Mindannyiunknak van egy bizonyos transzgenerációs öröksége.
Kinek tele szép emlékekkel, de sokunknak törött üvegekkel, sírással,
sötétséggel. Az idő otthagyja nyomát az emberi lelkeken, de a családi album
felnyitásával minden emlék – legyen bármilyen halovány is – új köntöst kap, és
ismét életre kél. Újra halljuk nagyanyánk zsörtölődését a konyhából, nagyapánk
pipájának illatát érezzük orrunkban. Édesanyánk meleg ölelő karjait véljük magunkon
tudni, míg édesapánk fütyörészése hallatszik át a falakon. Emlékek, amelyek
akaratlanul is felszínre törnek, és bár nem mind szép vagy fényes, mint egy
letisztított üveggolyó, mégis, csak a mienk.
A mostani könyv egy családi emlékcsokor, amelyet a költő
osztott meg olvasójával. Sok olyan pillanatról rántódik le a történelem leple,
amely évtizedekig titokként örződött a családi fészek falain belül. Egy
láthatatlan lepel, amely csak az emlékezések erejével emelkedik fel.
Kállay Kotász Zoltán szerző neve számomra egy biztosíték,
hiszen immáron negyedik kötetét vehettem kézbe. A költő eddig elsődlegesen haiku
költészetével nyűgözött le, és most először mutatkozott meg előttem szabad
verselése is. A véleményem kezdetén említett múlt, egy bizonyos család
emlékpillanatain keresztül mutatkozik be az olvasó előtt. Sok emlék, amely
talán csak halovány fénycsíkként létezik a tudat egy rejtett zugában, most
felszínre tört és talán nekünk is – olvasóknak – megadatik, hogy emlékezzünk
azon elfeledettnek hitt élményeinkre, amelyek anno sokat alakítottak rajtunk
akaratlanul is.
Kállay Kotász Zoltán – Poroló című verseskötete 2022-ben
jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A kiadvány egyik érdekessége, maga a
cím, hiszen az elmúlással foglalkozunk, jobban mondva egy családi közeg rég
elfeledett, de talán annál értékesebb emlékeivel, pillanataival. De mielőtt
mélyebben is belemennék, itt is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy
olvashattam a könyvét.
A könyv két fő részre osztja a verseket. A két idősíkot
jelölő cím, elsőre talán nem ad túl sok információt olvasójának, de ahogy
elmerülünk a versekben, bizony rögtön megértjük, hogy miért ezt a felosztást
választotta a szerző.
Minden időszakból választottam egy-egy alkotást, amely
számomra fontossá vált. Ezek a versek számomra is sokat jelentettek, hiszen az
én emlékeim is felszínre törtek. Emlékezem egy sötét kontyos asszonyra, aki
nagy szeretettel mesélt a családunkról. Megismertem én is olyan felmenőket,
akiket a fekete-fehér fényképek homályos arcaiban véltem felfedezni kisebb
koromban. Ezek a pillanatok megfizethetetlenek, ahogy a költő számára is
egyértelműen megmutatkozik értékük. De nézzük is részletesebben.
I. Régmúlt
„Én Istenem, jó Istenem, nincs már semmim, csak a testem…”
„Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”
„Kérlek, ne aludjon ki a láng… Kérlek, ne váljak
érzéketlenné…”
„Hallgass meg, kérlek… Mert nem magamnak kérek…”
„Legyen meg a Te akaratod. Ámen.”
II. Mostmúlt
A második fejezetnek már sokkal nagyon terjedelem és szerep
jutott. Minden, ami a gyerekkorban csupán egy apró pillanatnak tűnt, később,
évek múltával, már nem is olyan jelentéktelen, hiszen még mindig őrizzük
féltett kincsként magunkban. Ezek az emlékek néha előjönnek, beköszönnek –
„szia, itt vagyok, ne felejts el!” – de igazán nem határozzák meg a napjainkat.
Akkor miért is olyan fontosak? Minden ember hordozza a felmenők jegyvonásait,
bizonyos tulajdonságait, viselkedési formáit. Akaratlanul is ott rejtőzik az
unokák szemében a nagyszülők tapasztalata és bár ez egy kéretlen örökség,
mindenki viszi magával. Vajon hányan vagyunk képesek bátran és merészen a rossz
berögződéseket felülírni, nem tudnék se neveket, se számokat felsorolni. De
egyet bizonyosan tudok, hogy életünk egyik legnagyobb feladata, amelyet kevesen
értünk meg és elenyésző mértékben teszünk is érte.
„Aznap délután az óriáshoz mentünk,
akinek cégtáblán is hirdetett nagysága
kifejezte hatalmát az időn.
Apró fekete tárgyat emelt az arcához,
ráhunyorított, és a nagyító – ma már tudom, az volt –
a szeme előtt maradt.
Moccanni sem bírtam:
a szerkezet fölé görnyedt, megkisebbítette magát
a figyelemnek és alázatnak olyan természetességével,
amely megértette velem,
a képtelenül nagy és lehetetlenül apró dolgok összefüggenek.
-Kedves asszonyom, egy rugó elfáradt!-
egyenesedett vissza, csipeszével felmutatva a porszemet.
Megvárta, hogy kiámélkodjuk magunkat,
aztán a pult alól pótalkatrészt kotort elő.
-Kedves asszonyom, az egésznek az a forsza,
hogy nem kell teljesen felhúzni… Nem kell pöccig!”
Nagymama figyelmesen bólintott, aztán papírpénzt halászott elő.
Az óriás komoran hessentett.
-Kedves asszonyom… Láthatta, csupán rugócsere volt!
Munkadíjjal együtt háromhatvan…
-Most már soha nem fogunk elkésni sehonnan! –
kuncogott nagyi az utcán,
és felhúzta az órát… Persze pöccig.”
Ennek a kötetnek súlya van, pedig igazán nem a külsejében mutatkozik
meg, csupán az években, amelyeket könnyen nyomon követhetünk a lapok szélein
jelölve is. Minden vers egy-egy porlepte emlék, amely hol keserédes, hol apró
csintalanságoktól érdekes, mégis mindegyik nagy erővel bíró, hiszen egy egész
nemzedéket meghatározó is egyben.
Összességében érdekes olvasmánynak gondolom a könyvet, ámbár
az is igaz, néhol száraznak véltem. Jó volt megismerni a költőt ifjú legényként
és talán egy picit közelebbről is láthattam, hogy honnan is jött és merre tart
éppen. Mindig is érdekeltek az emberi sorsok, legyenek bármennyire is rögösek,
hiszen minden lélek történetével gazdagabb, tapasztaltabb és bizonyos szinten
bölcsebb leszek.
Ajánlom a költészet szerelmesinek és minden olyan olvasni
szerető léleknek, aki szívesen merül el a múltnak bizonyos szegmenseiben és
talán szintén utat enged a saját emlékeinek. És talán egy apró intelem a végére
még belefér:
Írta: NiKy