Hevesi Judit - Hálátlanok búcsúja

 

„minden elmúlt
a köveken túl már felkelt a nap
de ennyi ember
istenem
az mennyi bűntudat.”

Évek óta olvasok verseket, haikukat és sokszor kincsekre is lelek egy-egy kalandozásom folyamán. Sokszor úgy érzem, hogy kedvencre találtam aktuális olvasmányom költőjében, mégis kevés olyan alkotóról tudok számot adni, akinek mondanivalója a lelkemig hatol. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nyitott szívvel és elmével állok minden alkotás elé, hiszen a lelkem egy tiszta papír, amire a költő felfesti üzenetét. Most is ezzel a megszokott mentalitással kezdtem el olvasni eme csepp kötetet, de végül vértől mocskosan csuktam be a fedelet.

Hevesi Judit magyar költő és szerkesztő, aki számos kötetet álmodott meg számunkra. Ilyen többek között 2015-ben megjelent a Hálátlanok búcsúja vagy a 2017-ben kiadott Holnap ne gyere című könyvei, amelyek egységesen a Magvető Kiadó gondozásának köszönhetőek. A költőről itt olvashatsz többet.

A Hálátlanok búcsúja egy kortárs verseskötet, amely egyben egy tiszteletteljes megemlékezés is a holokauszt áldozatairól. Ámbár nem teljesen azt kapja az olvasó, amit elsőre vélelmezni látszik, ugyanis sokkalta többet ad a versek felosztottságán keresztül. Ugyan nincsenek fő részre osztva a költemények, mégis jól látható, hogy miképpen kíván a szerző üzenni, hiszen minden költemény egy adott eseményről, élményről mesél, és a műveken belül is észrevehető egyfajta elkülönülés is.

„Elakadó szavakkal beszélni mifelénk
nem szokás,
Idehazudok hát valami megfoghatót
hogy minden még éppen kibírható legyen
és bizonygatom majd
képesek vagyunk a gyászra.
Aztán megvárom míg búcsúzáskor
eltűnik az összes távozó.
Végül talán nem is mondok semmit
mert ünnepélyes pillanatokban
nem illik a dadogás
és mifelénk emlékezni különben is
egyenes háttal
szépen vasalt ingekben szokás.”

A versek bizonyos szinten emlékezések, hiszen egy család életmozaikjai sejlenek fel a lapokról. Ezek a puzzle darabkák adnak egy keretet és egymáshoz illesztve végül egészen döbbenetes, bűzlő, rothadó húsként hívogató élményeket tárnak az olvasó elé. Bárki lehet dögevő, hiszen megadatik a felkínált hús fogyasztása, ámbár arra számítani kell, hogy a gyomrot megüli és végül mi magunk is áldozatává válunk. A sorok között megbúvó halál nagyon ravasz, sokszor maga a megértő „angyal” és mégis, mire észbe kapunk, már vértől ragacsos a kezünk, testünk és lelkünk.

Ha azt mondom, hogy elvesztem a sorok között, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit átéltem olvasásom alatt. A költő különböző élethelyzeteket mesél el költeményei által, amelyek fullasztóan hatnak az olvasóra. Nézzünk is egy – két művet.

Ennek a költeménynek a sajátossága, hogy először egy régies film kockái elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek bizony a maguk bizarrságában az élet borzalmává növik ki magukat.

Kép: NiKY m.i.

„nagyanyámat egy karácsonyon befalaztuk

sok volt neki a világ

nem bírt volna el vele

egy kis lukat azért szabadon hagytunk

azon kapott enni inni sokat beszélgettünk

csudajó dolga lehetett

néha azért szólt a fiának hogy most már talán kijönne

megbánta minden bűnét régen

például azt hogy létezik

nagyapám szerint éppen ezért kellene még neki egy kis idő

öt évet töltött a sötét zugban

én meg mindennap elmondtam neki

hogy ő a legjobb nagyi a világon

mert tudom hol van és mit csinál

aztán este lett és reggel
első napon a mama nem válaszolt
aztán iszonyú bűz lett
második napon a falat lebontottuk
eltelt még néhány nap bűnbánattal persze
hetedik napon eltemettük

másnap az oviban is elmeséltem nagyanyám történetét

a többiek őszinte csodálattal hallgatták a mesét

a daduska meg azt mondta anyámnak

beteg ez a gyerek”

Amikor olvastam ezeket a sorokat az jutott eszembe, hogy már találkoztam hasonlóan kifejező versekkel, hiszen még tavaly volt szerencsém kézbe venni Ágoston Tamás – A visszaalvás művészete című verseskötetét, amiben szintén egy család „mindennapjairól” olvashattam némi groteszk felhanggal. Ott már említettem, de itt is csak ismételni tudom önmagamat, miszerint a szerző megmutatja azon rémképeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, mégis reméljük, hogy csak a képzelet szüleményei. Az egész könyvre jellemző egy bizonyos depresszív groteszkség, amit elsődlegesen a költeményekben megjelenő szubmisszív karakterek tesznek igazán megrázóvá.

A költeményekben bizonyos motívumok vissza-visszaköszönnek, ilyen például a magányosság, a halál közelisége, valamint a madarak jelenléte. Mint tudjuk, a madár általában a felemelkedés, a szárnyalás, az elérhetetlen világ jelképe. Ég és föld között szárnyal, így válik közvetítővé ember és a felső világ között. Ez a jelkép megmutatkozik eme versekben is, hiszen többször van egy szinten említve a Jóisten különböző formáival.

Kép: NiKY m.i.

„a történetek rossz véget érnek

károgod a fejemnél újra madár

körmeid látod hiába fested vörösre

opálos színek között lélegzel

tűlevelű erdő kékjében vagy földszín

nem láthatod krisztust a kereszt után”

És végezetül, de nem utolsó sorban tükröt állít az emberiség arca elé. Ha elég bátor vagy belenézel. Először nem látsz mást, mint tükörképedet, talán illegeted is magad előtte, talán elégedett vagy éppen látványoddal, vagy csupán ráncolod homlokod. Bárhogyan is legyen, egy röpke pillanat után már nem a tiszta önmagadat csodálhatod, hanem egy nem is oly régen történt esemény képei sejlenek eléd. A homályos kép lassan kitisztul és egy családi házat pillanthatsz meg. Minden életről árulkodik, az összes bútoron tisztaság és csipketerítő. A falakon fényképek és festmények, a fogason még a kabát is ott lóg. A szobában emberek jönnek-mennek, mosolyognak, beszélgetnek, de te mégis érzed, hogy valami nem stimmel. Hallgass az első megérzésedre és figyelmesen olvasd a következő sorokat:

Kép: NiKY m.i.

„de inkább te beszélj
én hallgatlak
mesélj azokról
akik a halott emberek
ágyaiban aludtak

kinyitották szekrényeiket
elhordták ruháikat
megették az ételüket
vagy átírták a nevük
a névtáblán
és hiába áll rajta sajátjuk
ne látják soha többé
nem láthatják önmaguk

csak mesélj még

malter lesz nyelved

falakat épít

kapuja alatt önmagamhoz osonok

megismerkedünk

te tartasz

én halálra fagyok

míg vörösre

festik a parton

karmaikat az angyalok”

Azt hiszem ennyi pont elegendő lesz ahhoz, hogy ha kíváncsiságod tűzét felélesztettem el akarod majd olvasni a többi alkotást is. Ha ezek után nem érzed a vágyat, akkor mindegy, hiszen kiidézhetném az egész könyvet, de ezt a könnyítést nem teszem meg neked. Olvasd el és hagyd, hogy az üzenete megfesse lelked papírját… hogy miképpen csukod be a fedelet, azt majd eldöntöd ezután.

Az én kezem remeg és nem az aktuális szobám hűvösétől, hanem azon emberek emlékéért sír a lelkem, akiket a Holokauszt áldozatává tett. Nem éltem akkor, de még az én arcomat is bánattól potyogó könnyekkel áztatják, hogy legalább még egy lélek tisztelettel adózzon az elhunytaknak.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Igen nehéz kérdés, hiszen a verseket egy szűk réteg kedveli manapság, ráadásul a kortárs szerzemények még nehezebben befogadhatóak azoknak, akik az élet megszokott üteméhez szoktak. Sokszor nincsenek míves szavak vagy magasztos sorok, mégis többet mondanak puritánságukkal a versek, mint a hajdani időkből származtatottak. Talán azoknak ajánlanám, akik értékelik a mély mondanivalóságot és elég bátrak ahhoz, hogy a lelkük üres vásznát egy költő kezébe adják. Hogy milyen alkotás születik végül egyéni, de a végeredmény beleivódik mindenki lelkébe, ezt biztosan állíthatom.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Magvető Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy