissza kell menni oda, ahol a trauma
megesett, és valakinek a karjai közt újra kell élni, el kell siratni, meg kell
gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat
nincs kivel megosztani.”
Sok szempontból úgy gondolom, hogy hiánypótló ez a könyv.
Ugyanakkor mindenképpen ki kell, hogy emeljem, nem túl szerencsés bemutatkozásnak
gondolom az önteltséget. Lehet, hogy nem ez volt a szerző szándéka, mikor
munkásságáról számolt be, de számomra sajnos ilyen benyomást keltett. Ráadásul
a szájbarágós, előre elspoilerezett felvezető is inkább sértő. Feltételezem,
hogy aki egy ilyen komolyságú könyvet a kezébe vesz, rendelkezik némi fogalomismerettel,
valamint elsőre is érteni fogja a leírtakat. Ezektől függetlenül nem bántam,
hogy olvastam.
Összességében hasznos olvasmányban volt részem és sokszor
nagyon fájt a lelkem. Bárhogyan is szépítem, a szexuális abúzus bűn és minden
esetben bűntetendő. Azért, mert pillanatnyilag nem derül ki, hogy ki mit követ
el az „árnyékban”, még nem azt jelenti azt, hogy sose derül fény rá. Minél
tovább van egy elkövető szabadlábon, annál jobban elkényelmesedik.
Nem tudom, hogy akarom –e ajánlani ezt a könyvet. Mert bár
nagyon fontos tematikáról szól, mégis rendkívül leterhelő az olvasása. Ha
valaki kézbe veszi, ne számítson semmi „jóra”. A valóságtudat miatt sokkal
nehezebb olvasni, mint elsőre gondolnánk, ugyanakkor nemcsak beszélni kell
róla, hanem tenni is ellene, ehhez pedig eme kötet nagyon jó kezdet úgy érzem.
És ne feledjétek: „A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül
magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet
mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.”
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri
weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy