Csáth Géza - Ópium

“Csendes szobában, ahol puha kis szőnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szét a kicsiny üveg pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú Isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat. A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak – egy órát.”

 

Képzeljük el magunknak a következő életutat: nyolc éves korunkban elveszítjük édesanyjánkat, tizenöt éves korunkban meghal az ötéves kishúgunk, gimnazista korunkban írásunk megjelenik a helyi újságban és a kor egyik elismert szerzőjétől is kapunk méltatást, de azért az írás mellett zenét szerzünk és festegetünk is, majd ezt a rendkívül érzékeny, traumatizált hátteret nyakon öntjük egy elmeorvosi szakiránnyal, azon belül is a pszichoanalízis iránti érdeklődéssel és egy kis morfimfüggőséggel tálaljuk. Egy ilyen koktél elfogyasztása szinte biztos garancia egy tragikus életpályára, ugyanakkor a művészi önkifejeződés páratlan és kiapadhatatlan, mérgező vízű forrása is lehet.

Csáth Géza (1887-1919) - Ópium című elbeszéléskötete a Helikon Kiadó gondozásában látta meg a napvilágot 2019-ben. Frappáns borító, megszokott stílus jellemzi a kötetet.

Kép: NiKy m.i.

Emlékszem, ahogy negyedikes gimnazista koromban egy irodalomórán először találkoztam egy írásával. Szerencsére tanárunk nem erőltette a életrajzok és az azokhoz fűződő lexikális tudás magolását, hanem inkább az olvasás megszerettetésére próbálta helyezni a hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel.  Voltak napok, amikor kijött rajta a hosszú tanárpálya minden undora és kínkeserve, nem volt motíváció az oktatáshoz és ilyenkor csak felolvastatott az osztállyal a szöveggyűjteményből. Nem mondhatnám, hogy ilyen alkalmakkor nagy lett volna a fegyelem a tanulóifjúság részéről, de amikor gyanútlanul az Anyagyilkosság című elbeszélés került sorra, akkor bizony néma csend és döbbenet ereszkedett a teremre. Számomra a sokkot nem is nagyon maga a történet okozta, hiszen addigra már elvesztettem minden ártatlanságomat a 90-es évek horrorfilm reneszánszának köszönhetően, hanem a puszta felismerés: szólhat erről is az irodalom, nemcsak reménytelen szerelmesek önmarcangolásáról.

 

Kép: NiKy m.i.

A szóban forgó gyűjtemény kéttucatnyi elbeszélést foglal magába, köztük a fent említettet is (melyből Witman fiúk címmel 1997-ben mozifilm is készült, de engem valahogy nem vet rá a lélek a megtekintésére). Az egybegyűjtött írások elég széles spektrumot ölelnek fel mind téma, mind hangulat tekintetében. Többek között olvashatjuk azt a bizonyos első, önképzőkörös elbeszélést (A kályha), a morfiumfüggő ars poetica-jat (Ópium), illetve egy gyerekkori elményekből táplálkozó rémmesét (A varázsló kertje). Vannak   társadalmi korrajzok (Őszi este) és hagymázas lidércnyomások (Fekete csönd) is. Olykor gyerekek, illetve általuk elkövetett szörnyűségek kapják a főszerepet, és bár az őrület is gyakori látogató a lapokon, azért előfordulnak “hétköznapibb” témájú írások is, és áthat mindent a váratlanul bekövetkező, felfoghatalan trauma. 

Kép: NiKy m.i.

“Egyszerre nőtt meg. Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz let. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen.”

Kinek ajánlanám Csáth írásait több, mint száz évvel a halála után? Tekintsünk el a mélyelemzésektől, se címem, se tehetségem hozzá. Messze nem ismerem a teljes életművet sem, de a kötetben helyet kapó írások véleményem szerint elősorban a borzongás valamelyik műfaja kedvelőinek tetszését fogják elnyerni. Személy szerint magam sem tudom, hogy miért, de olykor Lovecraft-hangulatom volt, lehet csak az azonos korszak miatt, mert azért gyorsan hozzáteszem, hogy errefelé a magyar tanyavilágban nem rejtőznek csápos szörnyetegek, itt sokkal inkább az őrületen és magányos iszonyaton van a hangsúly, és az elbeszélések sem alkotnak egységes “mondakört”, de minden bizonnyal Csáth is stílusteremtő volt a honi irodalomban a maga nemében.

Bízom benne, hogy a múlttal ellentétben a jövőben már kevesebb kiemelkedő irodalmi teljesítmény ára lesz a személyes sorstragédia.  

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Helikon Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Heather Dune Macadam - 999 fogoly

 

„Egy társadalomról az árulja el a legtöbbet, hogy miként bánik az asszonyokkal és a lányokkal.” (Michelle Obama)

Évek óta keresem azon könyveket, amelyek tényfeltáró jelleggel a II. világháborúról adnak részletes képet. Elsődleges célom megérteni, és lelkileg rekonstruálni mind az elkövető és mind az áldozat szerepkörében rekedt népeket, beleértve egy-egy adott személy életét is. Ennek okán több olyan könyvet is megvásároltam az utóbbi időszakban, amelyek különböző forrásokból merítkezve, egy adott társadalmi rétegen keresztül ábrázolják az akkor történteket.

Történelmi dokumentációkból Dunát lehet rekeszteni, ahogy azokból a történetekből is, amelyek olyan személyek szemszögéből íródtak, akik túlélték a társadalmi szegregációt és élve távoztak bármely haláltáborból. Természetesen minden olyan személy előtt fejet hajtok, aki a borzalmak fullasztó emlékének felidézéséhez erőt gyűjt és a világ elé tárja történetét, mégis elsődlegesen arra keresem a választ, hogy milyen indítékkal és végül milyen lelki önigazolással voltak képesek emberek fajtársaik felett ítéletet hozni és végre is hajtani. A mostani értékelésem egy olyan kiadványt vesz górcső alá, amely elsődlegesen az első auschwitzi női transzport történetéről mesél tényekkel és némi „aláfestő” történelmi rekonstrukcióval, amely kettősége által megelevenedik az olvasó szemei előtt 1942. február 28-a, egy bizonyos szombati nap, amikor minden elkezdődött.

Heather Dune Macadam egy amerikai szerző, aki már fiatal korában a zenét és táncot tekintette jövője sikerkulcsának. Kezdetben előadóművészként és táncosként a Martha Graham Kortárs Tánctársulatnál dolgozott. Miután egy baleset idő előtt véget vetett előadói karrierjének, írni kezdett. A táncosok meglehetősen csendes emberek, de mióta felfedezte az írást, nem hallgat el! Így végül kreatív írásból szerzett mesterdiplomát, és megkapta a Savannah College of Art and Design elnöki kutatási ösztöndíját, valamint a PEN American ösztöndíját.

Írói pályája szerteágazónak mondható, hiszen a dokumentarista, tényfeltáró kiadványoktól kezdve, a viszonylag könnyebb történetekig talál az érdeklődő olvasnivalót. Kiemelten érdekesnek gondolom 2000-ben megjelent első szépirodalmi krimijét, amely a THE WEEPING BUDDHA címet kapta. A kötet Sam Todd eltűnésén alapul, aki együtt lakott a szerzővel és néhány más lakótársával egy New York-i Chinatown-i tetőtéri lakásban. Az éppen szilvesztert ünneplő társaságtól leválva, valamilyen oknál fogva Sam elment sétálni, és soha nem tért vissza. A regény a Nero Wolf 2002-es legjobb rejtélye díj döntőjébe jutott.

Az írónő első könyvét (A Story of Sisters in Auschwitz) közösen írta a túlélő Rena Kornreich Gelissennel, azzal a hölggyel, aki a 716. auschwitzi sorszámot viseli testén. A digitális kiadás 2012-ben vírusként terjedt el, és azonnal bestsellerré vált, az Amazon holokauszt- és memoárlistáinak élén. Rena egyike volt azon 999 nőnek, akik az első transzporttal érkeztek Auschwitz híres haláltáborába. Az alkotót és Rena-t az észak-karolinai Hendersonville-ben az Év Kiváló Írójának választották. A szerzőről további érdekességeket, valamint a könyvéről készült filmről is olvashatsz ezen a honlapon, ellenben a megtekintés angol nyelvtudást igényel.

Heather Dune Macadam - 999 fogoly című kötete 2020-ban a HVG Kiadó gondozásában jelent meg kis hazánkban. A borítóképe már egy nyomasztó hangulatot kölcsönöz, ugyanis akaratlanul is összeszorul a kíváncsi szemlélő gyomra. A borítótervet Dusik Mónika készítette, amelynek egyik főbb eleme a Friedman család egyik fotója, amely Edith Grosman gyűjteményéből származik.

„A túlélés az érzelmek komplex szövevényét teremti meg, amelyekhez bonyolult pszichológiai magyarázatok és találgatások kapcsolódnak.”

Kép: NiKy m.i.

1942. március 25-én közel ezer fiatal, szlovákiai zsidó nő szállt fel Poprádon egy olyan vonatra, amely életükből több évet kiszakított és csak igen kevesen térhettek vissza. 999 fiatal lány, köztük sok tizenéves készült élete első nagy kalandjára, hogy hazájukat képviselve egy bizonyos időszakot felölelve dolgozzanak egy gyárban. Családjuk mindent megtett, hogy előteremtsék az utazáshoz szükséges meleg ruhákat, harisnyákat, élelemet, bízva abban, hogy jó helyre kerülnek gyermekeik és talán némi anyagi segítséget is kaphatnak a jövőre való tekintettel.

Ennek az eseménynek egy bizonyos behívó levél volt az előzménye, ahol minden olyan hajadon leány, aki betöltötte a tizenhatodik életévét, de még nem ment férjhez, köteles volt megjelenni és munkára jelentkezni. A legtöbben remélték, hogy társadalmi hasznosságuk révén felmentést intézhetnek gyermekeik számára, de az ügyintézés lassúsága és az akkori idők kaotikussága miatt nem érkeztek meg időben az alapvetően is nehezen beszerezhető okmányok.

Ezen nők bár félelemmel tekintettek jövőjükre, mégis bíztak a kormányukban. Hitték, hogy a ledolgozandó időben tapasztalatot szerezhetnek és talán anyagilag is támogathatják az otthon maradókat.

A kezdeti remény elszálltával egyre zordabb és kilátástalanabb körülményekkel kellett szembenézniük, ahol az utazás célállomása maga a Pokol kapujában ért véget.

„[…] az emberek hisznek a kormánynak, amikor az állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok. Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként. A közös vonás, hogy a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki.”

Kép: NiKy m.i.

Ez a könyv arról a 999 női fogolyról szól, akik jóhiszeműen hittek a kormányuknak és egy pár hónapig tartó munkaszolgálatra indultak. A közel ezer fős létszám igen hamar fogyatkozi látszott már a vonatút kíméletlen körülményei által is, de csupán kezdete volt egy hosszú évekig tartó, a halált jóbarátként üdvözlő időszaknak.

„Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a rabszámot rátetoválták a foglyokra. A táborlakók életre szóló megjelölése a regisztrációs folyamat része volt, ezért is nevezik a történészek az első hivatalos zsidó deportálást „az első regisztrált tömeges transzportnak.”

A könyv hónapról hónapra rekonstruálja a túlélők elmondásai alapján, valamint a kutatómunkák által felfedezett iratokkal összevetve, hogy hogyan is alakult a nők sorsa és élete a tábori élet mindennapjaiban. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni szeretteiket, barátaikat, családtagjaikat.

Szubjektíven írom a mostani sorokat természetesen, hiszen csupán egy empatikus olvasó vagyok a tömegből, mégis azt kell, hogy írjam, visszafogottan fogalmazok, mikor azt próbálom szemléltetni, hogy milyen élményekkel párosult az olvasásom.

A kötet számos nevet sorolt fel olvasásom folyamán. Akadtak személyek, akiket többször „láthattam” lelki szemeimmel és voltak epizód szerűen felbukkanó személyek is. A többségük sajnos csupán porszemként maradt fent az elhunytak listáján, melyet a szél felkapott, mégis remélem, hogy szenvedéseikért a bűnösök megbűnhődtek és a jövő nemzedékének méltó intelemül szolgálnak.

„Ha van valami, amit ezek a nők üzenhetnek nekünk, az az, hogy inkább a jövőbe tekintsünk, ne a rövid távú megoldásokat keressük.”

Kép: NiKy m.i.

Azt hiszem, hogy ennek a könyvnek elsődlegesen az az erőssége, hogy a kutatási anyagok feldolgozása mellett a szerző történetmesélésével kiegészülve tárul fel ez a pokoli időszak, megmaradva a valóság adta eseményeknél, mégis mélyebbre ásva az ember által teremtett borzalmak mindennapjaiban.

Sokszor megkönnyeztem az olvasottakat és nem egyszer gyűlöltem az elkövetőket, de végül nem maradt bennem semmi. A könnyeim felszáradtak, a szívem pedig 999 darabra tört, hiszen felfoghatatlanná váltak számomra az olvasottak. Egy dolog tudni, hogy létezett ez a szégyentelen időszak és más látni a kopottas képeket, ahol gyönyörű, okos tekintetű nők néznek vissza rád. A könyv végén ugyanis egy fotótárlat látható, a megmaradt családi ereklyékből válogatva, olyan személyeket bemutatva, akikre olvasásom alatt csak névként tekintettem, de mivel időközben arc is társult melléjük, már sokkalta mélyebb nyomott hagytak akaratlanul is bennem.

Azt hiszem, hogy részben megkaptam a választ a kérdéseimre, talán még többet is, mint remélni mertem. Az ilyen kiadványok után nehezen térek vissza a hétköznapokba, sokat gondolok az elhunytakra és sajnos azon elkövetőkre is, akik egy rendszert kiszolgálva váltak a saját sírjuk megásóivá.

Megbocsájtani nem az én dolgom és felelősségem, már ha lehet valaha is így tekinteni erre a borzalomra, mégis azt kell, hogy írjam, szükséges egy szebb és reménnyel teltebb jövő miatt is.

Összességében borzasztó élmény volt olvasni ezt a könyvet és önmagammal ellentétben közel három hétig forgattam a lapokat. Sok utána olvasás keretezte, ez tény, ugyanakkor voltak napok, amikor egy-egy fejezetet voltam csak képes befogadni. A könyvből készült filmet viszont meg fogom nézni még idén, hogy pontosan mikor, nem tudom megmondani, de úgy érzem, hogy így lesz kerek egész a számomra.

„A bűntudat a túlélés egyik nagy rejtélye.”

A könyvet elsősorban olyan érdeklődőknek ajánlom, akik erősnek érzik magukat lelkileg ahhoz, hogy visszarepüljenek a történelem egyik legfájdalmasabb idősíkjára és felvértezve a tanult borzalmakra, képesek felvenni a harcot az emberiség legértetlenebb poklával. Számomra fájdalmas volt az olvasás ezt nem tagadom, ellenben nagyon hasznos is, hiszen mindent összevetve értéket kaptam, amely sok olyan kérdésemre választ adott, amelyeket senkitől sem kérdezhettem meg. És egy fontos üzenet mindenkinek: „[…] a háborúban nincsenek győztesek! A győztes fél is elveszít gyermekeket, házakat, anyagiakat, elveszít mindent. Ez nem győzelem! A háború a legrosszabb, ami az emberiséggel történhet!”

Amennyiben úgy érzed, hogy elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a HVG Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy